Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

1

1988. április 9. • PETŐFI NÉPE • 5

Szépség koldusa

Április 11-e — József Attila születésnapja évről évre a költészet napja hazánkban. A nagy költő 83 évvel ezelőtt született; első verseskötete tizenhét éves korában, 1922 karácsonyán jelent meg. Szépség koldusa címmel. Kötetét Juhász Gyula így ajánlotta az olvasók figyelmébe:

„A legnagyobb készséggel és örömmel vállalkoztam arra. hogy József Attila első verseskönyvéhez előszót írjak. Ez a nagyon fiatal és nagyon tehetséges költő a legteljesebb mértékben megérdemli, hogy a figyelem felé forduljon, hogy igaz szeretettel és reménységgel fogadja a magyar olvasóközönség, és hogy a kritika se menjen el mellette közömbösen vagy ellenségesen, és ne elégedjen meg vele szemben a nyomtatásban megjelenőknek rendesen kijáró vállveregetéssel.

József Attila Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása — és ez nemcsak és nem mindig a költőn múlik egés zen őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni. Ez a most serdülő és még iskoláit járó költő már eddig is sokat és mélyen szenvedett az élettől és az emberektől, hordozta a kietlen nyomor és elhagyatottság keresztjét, árván és nincstelenül vándorolt és dolgozott és tanult.

egyetlen vigasztalása az a jótékony és áldott géniusz volt, amely Csokonait és Petőfit — dicsőséges elődeit nyomorban és küldetésben a cudar cs átkozott nélkülözés köpámáin és szalmavackán sem hagyta cserben. Ma költőnek lenni megint áldozat és martirium. egy‘ kicsit szegény költőnek lenni bár ez talán pleonazmus — különösen az. De József Attilának van még egy irigylésre méltó kincse a költészet adománya mellett ifjúsága és az a tudat, hogy előtte a végtelen lehetőségek holnapi birodalma. Ám a fiatal palántát szeretni, gondozni és ápolni kell. mert különben nem fog égbe nőni. (Ezt úgysem igen engedik meg nálunk az emberek és viszonyok, akár Petőfiről van szó. akár Adyról.)

Nem ismerek bölcsebb és igazabb faj védelmet, mint a valódi tehetség, az ígéretes fiatalság megbecsülését, pártolását, okos és szerető felemelését. Emberek, magyarok. íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek, és fogjátok pártját neki! Ennek a szegény, csonka országnak egyetlen megmaradt és el nem rabolható kincse a kultúrája, és ennek a kultúrának reménységei közül való ez a József Attila, akit nem én, de a múzsa avatott pappá, a szépség és az igazság magyar templomában.”

A. VARGA IMRE: Metafizikus páncél

Vajdasági ég alatt

Bori Imre régi antológiája, a Vajdasági ég alatt ma is figyelemre méltó képet ad a jugoszláviai magyar költészetről. A kötet szerkesztője bevezető tanulmányában azt fejtegette, hogy irodalmukban a líra „nőtte ki először a provincializmus kis, másoktól elnyűtt érzéseit és formaruháját.” A vajdasági magyar költők tudták elsők közt egyetemes igénnyel, modern nyelvi eszközökkel kifejezni gondolatvilágukat. Erre is figyelve a Hét évszázad magyar versei című irodalomtörténeti jelentőségű antológia kilenc jugoszláviai magyar költő harmincnégy versét tartalmazza, többek között Ács Károly és Fehér Ferenc alkotásait, akik májusban Kecskemétre látogatnak.

Ács Károly ritkán megszólaló, szemlélődő alkatú költő. A poéta doctusok fajtájából való, aki eltűnődik a vers kifejezési lehetőségein. Kételkedő, gondolkodó, tűnődő egyéniség, aki szívesen lefarag a költemény terjedelmesebb anyagából. így legszívesebben kevés szóval, halkan, ritkán szólal meg. „Csönd helyett vers”, írja. Ritkán lép előbbre, inkább hátrahúzódik, hallgat, néhány verssornyi művel szólal meg. „Költő inkognitóban”. így jellemzi önmagát, aki ember, mint a többi, sír vagy nevet, mint bárki más, de mégsem olyan, mint az átlagember. „A szeme elárulta” és „pőrére vetkőzött.” Vall sorsáról, szenvedéseiről. „Közhelyeket” ír, mint mondja, a halálról: „A nap megint lement, / és még csúnyább a föld. / De bennem a csend, / mint

azelőtt.” Ács Károly szerkesztette a Napjaink éneke című modem jugoszláv költői antológiát, melyben saját igényes műfordításai is szerepelnek.

Fehér Ferenc költészete a szülőföldhöz kötődik ezernyi hajszálgyökérrel. „Jobbágyok unokájaként” indul, nem felejti a magyar népköltészet alkotásait és Illyés Gyula „nem nienekülhetsz”- figyelmeztetését. Neki egy életre szóló költői táplálék az anyanyelv: „Mit bánom, mint mondja más, / nékem cso- bolyócsobbanás” .. . írja a Nyelv és varázs-ban. Tudja, hogy „nem langy pepecselés az írás: / lehelt hit, hűség, életrehívás!” Vas-hűség jellemzi, a vasfű példáját idézi. O megőrizte legkisebb fiúként a rászálló örökséget, a „hamuban sült pogácsát." Pusztatemplomról ír, baranyai emléket örökít meg versében. Törökbecse -alatt várva a kompra évszázadokon tűnődik el. Elődjére gondol, Szentelekyre, aki belehullt „Proust atlantisz-vizébe”. Versében Wanyek Tivadar Topolyai tél című festményét eleveníti meg. Kecskeméti ihletésű a Bokályok című verse, melyben az erdélyi emlékek kapcsán az „agyagfénymáz-villogású, / megőrzött hazát" idézi. Fehér Ferenc jeles műfordító is, így egyik verseskötete, a Színek és szavak kétnyelvű, melyet Miroslav Anticcsal közösen írt.

Ács Károly és Fehér Ferenc, a jugoszláviai magyar költészet két kiemelkedő költő-egyénisége, hatvanéves. Szeretettel köszöntjük őket születésnapjukon!

Szekér Endre

Hetven költő — négyszáz költemény

„Ha van, aki velem együtt követte a Szép versek könyve eddigi huszonnégy kötetét, bizonyára észrevette, évről évre hány nagy név hullott ki belőle, nemcsak öregeké? fiataloké is, hány kedves vagy komor arc tűnt el a borítólap kis kockáiból meg a belső fényképek közül. De azt is láthatta, hogy a megürült kockákba évről évre új fiatal arcok kerültek —. nem egynek a tarisznyájában ott rejtőzött ama bizonyos marsallbot” — írja a Szép versek című antológia előszavában Vas István.

A kortárs magyar líra múlt évi termésének válogatása, ahogy a korábbi esztendőkben, április 11 éig — a költészet napjára — a könyvesboltokba kerül. Ez alkalommal hetven költő csaknem négyszáz versét tartalmazza az antológia, s a „régiek”, a közismert jeles költők mellett most is felfedezhetünk néhány „új fiatal arcot”. Sajnos ez alkalommal Bács-Kiskunban élő, a megyéhez kötődő költő - pedig van jó néhány —, nem szerepel az ösz- szeállításban. Hogy miért, arra csak a szerkesztő, Alföldy Jenő tudna magyarázattal szolgálni.

Csaknem négyszáz vers. — Rengetegnek tűnik, egyetlen év legjobb költeményeiről lévén szó. S persze akad is közöttük szép számmal szürke, jellegtelen írás. Csakhogy ilyen sorokra is bukkanhatunk a több mint négyszáz oldalon: „én a fáraó írnoka — ezennel kijelentem / bár kényszerítettek soha / semmit se szépítettem / utáltam mit a hivatal / naponta rámrótt / packázásaival / a gyáva elöljárót / s mert szóval szólnom nem lehet / s mért törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem / a számadások szélire / versekbe szedtem amiket / le kellett volna nyelnem” — Kányádi Sándor megrázó sorai ezek, Szürke szonettek pergamentekercsre című verséből.

A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent Szép versek a költészet napján és az ünnepi könyvhéten féláron kapható.

A Móra Ferenc Könyvkiadó négy elsőkötetes szerzőt avat. Fabó Kingának Anesztézia, Lázár Júliának Ujjnyomok, Faludi Adámnak Szögletes virág, Koppány Zsoltnak pedig Költői színjáték címmel jelent meg verseskötete. A Magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban látott napvilágot Elefántszerelem címmel Jékely Zoltán új verseskötete.

A Szépirodalmi Könyvkiadó Bihari Sándor Summa, Niklai Adám írott kő, Mátyás Ferenc Tiszavirág életünk, Petőcz András A jelentés nélküli hangsor, Tóth Eszter A várt váratlan és Zirkuli Péter Ä fényes pillanat című verseskönyvét jelentette meg.

A költészet napi megyei ünnepséget Apostagon rendezik hétfőn, 17 órai kezdettel, a faluházban.

K. E.

PROVAZNIK GÉZA:

április 11

a költészet napján kérges a reggel a költészet napján sir a délelőtt a költészet napján lehajtott fejjel Attila vár a híd előtt

FEHÉR FERENC:

Esővárók

Őket nézem, a rézarcú, vén szülőket, őket, mikor már minden lélegzet nehéz; szemükben a vész paraszt-bölcs egyenletét, amint odavág a pörkölő időnek:

— Ha más nem, hát a holtak karmai nőnek! s máris átgyöngyöz rajtam ez az egész korokat hűsítő, bűvös védekezés;

befog ez a szemöldök-sátras tetőzet,

melynek tejfényű ablakán úgy borong át az örökegy remény és testvér szorongás, amint csak ember hurcolhatja gondját;

s a homlokukról alácsigázó rácsok föltérképezik a gazdátlan világot:

— Csak innen közelíthetsz, innen, hazádhoz!

ÁCS KÁROLY:

Dél

Életem delén, kissé túl a felén, erembe fagy a vér:

itt kellett érjen, nyári verőfényben, ez a rőt falevél?

Eddig, s nem tovább, se később, se korább — ez volna hát a dél?

A görcs felereszt, - s lilán derengeni kezd valami messzi cél...

Több, hevesebb volt a vénasszonyok nyara, mint az igazi, az éjszakák puhábbak és fülledtebbek voltak a szokásosnál. Az aszfaltról nagy meleg hullámok keltek útra, szálltak a város fölött, odadörgölőztek a megkésett gyalogosok födetlen testfölületeihez. Mindenütt nyitott ablakokkal lélegeztek az álmos bérházak, kilehelt párájukat jótékony titoktartással szívták magukba a lombok.

Délvidékről följött a költő, könnyű vászonruhájában fölbukkant a város legkülönb pontjain; élvezte szabadságát, nem kötötte hivatal, család, gondjai ott maradtak munkáival egyetemben kis házában. A festőnél vendégeskedett, együtt járták be azokat a jeles helyeket, amelyek érdeklődésükre számot tarthattak. Kiállításokra vetődtek be, régi ismerősöket, barátokat látogattak,filmcsemegékre vadásztak a mozikban, alkalmasint pedig el-elcsábultak a jó borok hivogatásának.

A költő napok óta izgalomban élt: már bejelentették a város egyes pontjain a lomtalanítást. Rengeteget hallott a festőtől az ott föllelhető kincsekről, újabb és újabb darabokat mutatott föl bizonyítékképpen — gyűjteményéből. Legbecsesebb darabjai különféle fotómasinák, kissé roncsolódott ósdi üveglemezek, molyette fotók voltak, talált azonban irigylésre méltó könyveket, régi újságpéldányokat, kihajított és megsárgult táncrendet, a dédanyák utolsó emlékét. Egy elfeledett világ vetkőzött — kissé szemérmetlenül, de az esetlenség kétségtelen bájával — egy tőle igen messzire szaladt új világ szeme láttára, levetett holmijait nyeglén lábaihoz hajítjaA költő és a festő igényt tartott a kocátokra.

Legalábbis a turkálásra, a válogatásra, egyszóval a lehetőségre tartott igényt.

Gondosan, a legapróbb mozzanatokra is ügyelve tervezték az akciót, hiszen az utóbbi időkben alaposan megnőtt a guberálók száma, rosszízű kereskedelmi vállalkozássá minősítették át a nemes vadászatot. Kis teherautók, utánfutók cirkáltak a szűkös utcákon, a legravaszabbaknak egyetlen pillantás elégséges volt a kusza halmokra: megéri-e vagy sem az odaállás. És alig-alig csalódtak, a szimatuk nem hagyta őket cserben. Áruik majd fölbukkannak az ócskapiacon, a különféle vásárokon, ahol a divattá majmoló- dott kegyelet irányítja az árakat —jobbára fölfelé.

A festő pontosan tudta, ezekkel a

hiénákkal nem lehet versenyre kelni, csupán a véletlenekben bízott, már több- ■ szőr is kisegítették. Talán egy kicsit csalt is azáltal, hogy a talált kincsek minduntalan fölértékelődtek benne, ugyanakkor azonban nem rövidített meg ezáltal senkit, mi több, később rendszerint a valós érték követte az ő látszólag indokolatlan nagyzolását. Abban a gondos gyűjteményben, az óvó rekeszek között, amelyekkel a régi üveglemezeket védte és osztályozta, valóban kinccsé vált minden egyes darab; aprócska múzeummá rangosították lakását.

A költőben másirányú volt a gyűjtőszenvedély, ha lehet és szabad ilyet egy költőről mondanunk: prózaibb gondolatok foglalkoztatták.

jy'éső este indultak útjukra, a festő

rV nem is mulasztott el egy elemlámpát a zsebébe csúsztatni. Valami népszerű sorozat mehetett a televízióban; kékes fények vilióztak az ablakokból, az utcák pedig jószerivel kongtak az

ürességtől. Csak a mindenbe belekíváncsiskodó macskák osontak oda az itt-ott fölhalmozott kupacokhoz, szimatoltak, akadna-e valami a számukra is. A gyakran viharvert holmikról nemigen hiányozhatott az egérszag sem, eképpen érdeklődésük mindenhogyan jogosnak tetszett. Jogaikat azonban nem firtatta senki, még a lopakodás is fölösleges óvatosság volt. Mindenesetre a lépések közeledő csattogására villámsebesen iszko/tak egy-egy közeli pince kitört ablaka felé.

FABIAN LÁSZLÓ:

Lomtalanítás

A legelső figyelemre méltó darab egy mély babakocsi volt. Nem túlságosan elegáns, inkább kopottas és régi, arra a szerepre, amit a festő szánt neki, azonban mindenképpen megfelelt. Elmagyarázta értetlenkedve csodálkozó barátjának, hogy kitűnő szállítóeszköz birtokába jutottak; belepakolhatnak mindent, ami kicsit is ígéretesnek látszik, ráérnek sorsáról megfontoltabban dönteni. Némi viszolygást csak a kerekek vékonyhangú nyikorgása keltett bennük, ahhoz azon- bah hamarosan hozzászoktak, a festő pedig, akárha elsőszülött gyermekét sétáltatná, büszkén tolta a kihalt utcákon új szerzeményüket. Telihold volt, kissé még fölöslegesnek is látszott a zseblámpa. A költő barátja nyomában baktatott, szája sarkában mosoly bujdokolt, amint megpróbálta kívülről szemlélni magukat.' Egyáltalán nem tiltakozott méltósága a. kirándulás ellen, mulatságosnak, sőt egyenesen romantikusnak találta bolyongásukat, mintha valamely

hatalmas világváros hírhedt bolhapiacán tallóznának.

A molyán világ szegényeinek tétÁl szettek, amilyeneknek a festőket, költőket és egyéb kófic alakokat valaha a mindennapi polgár tartotta. Igazándiból nem értettek semmi máshoz, csak amit hivatásuknak választottak, nem is igen lehetett másra használni őket, jóllehet — időről időre mindketten kísérletet tettek a legkülönbözőbb forrásokból néhány petákot fakasztani, ezek azonban sosem voltak igazán bővizű szökőkutak. Eppencsak csurdogál- tak. Jól mindketten csupán azt csinálták, amiben a legtöbb tehetségük volt.

A költő kíváncsian turkált a kihajított ruhadarabok között is. Hiányos ruhatárába innen vélt csinos darabokat szerezhetni. Szerencséje volt. Ráakadt például egy alig viselt, még az ujjainál sem kopott, nehéz kombi télikabátra, amely egyszeriben eloszlatott benne minden félelmet, amellyel a fagyos hónapok elé nézett. Látta magát, amint odahaza majd rója a kertváros utcáit, átvág a szeles lakótelepen, vagy éppen lődörög a huzatos folyóparton, és nem érzi az idő harapásait, csupán vállai görnyednek meg, háta görbül föl a vattázott kabát szokatlan súlya alatt. Szakállát ugyan esetleg behavazza majd a lehelete, nyakát azonban mindentől megkíméli a fölhajtott hatalmas gallér. A költő a legszívesebben ujongott volna, miközben zsákmányát ott tudta a gyerekkocsi mélyén, és időnként úgy tetszett neki, a festő is vigyázva és lelkesebben tolja kisegítő járművüket. Csak a fránya kerekek vinnyogtak lankadatlanul.

Egyik sarkon két vulkánfiber bőröndre akadtak. Mindkettő kopottas volt már, ugyanakkor zárjaik tökéletesen működtek, épen álltak sarkaikon a

domborított lemezkönyökök, egyszóval szépségük még hivalkodott is, bekerültek hát ugyancsak a gyerekkocsiba. De nem ám hebehurgyán, hanem a költő előbb gondosan belehajtogatta a na- gyobbikba a télikabátot, és csak azután. Ettől a pillanattól fogva a költő is kiszabadult a praktikum fogságából, elhatározta, hogy a továbbiakban kizárólag rendkívüli tárgyakra vadászik. Valójában ekkor értette meg, miért szükséges az elemlámpa, amely bevilágította a halmazok legsötétebb zugait is. Látta, hogyan bányássza ki ezt a leiért is a festő, miként bukkan rá néhány megfontolatlanul kidobott fényképre, hogyan akad kezébe egy törött nyelű tornyon, miként egy háborús lövedékből eszkábált öngyújtó, amiből kiveszett a kanóc, vagy egy ismeretlen rendeltetésű kitüntetés — plüsspárnás dobozával. Nem volt könnyű föladat fölszínre hozásuk, szinte haqon csúszva lehetett rejteküket megközelíteni, ez azonban inkább növelte, semmint csökkentette volna értéküket. A költő már elképzelte, milyen becses helyre kerülnek majd a festő lakásában, és mikén í magasztalodnak föl a számukra legkedvezőbb szomszédságokban.

És akkor az egyik kupacban — meghökkenésükre — egy kifakult nemzeti színű lobogót találtak. Szélén a rojtok foszladoztak, de a zászló maga ép; szomorúan kivetett ereklye.

Belekerült a gyerekkocsiba.

~KToha nem jártak be jelentősebb

L V területet, holmijuk gyarapodott: a gyerekkocsi egyre magasabb hangon vinnyogott, már-már sikoltozásnak is beillett volna. Alighanem olyan kupacokat is találtak, amelyeket a profik még nem vizsgáltak át, eképpen szolgáltak némi meglepetéssel. A költő rajongó hódolattal lapozott az utcai lámpa borongás fényében valami tépett újságköteget, a festő pedig egy díszkötéses, gótbetűs gyerekkönyvre akadt, mintegy száz esztendeje altatgattak vele rakoncátlan, az éjszaka rémeire kíváncsiskodó gyerekeket. Igaz a mondás: a könyveknek valóban megvan a maguk sorsa! Ez a megkésett gyerek ugyanolyan érdeklődéssel tapadt a súlyos lapokból kiszivárgó históriákra, akár száz évvel korábbi elődei, ízlelgette és hitte a szavakat, megborzongott a rémisztő ábráktól, a német mesék különös szerzeteitől. Ugyanok-. kor imádta őket; egyik szobafalán taka ros oválkeretekben gazdag arcképcsarnokot rendezett be belőlük.

És akkor hirtelen úgy érezték, itt van vége gyűjt álltjuknak.

A festő eligazgatta a rakományt,

■Cl egyetlen bűvészmozdulattal előhúzta a nemzeti lobogót, gondosan le terítette vele a kocsit, kivárta, amíg a költő végigszívja a'cigarettáját, és az ünnepélyes menet elindult hazafelé. Kimérten, egyenletes ütemben haladtak, a festő nem nézett se jobbra, se balra, állát kissé megemelte, idomitat lan tincsei arcába hulltak, a költő pedig félszegen, elfogódottsággal elegyedő félelemmel ballagott utána, hiszen ő mégiscsak a határon túlról érkezett, aggódva gondolt rá, vajon milyen fejleményei lehetnének egy megkésett találkozásnak valami rendőrrel. Aztán róla is lejoszlott az aggodalom, helyét viszont nem a szokásos egykedvűség, hanem szivbemarkoló szomorúságfoglalta el, eltökéltséget és ma - kacsságot sugallt, amilyen csak a gyerekekben létezik ilyen tiszta, romlatlan állapotban, de hát gyerekek is voltak ők ketten, egy rideg kor mostohagyermekei . . .