Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-02 / 131. szám

1988. június 2. • PETŐFI NÉPE • 3

Ahol keresik a munkaerőt

A könnyűipar nem is könnyű...

A könnyűipari vállalatok sajátossága a nők foglalkoztatása, aminek szinte egyenes következménye az örökös munkaerőgond. így van ez Kecskeméten, a Habselyem Kötöttárugyár 3. számú gyárában is.

— Jókor jöttek — fogadott Ghimes- sy András igazgató. — Még tart a kismama-találkozó. A 350 gyári dolgozó közül háromszáz a nő. Most több mint hetvenen szülési, illetve gyermekgondozási szabadságon vannak. Hogy ne szakadjanak el teljesen a munkahelytől, s tudják, hogyan élünk, mi vár rájuk, ha visszajönnek, évente egyszer meghívjuk őket baráti beszélgetésre.

— És mi vár rájuk, sikerül-e őket a családtól visszacsábítani?

— Minden gyermek bölcsődei, óvodai elhelyezésében segítünk. Válogathatnak a munkaidő-kezdésben. Helyben van a fogorvos, a bel-, a nőgyógyász és a táppénzrevételi lehetőség. A saját nyaralókban meg tudjuk oldani a családi üdülést is. Van lehetőség kapun belüli vásárlásra és többször rendezünk pénztárcát kímélő különféle kiárusításokat. Kedvelt a hobbimühely, ahol saját szükségletre varrni lehet a helyben beszerezhető maradék anyagokból. *•

— Mindezek csábítónak tűnnek, mégis örökös a munkaerőgondjuk. Nem segít ezen az iparitanuló-képzés?— kérdeztük Vajda Éva személyzeti vezetőt.

— Tizenöt éve képezünk iparitanulókat. Eddig több mint kétszázhetvenen szereztek nálunk szakmát. Sajnos, közülük csak mintegy hetvenen dolgoznak itt, azaz huszonhatan csak papíron, mert gyesen vannak.

— Megéri ez a gyárnak?

— Egy tanulóra évente 8800 forintot költünk; eddig csak az utolsó tanévben kötöttünk velük szerződést. Ezt az idén már az elsőben megtesszük. Igaz, ez növeli a költségeinket, de egyre többen mennek nyugdíjba, kell a munkáskéz. Ha kenyértörésre kerül a sor, a meggyőzés mellett hátha visszatartó erő

lesz a „válóperi díj”, mármint a tanulóidő költségének visszafizetése. De félreértés ne essék: nem szeretnénk ebből meggazdagodni.

Vajon az oktatási előadó szemszögéből nézve mi okozhatja a gyakori „hűtlenséget"? — kérdeztük Farkasné Horváth Máriát, miközben ellátogattunk az utolsó diákmunkás napokat töltő csapathoz.

— Több éven át tapasztaltuk: a kilépések oka zömmel az, hogy a fiatalok nem erről álmodtak. Sokuknak rátermettsége sem volt e kötőipari konfekci- ós szakmához. „Tanulóéveink” után nekiláttunk a propagandatevékenységnek. Az általános iskolásoknak üzem- látogatásokat szerveztünk, és szintén nekik beindítottuk a szakköri foglalkozásokat. Mégis sokan kiléptek. Újabb kérdőjelek következtek. Aztán többen azt kifogásolták, hogy keveset keresnek. A teljesítménybérezésből jöttek rá, hogy a könnyűipar nem is könnyű munkát takar. A pénzért itt is meg kell dolgozni.

— A mostani harmadikosok hogyan döntöttek?

— Huszonhárom végzősünk van. Közülük kilencen úgy nyilatkoztak, hogy elmennek. Leültünk velük beszélgetni, de a szülők jelenlétében. Bemutattuk nekik a gyárat és felajánlottuk, hogy munkaterületet is választhatnak. Többüket így, közös erővel sikerült meggyőzni. Ok már mint szakmunkások — a rátermettségtől, a szorgalomtól függően — megkereshetik az ötezer forintot.

— Ezek után az újabb tanulságok?

— A családos üzemlátogatást még előbbre hozzuk. Sőt, a jelentkezők kézügyességét is kipróbáljuk. Minden évben legkésőbb március közepéig betelik az osztálylétszám. Aki pedig azért keres meg bennünket, mert máshol nem fogadták el a továbbtanulását, — lesznek 15—20-an —, azokat gyorsított szakképzésben részesítjük, mert

• Farkasné Horváth Mária oktatási előadó a végzős diákok között.

9 Patik Sára, a szakma kiváló tanulója itt marad a gyárban.

(Méhesi Éva felvételei.)

nagy szükség van a munkaerőre — mondta Farkasné.

A legifjabb szakmunkás a gyárban Patik Sára. Kézügyességéhez, rátermettségéhez nem fér kétség. O az, aki a közelmúltban a Szegeden megrendezett Szakma Kiváló Tanulója1 versenyen — a textilipari kategóriában — harmadik lett. így már a hatalmas műhelyben a szakmunkások oldalán dolgozik.

— Marad is?

— Nem számítottam rá, hogy ilyen eredményt érek el — mondta szerényen. — Egyébként akkor is itt maradtam volna, ha a többiekkel együtt vizsgázom. Mindig szerettem varrni. Igazán pedig akkor kaptám kedvet hozzá, amikor nyolcadikos koromban idejártam a szakkörre. Most még, 17 évesen, kicsit furcsa „felnőtt" dolgozónak lenni, de majd megszokom. Jó itt a kollektíva.

Pulai Sára

Lakótelepi idegenvezetés

Hölgyeim és uraim, lépjenek közelebb! Néhány másodperc múlva megkezdődik az idegenvezetés. Schulz vagyok, talán ismernek néhányon Önök közül, főállásban a Nemzeti Múzeumban vagyok idegenvezető, mellékállásban azonban a jelenkori mesterek iránt érdeklődöm. Mégpedig a mai építőművészek iránt. Ezért is vagyunk most itt a Mókus utcai lakótelepen.

Ez az új épületkomplexum egyesíti magában valamennyi ismert, illetve eddig még ismeretlen irányzatot és stílust. Lehet szó tárgyiasult vagy absztrakt ábrázolásról — mindenféleképpen mély benyomást szerezhetünk a mai környezetalakítás tartalmáról és formáiról. Tehát kezdjük!

Itt jobbra azonnal a Medve utca kezdődik, illetve kezdődne, mert csak a névtábla utal arra, hogy itt valóban utcának kellene lennie. Nyomatékosan kérem, hogy a csoporttól senki ne szakadjon le, mert az illető könnyen elmerülhet örökre a sártengerben.

Vajon miért használt a művész egy táblát arra, hogy jelezze, itt egy utca van? Valószínűleg azért, mert a névtábla egyenes vonalakat és sík felületeket mutat, s ezzel rögtön rá lehet a táblára ismerni, míg maga az utca semmilyen konkrétumot nem árul el magáról. Ha nézzük e területet, inkább ‘a szűzföldek feltörése jut eszünkbe, mintsem egy utca.

Most pedig nézzünk előre! Egy asz- szonyt látunk, aki két óriási szatyrot cipel. A művészet nyelvén ez egy történés. Nézzék csak azt a könnyedséget, ügyességet, ahogyan a hölgy mozog a buckákon. Mozdulatai elárulják, hogy az elsők között költözhetett ide. Legalábbis helyzetfelismerése, ahogyan kikerüli a gödröket, erre utal.

Kedves vendégeink, ennek az elénk táruló látványnak azt a címet adhatnánk: a hazafelé imbolygó háziasz- szony. Látni az arcán, hogy már körülbelül félórás nyaktörő utat tett meg az ABC-áruháztól, s még mindig nem találta meg otthonát. Hogyan kérem? Azúr úgy gondolja, hogy gépkocsival is el lehetne menni a boltba? Rallye-specialista Ön? Ahhoz, hogy itt keresztülvágjon, legalább öt-hat ilyen versenyen kellene részt vennie. Persze elképzelhető, hogy ezen a területen is lehetne rallye-futamot rendezni, hiszen itt a közlekedési szabályok még egyáltalán nem érvényesek. Igen, jól mondja fiatalember, talán helikopter-leszállópályát kellene kialakítani a tetőkön. Úgy valószínűleg egyszerűbb lenne.

Nézzék, ez a lakótelep még annyira friss, hogy közlekedési, hírközlési szempontból gyakorlatilag senkiföldje. A telefonfülkéket egyszerűen elhagyták. így nem lehet vele gond.

Ami nincs, az nem borulhat fel, nem törhet össze.

Ha felpillantanak annak a háznak a tetejére, akkor láthatják: egy fényszóró világít ott éjjel-nappal. Talán ezzel akarják szimbolizálni, hogy energiaiparunk kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkezik. Az allegória azonban továbbgondolható. Az építők így akarják értésünkre adni, hogy e lakótelep felett mindig ragyog a nap.

Most kérdezhetnék tőlem, hogy építőművészeink vajon ugyanolyan alkotói szabadsággal rendelkeznek-e, mint a más ágazatokban tevékenykedő kollégáik? A válaszom egyértelműen: igen!

Például saját felelősségükre határozták meg, hogy mi a fontos, és mit tartanak már befejezettnek az építkezésen. Nem hagyták magukat befolyásolni, amit szerintük meg kellett csinálni, arra nem sajnálták a pénzt! A művészet ugyanis nem olcsó mulatság! A szép dolgokra nem szabad sajnálni az anyagiakat. A határidőket folyamatosan módosították, a jelszavuk ezzel kapcsolatban az lett: nem a határidő a fontos, hanem annak állandó mozgása.

Hölgyeim és uraim! Sétánk végére értünk. Most vessünk egy pillantást kívülről a lakásokba. Ezek nagyon normálisan néznek ki. Az emberek már tökéletesen berendezkedtek.

Ott benn már lehet élni.

Hartmut Berlin

(Németből fordította: Szabó Béla)

Zászlós remények

Az elmaradók mindig gyanakszanak. hátha az élre kerülők valamilyen „suskus” révén jutottak előnyhöz. A településfejlesztési társadalmi munka forintjainak összegyűjtögeté- sére, számontartására nem mindenütt fordítanak egyformán gondot, így azután előfordulhat, hogy kimarad valamilyen adat, teljesítmény az értékelésből, s az eredményesen tevékenykedők akaratukon kívül gyengébben szerepelnek — hallottam nemrég egy népfronttanácskozáson. Az ellenőrzés jórészt kiszűri az ilyen tévedéseket, de azért a hasonló észrevételek mindig visszatérnek. Azt azonban már nehezen lehet elképzelni, hogy egy megye évről évre érdemtelenül érjen el kiemelkedően szép eredményt, míg mások indokolatlanul hoppon maradnak, és nem jutnak el az élenjárók közé.

Bács-Kiskun a településfejlesztést segítő társadalmi munkában most már hosszú ideje mindig az élen halad, s a megyék közötti értékelések során értékes díjakat szerez. Nemrégiben vehették át a tanács és a népfront megyei vezetői a Hazafias Népfront Országos Tanácsa által adományozott serleget, immáron a hatodik alkalommal. Ugyancsak e napokban adott hírt az újság a nemzeti zászlók átadásáról, amelyeket a népfront országos titkárságánák értékelése szerint ezúttal a megyénkben Kalocsa, Tiszaalpár és Csátalja érdemelt ki, Kecskemét pedig oklevelet kapott.

A megyei tanács legutóbbi ülésén

— az előbbieket mintegy megtetézve

— az 1987. évi településfejlesztési verseny győztes helységeinek névsorát hirdették ki, vagyis a lakosság számaránya szerinti négy kategóriában három-három díjazottat. A legeredményesebb szervezők, segítők is

kitüntetésben részesültek. Amolyan ünnepi aktusa ez minden esztendőben ennek a mozgalommá terebélyesedett versengésnek.

Aki azt gondolja, hogy ezek a „ceremóniák” valamiféle formális elemei a tanács és a népfront tömegkapcsolatainak, azt hiszem, hogy téved. Nem csak az ilyenkor átutalt pénzek jelentenek sokat a községek lakóinak, de maga az erkölcsi elismerés is. Az igazi érték azonban a létrehozott alkotás, ami beépül a helység életébe, mindennapjaiba. Amint a tanácsülésen is elhangzott, a megyében a fejlesztési lehetőségeket 38, a működési feltételeket pedig 17 százalékkal növelte 1987-ben a társadalmi munka. Az egyik 965, a másik pedig 922 millió forintot jelentett a gazdálkodásban. Az egyre szűkösebb központi kereteket pótolta, a sajnálatos értékvesztést ellensúlyozta, a szinten maradást segítette a közösségi erőfeszítés, a munka és a közvetlenül felajánlott anyagi erő. Ne feledjük, hogy a lakosságnak egy jelentős hányada csak a saját pénzbeli hozzájárulása révén juthat hozzá a városi ember számára természetesnek tűnő szolgáltatáshoz, a vízhez, gázhoz, villanyhoz stb. (A közműtársulásokhoz — mondotta a beszámoló — 250 millió forint volt a hozzájárulás!)

A csaknem három évtizedes múltra visszatekintő településfejlesztési (korábban községfejlesztési) verseny változó célkitűzéseinek, eredményeinek, megújuló módszereinek a története külön elemzést, méltatást érdemelne. Annál is inkább, mivel mindez sok tekintetben azonos a közösségek, települések arculatának formálódásával, az ott lakók életmódjának alakulásával, fejlődésével. Úgy is mondhatnánk, hogy egy megrendítően alacsony szintről való elkerülésével. Tagadhatatlan, hogy Bács-Kiskunt létezésétől kezdve az alföldi megyékre jellemző általános elmaradottság leküzdésének kényszere is sarkallta, amikor a fejlesztési célok elérése érdekében fokozott mértékben kérte és vette igénybe a lakosság segítségét.

Erről az elmaradottságról írt 1965-ben, a községpolitika tapasztalatait összegző könyvében, dr. Varga Jenő, a megyei tanács akkori elnöke, s ezt a múltból örökölt elmaradottságot említette bevezetőként Tohai László általános elnökhelyettes a településfejlesztésről szóló beszámolójában a legutóbbi tanácsülésen. Mint olyan tényezőt, amely joggal váltja ki az emberekből az ország fejlettebb részeihez való gyorsabb felzárkózás igényét. Hogy az összehasonlítási alap — itt is, ott is — folyton változik és növekvő szintekre utal, ez természetes. S érthető, hogy ma már nem lehet a 30-40 év előtti elmaradottságot — pl. a víz-, villany- stb. ellátottságban — , alapul venni. A megye csaknem a nulláról indulva jutott el a mai, viszonylag jónak mondható szintig, amelyet természetesen mindig szeretne meghaladni, s végre a megyék között legalább a közepesen ellátottak mellé felzárkózni.

Ezek a célok, törekvések nem valósulhatnak meg a társadalmi segítség nélkül. Hogy vállal-e a jövőben is hasonló áldozatot a lakosság, az ennek a munkának, a tanácsok és a népfront tevékenységének is a próbaköve. A tényleges helyi igények felmérése, a tervek demokratikus meghatározása, társadalmi üggyé tétele továbbra is a közreműködés záloga.

F. Tóth Pál

1

HÁROM KÉZTÖRÉS EGY NAPON

Veszélyes fogócska Nemesnádudvaron

pBgWli ■■■ • 1II11II llllllSi

1

.....iipiiiiii

;

Bb3 . ’ -"1 IÍHHI .......................................................

B

ővülő burgonyaválaszték

A burgónyaellátás javítására a hazai kutatók új, nagyreményű fajtákat állítanak elő, amelyekre főként az jellemző, hogy a vírusokkal szemben sokkal ellenállóbbak, mint a vásárlók körében is jól ismert burgonyafélék. Az új fajtáknak ez a kedvező tulajdonsága külföldön is érdeklődést kelt, lévén hogy az ottani burgonyák ugyan termőképességükkel kitűnnek, ám a növényi betegségek kórokozóival szemben eléggé fogékonyak. A hazai nemesítés élénkülése azt is jelenti, hogy a kistermelők is hozzájutnak az általuk régóta sürgetett új fajtákhoz; ezeket több éven át lehet szaporítani anélkül, hogy az ismétlődő növényi vírusfertőzések miatti terméskieséstől kellene tartani.

A hazai burgonyatermesztésben sokáig egyeduralkodó volt a Desire holland fajta, amely kiemelkedő képességekkel rendelkezik, és ezt alaposan ki is használják a hazai gazdaságok. A MÉM és az OMFB is támogatta a választékot bővítő hazai kezdeményezéseket, így került tavaly a magyar ne- mesítésű Őszirózsa is a hivatalosan elismert fajták közé, majd az idén a keszthelyi Agrártudományi Egyetemen kinemesített Ke. 48. elnevezésű fajtajelölt, amely végül is Ciklámen néven kapott állami minősítést, köztermesztési engedélyt. A nemesítők ezúttal sikerrel ötvözték az úgynevezett vadfajtáknak a vírusokkal szembeni ellenállóképességét a kultúrnövényektől megkívánt tulajdonságokkal. A Ciklámen, úgyanúgy, mint az Őszirózsa, több évig is eredményesen termesztésben tartható, leromlása lényegesen lassúbb, mint más burgonyaféléké; ily módon versenyképes fajtát adott a hazai nemesítés a holland import „anyagokkal” szemben. A Ciklámen egyébként közepes méretű, gumójának felszíne egyenletes. Héjának színe lilás-vörös — a fogyasztók ezt az árnyalatot kedvelik —, húsának színe pedig sárgás-fehér, ami szintén piaci előnyöket sejtet. A vírusokkal szembeni ellenállóképesség kifejlesztése némi „áldozattal” is járt: az új burgonya betakarításakor és a tárolásnál is a szokásosnál valamivel nagyobb kíméletet igényel, ám az eredmény végül is azt bizonyítja, hogy a nagyobb törődés a termelők és a kereskedők számára kifizetődő lesz.

Május 13-án (pénteken!) Nemesnádudvaron három baleset is történt a testnevelésórán. A hatodikos Kabdebó Melindának, valamint a hetedikes Ká- konyi Évának és Schobert Tündének eltört a keze. Bár a csont összeforr, érdemes összegezni az eset tanulságait. Anélkül, hogy pálcát törnék az iskola vezetői és a testnevelő tanár fölött. el kell mondani: nem bal- szerencsés véletlenek sorozatáról van szó, noha Kishegyi Simon igazgató megpróbálja ezzel magyarázni a történteket.

— Pechsorozat — kezdi. — Hagyományosan erős leány kézilabdacsapatunk van. Edzéselem a hátrafelé futás, hiszen ha az ellenfél támad, a védő hátrál. Ezt gyakorolták a hatodikosok a negyedik órán, amikor Melinda hanyattesett, s megfájdult a keze. De visszaállt játszani, nem is tudtuk, hogy ilyen komoly baleset történt. A hetedikeseknek a hatodik órája volt a testnevelés ugyanezen a napon. Balszerencsénkre két lánynak is eltört a keze, ugyanilyen gyakorlat közben. Mit lehet tenni?

— tárja szét karját. — A testnevelő kolléga nagyon lelkiismeretes pedagógus, teljes bizalmamat élvezi továbbra is.

Simon István testnevelő egyenes beszédű fiatalember, nem akar semmit sem takargatni.

— Nyilván az én tapasztalatlanságom is oka a dolognak

— mondja. A tanítóképzőt végeztem el, előtte egy évig dolgoztam Kiskőrösön képesítés nélkül. Ott parkettás tornateremben többször is csináltattam a gyerekekkel ezt a gyakorlatot, nem volt semmi baj. Itt a bitumenes pályán, úgy látszik, veszélyesebb. Nem is csináltuk azóta sem.

— S korábban?

— Sokszor. Mindennapos gyakorlat — szól közbe Kishegyi Simon.

— Csak egyszerű hátrbfelé futás volt?

.— Persze. Edzéselem. Mindennapos gyakorlat — válaszol ismét az igazgató.

Miután Simon István órára megy, előkerülnek a lányok is. Begipszeft karral, kuncogva sorakoztak fel. Látszik rajtuk, hogy ők tényleg véletlennek tekintik az esetet.

—- Na lányok, hogy történt?

— Pechsorozal. Hátrafelé fogócskát játszottunk, s elestünk.

— Hátrafelé fogócskát? Hát nem közönséges hátrafutás volt?

—- Nem. Hátrafelé fogócska.

— Játszottatok már ilyet korábban is?

— Még soha.

— A hatodik órán kettőtöknek is eltört a karja.

— Tömegbukás volt. Hátrafelé menekültünk, s egymásba gabalyodtunk.

Az összegabalyodott történetet ezen a ponton sikerült kibogozni. Ez bizony nem mindennapos gyakorlat volt, hisz hátrafelé fogócskázni még kézilabda-mérkőzésen sem szokás, nemhogy testnevelésórán! Simon István bizonyára tanult az esetből, s mire elvégzi a tanárképző főiskola testnevelési szakát (most elsős), alighanem tapasztalt pedagógus lesz. Ám hogy Kishegyi Simon igazgató miért akarta másként magyarázni a dolgot, mint ahogyan az valójában történt, az kérdés marad. Talán a fiatal testnevelő nem tájékoztatta pontosan? Döntsék el egymás között. A hátrafelé fogócska mindenesetre veszélyes játék, még akkor is, ha nem 13-án, s pénteken próbálkoznak vele.

Bálái F. István