Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
> 1988. július 23. • PETŐFI NÉPE • 5 KÉPZŐMŰVÉSZEK HAJÓSON Tető alatt a „Szűz” • Aranka Mojak keramikusművész és alkotásai. • A tábor idei lakói Vass Csaba Hajóson felállított szobrának társaságában. • Az Ausztriából érkezett festőművész, Oswald Kollreider professzor festménye. • Kemenceavatás. (Méhesi Éva felvételei.) Tizenegyedik alkalommal nyitotta meg kapuit idén a hajósi képzőművészeti alkotótábor. E három hét alatt a legkülönfélébb műfajokban ismét együtt munkálkodnak képzett művészek és amatőrök, naivok és mai izmusok elkötelezettjei. Az ideiglenes műhelyek, műtermek tekintélyes mennyiségű friss termését végignézve úgy tűnt, a korábbi éveknél sokkal egységesebb színvonalon és jobb eredménnyel. Alföldi Albert, a rendezvény gyakorlott szervezője az alkotótáborhoz kötődő másféle értékekről is beszélt. — Vannak művészek, akik az itt töltött tíz nap alatt is tudnak jelentős dolgokat produkálni, de hát egyáltalán nem biztos, hogy egyetlen célként remekművek alkotását kellene maguk elé tűzni. Fontosabbnak tartom például azt, hogy ebben a faluban immár tíz éve együtt élnek a helybeliek a művészekkel, miközben kapcsolatok, barátságok szövődnek, és kölcsönösen gazdagítják egymást. Érdekes lenne talán megkérdezni az itt élő ötven-hatvan éves idős embereket, hogy fogadják életük mindennapi megszokott környezetének új színfoltjait, az itt készült alkotásokat, örülnek-e' az új köztéri munkáknak? E kapcsolat idén még szorosabb lett, mert most sokan magánházaknál kaptak szállást. Általában németül tudó külföldi alkotók jönnek, úgyhogy szinte mindenki jól szót tud érteni mindenkivel. — A megnövekedett költségek nem korlátozták túlságosan a lehetőségeiket? — A tanácsi támogatás mellett a többi között a helyi termelőszövetkezettől is többféle támogatást kapunk, készségesen rendelkezésünkre állnak, amiben csak tudnak. — Marad itt Hajóson az alkotók munkáiból? — Nem kötelező ugyan, de legtöbben mégis megajándékozzák gyűjteményünket egy-egy itt készült darabbal. Jelenleg már 270 — közöttük több értékes — művet őrzünk. — Hozzáférhetők az érdeklődők számára? — Terveink között szerepel, hogy kialakítsunk egy állandó galériát a régi református imaházban, ahol kiállíthatnánk valamennyit. A szakértők segítségével átrostálandó anyag egy részét értékesíteni kívánjuk. Ez az összeg is része lehetne a leendő kiállítótermek kialakítására fordítandó kiadásoknak. Állandó bemutatótermünk is hozzájárulhatna talán, hogy a helyi adottságokat — nemzetiségi település lévén, a németnyelv-tudást és az ezekre is épült, immár nemzetközi alkotótábor sajátos lehetőségeit, vonzerejét kihasználva egy vállalkozó kedvű utazási iroda segítségével mielőbb bekapcsolódhassunk az idegenforgalomba. Ami aztán többféle módon is hasznos lehetne a művészeknek csakúgy, mint a szponzoroknak. Idén huszonkettő és huszonöt közötti a tábor létszáma. A három belga, egy NSZK-beli, egy jugoszláv házaspár, egy osztrák és több hazai (összesen tizenöt) alkotó mellett az idén másodszor fogadnak képzőművészeti főiskolásokat is, egy teljes grafikai évfolyamot, akik itt töltik Eszik Alajos főiskolai tanár vezetésével a nyári gyakorlatukat. Bekapcsolódhatnak tulajdonképpen bármibe, de munkájuk fő színtere a miskei Tóth Menyhért-emlék- ház, ahol a kőnyomás, a litográfia különleges felszerelést igénylő technikájával ismerkedhetnek. Lehetőséget kívánnak teremteni a műhely által az emlékházban az alkotó munkára is, remélik, így még többen látogatnak majd el ide. A jelenlegi 30-40 kővel ellátott litográfiái műhely bizonyára sokak számára jelent majd vonzerőt a miskei múzeum és a hajósi alkotótábor részeként is. Bárki jelentkezhet ide, aki kedvet érez hozzá. Vass Csaba szobrászművész az alkotótelep egyik legközismertebb személyisége. 1981 óta él ezen a vidéken, s azóta alapos ismerője a telep életének. Négy éve kezdtem el azon a nagyméretű szobron dolgozni, amit a közelmúltban állítottunk fel közös erővel a faluban. Kiegészítésképpen készült hozzá a pad és a tető. A szobor tulajdonképpen egy régi terv megvalósulása. Néhány évvel ezelőtt ugyanezen a helyen elhatároztuk szobrászkollégáimmal, hogy kifaragunk a Zodiákus jeleknek megfelelő tizenkét alkotást. Ebből végül is csak a „Bak” a „Halak” és a most felállított „Szűz” készült el. Ez utóbbi érdekessége a nem mindennapi feladatot jelentő, a környezethez és a szoborhoz egyaránt illeszkedő tető, melyre mindenképpen szükség volt, hiszen a mai napig nem oldódott meg a köztéri faszobrok konzerválása. Az idei nyár termése a Jugoszláviából érkezett művészházaspár irányításával készült égetőkemence is, melynek a telep igen nagy hiányát látta. Nemcsak a hátralevő időszak, hanem a további évek szempontjából is nagy jelentőségű, ugyanis jövőre már keramikusokat is meghívhatnak. A hagyományos fatüzelésű kemencét az év többi részében is kihasználhatják, például a diákok, ráépíthető egy helyi szakkör is. A Peter Mojak festőművész és felesége instrukciói alapján készült építményt épp érkezésünkkor avatták. Peter Mojak a bensőséges kis ünnepség után elmondta a kemence történetét. — Mivel feleségem keramikus és én is szívesen foglalkozom olykor az agyaggal, jól ismerem a nehézségeket, melyeket az égetetlen munkák szállítása jelent. Megvolt minden hozzávaló, szinte kínálta magát a tégla és az agyag, így aztán úgy gondoltam, hasznos lenne felépíteni egy kemencét. Szeretnénk minél gyakrabban visszajönni ide. A tervek szerint a közeljövőben valószínűleg be is mutatkozhatunk Baján, egy feleségemmel közös kiállításon. Az alkotótelep másik külföldi vendégének, az Ausztriából érkezett Oswald Kollreider professzornak az alkotásai már ezekben a napokban is láthatók a kiállítótermekben: az esztergomi vármúzeumban találkozhatnak július végéig az érdeklődők az expresszív figurális festményekkel, grafikákkal. A Tirolban élő és alkotó művész, a mai osztrák festészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a Bécsi Képzőművészeti Akadémia professzora másodszor jött az alkotótelepre. Dolgozószobája falát látogatásunkkor az eltelt két hét munkájának eredményeként erőteljes, lenyűgöző képek borították. Az egy- és többalakos olajfestmények, portrévázlatok társaságában felfüggesztett tájképsorozat már egyértelműen az új, hajósi kötődésekről, e táj inspirációjáról vallott. Károlyi Júlia Vállalkozások a kultúrában Németh László mondta 1969-ben életművére visszatekintve: „Vállalkozáson én (...) valami organikusan nö- vőt értettem, nem egy célt s a hozzászerkesztett üzemet, ahogy az iparban. Hajlam, képesség, lehetőség hajlékony szövődését.” Csakhamar azonban változtak az idők, s a nyolcvanas évek elejétől egyre-másra jelentkeztek a kultúra, művészet, közművelődés területén is a cél s a „hozzászerkesztett üzem” jegyében fogant vállalkozások. Összefüggésben a gazdasági ellehetetlenülés folyamatával, s azzal, hogy az állam a „nem termelő ágazatoktól” is mindinkább önfenntartást, netán nyereséges működést, „szerkezetváltást” követelt. Pedig még a közelmúltban is eretnekségszámba ment, ha valaki megkockáztatta: a kultúra is áru, vagy szelídebben: a kultúra áru is. Elv és gyakorlat került szembe ebben a vonatkozásban is, és sok mindent lehet csinálni ma, csak egyet nem: figyelmen kívül hagyni a valóság tényeit Ez alkalommal adjunk számot az áruszerű kultúra, a vállalkozás néhány, figyelmet érdemlő eredményéről: 1983- ban, „üzletközpontú”, „tőkés’1 cégként jött létre a Novotrade elnevezésű részvénytársaság, négy magyar bank együttműködésével. Ma nyolcvan fölött van egyéb részvényeseinek a száma. Két esztendeje immár külkereskedelmi jogköre is van. Szinte véletlenszerűen jutottak megalapítói — nyugati példák nyomán -r- arra a gondolatra, hogy filmmel, könyvkiadással, műkincskereskedelemmel, kiállításszervezéssel, művészek közvetítésével is foglalkozzanak, mégpedig a nyereség reményében. S az eddigi tapasztalatok kedvezőek. Benyomulak olyan területekre, amelyeket a meglevő vállalatok, intézmények nem vagy nem igazán szívügyükként gondoztak. Sikerült pénzzel támogatniok Sándor Pál Éli, Éli című dokumentumfilmjének elkészítését, külföldi partnerekkel működtek együtt a Kabay—Gyöngyössy alkotópáros Cirkusz a Holdon című já- • tékfilmjének létrehozásában. Filmes tárgyú, menedzsereknek, kismamáknak szóló munkák, lexikonok, tankönyvek megjelentetésén dolgoznak. Afféle „vizsgakiállítás” rendezésével érték el Londonban, hogy a Novotrade vált egy műkincskereskedő világcég magyarországi képviselőjévé. Együttműködnek a magyar múzeumokkal is; jövőre a tihanyi apátság környékén terveznek olyan kiállítást, amelyen iparművészek is szerepelnek. Egyre többen bízzák előadóművészeink közül a No- votrade-re külföldi elismertetésüket; egyebek között a Pécsi Nemzeti Színház utaztatása szerepel a tervekben. A hatalmas sikerű kínai agyagfigurakiállítás ügyében is szerepet vállalt a Novotrade, de az oroszlánrész itt az 1987 februárjában létrejött Artuniont illeti. Ez a vállalkozói iroda a Magyar Nemzeti Galéria s a Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapja segítségével született. Témák, szabadalmak fölkarolására, sajátos művészeti feladatok, tervezési és kivitelezési programok megvalósítására a maga pénzeszközeit is mozgósítva. Az említett kínai kiállítás Budapestre való eljuttatását — más szocialista országok visszalépése miatt — végül is az Artunion szervezte meg, bravúros fegyvertényként, a Tavaszi Fesztivál, a Hungária Biztosító, az Általános Értékforgalmi Bank s részben a Magyar Televízió anyagi s egyéb támogatásával. De majdnem hasonló teljesítmény Picasso 347 grafikájának magyarországi bemutatása, melynek során a fővároson kivül Szombathely s a tervek szerint Pécs, esetleg Debrecen is megismerkedhet a páratlan értékű- szépségű anyaggal. Nevéhez fűződött tavaly — a Budapesti Nemzetközi Vásár területén — az első budapesti nemzetközi műkereskedelmi vásár létrehozása; itt kubai, lengyel, szovjet alkotások is gazdagították a kínálatot. Jövőre nyugati galériákat is szeretnének bevonni az akcióba. Széchenyiről elnevezett kiadójuk idén a magyar századforduló építészetéről jelentet meg kötetet; kiadják Ráday Mihály „városvédő beszédeit”; érdeklődésre tarthat számot angolul s magyarul a hajdani jeles úszónő, Gyenge Valéria Hazám című fotókönyve (a szerző révén kanadai s magyar együttműködésben), az 1900- as Moszkvával foglalkozó orosz és magyar nyelvű kötet, de napvilágot látnak közgazdasági, pszichológiai szakmunkák is, például Liska Tibortól, illetve dr. Faludi Gábortól. Tavaly októberben született a Szféra Kisszövetkezet nevű vállalkozás. Tizenöt alapítója között újságíró, televíziós is akad, s egy pantomimművész is: Tímár Tamás, akinek Nővérek című, Csehov nyomán készített „némaszínházi” játékát a fővárosi Egyetemi Színpad közönsége láthatta, a Szféra gondozásában. ígéretes, tehetséges a négy női s két férfiszereplőt foglalkoztató produkció. Rólunk szól: kapcsolatainkról, vágyainkról, torzulásainkról. E friss, a politikus gondolkodás jegyében támadt kisszövetkezeti vállalkozás — a Szent Jupát utasaival, a Magyar- ország című hetilap olvasóival s másokkal szervezett — rendhagyó közönségtalálkozókkal, játékos vetélkedőkkel, divatbemutatókkel színesíti palettáját. Mindez a jövő útja? Kizárólagosan: aligha. Mert, bár az ógörög művészetpártolás szintjét nem érhetjük el (egyébként is: a művészet akkoriban csak a szabad emberek privilégiuma volt, a rabszolgamunka alapjain), művészet- és kultúrabarát reneszánsz uralkodókra sem számíthatunk, a szocialista állam nem feledkezhetik meg ezen a területen adódó kötelezettségeiről. A legfőbb mecénás eztán is az állam kell hogy legyen. A gazdsági kibontqko- zás érdekében is! A kiművelt emberfők sokasítása céljából! Ám az imént említettekhez hasonló vállalkozások hasznosan egészíthetik ki az állami mécena- túrát. De ehhez a vállalkozók dolgát is könnyebbíteni kellene, mert abban az Artunion s a Szféra vezetői is egyetértenek, hogy a jelenlegi körülmények nem ideálisak. Egyszerűbb szerkezetre lenne szükség még e viszonylag célszerű konstrukciójú vállalkozásoknál is. Az Artunion például leányvállalatok létrehozására gondol, hogy jobban győzze a túl széles profilból következő feladatokat. S nem volna szabad adóterhekkel és bürokratikus kötelezettségekkel nyomni agyon őket. Ez utóbbi gond meg — például.— a Szférát aggasztja. A kultúra is: emberi jog, s azokat, akik eme jogunk gyakorlásában segítenek bennünket, támogatni kell. Kőháti Zsolt A tiszteletreméltó Benito Ippolito TI sértődötten árulja a salátát, a sárgarépát meg a pálmalevelet és a krumplit. Mögötte a templom fekete fala — és hetven év. A zöldségárusok és a művészek élete ugye kiszámíthatatlan — eszerint Béniidé kétszeresen is az. Néha maga mögé- néz, ráhallgatózik a templomablakra, aztán az égre veti szemét, és irigykedve csóválja a kobakját, ha gyors röptű madarakat lát. Olykor énekel is a zöldségeskocsi mögött, lehunyt szemmel, a sárgarépának. Ha zavarják, rövid indulatszavakat csapkod a vevőkhöz, s haragjában tüstént megemeli az árakat, legalább tíz százalékkal. Este betolja kocsiját a szomszéd mészárosmester kamrájába, és elindul a kikötőpart felé, hogy késedelm nélkül jelenjék meg szokott kocsmájában, ahol tisztelik. A főnök rendelés nélkül hozza neki a bort. Az oldódási folyamat az első fél liter vörös után kezdődik. Ha kérdezik, készséggel válaszol. Ha nem, akkor kimondatlan kérdésekre ad feleletet. Közben oldalbe bök, s le is gorombít, ha szükségét látja. Úgy tartják, sokat tud az életről. — Az életről?. . . Magának elmondom, uram. Kizárólag magának, mert megsajnáltam azt a randa, szomorú fejét. A pohárból kicsordul a bor, fölpúpo- sodik az abroszon. Benito széles folttá maszatolja, s ujja párnájával belefojtja a csillogást a bortócsába. — Mindenki másképp akarja az életét, mint ahogyan él. „Ez nem élet", mondják nyakra-főre, mert mit is mondhatnának egyebet. Pedig csak a művészet, uram, az az igazi! Az viszont én vagyok magam. En, Benito Ippolito, a golyókkal! Az nem szemfényvesztés, nem ám ... És mégse kell, uram, senkinek. Szégyellheti magát a világ!.. . Egy golyó, kettő, három, négy, öt... de ez még mind semmi! Hanem énekkísérettel, nem ám csak úgy szárazon! És hozzá jól kibabrálok még a ritmussal is: mert ha lassú tempóban énekelek, akkor természetesen lassabban hajigálok. No, mindegy: nem magyarázni kell ezt, hanem tisztelni és csodálni! Tisztelni, uram és csodálni, úgy, ahogy mondom . . . Amikor fiatal voltam, és szakáll borzo- lódptt az állam csücskén, cirkuszban léptem föl. Később ének helyett szájharmonikáztam inkább, a golyókat emeletmagasra dobáltam, a közönség azonban alig érintette össze a tenyerét. Fogalmuk se volt, szegényeknek, hogy mit látnak! Megbuktam. Szerencsére! Örök szégyen, ha ott, a rengeteg csavargó és cse- pűrágó között sikerem lett volna!.. . Egy szép napon otthagytam tehát, uram, az egész bandát. Csak úgy kimentem a sátorból, kivonultam és elindultam. Gyalog, nyilvánvaló. Nápolyba, uram! Egyenesen Nápolyba! Pedig vén este volt, és' zuhogott az eső. De megérkeztem mégis. S azonnal önállósítottam magam, igenis ... És jöttek a bámész- kodók! Jöttek hát — de micsoda népség! Nem érdemeltek többet három golyónál. A negyediket elő se vettem, csak hárommal dobálóztam, és alig énekeltem hozzá valamit. Egy darabig nézték, lógatták a pofájukat, aztán továbbmentek. Az isten verte volna meg valameny- nyit!. . . Elővettem hát mégis a negyedik golyót. .. Megbuktam, hála a Madonnának, így is. Mert ugyan miféle sikere lehet, uram, manapság egy művésznek! . .. Fogtam hát magam, és kimentem a rakodók közé. De most aztán mindjárt négy golyóval kezdtem!- Itt aztán már sikere volt? Végre! — Jaj, de boldog ember ön, uram . . . Szóval, nem volt sikerem. Úgy mentek el mellettem, mintha csupasz hirdetőoszlop lennék!. . . Estefelé akkoriban már alig jártak arra: találtam hát én is egy eldugott helyet magamnak, bokrok fogták körül, s a bokrok fölött, a magasban, villany égett. Itt, a bokrok közt, egyedül, minden más volt. Hat, jó uram, hat, értse meg: hat golyóval dolgoztam magamnak, és mind a hat más színű!.. . És akkor, képzelje, fél szemmel észrevettem, hogy megáll egy hölgy és rám csodálkozik. Igen. Fekete ruhát viselt, és szőke volt... Előkaptam hát a hetedik golyót! Életemben először! Hét golyó, mind a hét más színű! És szájharmonika-kísérettel! Úgy ám, nem puszta énekszóval! Kivert az izzadás, éreztem, hogy lucskos a tenyerem, a lábam reszketett — de azért álltam a helyemen becsületesen, és uram, egyszer se hibáztam! Es amikor befejeztem, még akkor se néztem rögtön a nőre, nem én, nagyuram, hanem vártam, míg magától szólal majd meg. Olyan hangja volt, mint a csillagoknak . . . —' Benito, a csillagoknak nincsen hangjuk . . . — Mit mond? Nincs a maga ócska botfülének!. . . Mert azt mondta a nő: „Uram, ha nem zavarnám túlságosan, mondja meg nekem, merre van a kijárat, eltévedtem ..." És én ekkor azt mondtam, de gondolhatja, milyen állapotban: „Asszonyom, menjen innen, itt nincs semmiféle kijárat!" Mire ő még védekezett is: „Ön goromba ember, uram!" De én is: „Igen, én bizony goromba ember vagyok, de becsületes és jószívű, asszonyom, és ha nem hordja el magát tüstént, akkor én bizony hozzávágom a golyókat, mind a hetet!" Kis időre elhallgatott. Szórakozottan pöckölgette a morzsákat az abroszról. — A nők az igazi művészettől sohasem esnek szerelembe ... — folytatta elgondolkozva. — Azoknak kókler kell, uram, aki cilinderben rántottát kever, és kotkodácsoló tyúkot húz ki belőle!.. . Jelentőségteljesen nézett körül: — Pszt. . . Csak ő ... De róla ne is merészeljen kérdezősködni senki! A drágám! O volt az egyetlen ... Különben szót se addig, míg föl nem kel a helyéről! Álljon föl, álljon föl mindenki — üvöltözte, és égnek lendített karral vezényelte a tiszteletet: — Ezennel fölkérek mindenkit, hogy egy néma perccel adózzanak Adriana asszony áldott emlékének! A vendéglős kezében megállt a pohár, s a gyéren ülő vendégek föltápászkod- lak, kényszeredetten mosolyogtak. Csak a sarokban ülő, nagy fejű, nagy bajuszú, de feltűnően alacsony emberke pislogott révülten továbbra is. —- Maga is álljon föl, hallja-e, maga szőrös nokedli! Az apró ember riadtan ugrott föl. S egy percig kemény csend falazta be az ivót. I Amikor Benito Ippolito engedélyezte a leülést, a nagy bajuszú még mindig állt. — Maga süket! Nem hallja?! Vége a kegyeletnek! — Igenis, kérem ... — vonogatta a vállát az emberke, majd engedelmesen, de kissé bizonytalanul visszacsúszott a székére. Benito pedig folytatta: — Mert az utcáról nősültem, szép uram, igenis. Amikor még négy golyó járta . . . Micsoda nő volt! Gondolhatja! Abban az időben tizenhét lány sétált ott, pontosan tizenhét — de én őt választottam . . . Nem, ő soha nem tudta meg, hogy művész vagyok. Ő, kérem, soha. Még hggy abban az egyetlen nőben is csalódjam, akit tiszta szívből, igazán szerettem!... Hanem azt mondtam neki: titkos rangú, nyugdíjképes állami hivatalnok vagyok, és sokat kell utaznom .. . Két hónapig, uram, két álló hónapig jártam hozzá, és csak azután vettem feleségül. Hitesen, persze, törvény előtt, ahogyan dukál... De nászéjszaka nem volt, kegyes uram, nem, nem. A házasságkötés után bizony nem feküdt le velem, mert alapjában véve úrinő volt... El is kellett akkor hagynom Nápolyi, de többször visszatértem, és ilyenkor mindig elmentem abba az utcába. Néha egy teljes órát is elbeszélgettem a feleségemmel, az utcán: nem sajnálta hites urától az időt... Egyszer aztán, amikor már nem is tudom, honnan jöttem vissza, nem találtam őt. Rettenetes. Meghalt, mondták a lányok. És hogy mindenki sajnálta, én is.. . Hát így lettem özvegyember, majd később zöldségárus; a művészet abbamaradt. . .Nemalegrosz- szabb hely ez, uram. Nem aforgalom miatt, hisz az ördögnek kell ázások mocskos vevő! .. .Hanem a templomból kihal- latszik a muzsika és az ének. Be azonban nem megyek, és uram, maga se menjen, ha istent ismer, különben úgyjár, minién . . . Nézze csak, nem csinálok belőle titkot: egyszer találkoztam az Istennel. Nem hiszi? No, nem is itt találkoztam Vele, ő nem jár ilyen ócska helyekre ... A parton ültem, egyedül Éjfél körül járhatott. Elővettem a szájharmonikámat, de nem jött ki belőle melódia. Ez még nem fordult velem elő! Végre megszólalt, de akkor sem a dal bújt ki, hanem egy idegen, suttogó hang. Azt mondta: „Halló, itt az Isten beszél! Fáradjon el a karnagy úrhoz, és jelentkezzék a kórusba. Szükségem lenne a maga hangjára!” .., Másnap jelentkeztem hát a karnagynál. Rögtön azt kérdezte, ki küldött. Mondtam, természetesen, hogy az Isten. Erre hümmögött, nem is volt kíváncsi a hangomra, hanem elküldött simán . . . Hát azóta én nem megyek be a templomba, nagyuram, hanem csak innen, kívülről hallgatom a zenét és az éneket ... Hirtelen megunta a beszélgetést. De az is lehet, hogy elfáradt. Lehunyta a szemét, és hátradőlt. Egy rövid perc múlva elaludt.
