Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. május 4. © PETŐFI NÉPE 9 5 Krónika a kun pusztákról Az 1907-ben született és 1978-ban elhunyt Lakatos Vince neve elsősorban mint filmrendezőé él a köztudatban. Számos festőién szép tájfilmet rendezett, különösen emlékezetes a tanyai öregek életével foglalkozó Naplemente. Irodalmi munkásságáról kevesebben tudnak, noha elbeszélései, regényei hitelesen örökítik meg szülőföldje, a Kiskunhalas vidéki homokpuszták életét. Újságírói munkásságából kinövő szociográfiai tevékenysége pedig azok előtt is ismeretlen. akik közelről szemlélhették világának alakulását, hiszen ilyen jellegű írásai mindeddig a hagyaték részét képezték. A két világháború között Kiskunhalason újságíróskodó Lakatos Vince a szociográfiai irodalom első hullámával egy időben, Szabó Zoltán A tarái helyzet és Kovács Imre Néma forradalom című könyvének megjelenésekor írta meg Krónika a kim pusztákról cimü leleplező erejű könyvét — melynek megjelentetésére már nem vállalkozott egyetlen kiadó sem, ekkorra ugyanis már a népi írók elleni perek is elkezdődtek. Ha Lakatos Vince írása akkor, 1938-ban vagy 1939-ben megjelent volna, akkor azt ma minden bizonnyal Illyés Gyula, Féja Géza, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre szociográfiáival együtt tartanánk számon. Különös a könyv utóélete is: 1959-ben újból felmerült a megjelentetés gondolata, ekkor Lakatos Vince gazdagította a kéziratot: leírta a Halas környéki puszták 1956 utáni életét. Ám csak a hatvanas évek közepén tűnt úgy, hogy a megjelentetés újabb akadályaival már nem kell számolnia: ekkor immáron a mezőgazdaság szocialista átszervezése után rögzítette a táj életét. Háromrészes szociográfiája, amely egy táj háromnegyed százados történéseit mutatja be. azonban mind ez ideig kéziratban maradt. A mostani kiadás értékét nemcsak az adja, hogy végre hozzáférhetővé teszi Lakatos Vince fél évszázados, irodalomtörténeti értékű szociográfiáját, hanem az is, hogy gazdag szociográfiai irodalmunkban is ritka az olyan írás, amely a történelem változásait követve három időszeletben mutatja be ugyanazon tájegység életét. Eddig a tények sora, melyet azoknak, akik kézbe veszik Lakatos Vince könyvét, ismerniök kell. Az olvasó azonban arra is joggal lehet kiváncsi, hogy az emlitcttcken kívül mi teszi valóban fontossá ezt a könyvet. Nos, ha röviden kell válaszolnunk, akkor azt mondhatjuk: irói hitelessége. Sokszor merült már fel a kérdés a szociográfiával kapcsolatban: tudomány-e vagy művészet? Ha az adatfeltáró Írások sorából kiemelkedő munkákat vesszük számba, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy csak az íróilag hiteles könyvek őrzik meg érvényüket tíz-húsz, vagy akár ötven év múltán is. Közéjük tartozik Lakatos Vince „háromrészes” írása. mert mindegyik során érződik a tanyán élő ember sorsa iránti aggodalom. A Forrás-könyvek sorozatában megjelent kötet ezért tarthat igényt érdeklődésre a Duna—Tisza közén, és különösen Kiskunhalason és környékén: ott, ahonnét vétetett. A város Általános Művelődési Központjában rendezik a könyv premierjét, június 6-án 18 órakor. Fűzi László A HATÁRON INNEN ÉS TÚL Hány magyar irodalom van? Az utóbbi két évtizedben egyre jobban teret nyert a magyarországi irodalmi köztudatban az a fölismerés, hogy a magyar nyelv irodalma tágabb fogalom, mint az országé, hogy a magyar irodalom meghatározásakor számolni kell mindazoknak a magyar népcsoportoknak az irodalmával, amelyek a szomszédos országokban élnek, és nem hagyható figyelmen kívül a nyugat-európai és tengerentúli magyar szórványok irodalmi termése sem. A XX. század végén tudatában kell lenni annak a ténynek, hogy a magyar irodalmat 1918 óta politikaföldrajzi határok tagolják. A magyarság mint etnikai-kulturális alakzat, a magyar anyanyelvűek közössége jelentős részben nemzeti kisebbségként él a Kárpát-medencei országokban, részben pedig szétszórva szinte a világ minden táján; a magyar anyanyelvűeknek csak mintegy kétharmada mondhatja hazájának Magyarországot. AZ EURÓPAI történelemben nem számít különlegességnek, hogy azonos nyelvet beszélők különböző politikai keretekben élnek. A múlt században például nem létezett lengyel állam, mégis volt nemzeti irodalom; a felvilágosodás és a romantika szerb vagy román nemzeti irodalmát több ország íróinak kellett megteremtenie. A magyar etnikum és irodalom abban különbözik ezektől a példáktól, hogy a nemzet- téválás döntő, XIX. századi szakaszában egységes politikai keretben létezett, és 1918 után keletkeztek egy addig egységessé kovácsolódott nemzeti irodalomnak új részei. A kisebbségi sorba jutott magyar népcsoportok jelentős része az új államkereteken belül nem rendelkezett autonóm regionális hagyománnyal, az írók az új államhatárok tényével lettek egyszeriben egy újfajta irodalmi közeg részeivé, illetőleg nekik maguknak kellett létrehozniuk valami egészen újat, a kisebbségi-nemzetiségi irodalmat. Szeli István újvidéki irodalom- történész meghatározása szolgálhat kiindulópontul: „Mint ahogy a nemzeti magyarságot is a magyarok összessége teszi, a magyar irodalom fogalma sem csupán a magyarországival azonos, még akkor sem, ha tartalmi-gondolati, ízlés- és stílusbeli vagy formai eltérései kézzelfoghatóak is.” (1979) A HAZAI KÖZVÉLEMÉNYBEN túl erősen meggyökerezett az államnemzeti fölfogás, amelynek az az elképzelés az alapja, hogy nemzet és allam egyforma kiterjedésű. Ez a megközelítés nem alkalmas Közép-Európa bonyolult etnikai viszonyainak megértésére. E fölfogásnak volt a következménye, hogy Magyarországon hosszú időn keresztül kirekesztették a magyar irodalom fogalmából a határon túli magyar irodalmakat. Ezek az irodalmak kimaradtak az irodalom- történeti áttekintésekből, az antológiákból, az iskolai tananyagból; a külföldi magyar írókról és műveikről alig vett tudomást a hazai tömeghírközlés. Korábban szinte egzotikumszámba ment nem egy kitűnő erdélyi, szlovákiai vagy vajdasági magyar iró Magyarországon. A hét évtizedes külön fejlődés, a magyar nemzetiségek saját történelme természetesen hatással volt a körükben létrejövő irodalmakra is. Érthető ezért, hogy a magyar államiság keretén kívül fejlődő irodalmak bizonyos autonómiára tettek szert, megszervezték saját intézményeiket (folyóiratok, könyvkiadók stb.), hozzáláttak sajátos hagyományaik föltárásához. Indokolt tehát Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, az 1945-ös időszakot követően pedig a Szovjetunióban is nemzetiségi magyar irodalomról beszélni. Szoros szálak fűzik a nemzetiségek irodalmát ahhoz az országhoz-államhoz, amelynek területén létezik. Épp így vitathatatlan a közös nyelv, a kulturális és történelmi hagyományok jelentősége. És arra is érdemes tekintettel lenni, hogy a nemzetiségek nemegyszer az autonómia igényét hangsúlyozzák, annak a mindenképpen jogos törekvésnek a jegyében, hogy önmagukat akarják képviselni minden külső és többségi gyámkodástól mentesen. Érthető, hogy a nemzetiségi irodalmak képviselői némi bizalmatlansággal tekintettek olyan meghatározási kísérletekre, amelyek a határon túli magyar irodalmakat valaminö függelékként vették számba, a budapesti (magyarországi) központ alárendelt részeként. Ezért a hazai irodalmi közvélemény és irodalomtörténet-írás az autóbbi évtizedben igyekszik árnyaltabb módon megközelíteni a különböző országokban létező magyar nyelvű irodalmak összetartozásának kérdését. NEM EGYSÉGES, hanem egyetemes magyar irodalomról van szó. És ebbe az egyetemességbe természetesen beletartozik az a nehezen definiálható magyar nyelvű irodalom, amely a világban szétszóródott magyarság irodalmi produktuma, és összefoglaló néven legújabban nyugati magyar irodalomnak neveznek. Három esztendeje Pomogáts Béla így foglalta össze a magyar nyelv irodalmának fogalmi tagolását: „Ha a magyar irodalomról beszélünk ... legalább négy fogalommal kell számolnunk. Van a magyarországi magyar irodalom, a magyar nemzeti irodalom, mint az egyik fogalom. Szerepel szótárunkban a nemzetiségi magyar irodalomnak a fogalma, tehát a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai és újabban a kárpát-ukrajnai magyar irodalom, és egy harmadik fogalom, a diaszpórának, a szétszóródásban levő magyar csoportoknak az irodalma, amelyet az elmúlt fél évtizedben kezdett el integrálni a magyarországi szellemi élet. (...) Ezt a három fogalmat szokás egybefogni újabban az úgynevezett egyetemes magyar irodalomnak a_ fogalmával.” AZ EGYMÁSSAL kapcsolatban levő magyar irodalmak viszonylagos önállósággal bírnak, külön- külön irodalmi életük van, kulturális és irodalmi intézmények kielégítő vagy hiányos hálózatával. Az egyetemes magyar irodalom többközpontú, jelentős centrumai vannak Magyarországon kívül. Ha irodalmunk térképét akarnók elkészíteni, akkor nem maradhat le róla többek között: Pozsony, ahol magyar kiadó működik, és magyar irodalmi lap lát napvilágot; a kárpátukrajnai Ungvár, a jugoszláviai Újvidék (könyvkiadó, folyóiratok), és Szabadka; Erdélyből Kolozsvár, Marosvásárhely, sőt Temesvár és Sepsiszentgyörgy sem, továbbá Románia fővárosa, Bukarest, ahol a nemzetiségi kiadó, a Kritérion működik; a nyugat-európai nagyvárosok közül jelezni kellene e térképen Párizst, Münchent, Bécset, Rómát és Londont is. Bármennyire érdekesek is a fejtegetések az egyetemes magyar irodalom fogalmi meghatározásáról, fontosabbak a'gyakorlati tennivalók. A magyarországi közvélemény tájékoztatásában mindmáig jelentősek a hiányok. Szórványosan szerepel az általános és középiskolai tananyagban a XX. századi magyar kultúra határon túli része. Több kézikönyvre, alaposabb és pontosabb tájékoztatásra van szükség. Nem lehet ritka ünnep Sütő András színházi bemutatója, irodalmi köztudatunkban írók és művek sorának el kell foglalnia méltó helyét, mégpedig nem kuriózumként, hiszen anyanyelvűnk és irodalmunk teljes jogú, önálló karakterű képviselőiről van szó. Kiss Gy. Csaba A költő megszólal - prózában Tudjuk, a József Attila- és SZOT-díjas kecskeméti költő, a Forrás főmunkatársa ritkán szólal meg, főképpen az utóbbi időben. Ha viszont hallatja hangját, az emlékezetessé válik, és oda kell figyelni reá. Az Évgyűrűk bilincsei című karcsú kötetben 31 Buda Ferenc- írás olvasható, és két vele készült interjú is helyet adott. Több mint húsz évet ölel át a megjelent, az elhangzott szövegek gyűjteménye. A könyvben szereplő első, Késői jelentésrcímű megrendítő írás az ES-ben látott napvilágot 1965. március 13- án, az utolsó, Kötésen át két szem figyel című pedig a Forrásban, 1987 novemberében. A Forrás Könyvek sorozatban kiadott Buda- könyvet Agócs Sándor és Kozmács István szerkesztette. Négy fejezetben, négy témakörben olvashatók a cikkek, kiállításmegnyitók, pályatársakat bemutató, verseket ajánló írások, melyeket maguk a szerkesztők megkockáztatva bár, de egyenértékűnek tartanak Buda Ferenc költeményeivel.) A Magánközügyek című részben a költő közügyekről számol be, melyek főszereplője természetesen saját maga. Az ÉS-ben, a, Petőfi Népében, az Új írásban közölt gondolatok mellett egy bábszínházi bemutatóra írott sorok is olvashatók, valamint 1979. május 18-án Lakiteleken, a fiatal írók találkozóján felolvasott Örökös tanúnk, a Duna című vélemény. Nem kívánom felsorolni a százoldalas könyvben közreadott írások témáit, éppen ezért csak egyetkettőt említenék még meg. Egy-egy gyöngyszem. bravúros teljesítmény a Tükör és mutatvány című fejezetben felsorakoztatott esszésorozat. Művészi módon sikerült néhány sorban bemutatni például Benedek Pétert vagy Pécs Pétert. A Messzi út elnevezésű cikkgyűjteményben a költő távoli útjairól értesülhetünk ismételten. Az Urálon túli üzenetek mellett megismerhetjük a kirgiz szólásokat és közmondásokat is, valamint azt, hogy miért is tartja fontosnak Buda a népek közötti barátságot, őseink tiszteletét. E két fejezetben található írások főképpen a Forrásban .kaptak először helyet. Buda Ferenc, a fafaragó portréja is kirajzolódik a Bicskával, ceruzával alcím alatt. A két interjút Nádor lámás és Fiizi László készítette a Magyar Ifjúság, illetve a Napjaink részére. A kötethez Buda Ferenc írt néhány soros ajánlást, idézem; „ismerem a leírt és kimondott szó lehetőségeit és korlátáit. Mást nem tehetek hát: mindig ugyanazt mondom, legföljebb változó szavakkal. S néhány szem borsó talán fölragad a falra ...” Ebben bízom én is. És abban, hogy így, egy kötetben maradandóvá, értékessé válnak az összegyűjtött Buda-írások. Ez persze nem kétséges. Sokkal szomorúbb, hogy Pócs Péternek nem sikerült találó, esztétikus könyvborítót terveznie. Eredeti, őszinte gondolatok fedeleként nem szerencsés elcsépelt motívumot alkalmazni. (-borzák-) Az elégedetlenség könyvéből Osvát Ernő nem saját alkotásaival írta. be nevét a magyar irodalom ..aranykönyvébe'', hanem példás szerkesztői adottságaival, fanatikus irodalomszeretetével, hitével és a Nyugat folyóirat létrehozásában, fennmaradásában tanúsított önfeláldozásával. Most megjelent kötetét nem adta ki, nem hagyta hátra posztumusz alkotásként. Maradt utána ugyan egy nagy láda írás, de azt végrendelete szerint barátainak el kellett égetniük, s csupán feltételezni tudjuk, hogy abban az önmagával örökkön elégedetlenkedő, a nyilvánosság elé éppen ezért nem lépő Osvát kísérletei és töredékei lehettek. A Pesti Naplóban 1928. július 8. és szeptember 23. között vasárnapi közlemények gyanánt tizenkét folytatásban jelentek meg aforizmái, melyeket kötetbe gyűjtve 1930-ban, kétszáz példányban Kner Izidor adott ki ritka szép köntösben. A Helikon Kiadó bőrkötésben ■— a gyomaendrődi Kner Nyomda míves munkájaként — az aforizmáknak igazán tüegfelelő formában: karcsú kötetként, lapozgatni, meditálni való olvasmányként ismét megjelentette a különleges, szép kiadású könyvek gyűjtőinek nem kis örömére. Az osváti szellemre, a nyelvi tömörítésben, kifejezésekben remeklő íróra leginkább aforizmáinak idézésével emlékezhetünk: ELSŐ FEJEZET IV. Másnap. Pilkauf Magdaléna Misketék asztalánál. Épp kabátját készül levetni. Sima szürke, bőhátú kabátja van. Fazonhajtókáján csöppnyi műanyag katicabogár. Ahogy a kabátszárnyakat széthajtja, elővillan halványkék blúza. A blúz sima, a szoknya ellenben újmódi, kivágásos. Hogy kabátlevetés közben Magdaléna kissé oldalt fordul, elövillan a combja. Binyecz kimeredt szemmel nézi. A jelző már ott ficánkol agyában: gyönyörű. Gyö-nyö-rű.. . A jó ég tudja, mi játszódik le mindeközben benne. Imé — ugyanis — egy ember. Teletűzködve ezernyi kontrollal. Néha csupa-csupa kérdőjel. Máskor meg most mintha — ó borzalom atyja, ne hagyj el! — a cinizmussal kacérkodnék. De többnyire olyannak látja az életet, amilyen. (Olykor még olyanabbnak.) S lám, most mégis 'azt„gondolja magában: gyönyörű. Sőt: gyö-nyö- rű . . . Ha ugyanis Binyeczben most — ha csupán időlegesen is, ámde mégis — nem szívódott volna föl a realitásérzék, akkor azt kellene konstatálnia, hogy Pilkauf Magdaléna arca ugyan valóban bájós. Mindazonáltal feje törzséhez mérten alulméretezett. Mellei — gyanús! — már szinte álla felé merednek. Kissé vaskos középüt, a derék rovására. Továbbá lábai is a középrészhez hasonlatosak. James oldalbaböki Sándoröcsit. Sán- doröcsi leteszi a tollat. Mindketten jól — bizonyos tekintetben túl jól — ismerik Binyeczet. Tudják róla: aki tetszik neki, azt hajlamos túlidealizálni. Olykor egészen az irrealitásig. — Bekapcsolt — súgja James. Sándoröcsi bólint. Mereven figyelnek tovább. A BUSZON Már maguk mögött hagyták a várost. Rákanyarodtak a bajai útra. Binyecz előkészíti még délelőtt vásárolt jegyét. Egészen Alsószögig kérte. A pénztárosnő ellenben csak Kecelig szólót adott. Binyecz újra hallja Magdaléna hangját: — Kecelen majd át kell szállnod. Meg tudod jegyezni a nevet? Ke-cel. Egy dögnagy falu. Ott vársz tíz percet és átszállsz a kalocsai járatra. Érted? A kalocsaira . . . Már Forráskút felé járnak. Aztán UT lés következik. Utána pedig ... Binyecz az országúira szegezi tekintetét. A busz — a gyalogos ritmushoz képest — elképesztő sebességgel re- peszt. Jobbról-balról úgy marad el — mintegy kettéváltan (tudathasadásoson?; áltudományos felvételezés!) — a tájék, akár egy (vagy inkább két) elsietve feltételezett film. Libák futnak szárnyterpesztve keresztbe előttük: ijedségtől félőrült tyúkok sasröptében vágódnak át a túloldalra. Az eperfák árnyékában falusiak hűsölnek. Binyecz még vissza is pillant rájuk. Akkorra azonban már beborítja őket a busz kavarta porfelhő. A téeszcsétek meg döglődik — gondolja. Mióta a Vörös Bástyánál — kényszerűségből — átpasszolták a kultúrából a város- és községpolitikába, sűrűbben kerül érintkezésbe a téeszcsé- sitett mezőgazdassággal. Rövid idő elteltével már határozottak elképzelései bizonyos épp esedékes szakfolyámatok- ról, mikor azok még alig kibontakozóban. — Hevertek az árnyékban. Várjátok a sült galambot. Ahelyett, hogy megtermelnétek a ... — Binyecz még nem tudja pontosan, mit is. De afelől bizonyos, olyasfélét, ami serkentőleg hat majd a tyúkra, aranytojásokat tojandó. ( Folytatjuk ) Az őszinteség mindig túlmutat önmagán. Meggyőződése csak egyénnek lehet, sokaságnak nem. Az értelem irigysége megöli az alkotóerőt. A két fő bűn: Ha nem becsülöd meg azt, aki szeret. S ha nem becsülöd meg a jobbik énedet, az önérzeted magasba vágyódását, az alkotóerődet. Végzetünk könyörtelen végrehajtói vagyunk. Tehetségnek azt nevezzük, aki többet tud, mint amennyit tanult. A kötés, ha egy szeme leszalad, egészen felbomlik. Hogy emlékeztet a bizalomra! A szép dolgoktól szomjas lesz a szív. A megalkuvások csipedik szét a lélek tisztaságával az életkedvet is. Csúszómászóvá átkozott fénysugár a toll. Minden tartós viszony azon a: elhatán. záson alapul, hogy egymás iá tulajdonságaiért hajlandók leszünk elnézni egymás rossz tulajdonságait A világfáidul tun a /rossza, lényeké o többiek, xi harcolók kénytelenek lisch! méretű fájdalmakkal beérni. k. YL lllilllllllll IllllllillllllllllBllliiii!: llliilBÜ Mlllllil—I BMI ..II.lilBliBilli J UJ-- _ _ _ ~ ~ " "-rí
