Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

1988. június 11. • PETŐFI NÉPE • 5 ANIMÁCIÓS FILMSZEMLE Bemutatkozik a krakkói műhely Az animációs filmszemle utolsó délelőttjén a megyeszékhelyen az Otthon moziban az érdeklődők a kecskeméti műterem lengyel test­vérstúdiójának munkáival, a Krakkói Animációs Filmstúdió nemzetközi hirü rendezőinek jeles alkotásaival találkozhatnak. A krakkói műhely — varsói, lo- dzi, bielsko-bialai társai után — 1966-ban a Varsói Miniatűr Film­stúdió kihelyezett tagozataként jött létre. Abban az évtizedben, amely alapjaiban meghatározta a kortárs animáció fejlődésének út­jait, s az anyagban való gondolko­dásmód egy nemzeti sajátosságok­kal folyamatosan gazdagodó új nyelvet is teremtett. Ezekben az években az „animáció lengyel isko­lájában” is megkezdődött a forma­nyelvi kísérletezés máig ható és tartó időszaka. A vállalkozás kez­deményezője a Krakkói Szépmű­vészeti Akadémia akkori előadója, Kazimir Urbanski volt. Az új in­tézményben — elsősorban képző­művészekből — egy olyan kiváló gárda jött össze, akik az animáció­ban egyéniségük és hivatásuk fej­lesztésének közös területére talál­tak. E csoport tagjaiként jegyezték el magukat egyszer s mindenkorra a műfajjal Julian Antoniszczak, Jan January Janczak, Ryszard Czekala, Krzysztof Raynoch és Jerzy Kucia. A Krakkói Animációs Filmstú­dió 1974-ben önállósult, s kezdte kialakítani jelenlegi arculatát. A korábbi gárdához közben új rendezők — Krzysztof Kiwerski, Andrzej Warchal, Ryszard Czeka­la, Agnieszka Nizegorodcew — is csatlakoztak, akik munkásságuk­kal azóta szintén rangot szereztek maguknak. A stúdió évi átlagos teljesítménye húsz-huszonnégy egyedi film, ami már mindenkép­pen rajta hagyja lenyomatát a nemzeti filmtermésen. A néhány erős, karakteres rendezőegyéniség mellett rendszeresen kapnak lehe­tőséget az eredeti forgatókönyvöt­letekkel jelentkező pályakezdők is. Az olykor már-már hivalkodóan egyedi, kísérleti alkotások minden esetben klubokban, speciális vetK téseken jutnak el közönségükhöz. A műfaj megújítását célzó stú­dióbeli törekvések egyik domináns területe az animációs és a natúr­film közös határmezsgyéjén he­lyezkedik el. Technikailag és eszté­tikailag izgalmas pillanatokban bővelkedő kombinációik számos nemzetközi elismerést szereztek al­kotóiknak, akik a filmkészítés minden részletét a gyakorlatban, s nem a filmművészeti főiskolákon sajátították el. Sokoldalúságuk bi­zonyítéka, hogy egy-egy rendező gyakran a forgatókönyv írója, sőt olykor a zene szerzője is. Hogy mi­lyen eredményességgel, azt hazai és nemzetközi filmes fesztiválokon kapott díjak egész sora bizonyitja. A programban — többek mel­lett — a vegyes technika egyik leg­nagyobb rutinnal rendelkező mes­tere: Jerzy Kucia (1979-en Anne- cy-ban és Krakkóban díjazott) Reflexek című alkotásával is talál­kozhatunk. Kucia a speciális effek­tusokat egyedülálló virtuozitással használja fel mindenkori temati­kus célja érdekében. Filmjeiben a képalkotási lehetőségek vizsgálata, ismeretlen összefüggések felfedezé­se, analízise közben — „mellékter­mékként” .— sajátos impresszió­kat, hangulatokat is kínál. Több alkotásával mutatkozik be a nemzetközi animáció világá­ban ugyancsak számon tartott, ta­valy tavasszal elhunyt Julian An­toniszczak is, aki expresszív, já­tékos, de gyakrabban megrendítő tudósításait közvetlenül a filmsza­lagra karcolja. Sajátos, kamera nélküli technikára épülő, 1977-től alkalmazott módszerének ma már követői is akadnak szép számmal. Most látható Az emberek hervad­nak, mint a levelek című filmje az emberek és a növények közötti költői analógiákra épül. Különle­gessége, hogy a hangot is közvetle­nül a képszalagra vették fel. A mai programban nemcsak a natúr- és animációs technika ötvö­zésére akadnak példák, hanem a kísérleti film történetében sem mindennapi megoldásként a kísér­leti és hagyományos animáció kö­zös, logikailag fegyelmezett kom­pozícióba illesztésére is. A lá- gyabb, festőibb kifejezési formák­ban gondolkodó alkotásokkal el­lentétben Krzysztof Kiwerski uni­verzuma a végsőkig redukált. Filo­zofikus konstrukcióit geometrikus formákból, jelrendszerekből építi. Kiegészítőjük a sokszorosítás, a forma- és mozgásváltozások rögzí­tése, a legváltozatosabb fotóeljárá­sok alkalmazása. A festő és film­művész egyedi alkotásainak állan­dó motívuma a gép. Most látható, 1983-ban Nulla változat címmel készült háborúellenes munkája is a halál-gép motívumára épül. A programban találkozhatnak még a nézők Piotr Szulkin, Ry­szard Czekala, Ryszard Anto­niszczak, Agnieszka Nizegorod­cew, Krzysztof Raynoch, Lucja Mróz-Raynoch, Zbigniew Szy- manski, Alexander Sroczynski, Andrzej Warchal alkotásaival is. Károlyi Júlia ADOMÁNYBÓL, VÁSÁRLÁSBÓL Új grafikai szerzemények Százezres rajz­és metszetanya­gával Szépművé­szeti Múzeu­munk a világ je- , lentős grafikai gyűjteményei kö­zé tartozik. Alap­jait csakúgy, mint a festészeti anya­gét az Esterházy- kollekció vetette meg. (Az Ester­házy család mű­vészet iránt ér­deklődő főurai a 17. század óta gyűjtötték a mű­alkotásokat, a vásárlás útján köztulajdonba került anyag 1870-től Orszá­gos Képtár néven „az ország elide- ■ geníthetetlen ja­vai közé sorolta- tik”) Közgyűjteményeink magángyűjtők hagyatékából, gyakran ajándékként múzeumoknak juttatott gyűjteményei­ből alakultak, gazdagodtak. Hazafias érzésű főurak, egyházi személyiségek, jómódú polgárok magángyűjteményei vetették meg számos múzeumunk alap­jait. Szerencsére ez a művészetpártoló igyekezet napjainkban is juttat értékes műveket múzeumainknak. Számos ha­zai, külföldi és külföldön élő magyar ajándékozó nevét tünteti fel az a kiállítás is, amelyet a Szépművészeti Múzeum­ban rendeztek A grafikai gyűjtemény új szerzeményei (1978—1988) címmel. Az utóbbi tíz évben 603 rajz, 658 met­szet és 42, metszeteket tartalmazó album került a múzeumba, nagyobbrészt aján­dékozás útján. Amennyire örvendetes ez a tény, azt is jelzi, hogy az említett évek­ben sem válhatott valóra egy nagyszabá­sú, céltudatos, a hiányok pótlására kon­centráló gyűjtési koncepció. Az új szerzemények sokaságából száznyolcvanat láthatunk a Szépművé­szeti Múzeum grafikai tárlóiban szep­tember 11 -éig. Köztük néhány szép ko­rai németalföldi és itáliai rézmetszetet, több 18. századi vízfestményt, ceruza­rajzot, 19. századi litográfiát. De ezek • Calvaert: Mária a gyermekkel (16. század) a korszakok meglehetősen gazdag anyaggal vannak jelen a múzeum grafi­kai gyűjteményében. Annál hiányo­sabb, esetlegesebb a XX. századi kol­lekció. ­Ezért is örvendetes, hogy az új szer­zemények sok kortárs alkotást is felso­rakoztatnak. Mégpedig éppen ajándé­kok révén. Szám szerint a legnagyobb ajándékozó a Svájcban élő Kemény Zoltánné, aki férje 335 rajzát adta a múzeumnak. Többször és igen jelentős alkotásokat adományozott Schlégl Ist­ván zürichi magyar műtörténész. Sok magyar származású és külföldi művész ajándékával is bővült a kortárs gyűjte­mény. (Etienne Hajdú, Kepes György, Konok Tamás, Szalay Lajos, Viera da Silva.) És ez alkalommal láthatunk néhány remekművet a Véghelyi-hagyatékból (Maillol, Miro, Chagall, Henry Moor, Hartung grafikáit), meg a dr. Véghelyi Péter és felesége, Brettfeld Adrienné által létrehozott XX. századi alapít­vány vásárlásaiból. A Véghelyi házas­pár 1985-ben a Szépművészeti Múze­um modern gyűjteménye javára tett ■ alapítványt, je­lentős pénzösz- szeggcl. A két éve elhunyt házaspár az alapítvánnyal azt remélte, hogy mások is követik példájukat, és a Szépművészeti Múzeum körül támogató kör alakul ki. Az ala­pítvány vásárlá­sai, cseréi min­denesetre képző- művészeti gyűjte­ményük legszebb darabjai a mú­zeum komoly ér­tékei. Fernand Leger: Az olvasmány (1924/53) K. M PAPP ZOLTÁN Bástyák és kalandok Binyecz egy fának támaszkodva **szemléli őket. Most próbálják mun­kacsapatokba szedni elébb évfolyamok szerint a bölcsészeket, aztán a tétékáso- kat. Végül pedig — tán legsikerteleneb- bül — a jogászokat. (Akik különben végigpiálták az egész utat. Eközben két­százhatvanhétszer bömbölték el— már- már indulószerűen: sokak szerint ez volt a legfelháborítóbb az egészben —, hogy „Nem ütik a jogászt agyon" ... Binyecz mindegyre azon tűnődik, a bölcsészeknek ugyan miért nincs hason­ló nótájuk? Vajon miért? Elvégre az len­ne legkézenfekvőbb, hogy akik nap mint nap ott toporognak mintegy, ugye, a líra forrásvidékénél. . . Nos, azoknak nem is egy, hanem egész sor szakmai vonzatú dallal kék rendelkezniök . . . S lám, még ezek a — bölcsészek szerint — se hideg, se meleg tétékások is túltesznek rajtuk. Elvégre ők is végigbömbölték az utat — bár tökjózanul; inni mindvégig csak a jogászpalánták ittak —, hogy tudniil­lik: „Minden vízbe mártott test, kisan- gyalom. / Annyit veszít a súlyából, kis- angyalom, / Amennyi az általa / kiszorí­tott víz súlya, / Kisangyalom" .. . Gyapotszedésre szólt a parancs. Ezek szerint az az irdatlan laposság itt körös­körül: mind megannyi gyapottábla. Mi­előtt a konkrét munkába belemerülnék, egy tudsegszem emelkedik szólásra. — Hallgatók!— igyekszik túlkiabál­ni a szelet, mely percről percre erőtelje­sebben harsog. — Azzal a céllal jöttünk, hogy újabb hatalmas csapást mérjünk az imperialistákra és aljas lakájaikra! Ezúttal azonban nem a tanulás, hanem a kétkezi munka frontján. És ti meg fogjátok mutatni, hogy itt is fényesen helytálltok! Akár az iskolapadban. — Lendületes mozdulattal ama irányba mutat, amerre a magunk mögött ha­gyott város kőrengetege sejlik, a kari épületkomplexumokkal — és komple­xusokkal — egyetemben. — Hallgatók! Ezek szerint mindenki tudja a kötelessé­gét! Mutassuk meg magas teljesítmé­nyekkel Eisenhowernek, Churchillnek, továbbá Li Szin Marnak, a Láncos Ku­tyának és mindennemű csatlósainak, hogy el a kezekkel a béke frontjától!. .. Majd a helybeliek képviselője követ­kezik. — Emberek! Diák elvtársak! Kap mindenki egy zsákot. Abba kell szedni, akarom mondani, rakni a gyapotot. így e! — Villámgyors mozdulatokkal kö­tényzsákot csomóz a hasára, és hajlon- gani kezd az egyetemi különítmény előtt. — Lényeg, hogy a magházban egy fia szőr se maradjon. Mert akkor az selejt. — Majd kiegészítőleg: — És az bizony mind azoké a gazfickó imperia­listáké. Valaki — egészen váratlanul — bele­tapsol a szövegbe. Azonnyomban reflex-, sőt láncreakció-szerűen verődnek össze a tenyerek. A ritmus ismerős. Szinte dalla­ma van. Tá-ti. . . tá-ti; tá-ti... tá-ti- ti... meg hogy: tá-tá, tá-ti-ti, tá-ti-ti- tál A helybeli nacsalnyik közbeint. — Még valamit, emberek! Délben meleg étel jár mindenkinek. Az elszámo­lást pedig két napon belül megejtjük. És mindenkihez postafordultával eljuttat­juk, ami teljesítménye szerint dukál ne­ki. — Éljen! — kiáltja valaki. — Éljen! Éljen! — visszhangozzák szerteszét. Meg azt, hogy — Hurrá!-— Majdferge­teges taps, mely kisvártatva viharosba csap át. Binyecz közésodródik a tétékások- nak. Jó hangosan mondja: — Hé, srá­cok! Világosítsatok már fel, mi fán te­rem ez a gyapot. . . A bioszosok szeme fölcsillan. (Köze- lébb húzódik az elébb szónoklő fó tud­segszem is.) Egymás szavába vágva kezdik magyarázni. Ilyen nevek, kifeje­zések röpködnek a levegőben: Kelet- Afrika, India, Amerika, Gossypum, mályvafélék, maghéjszőrök, epidermisz, cellulóz, kutikularéteg ... Binyecz a kutikula kapcsán szívesen tenne még fel kiegészítő kérdéseket is. Am a bioszosok szédítő iramban törik át magukat a témán. Már ott tartanak, amivel tulajdonképpen kezdeniük kellett volna az egészet. Hogy tudniillik: — A textiliparban a gyapotszálakat közis­mert szóval pamutnak nevezik. A, szóval... pamut. A fene gondolta volna. Így mindenesetre egészen más. A gyapot most már mintegy képszerüleg is behelyezkedik — a diákfejekben — az ipari, tágabb értelemben a népgazdasági vertikumba . . . Amit tehát itt leszednek, abból rövidesen, tehet, hogy már holnap vagy holnapután ing lesz, ruha'meg ga­tya, rékli, kombiné, miegymás. — Fantasztikus! — mormolja Bi­nyecz. Majd magára kötözi a kötény­zsákot, amelyre valaki fekete olajfes­tékkel — az anyag alapszíne piszkos­drapp — rápingálta: Gorzsai Állami Gazdaság. A masnikötés nem sikerül elsőre töké­letesre. Míg — elgémberedett ujjakkal — a madzaggal bajlódik, odaszól a kö­rötte settenkedő főtudsegszemnek. — Csak azt szeretném kérdezni, hogy jelesül az a gyapot, amivel most majd spéciéi dolgozni fogunk, honnét eredez­tethető? — Hogyhogy honnét? — A fótudseg- szem idegesen toporog az árokpart har­mattól fényes-tocsogós füvében. — Hát. .. szóval, hogy Kelet-Indiá- ból, netán Afrikából, esetleg Ameriká­ból? — Csák nem képzeled, kolléga, hogy majd gyapotügyben pont az imperialis­tákkal paktálunk!?— Hangja most már akár egy ötcolos metszőolló. — És kü­lönben is: mért olyan fontos ez most neked? Nos, mért? Binyecz hümmög: — Mért? Mért? Az ember szereti tudni, milyen anyaggal dolgozik. Nemde? — Körülpillant. — Tán ti nem így vagytok vele? Néhányon bólogatnak. A többség el­lenben a földet bámulja. Mintha ott he­verne a végigazság, lángbetűkkel a fűbe róva. (Folytatjuk) DEÁK MÓR: Az ég leírása Isten inge az ég. Nap-gombja leszakad, az est kihúzkod minden cérnaszál-sugarat. A hold tűpárnáján gombostű-csillagok. De kár, hogy nem érem fel. De jó, hogy itt vagyok. A hajnal a gallér. Szoros talán kicsit, az ing két ujja karolja a földet, szorít, s ha fáj is, ez most nagyon jó. Megtart, s ez jó nagyon. Isten inge az ég. S hogy nincs Isten, tudom. VARSA ZOLTÁN: Kisvárosi üdvözlet hiány valami úgy történik itt, hogy csak véletlenül s velem megöregszem a sínek között elmúlok, mint a szerelem apám és fiaim helyett integetek magam után átbámalok a vagonok föltépett, kifosztott hasán talán egy tekintet hiányzik talán egy elvesztett mosoly talán, mi nem történhetett véletlen velem valahol húznak a tehervonatok retteg a talpfák közt a jű lapulva gondjaim alatt tekintet, mosoly fekeiül és mégis: bár a történelem csattog, csikordul a sínen növök szigorún, feketén s talpfák között törvénykezem Színházi találkozó kérdőjelekkel A zalaegerszegi Hevesi Sándor Szín­ház előadásával — A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója című angol musical bemutatójával a budapesti Nemzeti Színházban — május 30-án véget értek az idei országos színházi találkozó eseményei. Az immár hetedik esztendeje meg­rendezett szemle elsődleges célja az, hogy számba vegye az elmúlt évad leg­jobb előadásait. A találkozó lebonyolí­tásának formájáról az évek során sok vita folyt. A rendezők a Művelődési Minisztérium, a Színházművészeti Szö­vetség — különböző megoldásokkal kísérleteztek, de ezek egyike sem vált be maradéktalanul. Nagy gondot okoz már a találkozón egyáltalán részt vevő produkciók kiválasztása is. Az idén a színházak által megaján­lott előadásokat egy zsűri megtekintet­te, s így alakult ki a javasolt mezőny. A sorozat befejezése után megvitatták a látottakat. Közben pedig a zsűri el­döntötte annak a kilenc szakmai díjnak a sorsát, amelyet c találkozók után ki szoktak osztani. A részvétéi formája technikai részlet­nek is tűnhetne — de nem az. Alapvető kérdése ugyanis ezeknek a találkozók­nak, hogy milyen formában tükrözhet­nék a leghitelesebben az adott évad magyar színházművészetének helyze­tét, s e cél érdekében nem mellékesek a technikai részletek. A legjobb forma megtalálása egyben tartalmi ügy is. És úgy. tűnik, idén éppen ezzel, a tartalommal vannak bajok. Kezdjük mindjárt ott, hogy a mosta-' ni találkozón a magyar prózai színhá­zak jelentős hányada nem vett részt. Távol maradt a tavaly kitűnően szere­pelt (és több éven át rangos szakmai elismerések sorát arató) miskolci szín­ház. Nem vett részt Szolnok színháza, s nem jöttek el a békéscsabaiak sem. A budapesti színházak közül nem kí­vánt benevezni a versengésbe a Mik­roszkóp Színpad, a Madách Színház, a Vidám Szinpad, s technikai okokból maradt távol a Népszínház. Győrből a sajátos színpadtechnikai megoldások miatt nem lehetett felhozni a fővárosba az évad egyik érdekes előadását, Ma­dách Az ember tragédiája című drámá­ját, de a zsűri a díjak odaítélésénél ezt az előadást is figyelembe veszi. így vagy úgy azonban, a bemutatkozás nem teljes. Mert lehet-e annak nevezni, ha összesen hét magyar színház távol marad? S ráadásul olyanok, amelyek­nek igen fontos szerepük van a magyar színházművészet alakításában? Az okok különbözők; a miskolci és a békéscsabai színháznál nemrég meg­határozó jellegű személyi változások történtek, mások — a fővárosi színhá­zak például — nem is tartják fontosnak a részvételt. Ezzel azonban mintegy kí­vül rekesztik magukat a magyar szín­házak helyzetét, eredményeit vagy hiá­nyosságait felmérő találkozóról. Az ilyesfajta elkülönülés nem nagyon sze­rencsés sem szakmai szempontból, sem az adott színház szempontjából, hiszen értékelhető produkciók ott is jönnek, jöttek létre. A tartalmi kérdések másik, s nem kevésbé fontos köre a szemlén látott művekre vonatkozik. Feltűnő, hogy mindössze két magyar darabot hoztak színházaink, s ezek egyike sem volt új, mert a kaposváriaktól látott Örkény- mű, a Pisti a vérzivatarban sok évvel ezelőtt került először színre a Pesti Színházban, s a Pesti Színház által ne­vezett Kornis Mihály-drámát. a Koz­mát is játszották már, két éve, s épp a kaposváriak. Ez a jelenség egyébként az egész évadra is jellemző volt; igen kevés, és főleg igen kevés jelentős új magyar dráma született, és egyáltalán, kevés magyar mű szerepelt a műsorter­vekben. Ezek közül is sok volt a na­gyon könnyű, nagyon fajsúlytalan al­kotás. A sok külföldi szerző között is alig találtunk jelentős kortárs drámát. Még leginkább a szovjet drámairoda­lomból válogatott müvek jelentettek eseményt —: igaz, ellentétes póluson, mert a Thália Színház által játszott Mi- sarin Ezüstlakodalomja az évad egyik legsikerületlenebb darabválasztása és előadása volt, míg a kaposvári Erdman Az öngyilkos című drámája valószínű­leg az évad egyik kiemelkedő előadásá­nak tekinthető. A kecskeméti Katona József Színház G. B. Shaw Pygmalion című vígjátékával lépett közönség elé. Feltűnt a szemlére hozott zenés mű­vek jelentős száma. Ez megint az évad jellemzője; számos színházunk (ha megvoltak hozzá a feltételek a társulat­ban, ha nem) a zenés darabok, illetve a musicalek bemutatásával próbálta el­kerülni a fenyegető anyagi gondokat. Ha azt várjuk a találkozótól, hogy tük- röztesse az évadot, akkor ezt a jelensé­get is tudomásul kell vennünk! Hogy e kérdéseken túl mit mutatott a találkozó a magyar színház jelenlegi értékeiből és gondjaiból? Talán elsősor­ban azt az értéket, hogy a nehéz pénz­ügyi és személyi körülmények közepette is megpróbál tisztességes, színvonalas műsorpolitikát megvalósítani, s meg­próbálja megőrizni a művészi értékeket, színészi munkában, rendezői elvekben és alkotói gondolatokban. A legjobb előadásokban ez tükröződött. Másfelől viszont nagyon pontosan lemérhettük, hogy ezzel a művészi szín­vonalat, rangot őrző törekvéssel szem­ben áll, ellen munkál egyfajta, a szóra­koztatás felé sodródó műsorpolitika, mely a financiális egyensúly megterem­tése érdekében engedményeket (s nem elkerülhetetlen engedményeket) tesz az igénytelenségnek. A jelenlegi, s várha­tóan az elkövetkező időkben is, sajnos egyre szorítóbb lesz a kényszer, hogy a színházak a saját erejükből tartsák a felszínen magukat. Az állami támoga­tás csökkenő reálértéke, a különböző megkötések, a közönségérdeklődés átalakulása mind jobban a jövedelme­ző színház felé szorítják társulatainkat. Igen nehéz megtalálni azt az arányt, amely a műsörtervben egyensúlyban tartja a művészi igényeket és a pénz­ügyi lehetőségeket. Láthattunk kitűnő színészi alakítá­sokat (ezek az odaítélt díjakkal, sajnos, nem teljes számban kaphattak illő elis­merést). Láttunk érdekes, sőt izgalmas rendezői munkákat. Élvezhettünk több sikeres zenei produkciót. Gyönyörköd­hettünk kitűnő díszletekben, jelmezek­ben. Ha innen nézzük, ez a találkozó akár sikeresnek is nevezhető. De ez ne tévesszen meg bennünket, hiszen nincs olyan évad, amelyben egy maroknyi emlékezetes előadás, teljesítmény ne akadna. Az igen szűk élboly azonban nem jellemző a mezőny egészére. És ez a mezőny az utóbbi évadokban egyre szürkül, egyre jellegtelenebbé yálik, az élboly pedig szinte folyamatosan szű­kül, mert rendre kiesnek belőle fontos, meghatározó, jelentős színházak, alko­tók, törekvések, stílusok. Ez kevésbé aggasztana, hajönnének újak. De nem­igen jönnek. És a mostani körülmé­nyek, sajnos, nem is nagyon teszik va­lószínűvé. hogy (más területről véve a kifejezést) a szinten tartásnál sokkal többre számíthassunk a jövőben. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents