Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-15 / 142. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. június 15. KITELJESÜLHET-E Szabadszállás otthont kínál AZ EMLEKHELYI _ __ múzeumok sora? a Petofi-emlekeknek A megyei Petőfi-emlékhelyek múzeumbarát közösségei évente többször is találkoznak. Előadások hangzanak el az irodalmi esteken a helyi családtörténeti kutatások eredményéről s természetesen verselnek, énekelnek a résztvevők. Legutóbb a Hazafias Népfront szabadszállási Nagyközségi Bizottságának Petőfi Baráti Köre volt a házigazda. A műsort követő megbeszélésen a reformkor hangulatát idéző vita kerekedett a helyi vezetők és a környék településeiről érkezett vendégek között. A szóváltást szülő kérdés: miért nincs ma sem igazi fészke a Pe- tőfi-relikviáknak; otthona a lelkesen munkálkodó hagyományőrző közösségeknek Szabadszálláson? De nem csak számonkérés volt ez. A múzeumépítést sürgetők segítséget is ajánlottak. Volt, aki vitrineket ígért a tárlathoz; mások az építkezésnél és a berendezésnél vállaltak társadalmi munkát; akadt olyan is — a szabad- szállási dr. Koller Imre —, aki 10 ezer forintot ajánlott az építkezéshez. Nem sokkafa forró hangulatú, „mú- zeum-fundáló” est után, arra kerestünk választ a szépen fejlődő felső- kiskunsági községben, hogy a közeljövőben tényleg kiteljesülhet-e megyénk Petőfi-múzeumainak — Szabadszállás miatt eddig csonka — sora? Kincsek pincében, padláson Ha a tanulmányírók helyi adatközlőt említenek. Szabadszállásról Tóth • Tóth Sándor nyugdíjas pincevezető a lakásán őrzi a helytörténeti múzeumnak szánt Petőfi-emlékeket. Szinte minden együtt van egy színvonalas bemutatóhoz. Sándor helytörténészt, az Aranyhomok Termelőszövetkezet nyugdíjasát nevezik meg. Az öntevékeny irodalmár, a Petőfi Baráti Kör titkára már eddig is sok értékes adalékkal gazdagította a Petőfi-biográfiát. Évtizedek óta fáradozik azért, hogy végre községében is felépüljön a „kiengesztelődés temploma”, az irodalmi emlékmúzeum. . — Úgy mondták a tanácsnál: ne fáradjon Sanyi bácsi, fontosabb most egy kilométer járda, mint a község-história értékes emlékeit bemutató gyűjtemény — Kezdte Tóth Sándor. Csakhogy szerintem ezt így nem lehet összevetni. Adjuk el a Nemzeti Múzeum tégláit gyárépítéshez, mert termelni fontosabb, mint nézelődni? Nálunk már a mundér becsülete is megkívánná, hogy legalább 140 évvel a szégyenteljes emlékű választás után, méltó emléket kapjon az egykori otthonából elüldözött költő. És van nekünk József Attilánk és Szász Károlyunk is. — Érthetetlen, hogyan húzódhatott idáig az alapítás!? — Időnként, elkeseredésemben már- már tényleg kezdem elhinni, hogy nekünk nem kell Petőfi. Sosem volt itt tehetős támogatója az ügynek. S látta talán a Petőfi-esten: vezetőink most sem lelkesedtek az ötletért. Pedig — pincékben, padlásokon, ruhásszekrényekben — már együtt van a bemutató anyaga. Petőfi és Szabadszállás című dolgozatom a tárlat rendezőkönyve lehetne. Jó lenne megérni, hogy az ide érkező turistákat méltó helyen, s ne a lakásomon kelljen tájékoztatnom településünk históriájáról. Legjobb lenne megvenni az üresen álló, patinás református paplakot. Ott lenne méltó helye a múzeumunknak. Lehetne dicsekedni Kecskés Józsefet a hatvanas évek közepén választották meg lelkészüknek a szabadszállási reformátusok. Rég volt s mára maga is vérbeli kunnak érzi, tudja magát. Büszkén mutatja a község egyik legszebb épületét, az ámbitusos, remek arányú, mostanában csak vendégszállásként használt segédlelkéSzi lakást. — Egyházközségünknek rangos értéke ez az épület — mondja. — Lakásnak, raktárnak, üzletnek nem adnánk, de ha múzeumnak kérnék, s tényleg komoly ajánlatot kapnánk, leülnénk tárgyalni a községgel. Persze nem ígérhetjük csak úgy. Itt a templom környékén kérnénk helyette egy új közösségi házat. Persze csak elképzelés. Eddig még senki sem keresett minket ez ügyben . . . Úgy tudom, az eklézsiának is vannak bemutatásra érdemes értékei... — Községünkben évszázadok igen értékes művészettörténeti, régészeti és irodalomtörténeti mementói hányódnak. Ez pazarlás! Nemrégen a Ráday- múzeumnak adtuk oda a templomunk karzatán talált XVIII. századi, festett kazettákat. Igen szép protokollumaink is vannak, s a Petőfi család életével kapcsolatban több eredeti emlékünk. Sok turista- és diákcsoport kopogtat be hozzánk. A Petőfi-múzeumot keresik. Nálunk ilyen nincs! — mondom, s látom a csalódást. „ígérem: nem várunk tovább!” A nagyközségi tanács műemlék épületében dr. Bak István tanácselnökkel, a körzet országgyűlési képviselőjével és Zrínyi Ferenccel, az általános iskola igazgatójával beszélgettünk a legutóbbi Petőfi-est tanulságairól. — Egyesek állítják — kezdte Zrínyi Ferenc — a nyakas kunok még a történelemtől sem kérnek bocsánatot; ha 140 éve úgy történt, ahogy történt, hát legyen úgy. Azt is mondják, ez az oka, hogy nincs Petőfi-házunk. Szerintem másról van szó. Keveset beszélünk róla — a parazsat a rőzse alatt nem érdemes piszkálni — de nem szabad elfelejteni, hogy községünk kényes helyzetbe került a szülőhely-Vita okán. Itt ugyan még ma is úgy hiszik, úgy tudják s csak úgy fogadják el az emberek, hogy igenis itt született a költő. Visszafoghatta a múzeumalapítók kedvét az, hogy szabadszállási gyűjteményben más adatnak kell a tablóra kerülni. .. — Persze ez — vette át a szót a tanácselnök — nem akadályozhat meg bennünket, hogy legalább egy kis szobát ne adjunk a gyűjteménynek. Méltó helyet most még nem ígérhetek. Nincs pénzünk. De az nem lehet, hogy egy szobácska se jusson. ígérem: nem várunk tovább! — Úgy látom — szólt közbe az iskola igazgatója —, most a főtér rekonstrukciója és az iskolabővítés kapcsán mégis meg kellene vennünk a paplakot. Pénzt kellene kérni a Soros Alapítványtól, a megyétől, az országos szervektől. Végülis ez nem csak a mi ügyünk. Az nem igazság, hogy például Kecskeméten évente megnyílik egy-egy múzeum, itt meg nem kapunk támogatást egy Petőfi-emlékházhoz. — Ismét csak azt mondom: nem várhatunk és nem is várunk tovább — mondta dr. Bak István: — Mindenhová elmegyünk segítségért, ha kell. Nem feledjük azt sem, amit a szalkszentmár- toni, a kunszentmiklósi és a dunavecsei múzeumbarátok ígértek. Nálunk már — legfőképp Tóth Sándor munkássága nyomán — a kabát megvan: előkeressük hozzá a gombokat is. Bebizonyítjuk ország-világ előtt: Petőfi Sándor igenis a mi választottunk .. . Farkas P. József KÉPERNYŐ Hungárián Dracula Csumbi, a jószándékú, nem túl friss észjárású bokszoló még mindig gyanús? Netán úgy gondolták a műsor- igazgatóság illetékesei, hogy konokul kemény fejét kényszerből cirkuszi attrakcióként hasznosító külvárosi vagány, Hungárián Dracula sorsa réteg- műsornak tekintendő, azaz éjjeli bagoly értelmiségieknek való? Aligha zúdult volna tiltakozó levéláradat a volt tőzsdepalotába, ha kedvezőbb időben élvezhettük volna a javíthatatlanul tisztességes ökölvívó megdicsőülését. Méricskélem magamban utólag a látottakat, próbálom tettenémi Müller Péter írót, Szántó Erika dramaturgot, Böszörményi Géza dramaturgot és a szerda késő este sugárzott tévéfilm többi alkotóját, hogy miként enyveztek a képernyő elé, hogyan kötötték le figyelmemet. Azt hiszem a helyzetek, az alakok félelmetes hitelessége, a ráismerés izgalma, öröme tartotta ébren érdeklődésemet egyik-másik szokványos fordulaton. Senki sem bújhat ki a bőréből: fiatalon a Csumbiéhoz hasonló várostájon éltem, több ökölvívó volt baráti körömben és nagyüzemben dolgoztam. Rózner sportvezetőt, az igazgatónőt, a szakszervezeti fűtőt mintha egy-egy ismerősömről mintázták volna. Tudom, szó sincs erről: a korra legjellemzőbb típusokat vonultatta föl Müller Péter egy kitűnő sztoriban. A telitalálat színészválasztásnak a kicsit Bencze Fe- rencre emlékeztető — Dzako Rossicnak is köszönhető, hogy az első perctől kezdve volt kiért drukkolnunk. Megható naivitásának tükrében élesen kirajzolódtak a mindenki gyanús hisztéria torzulásai, ostobasággal. Mily sok jól egyénített, életes figurát teremtett író, rendező, színész. Pécsi Ildikó jóétvágyú, élnivágyó ávósa, Fekete András garasos sportvezetője, Bálint András piperkőc vallatója, a kívánatos, férjét a maga módján szerető Rózsikát megjelenítő Bánsági Ildikó egyaránt hozzájárult a tévéfilm sikeréhez. * * * Az együttgondolkodásra ösztönző Fórum az utóbbi hónapokban megszokottnál is színvonalasabb volt, mert érződött, hogy a meghívottak — néhány eset kivételével — tartalmas válaszokra törekedtek, mert igyekeztek elfogadtatni érveiket, nézeteiket, mert napjainkat, holnapunkat meghatározó kérdésekről cserélt eszmét Sándor István kalauzolásával, ismert politikusok közreműködésével a képernyő fórumán a lakosság egytizede, egyhatoda. Csupán azt sajnálja e sorok írója, hogy azért egy-két kényes kérdésre a riporteri ügyeskedés ellenére sem kaptunk választ. Például arra, hogy kik és miért rendelték meg a bolgár és más borokat ilyen nagy tételben: Elképzelhető, hogy a nagy nemzetközi csereberében ez a megoldás is jónak, vagy kisebbik rossznak látszott, vagy nem volt más megoldás az adott mechanizmusban. A borértékesítési válságról érdemben azonban nem szólhatunk az egyik fontos kiváltó ok ismerete nélkül. Ez a Fórum vetekedett a régi, népszerű, külföldi résztvevőkkel tartott külpolitikai kerekasztal-beszélgetések- kel. Várhatóan még hosszú ideig lesz idehaza is izgalmas témánk; maradjon meg hitünk, reményünk a szóban, a gondolatcserék, a tájékozottság hasznában. Heltai Nándor SZOVJETUNIÓ Ifjúsági törvény készül A Szovjetunióban most készülő ifjúsági törvény lehetővé teszi, hogy a fiatalok gyorsabban önálló életet kezdhessenek, nagyobb tekintélyt biztosít az ifjúság érdekeivel kapcsolatos kérdésekben a Komszomolnak más állami és társadalmi szervezetekkel szemben. A fontos dokumentum tervezetét ez év végén terjesztik elő országos vitára. A szovjet fiatalok társadalmi aktivitásának hanyatlása, a politikai, gazdasági, kulturális életben betöltött szerepük csökkenése nagyrészt az ifjúságra vonatkozó ma érvényes törvények, határozatok hiányosságának következménye. A fiatalok helyzetével a vállalatok vezetői sok helyen még most is visszaélnek, a társadalom óriási lehetőségeket veszít el azáltal, hogy az ifjúság erejét, tehetségét nem hasznosítja idejében. Az ifjúsági törvény tartalmazza majd a fiatalok jogvédelmének biztosítékait is a gazdasági reform körülményei között. A gazdasági önelszámolás bevezetésével fennáll annak a veszélye, hogy a vállalatok vezetői a létszámcsökkentés keretében éppen azoktól a fiataloktól akarnak megszabadulni, akik még nem bizonyíthatták szakmai tehetségüket. Az ifjúsági törvénynek ki kell zárnia az ilyen lehetőséget, (APN-MTI-Press) Egy választás elveszettnek hitt röpirata 1. Száznegyven éve, 1848. június 15-én bukott meg a szabadszállási követválasztáson Petőfi Sándor. Kerek évfordulóhoz értünk ugyan, ez az írás mégsem a választás eseményeit kívánja fölidézni, netán a benne részesek szerepét elemezni, értékelni. Pusztán egy nyomtatott választási röplapot szeretnék közelebbről bemutatni: egy teljesen ismeretlent. Iskolánk, a kunszentmiklósi Damjanich (volt Baksay Sándor) Gimnázium könyvtára őrzi, s szorosan kapcsolódik a költő emlékezetes választási kudarcához. Ha a szégyenletes választási komédiát nem is, közvetlen előzményeit mégis vázolnom kell, hogy nyomtatványunk szerepe pontosabban kirajzolódjék. 2. 1848. május Í5-én levélben jelzi Petőfi barátjának, Bankos Károlynak, hogy szülőföldjén (!), a Kiskunságban kíván követ lenni. Hamarosan megtudta, hogy hat kiskun mezőváros (Majsa, Dorozsma, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kunszentmiklós és Lacháza) tartozik a választókerülethez. S hogy kikből tevődik össze a választók köre? Elgondolható, ha figyelembe vesszük, hogy a mintegy 32 000 lakos közül választójoga alig több mint ezer embernek volt. Június 3-án a Márczius Tizenötödike című lap is bejelenti Petőfi szándékát, s ezt követően a költő június 6-án „villámlátogatást” tett kerületében. Két nap után a sikeres választási körút érzésével utazott vissza Pestre („ ... egy hangon azt beszélték, hogy engem választanak követnek;”). Mégis, amikor június I l-én „estve későn” újra Kun- szentmiklósra érkezett (már Szendrey Júliával), Bankos barátja azzal fogadta, hogy az ellentábor lázas szervezkedésbe kezdett. Most ő nem a lánglelkű forradalmár, a koszorús költő, hanem „fanatikus izgató”, „hazaáruló”, „muszka spion”. S a választás reggelén Szabadszálláson az ellenfeleitől leitatott „részeg csorda” már agyonvereté- sére készült, s a város vezetői „védelméül” erőszakkal kocsira ültették, majd tolvajúton csempészték át Kun- szentmiklósra, nehogy az onnan érkező választóival találkozhasson. így délelőtt fél tízkor zavartalanul megindulhatott a választás, ahol is több jelölt Nagy Károly javára történt lemondása után őt, a „papcsemetét” közfelkiáltással követnek nyilvánították. 3. Mi történhetett azon a néhány napon a Fölső-Kiskunságban, amíg Petőfi Pesten tartózkodott? Ha mindenben nem is, egyben azért többnyire egyetértenek a tudós vitázók: „A kis-kunok- hoz” című választási röpirata (Hatvány Lajos szerint: pamfletje!) „az írás megmarad ...” elve alapján a legfőbb bizonyítékot adta ellenfelei kezébe. Valóban, ez a nyerseségig őszinte hangú, a kiskunokat korábbi szolgalelkűségü- kért kíméletlenül bíráló szöveg aligha volt alkalmas a választók jóindulatának megnyerésére. „Proclamatiót osztottam szét a nép között, azt az egész kerület választóinak igen nagy része lelkesedéssel fogadta.” — írta Petőfi a választás után több lapban közölt cikkében, majd így folytatta: „azzal kezdték, hogy gyülölt- té tegyenek a nép előtt nyomtatott proclamatióm, által, mit tolakodásnak magyaráztak”. Bankos Károly a Pesti Hírlap június 27-ei számában valamivel többet is mond erről: „Petőfi Sándor e napokban proklamátiót osztatott el közöttünk, kiskunok között, melyben ... őszintén kimondja, hogy ha kedvünk van őt megválasztani követnek, biz ő elfogadja a követséget; ha pedig mást választunk, örülni fog rajta, ha nálánál különb emberünk akadt... Voltak még is oly szánandók, kik Petőfit ezért tolakodással vádolák ... Sőt voltak, akik lázítást akartak kierőltetni hozzánk intézett proclamátiójából, voltak kik a communismus elveit okoskodták ebből ki.” Harmincegynéhány éven át ennél többet nem tudott meg az érdeklődő nagyközönség erről a nyilatkozatról. Visszaemlékezések, tanulmányok, könyvek sora idézte meg Petőfit, de sehol senki sem publikálta, nem idézte a proklamációt. 1881. augusztus elején aztán az ország másik sarkában, a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön bizonyos Benke István ottani gimnáziumi tanár, a helyi „Nemere” című lapban közölte a szöveget. Hogy miért éppen ő? A választ maga adja meg a közlemény kísérő szövegében. Petőfinek a Kiskunságban éltek még régi ellenfelei — de hívei is. Az utóbbiak egyike, Lesták Ambrus kunszentmiklósi orvos (aki „a költőt . . . saját testével megvédte”, amikor az ellene tüzelt tömeg bántani akarta) ajándékozta Benkének a röplapot, talán éppen azért, hogy végre mindenki megismerhesse azt. Az ajándékozás 1881 nyarán történt, amikor Benke — hétévi kunszentmiklósi tanárkodás után hazatárt szűkebb pátriájába, Székelyföldre. Még azon az őszön sorra vették át a közleményt a fővárosi lapok, hol kihagyásokkal, hol meg figyelmetlenségből adódó kisebb szöveg- romlásokkal. Azóta nincs a választással foglalkozó publikáció, iskolai tankönyv, amely ne idézné „keményebb” részeit, vagy akár az egészet. De a Petőfi kritikai kiadás V. kötetében (1956) a proklamáció szövegéhez tartozó jegyzetben a szerkesztők megjegyzik: „eredeti röplap helyéről nincs tudomásunk. A sepsiszentgyörgyi Nemeréhez nem jutottunk hozzá ...” A Lesták Ambrustól származó, 1881-ben közölt példány lelőhelye tehát ismeretlen, s az a furcsa helyzet állott elő, hogy van egy közismert, „agyonidézett” szövegünk Petőfitől, amelynek nincs — illetve nem volt! — meg az eredetije, „alapváltozata”, vagyis maga a röplap. Nincs, nem volt — mégis: van! Mégpedig a kunszentmiklósi Damjanich (volt Baksay Sándor) Gimnázium könyvtárában őrzünk egyet, amelyről nagy biztonsággal állítható, hogy jelenleg ez az egyetlen ismert példány! 4. S talán érdemes szólnom a röplap ' lelőhelyéről. Könyvtárunk régi folyóiratai közt van a Pesti Hírlap 1848. évi első féléve — egybegyűjtve és bekötve. A kötet lapjai közé volt tulajdonosa 17 különféle egyéb nyomtatványt sorolt be — érkezésük sorrendjében és időpontjuk szerint. Ezek műfaja és tartalma is vegyes, és legtöbbjüket sikerült is azonosítani az ország leggazdagabb ilyen anyagú gyűjteményeiben. Egyedüli példánynak végül három bizonyult. S hogy ki volt az eredeti tulajdonos, a későbbi adományozó? Mostani ismereteink birtokában — közvetlen fogódzó híján — legföjebb találgatni tudunk: valamelyik kortárs Petőfi-hívő helyi értelmiségire gyanakodhatunk. Bárki is volt azonban, az utókor ismeretlenül is hálával, elismeréssel tartozik neki. Balogh Mihály XIII. Pilkauf a fiú vállára hajtja a fejét. Ujjaik egymásba kapcsolódnak. Igaz, Binyecz keze kissé magán viseli még a véreshurka-nyomo- kat. De Pilkauf is turkált a csomagban, így aztán .. . „Szeretsz?" — kérdi közben a filmen a faluról fölkerült helyre vízhordólány a kackiás bajszú kömíjes brigadérostól. A kömíjes fején úgy ül a micisapka, mint — már bocsánat a morbid hasonlatért -— kakastollason a csákó. „Hát persze", feleli. S mielőtt a bögréért nyúlna, elébb oldalához feni malteros kezét. „Meddig?" „Ameddig ezek a házak állni fognak, Marikám." Halk háttérzene, érzelmes felhangokkal. A brigadéros körülmutat a bontakozó sztálinvárosipanorámán. „Négy gyereket akarok." Marika szemérmesen arca elé rántja a kockás mintás kartonkötényt. „Én meg ötöt", pödri meg bajszát a kömíjes .. . Binyeczéket ott fent, a félhomályos erkélyen kezdi egészen átaljárni az eszmei mondanivaló. — Csókolj meg — súgja Pilkauf. A csók — intenzív és véreshurka ízű. Attűnés a mozivásznon. Marika és a hetyke brigadéros alakja lassan elhalványodik. Aztán elébb tónusosán, majdfokozatosan kiélesitetten megjelenik a jövő .. . Közben zene szól... Csodálatos paloták, széles sugárutak Sztálinváros- bán . .. Köröskörül mindenütt fehér in- ges, ünneplőruhás emberek. Nők, férfiak, gyerekek ... Mosolyog mindenki. Még a házak, a villanyrendőrök, továbbá az utcai átereszek is mosolyognak. Mindenfelé ez a zavartalan optimizmus.. . Sarkonként egy-egy könyvtár... A belterületen öt mozi, három hangversenyterem, két színház ... A falakon — amennyi látványt csak be tud fogadni egyszerre a szem — aranybetűs idézetek, az emberiség örökbecsű alkotásaiból— beleértve a Nagy Klasszikusokét is, természetesen — kiemelten . . . Mindenki olvas. Még a fán csücsülő énekesmadarak is újságot vagy verseskönyvet tartanak maguk előtt. . . A tereken — szukcesszíve — halk zene szól. . . Chopin, Beethoven, Csajkovszkij ... A háttérből behízelgő hang: „S mindez csupán már kéznyújtásnyi- ra” . .. Binyecz rögtön ráismer a hangra. Mély tónusú, érces zengésű, telt férfihang. Igen, ez Neszményi. A nagy, az utánozhatatlan Neszményi. A kétszeres Corvin-láncos, a Signum Laudis, a Kor-' mányzógyűrü, továbbá két Kossuth-díj tulajdonosa. „S mindez már csupán kéznyújt ásnyi- ra" . . . Pilkauf — a nők finom, már-már csalhatatlan ösztöneivel — ráérez, hogy Binyecz időközben kissé mintha kibillent volna a csókritmusból. Kibontakozik az ölelésből. — Igaz, amit a verebek csiripelnek? — kérdi. — Hogy te egyszer már nős voltál? A buszon A hullóavarszín hajú és Binyecz továbbra is ugyanabban a helyzetben. Már vagy az ötvenedik megállónál tartanak. (Ám csak elöl nagy a jövésmenés.) Itt hátul, a busz farában viszonylag zavartalanul. A nyaka remek. Haja hasonlóképp. S mindkettő fenemód illatos. Binyecz folytatná a felleltározást. Szeretné — legalább egy futó pillantás erejéig — szemrevételezni a pofikáját is. Szent meggyőződése ugyanis, hogy a pofikája úgyszintén ennivalóan édes... De azért valahogy mégis ... (Akadtak már az életben — elvétve — százötvenszázalékos meglepetések is.) De a kicsike arca — szándékkal, szándéktalanul? — továbbra is rejtve marad előle. Mire Binyecz újabb pillantást vet a kecsesen ívelődő, őszibarackmázas nyakacskára. Külön egyet az aranyszín pihécskékre. Ennyi bőségesen elég, hogy — újra — megkörnyékezze a nyelési reflex. Binyecznek akaratlanul is egy ide nem illő kép ugrik be. Jelesül: Pavlov kutyája. A nemes jószág, „akinél" művi úton alakították ki a feltételes reflexeket. S addig gyakoroltatták vele, hogy a végén már akkor is megindult nála, csengettyűszóra a nyálképződés, amikor pedig nem is hozták a kaját. Binyeczék annakidején fél esztendőn át próbáltak behatolni a lélektan — tudományosabban: pszichológia: népiesebben: pisológia: még népiesebben: cihológia — rejtelmeibe. Ám kevéske sikerrel. A stúdiumból csupán ilyen töredékek maradtak: szangvinikus, kolerikus, piknikus. Továbbá persze csengettyűszó, nyálkiválasztódás, feltételes reflexek. Azaz: Pavlov az ő kutyájával... Most váltig tűnődik rajta — mintegy adaptálva, vagy inkább tán extra- polálva — a korábban szerzett ismereteket a jelenlegi szituációra? —, vajon itt ez az öszibarackhamvú nyak mi is? Az étel? Netán inkább a csengety- tyűszó ?... Mindenesetre újra nyel. Szája közben pusztán milliméter- nyire az ingerlő felülettől. Ám Binyecz — felnőtt, diplomázott, komoly, öntudatos tagjaként a dolgozó társadalomnak — újra behúzza a féket. Az összes féket... (Folytatjuk)
