Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

1988. április 9. • PETŐFI NÉPE • 3 DR. HODOSSI SÁNDOR: Nemzetiségi politikánkról A nemzetiségekkel való törődés kö­telességének felismerése — vagy éppen fel nem ismerése —, a velük kapcsola­tos teendők rendszeres számbavétele sajátos és egyre kritikusabb minősítési szempontja az egyes államok politikai gyakorlatának. Egy társadalom politi­kai érettségének, kultúrájának szinte csalhatatlan jelzője, minősítője napja­inkban, hogy milyen az államalkotó többségi nemzet viszonya a vele együtt­élő nemzeti kisebbségekhez. A nemzetiségi politikával, illetve an­nak gyakorlatával való szembesülés so­ha sehol nem volt könnyű feladat — és önkritikus megközelítést igénylő nehéz probléma ma is. E tekintetben az sem kezelhető véletlen jelenségként, hogy a többségi nemzet hivatalos politikája vagy a nemzetiségek rossz közérzete, az őket ért méltánytalanságok sorozata kényszeríti-e ki a helyzet áttekintését és a tennivalók számbavételét. A tárgyilagos helyzetelemzés fontossága Az a tény, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt vállalja, sőt kezdeményezi különböző bizottságai szintjén a szem­besülést, jelzi, hogy nagy fontosságot tulajdonít a tárgyilagos helyzetelem­zésnek, és őszintén törekszik az e terü­leten még tagadhatatlanul létező hiá­nyosságok felszámolására. A nemzetiségekkel kapcsolatos kér­déskörnek egyszerre van belpolitikai és összefüggései miatt — külpolitikai vetülete is. Kezelése ezért magasfokú politikai érettséget, és a múltbeli hibás gyakorlat által kiváltott, de még min­dig ható sérelmek miatt tapintatot is igényel. Nem tekinthető véletlennek, hogy a nemzetiségi kérdés napjainkban már a világ egyre jobban előtérbe kerü­lő és felértékelődő problémái közé tar­tozik. Úgy tűnik, egyike a politika azon kényes területeinek, ahol az elkövetett hibákkal — éppen szubjektív vonatko­zásai miatt - évtizedek, sőt évszáza­dok múlva is szembesülni kell; és, meg­késve is, vállalni a jóvátétel, az igazság­szolgáltatás soha sem könnyű felada­tát. A Magyar Népköztársaság több mint ezeréves nemzeti állam jogutóda­ként e minőségében is számos tenniva­lót örökölt. Történelmünk során ugyanis gyakran elfeledkeztünk állam- alapító István királyunknak fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben megfogalmazott gondolatokról, misze­rint: „Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő, mert igazán csak az az állam gazdag, ahová kü­lönb-különb tájakról jőnek a jövevé­nyek, s hozzák magukkal nyelvüket és kultúrájukat.” Sajnos történelmünk során sokszor nem volt képes a nemze­tet reprezentáló államhatalom a más­ság tudomásulvételére, tolerálására, és gyakran erőszakos asszimilációs politi­kát folytatott, mert nem ismerte fel a genetikai és kulturális variabilitás vál­tozatosság előnyeit. Elképzelések a múltból Magyarország hivatalos nemzetiségi politikáját a 19. századtól egészen 1945-ig — francia és angol mintára — a nemzeti állam kialakítására irá­nyuló törekvések jellemezték. Ez gyors asszimilációt feltételezett, és az elma- gyarosítást tekintette a kérdés végleges megoldásának. Mindez azonban — el­sősorban a kisebbségek fokozatos ön­tudatra ébredése miatt — alapvetően soha meg nem valósítható elképzelés, törekvés maradt. Az 1848—49-es for­radalom és szabadságharc vezetői is csak megkésve ismerték fel valódi ten­nivalóikat, ezért az 1849. júliusi nemze­tiségi törvény, amely „minden nemzeti­ség szabad fejlődését” deklarálta, már nem váltott ki igazán érdeklődést a nemzetiségek részéről és így csak elkép­zelés maradt. Az ezt követő 1868. évi nemzetiségi törvény már ismét az „egységes és oszt­hatatlan magyar politikai nemzet”-bcn gondolkodott, ennek a részének tartot­ta és kezelte a nemzetiségeket, mint ilyen, mindenképpen visszalépést jelen­tett, és törvényszerűen a nemzetiségi ellentétek felerősödéséhez vezetett. Az osztrák—magyar monarchia ösz- szeomlása idején a kormány nemzetisé­gi minisztere, Jászi Oszkár által a kár­pát-ukrán, a német és a szlovák nemze­tiségnek szánt autonómia viszont már megkésett és ezért elutasított gesztus maradt. A Tanácsköztársaság föderatív szo­cialista államszövetségben kívánta a Duna-medencében élő népek problé­máit rendezni, a megvalósításra azon­ban nem adott időt a történelem. A Horthy-korszak nemzetiségi poli­tikáját pedig az erőszakos magyarosí­tás és a „népi németekkel” szembeni kivételezettség jellemezte. A tegnap hibái Nem kevésbé súlyosak politikai elő­deink tévedései és az általuk a közel­múltban elkövetett hibák sem. Hiszen még ilyen távlatból sem csak történel­mi esemény, hanem szomorú és fájó személyes emlék, élmény a II. világfiad ború befejezését követő nemzeti kol­lektív felelősségre vonások és megtor­lások sorozata. A jelentős számú ma­gyarországi német, illetve csehszlová­kiai magyar kitelepítése megannyi em­bernek okozott történelmi és emberi megpróbáltatásokat. Ugyancsak nem lehet nem megtörténtnek tekinteni a Kommunista és Munkáspártok Tájé­koztató Irodája 1948. évi határozatait, amely a hazánk délszláv lakosságát ért atrocitások sorozatához vezetett. Kö­zelmúltunk ezen öröksége az átélt sérel­meken túl az anyanyelv folyamatos használatának megszakadásához is ve­zetett. A nemzetiségiek mai középgene­rációja alkotmányban rögzített jogai ellenére is korlátozott anyanyelvének használatában és a zökkenőmentes átadás-átvétel lehetőségében. Ezért je­lent ma az anyanyelvi oktatás az indo­koltnál sokkal nehezebb feladatot. Nyelvhasználat és azonosságtudat Nemzetiségről szólva, az egyértelmű értelmezés miatt megkerülhetetlen ma­gának a fogalomnak valamiféle ponto­sítása is. Ma általában a hazánkban élő kisebb népcsoportokra alkalmazzák ezt a megnevezést, függetlenül attól, hogy a más etnikumhoz, tartozás anyanyelvet, kettős nyelvűséget, vagy mindössze az azonosságtudat vállalását jelenti-e. Úgy tűnik, mindenképpen irreális lenne a fogalmat magára az anyanyelvre egy­szerűsíteni. Külföldi példák alapján is óvni kell magunkat ettől, hiszen pl. ma már az írek angol anyanyelvűek, őseik nyelvét legfeljebb idegen nyelvként ta­nulják, de nagy hiba lenne nemzeti érzé­seiket, eredetükhöz való makacs ra­gaszkodásukat mindennapos nyelv- használatukkal összetéveszteni. Erről a tényről saját nemzetiségeinkkel való foglalkozás során sem feledkezhetünk meg, és ezt már a számbavételüket célzó felmérések során kell elkezdeni. Mindezek előtt helyesen kell kérdez­ni, ha a nemzetiségi létre vonatkozóan tényleges eligazító választ akarunk kap­ni. Az anyanyelv alapján történő kate­gorizálás ugyanis (amint azt az írek példája is egyértelműen igazolja) meg­tévesztő lehet. Az anyanyelv, a min­dennapos nyelvhasználat a nemzetiség­tudattól, annak következetes vállalásá­tól — egyes földrajzi régiókban — ha­tározottan elkülönülő kategória. Helyesebb lenne ezért a nemzetiség­hez tartozásra, illetve ennek vállalására rákérdezni, és csak ezt követően az anyanyelv ismeretére és a mindennapos nyelvhasználatra. Nemzetiséginek pe­dig azt kellene tekinteni, aki az előbbi kérdésre igennel válaszol. Bács-Kiskun: sokszínűség Megyénk nemzetiségi összetételét a sokszínűség jellemzi. A románok kivé­telével valamennyi hazánkban élő nem­zetiség megtalálható nálunk. A mai Bács-Kiskun megye területén élő nem­zetiségek bevándorolt népcsoportok. A 13. századtól a 18. századig több hullámban jöttek hazánkba. Őseik zö­me a török uralom megszűnése után elnéptelenedett területekre érkező tele­pes volt. Főleg a Habsburgok uralko­dása idején érkeztek nagy számban né­metek, délszlávok, szlovákok. Közülük ma a rajnai nyelvjárást beszélő néme­tek Hartától délre, a délszlávok zöm­mel a megye déli részein élnek, és ez utóbbiak több népcsoportra is oszla­nak. Magyarországon csak Bács me­gyében találhatók bunyevácok. Her­cegszántón bácskai sokácok, Dusno- kon és Bátyán pedig ráchorvátok él­nek. E délszláv csoportokat elsősorban római katolikus vallási hagyományaik alapján a horvát nemzet részének te­kintik. A középszlovák nyelvhagyo­mányt őrző szlovákok Dunaegyházán, Miskén és Kiskőrösön élnek. Me­gyénkben is, mint az ország más része­in, ahol magyarokkal keverten él a nemzetiségi lakosság, ezért és a már előbb említett okok miatt is megtört az anyanyelvhasználat folyamatossága, és eltűnt az e területekre korábban általá­nosan .jellemző többnyelvűség. Népszámlálási adatok szerint me­gyénk lakosságának 0,6%-a vallotta magát nemzetiséghez tartozónak. Más becslések ennek a tízszeresét, a 6—-7%- ot tekintik valószínűbb számnak. A nemzetiségek, felmérése körüli ano­máliákból számontartható a lélekszám- mal kapcsolatos bizonytalanság is. A család szerepe A kérdésről szólva nem kerülhető ki a nemzetiségi területek népességmeg­tartó képességének problematikája sem, ami egyáltalán nem egyszerűsíthe­tő foglalkoztatás-politikára. A megél­hetését helyben biztosítani nem képes nemzetiségi lakosság ugyanis ingázás­ra, majd elköltözésre kényszerül, amely a nemzetiséget megtartó közösséghez fűződő kapcsolat fellazulásával jár, és ennek törvényszerű következménye az anyanyelv, majd az identitástudat el­vesztése. Megyénkben a nemzetiségi la­kosság döntő többsége nem zárt közös­ségekben, nem néhány száz fős kis fal­vakban él, mint pl. Baranyában, ha­nem a múltban is és jelenleg is magya­rokkal és más nemzetiségiekkel együtt, több ezres lélekszámú településeken. E sajátosság mindenképpen figyelmet érdemel, és szinte sugallja, hogy legyen ismét természetes az együttélők nyelvé­nek kölcsönös ismerete. Ebben min­denkinek sajátos, senki másra át nem hárítható szerepe, feladata van. A fel­tételrendszer elengedhetetlen és megha­tározó része az anyanyelv őrzése és mindennapos használata. A társada­lom azonban hiába ösztönzi és támo­gatja az anyanyelv minél tökéletesebb elsajátítására irányuló törekvéseket, ha a család az anyanyelvátadás fontossá­gát nem ismeri fel, és nem használja ki ezzel kapcsolatos lehetőségeit. A kérdést más oldalról megközelítve hangsúlyozni kell, hogy a velünk együttélő nemzetiségek saját anyanyel­vének ismerete, valamint annak a velük együttélő magyarok és más nemzetisé­gek által történő elsajátítása is egyértel­műen hasznos, mert a több nyelven kommunikálni képes állampolgárok minél nagyobb száma vitathatatlan előnyt jelent az egész társadalom szá­mára is. Az anyanyelv megőrzésében és fo­lyamatos fejlesztésében, korszerű szin- tentartásában semmi mással nem pó­tolható szerepe van az anyanyelvi or­szágokkal való kapcsolattartásnak. Ezen a területen számos megyei ered­ményről tudunk beszámolni: különö­sen örvendetesek a német anyanyelvű országokkal kialakult — á kitelepíté­sek révén gyakran rokoni szálakkal személyesen is motivált — kapcsola­tok. Sajnálattal kell mégjegyezni, hogy az NDK-val ezek még mindezideig nem érték el az NSZK-val és Ausztriá­val már korábban kialakult szintet. Érdemes lenne az anyanyelvi orszá­gokkal történő kapcsolatok terén előbbre lépni, a meglévő testvérmegyei kapcsolatok jobb kihasználásával és újabbak (elsősorban az NDK-ra gon­dolunk) létesítésével. Kevesebben tanulják A megyében 40 német nyelvi csoport­ban 904, 22 horvát-szerb csoportban 490,7 szlovák csoportban 165 gyerek ta­nulja óvodai foglalkozások keretében a nyelvet. Jelenleg még kevesebb a nemze­tiségi nyelvet beszélő óvodapedagógus, mint a gyermekcsoportok száma, ezért az egy-egy foglalkozásra redukálódó nyelvtanulás sajnos nem elég hatékony. Az általános iskolában az oktatás fel­tételeinek szerény javulása mellett 5 év alatt több mint száz fővel csökkent a nemzetiségi nyelvet tanulók szárba. Je­lenleg a német nyelvet 2201, a horvát- szerb nyelvet 975, a szlovák nyelvet 344 diák tanulja a megye 28 általános isko­lájában. A nemzetiségi nyelvet oktató pedagógusok száma kismértékben nőtt, nyelvi képesítési arányuk javult, bár a helyzettel még nem lehetünk elé­gedettek. A nemzetiségi iskolák szakos pedagógusellátottsága jelentős mérték­ben, a megyei átlagot meghaladóan, 69%-ról 89,7%-ra javult. Középiskolai tanulmányokat nemze­tiségi nyelven megyénkben a bajai Frankel Leó Gimnáziumban folytat­hatnak a tanulók 2—2 párhuzamos osztályban, az összes létszám jelenleg 161 fő. A beiskolázásban korábban mutatkozott létszámhiány megszűnő­ben van, a tanulók nyelvi előképzettsé­ge azonban még mindig kívánnivalót hagy maga után. Horvát-szerb és szlo­vák tannyelvű gimnáziumokba me­gyénkből évente 35—40 fő jelentkezik. Az Eötvös József Tanítóképző Főis­kola 468 hallgatójából jelenleg 48-an német szakkollégiumot, 15-en horvát- szerb szakkollégiumot végeznek nap­pali tagozaton. A német szakkollégiu­mi hallgatók közül 14, a horvát-szerb szakkollégiumot végzőknek pedig dön­tő többsége Bács-Kiskun megyei. Ezen túl 26-an kiegészítő tagozaton, 20-an pedig levelező tagozaton tanulnak né­met nyelven. Az 1987-ben beindított óvodapedagógusi képzésban német nyelven 9 fő, szerb-horvát nyelven 4 fő vesz részt. A helyzettel azt hiszem, messze nem lehetünk elégedettek. Le­hetőségeink arányában egyértelmű kö­telességünk a nemzetiségi oktatás terje­delmének és színvonalának javítása. Esélyegyenlőség — nemzetiségiként is Nemzetiségi politikánkkal összefüg­gésben emlitést érdemel a nemzetiségi szövetségek vezetőivel, tisztségviselői­vel való viszony kérdése is. Közös érde­künk, hogy a nemzetiségi politikánk célkitűzéseinek realizálásában velünk szövetséges, aktív segítőink legyenek. Tevékenységüket ne korlátozzák a kí­vülálló kritikus szerepére. Nem szolgálja nemzetiségi politi­kánk javát jogos elvárásaik teljesítésé­nél türelmetlenségük és anyagi korlátá­ink figyelembe nem vétele. Ugyanak­kor nagyon kell óvni magunkat a naci­onalizmus veszélyétől is, attól, hogy a nemzetiségek másságából adódó kü­lönleges igények jogosságát egyáltalán vitassuk, és kétségbe vonjuk nemzetisé­geinknek azt az elemi jogát, hogy ne csak állampolgárként, de nemzetiség­ként is meglegyen nemcsak az esély- egyenlőségük, de kis létszámuk miatt a társadalom róluk való fokozott gon­doskodása is. hogy e minőségükben jó közérzetük legyen. Nemzetiségi politika esetében egyér­telműen érvényes alapállás, hogy ered­ményeket csak együtt, közös munkával érhetünk el. Tenniakarásunk egyértel­mű jele a megyében a nemzetiségi titkár beállítása is. Nemzetiségi politikánk alakítása során soha nem feledkezhe­tünk meg arról, hogy egy szocialista ország nem kegyet gyakorol, amikor a kisebbségek jogait elismeri és biztosít­ja, hanem saját magát is megbecsüli vele és önmagával szembeni kötelessé­gét is teljesíti. SZOMBATI LEVÉL: T ermészetesen nem vegyészeti szaktanulmány következik az alábbiakban, a kémia soha nem volt az erősségem. Annyit azért tudok, hogy a cián igen erős méreg s e tulajdonságát bizonyára fokozza, növeli, ha kálit adnak hoz­zá. Ebből következteti a hozzám hasonlatosan laikus ember, hogy a ciánkáli talán a legerősebb méreg. Valószínűleg ezért mondják az em­berek, ha különösen nagy bosszú­ság éri őket, hogy ez a méreg, nem a ciánkáli. Amely kifakadásból nem alaptalanul arra gondolha­tunk, hogy adott esetben a bosszú­ság, az oktalan akadékoskodás, az ésszel nem követhető „intézkedés” gyilkosabb lehet a cinkálinál, a le­gerősebb méregnél. Mert az élet meglepő dolgokat produkál. Illetve nem is az élet, ha­nem az emberek. A hivatallal, a ha­talommal, a jogkörrel (még ha csu­pán annak morzsáival) felruházott emberek. Bárki azonnal a szemem­re vethetné itt, hogy na, megint a bürokráciát, a hivatalnak packázá- sait ostorozza az újság, amihez köz­tudottan nem kell nagy bátorság, ugyanis egyetlen hivatal, egyetlen hivatalnok sem veszi magára. Mint ahogyan a Ludas Matyiban leraj­zolt Kovács úr láttán sem gondol senki önmagára, még akkor sem, ha tényleg őt is Kovácsnak hívják. De nem is vagyok biztos abban, hogy amit szóvá akarok tenni, az valóban bürokrácia-e. Mert ilyen esettel, azt hiszem, senki sem talál­kozott még. Itt ugyanis arról van szó, hogy az egyik hivatal nem hisz a másiknak. Pontosabban az alá­írással, pecséttel ellátott igazolás helyett az állampolgár egyszerű le­velének hisz. Van olyan érzésem, hogy a bürokrácia ebben az esetben önmaga ellentétébe csapott át. Miről is van szó? Egy asszony­nak meghalt a férje. Illetve nem a férje, hanem az élettársa, ami jogi szempontból ugyebár nagy különb­ség, s éppen itt kezdődött a bonyo­dalom. Az asszony ugyanis úgy hal­lotta, hogy — mert több mint tíz évig éltek közös háztartásban — neki özvegyi nyugdíj jár. Fogta ma­gát és írt a nyugdíjintézetnek, elő­adva a dolgokat, tanácsot, véle­ményt kérve. Hetek múlva jött is a válasz, hogy valóban jár a nyugdíj, de töltse ki a, mellékelt űrlapot s küldje vissza. így is történt. Az űr­lapon volt egy rubrika, amelyet a tanácsnak kelíett kitöltenie, igazol­ván benne, hogy nevezett 15 éven át házastársi életközösségben élt X. Y-nal. Pecsét, aláírás. Az űrlapot visszaküldte az intézetnek. Várt. Hetek múlva jött a válasz, hogy kérelmét elutasították, nem kap özvegyi nyugdíjat. Az történt ugyanis, hogy az elhunyt férfi hoz­Ciánkáli zátartozói írtak egy levelet a nyug­díjintézetnek, amelyben kifejtették, hogy szerintük az asszony nem volt élettársa az elhaltnak. Nos, az inté­zet nekik adott igazat, nem a ta­nácsnak, a hatóságnak, a pecsétes igazolásnak. Ilyenkor mondja a ga- lambepéjü ember, hogy ez a méreg, nem a ciánkáli. Festőművész barátom Budapes­ten lakik, de két hetet most Bács- Kiskun megyében töltött. Olyan ember, aki a légynek sem árt, tör­vény-, sőt szabálytisztelő, abszolút jóindulatú, tisztességes — galamb- epéjű. Néhány nappal ezelőtt Solt felől Kecskemét irányába autózott, s derűs lélekkel gyönyörködött a tájban. Egyszerre — mintha csak csodát látna — fölfedezett egy olyan tájrészletet, valahol a Kí­gyós-csatorna környékén, amilyet legalább tíz éve keres. Azonnal fé­kezett, s egy dűlőútra bekanyarod­va megállt. Előszedte az állványt, ecsetet, festékeket s mindenről meg­feledkezve csak a látványra kon­centrált, festett. Ez volt a baj. Hamarosan mellet­te termett egy délceg, sisakos férfi és felszólította, hogy hagyja abba a „pecsmegelést" és tűnjön el innét. Bocsánat, de miért? -— érdeklődött a festő, majd neki. is meglepő bátor­sággal igazolványt kért a sisakos embertől. Az igazolványból kide­rült, hogy az illető a nemzeti park őre. A terület a Kiskunsági Nemze­ti Park területe S ott — mondja a fiatalember — csak engedéllyel sza­bad festeni. A festő azzal érvelt, hogy ő a festményével propagandát csinál ennek a tájnak, a megyének, de az őr hajthatatlan volt, sőt meg­fogta a festőállványt, s vitte az au­tóhoz, mert úgymond, a terület vé­dett . . . No, nem akarom elaprózni a részleteket, mert tulajdonképpen a jelenség a lényeges, meg az, hogy a két ember — a festő és az őr — párharca ott a táj közepén „termé­szetesen” az őr győzelmével ért vé­get. Ami azt jelenti, hogy nem ké­szülhetett el egy festmény, viszont megnyugtató, hogy nem történt emberhalál. De miközben a törté­netet a festőművész elmeséli, olyan méreg futja el, hogy ahhoz képest a ciánkáli akár gyermektápszer is le­het. Nem lesz teljes a kép, ha még egy esetet elmondok, mert ha teljes ké­pet akarnánk festeni, akkor napo­kig. hetekig szinte mást sem írnánk az újságban. Egy kislánynak elrom­lott az úgynevezett sétálómagnója. Parányi kis szerkezet ez, amelyhez fülhallgató csatlakozik. Az apuka elvitte az ilyesmire hivatott javító­szolgáltató céghez, elmondta, mi a panasz, s a hölgy egy papírt adott, rajta a beadás dátuma: február 29., és hogy mikor lesz kész: március 4. A nagy tapasztalaté férfi március ötödikén ment a magnóért. Közöl­ték vele. hogy sajnos nincs kész, mert „anyaghiányos". Az alkat­részt megrendelték, legyen szíves egy hét múlva visszajönni. Március 12-én újra megjelent az apa, kezé­ben a kis cédulával. ' „Még nem kaptuk meg az anya­got, így természetesen nincs kész a magnó, talán egy hét múlva." Ek­kor a férfiban már kezdett dolgozni a „ciánkáli-effektus”. Lilá fejjel lé­pett ki az üzletből azzal a fogyatko­zó ‘reménnyel, hogy talán egy hét múlva sikerrel jár. Tévedett. Márci­us 19-én újabb egy hetet kért a hölgy, persze akkorra sem lett kész, március 28-án pedig már azt java­solta, hogy nézzen be két hét múl­va. Az apa természetesen benéz, bár lehet, hogy akkor már a méregtől nem látja olyan szépnek, kedvesnek a hölgyet, sőt valószínűleg egészen másnak látja. Mert nem érti, hogy miért akkor kell alkatrész után szaladgálni, „föladni a rendelést”, amikor a ve­vő megjelenik. Miért nincs tíz, vagy húsz ilyen alkatrész a polcon a töb­bi kétszáz mellett. Mert ezzel a he­tenkénti hülyítéssel hitelét veszti a „szolgáltatás”, s legközelebb kilo­méteres ívben elkerülik az emberek a boltot. Eszembe jut erről az adoma a szegényemberről és a halálról. Be­kopogott a halál a szegényember­hez, s mondja: érted jöttem, hogy megszabadítsalak a szenvedéstől, a nincstelenségtől. Azt mondja a sze­gényember: köszönöm kedvessé­ged, de ha lehetne, gyere holnap, mert ma még van egy kis dolgom. A halál beleegyezett. De a sze­gényember ravasz volt, s kiírta az ajtajára: gyere holnap. A halál akárhányszor ment, nindig ezt ol­vasta, hogy majd holnap. A szegé­nyember azt hitte. így örökéletű lesz. A tizedik alkalommal azonban a halál már nagyon mérges volt a cédula miatt, s haragjában így szólt: vigyen el az ördög! Nos, az ördögnek sem kellett több biztatás, elkapta a szegényem­bert s meg sem állt vele a pokol fenekéig. r j VESZTESÉGES IPARI SZÖVETKEZETEK Gazdálkodás­javítás önerőből és segítséggel Hazánkban jelenleg több mint 2600 szövetkezet működik, ebből a vesztesé­gesen dolgozók száma tavaly 120 körül volt. Az OKISZ, amely az ipari szövet­kezetek érdekvédelmi, érdekképvisele­tei szervezete, megvizsgálta a vesztesé­gek okait. Megállapította, hogy a ko­rábban is gyengén gazdálkodó szövet­kezetek munkájának hatékonysága a szabályozók változásával az utóbbi időben tovább romlott, ez pedig alap­hiányhoz és veszteséghez vezetett. Több bútoripari és cipőipari szövetke­zetnél az okozott gondokat, hogy kor­szerűtlen termékszerkezetük miatt ne­hezen tudták értékesíteni árucikkeiket. Vannak olyan szövetkezetek is, ame­lyek önhibájukon kívül — alapanyag- hiány miatt, illetőleg az egyenetlen anyagellátás következtében nem tudták időre szállítani a megrendelt terméket, emiatt kötbért fizettek, hitelt vettek fel, s így jelentősen megnőttek költségeik. Az OKISZ szerint az esetek többsé­gében a szövetkezetek képesek önerő­ből megszüntetni vesztesegeik forrá­sát. Indokolt esetben ehhez a megyei­területi szövetségek, illetőleg az OKISZ is segítséget nyújt; szakembere­ik feltárják a gazdálkodás hibáit, elem­zéseket végeznek, illetőleg a kölcsönös fejlesztési alapból kedvezményes ka­matozású hitelt adnak a bajba jutott szövetkezeteknek. Az érintett szövetkezetek intézkedési terveket készítettek gazdálkodásuk ja­vítására. Amint az OKISZ-ban elmondták, a veszteségesen működő ipari szövetke­zetekben a gazdálkodás megjavításá­hoz szinte mindenütt elengedhetetlen a műszaki fejlesztés. Ehhez azonban a gazdálkodóknak éppen a veszteség mi­att nem áll rendelkezésükre elegendő pénz. Hasonló gondokkal küzdenek az alaphiányos ipari szövetkezetek is. Helyzetük javítására a területi és me­gyei szövetségek, illetőleg az OKISZ a pályázatokon való aktívabb részvételt javasolja. Ennek révén ugyanis a szö­vetkezetek az idén is több tízmillió fo­rinthoz juthatnak. (MTI) Családi összefogással Az egyre inkább tavaszivá váló időben jólesik a munka a földeken. Hajóson a Szántai és a Stadler család tagjai is nekiláttak, hogy a közös művelésű, 280 négyszögöles, vegyes fajtaösszetételű szőlőben elvégezzék az esedékes teendőket. (Straszer András felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents