Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-24 / 123. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. május 24. Gúzsba kötött kultúra? fiatalokról - fiataloknak Ha bárki azt kérdezné: feleslegesek-e a mai Magyarországon a népművelők, némi megbotránkozás, megbotránkoz- tatás után az a közmegegyezés születne, hogy semmiképpen sem! S mit mutat a valóság? Szükség van rájuk, de nehogy igazán dolgozzanak! Ez a tétel, persze, semmiféle magasabb határozatban, törvényben nem fogalmazódott meg, csupán a felerősödött antikultu- rális körülmények szentesítik. Könnyű és olcsó fogás lenne abból kiindulni, hogy üres bukszával nem telik nótaszóra. S mivel a kultúra is áruként viselkedik, fizessük meg az árát! Ezzel már a közvélemény, meg még a népművelők is torkig vannak. Évszázadok során a népművelésnek klasszikus formái alakultak ki, elég csak a népfőiskolákra utalnunk, ám napjainkra ezek korszerűtlenekké váltak, elsorvadtak, vagy használhatatlanokká üresedtek. Említsük meg például az ezüstkalászos gazdatanfolyamokat; bár jól betöltötték hivatásukat, nem követhették végig a társadalmi mozgásokat, tartalmuk és létük egyre szűkebb szakmai, speciális igényeknek felelt csak meg. Ha hasznát látja Ez a szétaprózottság, az ezerféle igényeknek való szolgáltatás napjainkban is eleven gondja a közművelődésnek. Az emberek többsége erején felül is munkát vállal, hogy megélhessen, hogy előteremtse családja számára a mindennapi betevő falatot, s a közművelődés lehetőségeit csak akkor veszi igénybe, ha hasznát látja. Méghozzá rövid időn belül. A kulturálódás, a művelődés időt és pénzt kívánó tevékenység. Sajnos, egyértelműen azok az önművelődési s egyben közösségteremtő formái sorvadnak látványosan, amelyekre ma már a fenntartó intézmények anyagi keretéből nem futja; kórusok, amatőr színjátszó csoportok szűnnek meg egyik napról a másikra. Néhány évtizede még az állam magára vállalta a teljes mecenatúrát, az intézményhálózatot is úgy alakította, hogy csodapaloták épültek a művelődés hajlékaiként, s meglehetős szélsőségek szabdalták fel a közművelődés térképét. Ma a pénzhozó rendezvények uralják a mezőnyt; lakodalmak, nótaestek, videotanfolya- mok, diszkók minden mennyiségben. Változott a gazdálkodás megítélése, szerepe és környezete, hát a kultúrában sem lehet ez másképpen. Kinek kellenek ma már irodalmi estek? Rossz és csapnivaló színházi tájelőadások? Erre toborozzanak hallgatóságot? Árusítsanak jegyeket? Dehogy lesz ezeken telt ház, a bevétel a világítás és a fűtés költségeit sem fedezi! Különben is: a tévé, a rádió ontja a hasonló és aránylag jó színvonalú műsorokat, rendezvényeket, a tehetősebbek videón, saját karosszékükből élvezhetik. Valahogy úgy tűnik, az egész intézményhálózat a levegőben lóg, lassú vegetálásra ítélve, mert sem felszámolni nem tudjuk, de intenzíven, hasznosan működtetni sem. Nemzetvédelem is Nehéz pontos képet alkotni arról, hogy a mai közművelődési hálózat, intézményrendszer mennyiben tudja jövőt szolgáló funkcióját betölteni. Bűn lenne azonban, ha elfeledkeznénk arról, hogy a kultúra, a művelődés nemcsak pénz- és időigényes szórakozás, hanem jó értelemben vett nemzetvédelem is. Hiába a kibontakozási program, a termelési célkitűzések holnapra és holnaputánra; hogyan válthatók ezek valóra képzett, kulturált emberek nélkül? Éppen az utóbbi évek tőkebefektetésének iránya árulja el (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong), hogy nem elsőrendű szempont az olcsó munkaerő, hanem inkább az dönt: képzett-e, művelt-e a munkásosztály, tud-e megfelelően bánni a szupertechnikával? Ahol pedig nincs magas színvonalú, bővített újratermelés, ott szocializmus sincs, hiába is bizonygatjuk. Kár lenne egy elhibázott, értelmiségellenes demagógia alapján az egész közművelődési hálózatot, szakembergárdát szélnek ereszteni vagy hagyni, hogy addig pácolódjon keserű levében, ameddig cselekvési, megújulóképességét elvesziti, s hitehagyottan számolgatja a napok múlását a jelenléti vigaszdíjért. Törvénytisztelő, országot emelő kultúrára van szükségünk, olyan generációkra, amelyek továbbviszik a munkát, a haza építését. Zsákban futtatott szellemi erők A krajcáros kultúrának később fizetjük az árát. Az igazi számlát a jövő nyújtja be. Ma még felbecsülhetetlen ez. Hiszen tömeges jelenség, hogy csak az anyagiakba kapaszkodnak az emberek, a gyarapodást tartják életük értelmének, igazolásának, amikor az álértékeket természetesnek fogadják el, hogy a professzor kevesebbet keres a segédmunkásnál. Ez a legtökéletesebb pazarlás, amikor nemcsak az anyagi javaink devalválódnak, de a közösségek értékítéletei és — sajnos — az erkölcsi is. Zsákban futtatjuk szellemi erőink jó részét. Ettől így semmiképpen sem várható nemzeti megújulás. Félő, hogy alacsonyabb rendű társadalomként kezeljük a kultúránkat, lesöpörve évtizedek óta halmozódó gondjait azzal a szándékkal és indoklással: majd ha gazdaságilag jól állunk, akkor többet áldozunk rá. Létrejött egy túlméretezett intézményrendszer, amelyet a régi módon és’a régi eszközökkel, s annyi anyagi ráfordítással már nem üzemeltethetünk tovább, s ugyanúgy, mint a gazdaságban, a kultúrában is foggal- körömmel, de szerkezetátalakításra kerül sor. Nem az a kérdés, fontos-e a kultúra, hiszen az nélkülözhetetlen. Különben, ha rövidebb-hosszabb ideig gúzsba is kötik, egyszer szétszakítja a köteleit, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogyan. Ezért lenne üdvös, ha az új kezdeményezések, módszerek, mint például a bokor-mozi, erőteljesebben kibontakoznának. A szakemberek nem tőlünk várják a megoldást, s nem akarnak feltétlenül a zsebünkbe nyúlkálni, de a megértésünket és cselekvő támogatásunkat igénylik. Nyújtsunk kezet! Sz. Lukács Imre Nemzetközi rajzpályázat halasi nyertesei Örömteli kötelességét teljesítette a napokban Kiskunhalason a Magyar Vöröskereszt városi szervezete: két tanulónak adta át megérdemelt pályadíját. A kislány, Frei Mária ékszerdobozt, a fiú, Hegedűs Dezső díszes fényképalbumot kapott ajándékba, mellé oklevél és érem járt. Mindketten egy nemzetközi rajzpályázat nyertesei, s egyazon intézmény tanulói. Amikor az általános iskola és speciális szakiskola nevelőjét, Balogh Zoltánnét megkerestük, már ismerősként köszönthettük, hiszen szakkörének tanulói 1982 óta rendszeresen küldenek rajzokat, festményeket a pályázatra, amelyet Hogy tetszik Önnek a művem? címmel hirdet meg kétévente a Bolgár Vöröskereszt. Pályáznak, s rendre nyernek is. Idén a számon tartott nyerteseik száma az eddigi tízről 12-re gyarapodott. Most kettős az öröm, mert a 28 országból bekül• Frei Mária szakmunkás- tanuló. dött pályázatok díjazottjai között ott a két tanulójuk neve, s ráadásként a katalógusban — amely több év nyerteseinek munkáiból ad válogatást — az egyetlen magyar kép is az ő gyermekük festménye, Kotró Zoltáné. Az idei díjazottak közül Frei Mária már elvégezte az általános iskolát, jelenleg a szakiskolájuk tanulója, a Tex- coop szakmunkása lesz. Hegedűs Dezső pedig hetedik osztályos. Lapozgatva a gondosan rendezett alHegedüs Dezső szakköri munka közben. bumokat, a szakköri munkáról készült fényképeken nagyon sokféle technikára ismerhetünk: textilfestés, gipszöntés, fémdomborítás, üvegfestés, makettek s különféle bábok, mindezek a gyerekek keze alól kerültek ki az évek során. Kivételes lehetőségek ezek a tanulók számára; sajnos, ma még nem jellemző minden általános iskolára. Jogos a büszkeség, amit a nevelők éreznek. Gratulálunk a nyerteseknek s nevelőiknek: Balogh Zoltánnénak és Bolvá- ri Zsuzsának. Hajós Terézia ANIKÓ ÉS A GYORSÍRÁS A siker a szorgalmasok mellé szegődik A gyorsíráshoz tehetség kell. Ügyes kéz, jó memória és koncentrálóképesség. Efféle tehetség nem mindenkiben rejtőzik. Aki kételkedik ebben, próbálja megtanulni a titokzatos jeleket, amelyeknél még annak is jelentősége van, hol húzzák vastagabban, hol vékonyabban a vonalat. De ha sikerrel járna is a tanulás, beletelik néhány évbe, amíg valaki képes rövidítésekkel teleróni a papírost kétszáz, netán háromszáz szótagos fokon. Azaz egy perc KOCH GYÖRGY: A Gyár Leléptem a munkásokat szállító autóbusz lépcsőjéről és beálltam a Gyár kapuja előtt kígyózó sor végére. A sor gyorsan haladt, ma mind a három portás működött. Szakértő szemük egy pillanat alatt felmérte a szétnyitott táskák tartalmát, jegyzéket készített róla, és a belépési idővel együtt felvezette az egyén kartonjára. Ezután a kezembe nyomott fémkártyával a Büfébe indultam, ahol alig pár perces sorban állás után kézhez kaptam az aznapi reggelifejadagomat és az ebédre feljogosító kék színű jelvényt. Míg az üvegablakokban felvonuló sokféle ínyencség előtt várakoztam, észrevettem, hogy a sorban jóval mögöttem álló két fiatal nő rólam társalog. Egymás fülébe sugdostak, majd időnként felém pillantottak és szájukat tenyerükkel eltakarva, hangosan kuncogtak. A dolog határozottan bosszantott. Az egész ügy néhány nappal ezelőtt kezdődött. Éppen a har- minckettedik emeleti anyagkönyvelésre igyekeztem, amikor a lift előtt várakozva hideg kéz szorítását éreztem a karómon. A Bp 22-es diszpécser volt. Bevallom, nem. nagyon kedvelem ezeket az emberek nyomában járó, hallgatag fickókat. — A kereskedelmi fődiszpécser keresi, uram — motyogta a robot. — Menj a hírműhelybe és állíttasd be a hangszóródat! — mondtam dühösen, majd beléptem a liftbe. — Jó, hogy összefutottunk — állított meg a folyosón a C—3-as blokkban dolgozó barátom (és egyben tervezői riválisom). — Ne haragudj, de rettentően sietek. A kereskedelmi fődiszpécser hívatott magához — hadartam és a nyomaték kedvéért az órámra pillantottam. — Azt hallottam, hogy el akarsz:„ menni a Gyárból. ;— Ééén'ü ■— pillanatottam cső- dalozvabarátom (és egyben tervezői riválisom) mosolygó arcába. — Kitől hallottad? —j Most jártam a B’3-as részlegben, ott mondták. A B’3-as részleg a robotokat tervező robotok tervezését végezte. — Na, ne hülyéskedj! Ugyan minek mennék el? — Azt sosem lehet tudni — mondta sokat sejtetően a barátom és faképnél hagyott. A kereskedelmi fódiszpécser hellyel, majd konyakkal kínált. Mindkettőt elfogadtam. — Gratulálok a legújabb találmányához — mondta, miután visszahelyezte a Gyár hosszú életére ürített konyakos poharat. — Ez a légszabályozó készülék egyszerűen zseniális! — Ugyan, ugyan ... — szerénykedtem. •— De, ha én mondom — ütötte tovább a vasat. — Könnyen megeshet, hogy benevezzük az Ipari Találmányokat Dicsőítő Intézet tavaszi kiállítására — váltott témát, s szivarral kínált. — Nem dohányzom, köszönöm. A fódiszpécser öngyújtót halászott elő a zsebéből és a lángot a szivar végéhez tartotta. — Azt hallottam, kedves barátom — kezdte pöfékelve —, hogy el akar hagyni bennünket. Itt akarja hagyni a Gyárat! — Hiszen ez képtelenség! — tiltakoztam. A tikárnő gurult be a szobába, összeszedte az üres konyakos poharakat, szeméttartójába öntötte őket, s behúzva maga után az ajtót, csendben távozott. — Miért mennék el, éppen most?-— Ezt akartam én is tisztázni önnel. Örülök, hogy félreértés az egész. Még egy konyakot? A következő napok folyamán a kereskedelmi fódiszpécser több ízben hívatott, egyre rövidebben, egyre ingerültebben és egyre kevesebb konyak kíséretében adta elő mondandóját. — Szóval nem gondoltad meg magad? — kérdezte barátom (és egyben tervezői riválisom), akivel az Ellenőrzési Főellenőrök Osztályának folyosóján akadtam össze. — Mégis elmész? — Már te is kezded? -— Éreztem, r hogy agyamat elönti a vér. — Értsétek már meg, hogy nem áll szándékomban elmenni! Itt dolgoztam le a fél életemet és innen is akarom, hogy a Nyugdíjaz- tató és Forgalomból Kivonó Intézet tengerparti túrájára elvigyenek. — Jól van, no — csitított a barátom. — Csak meg ne bánd a választásodat. A hangulatom egyre romlott. Az ebédnél én kaptam a legkisebb húsadagot, a kávéautomata visz- szafeleselt és jéghideg kávét adott, és a végén már a diszpécserek is szemtelenkedni kezdtek velem. — Mit képzelsz magadról, te bádogskatulya?! — üvöltöttem az egyikre, amikor „Gyere öcsi, hív a főnök!" felszólítással állított meg az udvaron. — Hogy merészelsz velem így beszélni? — Ne nagyon ugrálj, mert kaphatsz egy pofont — villantotta meg előttem erős fémkarját, és én jobbnak láttam gyorsan odébbállni. A válság tegnap tetőzött. Nem elég, hogy reggel felfedezhettem holoképemet a Gyár Szégyenei táblán (egy visszaeső gépromboló és egy károsodott pozitronagyú robot társaságában), délután még az egyik portás is belémkötött. —— A táskájában van valami,'ami reggel még nem volt ott — morogta. — Kizárt dolog — ellenkeztem. — Nem vagyok tolvaj! — Nyissa ki! — parancsolt rám, és a nyomaték kedvéért felsorakoztatta maga mögé két segédjét. — Tessék! — Széttártam a táskát — és tényleg volt benne valami. Egy ki-be oldó mágneses gáz- talanító készülék. — Na, ugye! — dörrent rám a portás. — Hívd a rendészt!— utasította az egyik segédjét. — De kérem, fogalmam sincs róla, hogyan kerülhetett ez a készülék a táskámba — tiltakoztam, de mindhiába. A robot lezárta szempilláit és nem volt hajlandó szóba állni velem. Megérkezett a rendész. Mindez tegnap történt. A kihallgatás nem tartott sokáig, a tények magukért beszéltek. Büntetlen előéletemre és korábbi találmányaim hosszú sorára való tekintettel az ügyet nem vitték a Bíróság elé, így a Gyár rendészete a Legfelsőbb Titkársággal egyeztetve úgy döntött, hogy lehelyeznek a C—13-as csarnokba. Diszpécsereket karbantartó diszpécserek karbantartójának. Világoskék hivatalnoki overallomat durva anyagból készült sötétzöldre váltottam át, s feltettem a legalacsonyabb kategóriájú fizikai munkásokat jelző sárga emblémát. Reggelifejadagommal a kezemben műhelyembe, a C—13-as csarnok eme eldugott zugába siettem, az egyetlen helyre, ahol némi megnyugvásra lelhetek. Az udvaron barátommal (és egyben tervezői riválisommal) futottam össze. Megállt, s megtartva a két különböző kategóriájú dolgozó találkozásakor elengedhetetlen háromlépésnyi távolságot, végigmért. — Szóval ide jutottál? — kérdezte. — Te voltál?—kérdeztem visz- sza. — Micsoda? — értetlenkedett. — Aki a táskámba rejtette a ki-be oldó mágneses gáztalanító készüléket. — Ugyan már!— tiltakozott és én biztos voltam benne, hogy ő tette. Két fehér overallos tervező lány sétált el mellettünk, hangos társalgásba merülve. Tudtam, hogy bennünket figyelnek. — Te — emeltem fel hirtelen a hangomat —, azt hallottam, hogy el akarsz menni a Gyárból. Mondd, igaz ez? — Micsoda?! — A barátom megrökönyödve bámult rám. — Ó, tudtam én, hogy nem így van. Csak személyesen akartam tőled is hallani. Megfordultam és otthagyva földbe cövekelt barátomat (és egyben volt tervezői riválisomat), a műhelybe siettem. A szemem sarkából még láttam, ahogy a lányok összesúgnak és mindketten másmás irányba elviharzanak, majd leültem az asztalomhoz, amelyen százhuszonnyolcadik, félig kész találmányom feküdt. Ugyanis elhatároztam — de kérem, hogy ez köztünk maradjon —, hogy tényleg elhagyom a Gyárat. Na, nem úgy, ahogy Önök gondolják, nem térben, hanem időben. A negyedik dimenzió kulcsegyenlétét már évekkel ezelőtt sikerült lefektetnem, de maga a találmány csak most érett be. Még egy-két nap, és hipp-hopp, már el is tűntem. Csak addig ki ne tudódjék valahogy! • A siker tanár és tanítvány közös munkájának eredménye. Dr. Kovács Hubá- né és Zsitva Anikó gyakorlás közben. (Tóth Sándor felvétele) alatt ír le ennyi szótagot. Zsitva Anikó, a Kada Elek Köz- gazdasági Szak- középiskola negyedik osztályos tanulója ilyen gyorsan tud írni. Kétszázas sebességgel „rótta be” magát az országos szakmai tanulmányi verseny harmadik helyére. S ezzel együtt a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar —gyors- és gépírás szakára, amennyiben, persze, a másik két tárgyból is sikeres felvételit tesz. Anikó nem szeret nyilatkozni. Helyette is inkább tanárnője, dr. Kovács Hubáné válaszol a kérdésekre, a tanítvány pedig helyeslőén rábólint. — Ha a sportból vesszük a hasonlatot, talán a tornával tudom rokonítani a gyorsírást — mondja Kovács tanárnő. -— Verseny közben erősen kell koncentrálni. Ha egy pillanatra elkalandozik a figyelme, elszalaszt, kihagy egy szót, s már vége. Alapfokon, mint megtudom, két év alatt lehet megtanulni gyorsírni, a kétszázas sebesség eléréséhez még egy esztendő szükséges. Kovács tanárnő már másodikban árgus szemekkel figyeli ifjú tanítványait. Kinek milyen ügyes a keze, ki milyen gyorsan jegyzi meg a rövidítéseket. A kiszemeltekkel aztán elbeszélget, vállalják-e a versenyzést, a sok közös munkát. Mert a gyorsírás a nyelvtanuláshoz is hasonlít, szüntelenül gyakorolni kell. Anikóék osztályában egy jelmondat függ a falon. „A gyorsírás fejleszti az értelmet, erősíti az emlékezőtehetséget, ügyessé teszi a kezet, rendhez és pontossághoz szoktat, valóságos nevelőeszköz.” Markovics Bálint költőnek és parlamenti gyorsírónak valószínűleg igaza lehet. Bár Anikó egyelőre úgy érzi, más dolgokban még nem annyira pontos és rendes, mint a gyorsírásban. — A tanárnő beszélt rá a versenyzésre; igaz, érdekelt is — mondja. — Verseny előtt nagyon izgulok, de közben már egyáltalán nem. Akkor csak a szövegre összpontosítok. Szeretnék továbbtanulni és a gyorsírást is folytatni, ezért jelentkeztem a nyíregyházi főiskolára. Ha nem sikerül a felvételim, elmegyek dolgozni, és jövőre újra megpróbálom. Anikónak két testvére van. Kevés szabad idejét tanulással és olvasással tölti. Mint a többi fiatal, mondja. Igaz, diszkóba nem jár. Úgy véli, onnan már „kiöregedett”. Ha elvégzi a főiskolát, talán éppen ebben az iskolában oktatja majd a jövő gyors- és gépíróit, ügyes kezű titkárnőit. Rendre és pontosságra, no meg arra, hogy a siker főképp a kitartó, szorgalmas emberek mellé szegődik. Magyar Ágnes AZ ESZPERANTÓ HOZTA ÖSSZE ŐKET Tíz éve Japánban él Hukaya Berta messziről jött Kecskemétre. Japánból. Már lassan tíz éve él családjával a távoli országban. Lipótzy Bertaként ismerte meg Hukaya Sitosit, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar—angol szakon tanult. A kecskeméti lány ugyanitt pszichológusként végzett. Az egyetemi évek alatt ismerkedtek meg, mindketten az eszperantóért rajongtak, egy tanfolyamra jártak ... — A féljem hamarabb végzett, mint én, de két évre meghosszabbította itt- tartózkodását. Ösztöndíjat kapott az egyik intézménytől, hogy a magyar nyelvet még jobban elsajátíthassa — mesélte Hukaya Berta. — Mikor volt Magyarországon utoljára? — Négy évvel ezelőtt. Szerencsére azóta már járt kint édesanyám, aki a megyei tanácsnál dolgozik. — Hogy érzi magát a távoli országban? — Az elején nehéz volt, mert nem ismertem a nyelvet. Ráadásul a pszichológusi végzettségemmel nem tudok elhelyezkedni Tokióban, ahol lakunk. Jelenleg írással foglalkozom; szeretnék könyvet írni a japán szokásokról, a japán humorról, konyha- és étkezési kultúrájukról. Ezenkívül magyar folyóiratoknak népmeséket fordítok, és segítek a férjemnek, aki a magyar—japán szótárt állítja össze. Ő egyébként egy olyan japán kiadóval áll szerződésben, amely feladatául tűzte ki, hogy kelet-európai irodalmi müveket ad ki. Visszatérve arra, hogy érzem magam kint. Amikor Japánban vagyok, ide vágyók, amikor itt vagyok, akkor pedig vissza. Elvégre a családom: a férjem és a két gyerek odakint él. — Hány évesek a gyerekek? — Simon hat-, Soya, hároméves. Jól beszélnek magyarul. — Mikor jön legközelebb haza? . — Ezt előre nem tudom megmondani. Lehet, hogy már néhány hónap múlva, lehet, hogy csak egy-két év múlva. A munkámtól is függ. Az édesanyámmal mindenesetre havonta váltunk levelet, és abból mindenről értesülök, ami az országban, illetve a megyében történik. (temesi)
