Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

NAGY LÁSZLÓ:

Bartók és a ragadozók

Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak es őrjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértőén pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag- habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. Efordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázöl. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú

Sárkányölő — mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig, így süvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen „dögvész-országnak". Az ember szerelmével s férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Öt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi 'a Mindenség zenéjét.

Negyvennyolc esztendei távoliét után hazatér végre századunk magyar zenekultúrájának legnagyobb mestere, korunk egyetemes zene- művészetének óriása. Mennyire készült rá a háború után; alig három hónappal a halála élőtt írta, 1945. július 1-jén: „én is szeretnék hazamenni, de végleg”. Erre az útra készült tehát, nem ama végzetes nagy utazásra, pedig riasztó híreket kapott a rombadőlt országról, a háborús pusztulásról.

Hamvai előtt tiszteleg az ország, tiszteleg egész Európa, amerre csak elhalad a gyászmenet, amely egyszersmind a géniusz diadalmenete. Nagyságát, művészi jelentőségét ma már csorbítatlanul ismeri el az egész világ. Rég felülemelkedett életműve a konzervatív ízlés ■diktálta elutasításon, s a negyvenes, ötvenes évek vitáin, amelyek hol a korszerűséget, hol pedig a népiséget kérték számon zenéjén, vagy egyik-másik alkotókorszakán.

Szellemi hagyatékának immár végleges helye van századunk zenéjének panteonjában. Megkülönböztetett hely ez, hisz a bartóki életmű páratlan jelenség a maga szerteágazó és összefoglaló mivoltában. Korunkban — illetve az ő korában, a század első felében — nincs zeneszerző rajta kívül, aki saját nyelvébe-stílusába olvasztott volna minden újító törekvést, egyszersmind az európai zene múltjának megannyi értékes hagyományát. Megkülönbözteti kortársaitól egyedülálló tudományos, népzenegyűjtő és -rendszerező munkássága. Igaz, nem az egyetlen zeneszerző-folklorista ő — társa volt ebben Kodály Zoltán, Lajtha László —, de az egyetlen, aki a magyar népzenén kívül éppoly intenzíven foglalkozott a szomszéd népek dalaival, sőt arab és török gyűjtésre is vállalkozott. S a népek általa feltárt és megismert parasztdalai inspirálóan hatottak zeneszerzői műhelyére, ekként vált ama sokat emlegetett tiszta forrássá a különböző népek évszázados kultúrája által teremtett zenei kincs, alkotó és kutató munka szüntelen kölcsönhatásában.

Páratlan jelensége századunknak a zongoraművész Bartók is. Nem csupán előadásmódjának varázslatos szuggesztivitása okán, hanem ő az egyetlen századunk zeneszerzői közül, aki előadóként nem szorítkozott csak a saját műveinek és a hozzá közel álló kortársak zenéjének tolmácsolására. Ő Bachtól — sőt a Bach előtti mesterektől — kezdve megszólaltatta az európai zene nagy vonulatát, a barokk, a bécsi klasszika, a romantika nagy mestereinek alkotásait, játszott Schoenberget, Stravinskyt és más kortársakat is. A zongora mellett éppoly egyetemes művész volt, mint a kottapapír fölé hajolva, vagy éppen az általa s mások által feljegyzett népdalok rendszerezése közben.

Bartók Béla hamvai

• Egy amerikai portré

9 Borsos Miklós,, a Bartók- síremlék " alkotója, és ifj. Bartók Béla

ellenállást erősbítette a mélyben, a szakszervezetek irodalmi-kulturális műsorain s a magas zenekultúrában egyaránt.

A halála óta eltelt 43 évben pedig, jóllehet volt egy múló, de nem feledhető periódus, amikor Bartók, akár Derkovits vagy József Attila, gyanússá vált, amikor reásütötték a néptől elszakadt formalista zeneszerző — utókorára szégyenletes — bélyegét; nos, halála óta, miként elpusztíthatatlan hőse, A csodálatos mandarin, Bartók Béla példája és életműve erőteljesebben hat zenei és művészeti közéletünkben, mint valaha is küzdelmes élete folyamán. Művei otthonosak az ország hangverseny- termeiben, opera- és balettszínpadain, a zeneiskolások mindennapi kenyerévé váltak, s az amatőr zenei mozgalmak becses kincseivé. Muzsikusaink az ő müveivel járják a világot. Életének és munkásságának dokumentumait, a hatalmas életmű elemzését magyar kutatók könyvtárnyi publikációja tárja elénk. Századunk zeneszerzőinek művei közül a maguk teljességében, összkiadásként Bartókéi jelentek meg először hanglemezen.

Kodály Zoltán mondotta 1946- ban, Bartók Béla, az ember című előadásában: „Az itt maradottak dolga, hogy megnyissák az utat művei előtt; hadd jussanak ezek a művek oda, ahová szánva voltak: az emberek szívébe.”

Breuer János

A bartóki szintézis jelenti a zenei alkotás, kutatás, előadás és tanítás egymással szüntelen kölcsönhatásban álló magasrendü egységét. Jelenti másfelől magyarság és európaiság legmagasabb művészi fokon kifejezett egységét is. így, az internacionalizmus szellemében váltotta valóra ifjúkori fogadalmát: „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.”

Ezt tette a századelő progresszív mozgalmaihoz, a Nyugat folyóirathoz, a Nyolcak művészcsoportjához, majd Kassákhoz kapcsolódván; ezt, amikor részt vállalt 1918—19 magyar forradalmaiban, s a húszas, harmincas években is, perben-vitában az őt támadó magyar és nem magyar nacionalizmussal. Szóban-írásban, de kiváltképp zenéjében tiltakozott a reakció, az elnyomás, az embertelenség, az erősödő fasizmus ellen. Amikor pedig nem látott többé reményt Európa megmentésére, a tulajdon emberi-művészi integritásának megőrzésére itthon, több évnyi tépelődés után, 1940. október 12-én elindult ama hosszú útra, honnét majd’ öt évtizedbe telt a visszatérés.

Ám művészete, szelleme közöttünk maradt. A II. világháború esztendeinek hatalmasra nőtt hazai Bartók-kultusza az antifasiszta

F oly óirat-tallózó

M

i lesz veled, magyar irodalom? — kérdezték sokan akkortól kezdve, hogy sorra távozott az a nagy nemzedék, amely a két világháború közötti időszakban robbant be irodalmi életünkbe, s amely életművét 1945 után teljesítette ki. Déry Tibor, Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula és a többiek halála valóban semmi mással nem helyettesíthető veszteséget jelentett és jelent mindmáig; az életnek, s így az irodalomnak is az a rendje azonban, hogy a nemzedékek kövessék egymást. Nagy rendet vágott a halál az utóbbi két évtizedben, de folyamatosan léptek színre a méltó folytatók, s az irodalomértő azt is tudja, hogy „nagy öregek” vannak ma is, s reménykedik, hogy lesznek egy évtized múlva, az ezredvégen is.

Itt van például 1988 júniusa, amely több jeles születésnapi évfodulót is kínál, s természetes, hogy irodalmi folyóirataink többsége megemlékezik ezekről. Az Új írás mindháromról: Sőtér István és Weöres Sándor 75. és Szent- kuthy Miklós 80. születésnapjáról. A Tiszatáj még májusi számában közölt összeállítást Szeged jeles szülöttjéről, Sőtér Istvánról, most pedig ugyanezt teszi Szentkuthy Miklóssal, akitől egy regényrészletet és két terjedelmes beszélgetést publikálnak. Mind Sőtér, mint Szentkuthy a hetvenes években vált ismét ismertté prózaíróként, korábban Sőtért az irodalomtörténészi tevékenység, Szentkuthyt pedig a korábbi művei és szemléletük iránti fenntartás sodorta epikánk perifériájára. S hogy visszatérésük milyen erejű, azt Szentkuthy idei Kossuth-díja is fémjelzi.

A legszélesebb irodalmi közvélemény számára bizonyára Weöres Sándor 75. születésnapja a leginkább figyelemre méltó esemény. Még tágabban

kell szólani, mert nem is csak az irodalmi közvélemény, hanem az egyetemes magyar kultúra ünnepéről van szó. Hiszen Weöres Sándornak legalább egynéhány művét talán minden magyar ember ismeri, s az ő esetében nyugodtan mondhatjuk, hogy még olyanok is, akik írni-olvasni sem tudnak, mert már az óvodában találkozik mindenki a műveivel, s ha a nevét esetleg nem is jegyzi meg, a verseiből néhányat bizonyára megőrzi. A magyar költészet, a magyar nyelv ritmusa, dallam- és képvilága, kimeríthetetlen varázsa szempontjából ugyanazt a nevelő, a művészet hatalmára eszméltető munkát végzi Weöres, mint Kodály végezte az énekkel.

Az eddig megjelent folyóiratok többsége verssel és szóval is köszönti a modern magyar líra egyik legnagyobbját. Kiemelkedő az Alföld összeállítása. Ágh István, Farkas Árpád, Határ Győző és Kiss Tamás versei más-más módon és más-más szemszögből mutatják be ezt a költészetet, de mindegyik igaz és hiteles, megfelel e líra „ezerarcúságának”. Többek közt ezt is állítja Esterházy Péter tisztelgő írása: „Pessoából mondjuk van négy. WS-t nem lehet összeszámolni, annyi”. Esterházy személyes emlékek szilánkjaiból ad kettős portrét a költőről és befogadójáról, s ezt teszi Fodor András is esszéjében. Gondolom, néhányan meghökkennek majd egyik állításán, pedig igazságtartalma kétségbevonhatatlan: a jövő századból visszanézve „Weöres Sándor lesz az újkori magyar költészet Arany Jánosa, a páratlan géniusz, ki

még egyszer képes volt nyelvünk valamennyi hangszerét megszólaltatni-'.

A Kortársban Csorba Győző és Orbán Ottó költeményei, Bata Imre és Szepesi Attila müelcmző esszéi köszöntik a legnagyobb élő magyar költőt, a Jelenkorban pedig Csorba Győző, Kajetan Kovic és Lengyel Balázs. Az Új írásban és a Tiszatájban Tandori Dezső költeményei említendők, s ugyanő szerepel egy esszével az Alföld összeállításában is. Az sem volna meglepő, ha az Életünk még meg nem jelent júniusi számában is szerepelne, ahol szintén lesz WS-köszönlés.

Az Életünknek azonban egyelőre az

5. száma látott napvilágot, s benne több anyag foglalkozik Márai Sándorral, akinek ugyan most nincs évfordulója, de szintén nagy örege irodalmunknak, még ha ezt mostanában sajnálatosan kevesen tudják is. Újraközlésben olvashatunk két „elfelejtett” Márai-cikket 1933 januárjából, amikor az író Berlinben járt, s részt vett egy náci nagygyűlésen, ahol Hitler szónokolt. A leírás ma is friss és elgondolkodtató, s az a végkövetkeztetés is, amely politikailag ugyan túl optimista, a veszélyt mégis pontosan érzékeli. Úgy látja, hogy a németeknek csak egyötöde náci, de „Amíg ez az egyötöd együtt van és összetart, addig szó nem lehet békéről a világon”. A továbbiakban Rónai László az író Naplóját, Er- dődy Edit A kassai polgárok című drámáját elemzi. Talán ez a kis összeállítás megtöri a jeget, s Márai - - legalább a müveivel — visszatér az anyanyelv anyaországába.

Vasy Géza

ELISMERÉSEK, TÁ VLA TOK, TÉR VEK

Megújuló kerámia

A legutolsó képkockákon a kész művekkel, de az ezt megelőző háromnegyed órában a hozzájuk vezető úttal; a kívülállók számára alig ismert, igen sokrétű tevékenységgel ismerkedhettek meg azok a nézők, akik a múlt szerdán este tíz órától a televízió kettes csatornáján végignézték a kecskeméti kerámiastúdió életéről Megújuló kerámia címmel készített dokumcntumfilmet. A nyolcvanas években már nemzetközi hírű, a világ szakmai vérkeringésében részt vevő intézményt — Probstner János mellett — Menyhárt László művészettörténész közreműködésével munkatársai, köztük a mai magyar kerámia legnevesebb egyéniségei mutatták be. Beszéltek munkásságuk tükrében a kezdeti nehézségekről, küzdelmekről, egyéni és közös tapasztalataikon át a múlt jelentékeny állomásairól, megújulókészségről, a tapasztalatszerzés és tapasztalatcsere rendkívüli lehetőségeiről, művészi tevékenység és tanári munka kölcsönhatásáról, új technikákról, távlatokról. És persze sikerekről, melyekről az idei évre is bőven jutott.

Alig több mint egy hete nyílott Pécsett a X. Országos Nemzetközi Kerámia Biennálé, a legrangosabb hazai egyedi kerámiakiállítás, ahol a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban készült alkotások minden korábbinál több díjat, jelentősebb szakmai elismerést szereztek. Probstner János, a stúdió művészeti igazgatója is részt vett a jelentős múltra visszatekintő rendezvényen szelektáló előzsűrijének munkájában. Találkozásunkkor arra kértem, jellemezze a jubileumi kiállítás mezőnyét, véleménye szerint milyen összetevőknek volt köszönhető a kecskemétiek elismerése?

— A korábbi évek tapasztalatait is figyelembe véve. számomra úgy tűnik, rendezvény történetében először sikerült a zsűrinek az esélyesek közül egy progresszívebb irányzat képviselőit előnyben részesítenie, beválasztania. S mivel a kecskeméti kerámiák mindegyike a kísérletezők, újítók táborába tartozik, nem véletlen, hogy számbeli arányukon túlnőtt az elismerés. Valamennyi alkotó anyagáról elmondhatom, hogy a más-más művészi egyéniségből fakadó különbség ellenére is kiemelkedően karakteresnek számítottak a mezőnyben. E minősítések egy hosz- szabb periódus munkájának összefoglalását is jelentik. Az 1968-ban életre hívott, első Országos Kerámia Biennálé óta eltelt két évtizedben a stúdióban készült munkák gyakran részesültek elismerésben, ám az idei esztendő-ebből a szempontból egészen, rendhagyó: a rendező szervek kilenc díjából ötöt — közöttük az első díjat is — elhoztunk.

— Az első díjat az Iparművészeti Főiskola Mesterképző Intézetének kecskeméti műtermében is tanító Kecskeméti Sándor kapta, aki hosszú évek óta rendszeresen dolgozik körünkben, s majd minden alkalommal résztvevője, sőt díjazottja volt a pécsi seregszemlének is. Az idei biennálén öt munkájával szerepelt. Az utóbbi években főként nagyobb méretekben dolgozott szívesebben, monumentális, nonfiguratív alkotásaiban elsősorban a jó értelemben vett plasztikai szobrászt problémák megoldásával kísérletezett. A kiállításon a kecskeméti műhelyben készült alkotásaikkal rajta kívül még Kun Éva, Nagy Szilvia, Nagy Márta és Zavadsz- ky Éva szereztek különdíjat. (Zavadsz- ky Éva neve azért is ismerős a kecskemétiek számára, mert tavasszal adták át a Szalvay Mihály Úttörő- és Ifjúsági Otthon udvarára tervezett díszkútját.)

— A nyári tervek? Néhány nap múlva kezdődik intézményünk történetében az első olyan kurzus, melynek tagjai valutában fizetnek azért, hogy persze csak a művészeti vezetés által színvonalasnak tartott, a stúdió szellemétől nem idegen munkáikon - Kecskeméten dolgozhassanak. A svájci menedzser, Tony Güller szervezte rendezvényre tizenhat svájci résztvevőt várunk. A világhírű égetőkemencéket, speciális kerámia-eszközöket gyártó- NABER cég előreláthatóan még az ősszel bemutatkozik egy ipari kiállítás keretében Magyarországon, illetve a stúdióban. A nyár további programja a sómázas nemzetközi szimpózium lesz, mely programjának középpontjá• /.avads/kv Imi: l ej.

• Kun Éva: Figura.

ba egy lassan feledésbe merülő ősi eljárást, a sómázas technikát állította. A legkiemelkedőbb munkák a művészeti világhéten kerülnek közönség elé először Kecskeméten, majd Budapesten.

Károlyijába

• I). Nagy Szilvia: Vá/ák.

• Nagy Márta: Poharak (Méhcsi Éva felvételiül