Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
1988. április 30. • PETŐFI NÉPE • 3 A politika a történelem jelene Beszélgetés dr. Szabó Miklóssal, a megyei pártbizottság első titkárával Nézze el az olvasó és ne vegye kérkedésnek, ha az újságíró azzal kezdi: több mint húsz éve ismeri dr. Szabó Miklóst, akit az elmúlt év december végén első titkárrá választott az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága. Mégis, amikor erre a beszélgetésre készültem, s próbáltam meghatározni, gondolatilag, érzelmileg pontosítani ezt az ismeretséget, rá kellett jönnöm, hogy rajtam kívül még nagyon sokan úgy ismerik, mint én, hiszen 1949 óta él és dolgozik a megyében. Most nem elsősorban politikai pályafutását akarjuk megrajzolni, hanem emberi karakterét. Tisztában vagyunk vele, hogy az utóbbi meghatározza az előbbit. — Milyen volt a gyerekkora, hogyan emlékszik vissza szüleire, tanítóira, az iskolára? — Az idő, a távolság mindent megszépít. De nem csak ezért mondom, hogy szép és gazdag volt a gyerekkorom. Barátság, sport, játék és persze munka. Szerencsés ember az, aki elmondhatja, hogy első és talán legnagyobb példaképe az édesapja. Nekem ez megadatott. Apám a vasútnál dolgozott, ma, 82 évesen néhány hete velünk él. Nekem mint gyereknek rengeteget jelentett, hogy apám munkájában, életében, a családban mindig pontos, becsületes, abszolút megbizhatő, szorgal- %**k" más volt, s ez nemcsak az én tapasztalatom, de munkatársai, felettesei véleménye is. Később, az iskolában tanulmányaim során, majd a munkában is csak az ilyen emberekre tudtam felnézni, őket tartottam példaképnek, jó munkatársnak, barátnak. Mindebből már következik, hogy könnyen kezelhető, jó gyerek voltam. Nem azt mondom, hogy nem követtem el apróbb csinytevéseket, de botrányokat soha nem okoztam. Szerettem iskolába járni. Vonzottak a jó társak, igaz barátok és az új ismeretek. Itt persze nem a fizikára, vagy az ábrázoló geometriára kell gondolni, s főleg nem a kémiára. Erős négyes tanuló voltam. — Érintettük már a családot mint a nyugodt tanulás „hátterét”. Hogyan éltek? — A MÁV, a vasút, ha nem is bőséges, de biztos megélhetést jelentett. Mi például soha nem nélkülöztünk. Igaz, nemegyszer álltam sorba kenyérért, először azért, hogy egyáltalán legyen kenyerünk, később, hogy fehér kenyeret kapjak. Édesanyám, aki sajnos már nem él, minden délben, pontosan a harangszó idején tálalta az ebédet. Ketten vagyunk testvérek, a húgom két évvel fiatalabb nálam. Ő jelenleg a KB Társadalomtudományi Intézetében dolgozik, kandidátus, férje s egy felnőtt fia van. Szóval négyen ültünk asztalhoz. A tanuláshoz otthon jó feltételek voltak, nyaranként azonban dolgoznunk kellett. De én szerettem is a fizikai munkát. Arattam, kapáltam, dolgoztam a vasútnál. Amikor elvégeztem a nyolc általánost, természetes volt, hogy Halason a Szilády Áron Gimnáziumban folytatom tanulmányaimat. Nagyon jó, magasan képzett, klasszikus műveltségű, mondhatnám tudós tanárok elé kerültem. Nem azt mondom, hogy szerencsém volt, mert a gimnáziumra mindig is az ilyen tanári kar volt a jellemző. Talán elég, ha az akkoriak közül Friedrich Lajost vagy Polgár Jánost említem. — Talán innen ered a könyvek, a tudományok, elsősorban a történelem és az irodalom iránti érdeklődése is? — Az olvasás szeretetét tulajdonképpen otthonról hoztam. Hozzánk mindig járt újság. A könyveket viszont Martonosi Pali bácsi szerettette meg velem. Akkor ő a halasi könyvtár igazgatója volt. Hatodikos koromban már Gorkijt olvastam, a Klim Szamgin életét, ami nemcsak egyszerűen regény, hanem történelem is. Nem volt nehéz dolgom, amikor a középiskola negyedik osztályában pályaválasztás előtt álltam, magyar—történelem szakra jelentkeztem Szegedre. A történelemről akkor már nemcsak könyvekből szerzett, de valóságos tapasztalataim is voltak. Ugyanis közvetlenül az ellenforradalom után, 1957 őszén kerültem Szegedre, ismét egy nagyon jó közösségbe. Tizenketten laktunk egy szobában s mondhatom meghatározónak is azokat az éjszakába, nemegyszer hajnalba nyúló beszélgetéseket, politikai tartalmú vitákat, nyílt és őszinte, gyakran heves eszmecseréket, amelyeket ott folytattunk. Többet értek ezek, mint némely alapfokú szeminárium. Ott voltak, ott vitatkoztak, érveltek velünk az egyetem előadói, oktatói is. Van-e ilyen ma az egyetemeken, főiskolákon, a kollégiumokban? — Friss diplomával a zsebében visszament Halasra, a Szilády Áron Gimnáziumba magyar—történelem szakos tanárnak. Sajátos, bár nem egyedülálló eset. Hogyan fogadták? — Valóban sajátos helyzet, de itt is könnyű volt a választásom. Több helyre lehetett volna pályázni, köztük a Sziládyba. Természetes, hogy azt választottam. Máig azyd véleményem — remélem egykori kollégáimnak is —, hogy jól választottam. Persze addigra komoly tartalmi változások történtek a gimnáziumban, az oktatásban, ami nem kis mértékben az iskola akkori igazgatójának, Katanics Sándornak az érdeme. A visszatérés más szempontból is sajátos volt. Fiatal házas voltam. Feleségem, akit az egyetemen ismertem meg, jött velem, noha csak harmadéves volt. Úgy döntöttünk, hogy tanulmányait levelezőn folytatja. Szüleimtől kaptunk egy szobát, pontosabban az egyik szobát átadták s ott laktunk, nem éppen összkomfortos körülmények között. De fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni és volt munkánk, feladatunk bőven. Lakásépítkezésbe fogtunk, amihez az induló tőkét szintén a szülők adták. Bútorunk sokáig nem volt. — Úgy tudom, nemcsak tanított, házat épített, de kutatómunkával is foglalkozott. Kiskunhalas munkás- mozgalmának történelmi feldolgozását végezte el. — Igen. Itt már szorosan összekapcsolódott a történelem és a politika, mert a kettő nem választható el. Úgy vélem ugyanis, hogy a politika a történelem jelene. A tudományos kutatáshoz még az egyetemen, Mérei Gyula történészprofesszortól kaptam indíttatást, sőt majdnem a tanársegédje lettem. Hogy mégsem így történt, nem rajtam múlott. Nyoma sincs azonban bennem a nosztalgiának, mert jól éreztem magam a gimnáziumban. Nem is akartam máshová, más pályára menni. Pedig többször megkerestek. Például Pozsgay Imre, aki akkor a megyei pártbizottság titkára volt, hívott munkatársnak. Később Katanics Sándor, a halasi járási pártbizottság akkori titkára, valamint Sípos János városi titkár keresett fel a lakásomon. Abban állapodtunk meg, hogy három évig helyettesítek egy munkatársat a városi párt- bizottságon. S aztán visszamegyek tanítani. Hát a három évből több lett, bár nem akartam politikus lenni. Nem azért, mintha féltem volna, vagy szándékosan kérettem volna magam. Volt önbizalmam, a politikával pedig tökéletesen azonosultam. De szerettem tanítani, szerettem az iskolát, a hivatásomat. Később, már pártmunkásként rájöttem, hogy a pedagógiai ismereteket jól hasznosíthatom a politikai munkában ... — ______amit végül is megszeretett. H a nem így lenne, bizonyára kevesebb sikerélménnyel végezte volna kiskunhalasi munkáját a pártbizottságon, előbb mint munkatárs, majd hamarosan titkár, s 1974-től első titkár. — Nem tagadom, hogy valóban megszerettem a politikai munkát. A sikerélmények pedig úgy értendők, hogy abban úgyszólván az egész város osztozik. Mert a sikerekhez vagy inkább eredményekhez mindenkinek köze van és volt, aki tett valamit a közösség érdekében. Tennivaló pedig bőségesen akadt, de szerencsére mindig voltak, s ma is vannak, akik a városért vállalják és elvégzik a munkát, legyen az látványos vagy csak évek, esetleg évtizedek múlva észrevehető. — Majdnem negyven évig élt, tanult, dolgozott Kiskunhalason. Nem lehetett könnyű a döntés, amikor a megyei pártbizottság első titkári funkcióját elvállalta. — Korábban is hívtak a megyei pártbizottságra, akkor mindig úgy éreztem, hogy Halason még sok dolgom van. De amikor a megye legmagasabb politikai testületé megtisztelt egyöntetű bizalmával és első titkárának választott, kötelességemnek éreztem, hogy erre a bizalomra igennel válaszoljak, félretéve magánjellegű problémáimat is. — Ezek a magánjellegű problémák konkrétan mit jelentenek? A városhoz való vonzódást? — Azt is. Még inkább az emberekhez, a családtagjaimhoz, a barátaimhoz való kötődésemet. Ma még „bejáró” vagyok. Ott él és dolgozik feleségem, lányom, ve- jem. Unokám másfél éves. A fiam — ha már a családról esik szó — másodéves a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Kecskeméti letelepedésünk úgy oldódik meg, hogy a szülői házat eladtuk, s az ebből származó alaptőkével egy 62 négyzetméteres OTP-lakásra fizetünk be, a Széchenyivárosban. Júniusban vagy júliusban költözünk. — A cikk elején utaltam arra, hogy a politikusi és emberi magatartás szorosan összefügg. Első titkári funkciójában mit említene legfőbb hitvallásaként? — Ma is vállalom azt a beszélgetést, amely a rádióban hangzott el a múlt év december 30-án az Esti Magazinban, közvetlenül megválasztásom után. Akkor egy hasonló kérdésre azt válaszoltam, hogy a diagnózist jobban ismerjük, mint a terápiát. Az utóbbira, a hogyan kérdésére közösen kell megtalálnunk a valós választ, lehet, hogy verejtékezés árán. A kibontakozás csak közösen, közös munkával, az igazi értékek megbecsülésével valósulhat meg. — Köszönöm a beszélgetést, további jó munkát kívánok. Gál Sándor A párttagságban van cselekvést tápláló akarat és erő Az alábbiakban közöljük a megyei pártbizottság 1988. április 23-ai ülésén dr. Babinyecz Ferencnek, a megyei pártbizottság titkárának, a Központi Bizottság által kibocsátott, az országos pártértekezlet állásfoglalás-tervezetének megyei vitája összegzését tartalmazó előterjesztését. Az utóbbi évek legaktívabb politizáló időszakát éljük. A tagkönyvcserével összefüggő beszélgetések, az ideológiai tézisek, a párt vezető szerepe és a politikai intézményrendszer fejlesztéséről folytatott viták, az alapszervezeti beszámoló taggyűlések után többen attól tartottak, hogy kimerült már a párttagság, elapadt véleménynyilvánítási kedve. Az országos pártértekezlet állásfoglalás-tervezetének megyei vitája élesen cáfolta ezt a véleményt. A Népszabadság mellékleteként 45 ezer példányban és külön kiadványként 37 ezer példányban megjelent állásfoglalás-tervezetet a legkülönbözőbb formákban tárgyalták meg. A Központi Bizottság döntésének megfelelően a párt- alapszervezetek rendkívüli taggyűlésen vitatták meg a tervezetet. Az alapszervezeti véleménycseréket a legtöbb helyen pártcsoport-értekezletek is megelőzték. Valamennyi irányító pártbizottság és több munkabizottság is kialakította állásfoglalását a tervezetről, a testületi tagok csoportos véleményformálása és a pártbizottsági vita alapján. Véleményt mondtak a dokumentumról a társadalmi és tömegszervezetek irányító testületéi is. Aktív és őszinte véleménycsere Nagyon régen nem volt példa arra az aktivitásra, amelyet most tapasztaltunk. A területi pártbizottságok összegzései arról tanúskodnak, hogy megyénk minden negyedik párttagja — csaknem 8 ezer kommunista — mondta el véleményét a dokumentumról. Mindez bizonyítja, hogy a pártközvéleményt megyénkben is élénken foglalkoztatja a megújulás kérdése, részt kívánnak vállalni a politika alakításában és ezért felelősséget is éreznek. A társadalmi és tömegszervezetek fórumai igazolták: a pártonkívüli szövetségeseink is a párttól várnak választ kételyeikre és programot a nemzet jövőjének alakításához. A megyei pártbizottság, a fegyelmi bizottság tagjai is több csoportban megvitatták a pártértekezlet állásfoglalás-tervezetét. Ennek tartalmi tapasztalatai egybecsengenek a pártszervek és -szervezetek vitáinak lényegével. Idős párttagok szerint régi idők kommunista közösségeinek vitái idéződtek fel az elmúlt hetekben. Kora délután kezdett és sok helyen késő estébe nyúló szenvedélyes párbeszédeknek, érzelmeket sem mellőző töprengéseknek, határozott felelősséggel formált, néha tétova javaslatoknak lehettünk tanúi. Múltunk és jövőnk kérdéseiről folyt a meditáció, a témához illően tartalmi és időbeli korlátok nélkül. Sugallta ezt maga az állásfoglalás-tervezet. Néhányan mondták is, „azért ilyen az állásfoglalás-tervezet, hogy vitát provokáljon”. Ez be is következett. Legtöbben magát az állásfoglalás-tervezetet vitatták. Határozat? Javaslat? Helyzetelemzés és feladatmeghatározás? — tették fel a kérdéseket. Kritika és egyetértés keveredett egymással. Korábbi pártdokumentumok alapos ismerői vélték felfedezni, hogy „nem tollal, hanem ollóval” írták. Kiskunmajsán úgy fogalmaztak az egyik alapszervezetben, hogy: „az elemző rész olyan jó és rossz, hogy tökéletes lett volna néhány évvel ezelőtt is, de sajnos, valószínű, hogy még egy-két év múlva is aktuális.” Ha nem is ilyen élesen, de a majdani számonkér- hetőséget nehezítő megfogalmazást, a politikai közhelyek gazdag választékát mindenütt kifogásolták. Ä „gazdagítani szükséges”, „a figyelmet kell rá fordítani”, „az erőfeszítéseket teszünk” szólamokról joggal kérdezték: még mindig?, de azt is, hogy: már megint!? Nem oszlatta a bizonytalanság ködét az sem, hogy az elmúlt hónapokban ugyanilyen körben már véleményt formáltak a kommunisták a párt vezető szerepéről, a politikai intézményrendszer korszerűsítéséről, ideológiai életünk helyzetéről, s felvetéseiket, javaslataikat csak esetenként ismerhették fel a pártértekezlet dokumentumában. Többen elmondták: kár, hogy e viták tapasztalatai nem hasznosultak kellően. A pártviták újabban gyakorolt keretei a kommunista és munkásmozgalom nemes hagyományait élesztették fel, az őszinte és igazi, elvtársi véleménycserét. Állítás és tagadás ütközött — néha szokatlan, a pártban már régen nem tapasztalt — szenvedéllyel. De jól értsük: mindezek azt bizonyítják, hogy nem apátiába esett, lefegyverzett, kedvétszegett emberek nyilvánultak meg. Olykor politikai vitakultúránk „gyermekbetegségeit” is felfedezhettük, mégis az egészség jelét kell abban látnunk, hogy a sokszor hiányolt egység újra- kovácsolásának lehettünk megfigyelői. Úgy gondolom — megyénk kommunistáival egyetemben —, hogy az országos pártértekezlet felelőssége lesz új, mozgósító erővel hozzájárulni ennek szilárdításához. A döntéshozók felelőssége Ismét megtanulhattuk: szükséges az őszinte szó, még akkor is, ha fájdalmas. Felfedezni a hibákat, belátni a tévedéseket nem lehet idegen a — tudatos, jövőbe — látni akaró, a társadalom sorsának formálását felvállaló kommunistáktól. Ezért is helyeslik a vezető testületek felelősségvállalását, de elutasítják az állásfoglalás-tervezet előszeretettel alkalmazott szóhasználatát, miszerint „tévesen ismertük fel”, nem tudtunk „érvényt szerezni”, „egyes döntéseink nem megalapozottak!”, stb. Úgy érzik: a rossz döntésért ott kell vállalni a felelősséget, ahol hozták azt. Sok kritika és megjegyzés érte az irányító pártszerveket — köztük a megyei pártbizottságot is. A kritikák megszívlelésére, elemzésére idő kell. Módunk pedig a tagkönyvcsere tapasztalatainak összegzésekor lesz erre és kötelességünk is megtenni. Nagyon sokan fejtették ki véleményüket a demokratikus centralizmusról. A megyéből a Központi Bizottsághoz eljuttatott összegzések tanúskodnak erről. Én csak a kisebbség—többség kérdését szeretném kiemelni. Hosszú időn keresztül az egység állandó és ünnepélyes kinyilvánítását erőltettük. Hiba volt! Fel kell ismernünk, hogy nem tudunk mit kezdeni a kisebbség fogalmával. Kapaszkodókat várnak az alapszervezetek, mikortól kisebbségi egy álláspont, mi választja el a frakciózástól? Szeretnének erre pontos útmutatást kapni. A centralizmus dialektikus értelmezése sem magyarázza a párton belüli tájékoztatás és információ gyengeségeit. Kiskunfélegyházától Bajáig visszhangozták a pártbizottsági ülések a KEB legutóbbi döntésének a nyilvánosság számára szánt, nem mindenben meggyőző közleményét. Az sem fogadható el, hogy a párttagság erről később kapott csak bővebb tájékoztatást, az viszont több mint érthetetlen, hogy ez sem tartalmazott semmi meggyőzőt. Elismerve, hogy az információigény sokszor takar pletykaéhséget, jogosnak kell tartanunk a viták visszatérő kérdését, hogyan érveljen egy párttag érvek nélkül vagy másképp fogalmazva: lehet-e másokat meggyőzni meggyőződés nélkül? Több legyen a szövetséges! Az elmúlt hetek vitái ismét azt bizonyították, hogy a párttagság elfogadja az 1987. július 2-ai KB-állás- foglalást és az azt követő kormányprogramot. Sürgetően szóltak a lassú rajt utáni gyorsabb cselekvés igényéről. Bizakodnak — magukban is bízva —, de várják a határozottságot és az őszinteséget. Mindenütt vihart kavart a fővárosi lakáshelyzet kiemelt szerepeltetése a tervezetben. A társadalmi, gazdasági kibontakozáshoz elengedhetetlennek tartják, hogy központi vezető szerveink is ismerjék fel a többség igényét: hazát és'né csak főváfost: építsünk. " ' Beleértve a fenti gondolatot is, szólni kell a, párt szövetségi politikáját érintő javaslatokról, véleményekről. A viták összegzése azt mutatja: a pártszervezetek és a kommunisták igénylik, hogy több legyen a szövetséges. Sok kritika érte az állásfoglalás-tervezetnek a tömegszervezetekkel és -mozgalmakkal foglalkozó sorait. Úgy vélik, jobban kellene számítanunk a népfrontra. Ez a mozgalom sokat tett eddig is a településfejlesztésért, kultúránk megőrzéséért, különböző világnézetű emberek párbeszédéért. De többet tehetne, ha tényleg igényelnénk segítségét a társadalmi problémák megoldásáért, a konszenzus erősítéséért. Várjuk, hogy az országos pártértekezlet fogalmazza újra viszonyunkat a népfronthoz. Sokan és sok helyen mondták el véleményüket a szakszervezetekről. Többségük abból indult ki, hogy jelenleg nem töltik — nem tölthetik be igazi szerepüket. Régóta tudjuk, hogy a népi demokratikus állam és a,szakszervezetek érdekei azonosak. Tudjuk, hogy a szakszervezeteknek kötelességük felszínre hozni az állami, gazdasági szervek és a dolgozók között támadt ellentmondásokat és sürgetni azok megoldását. Mégis tapasztaljuk, hogy ezt a tevékenységet nem ritkán politikai „oppozíciónak” tekintik. Azonosulva a megye pártbizottságainak véleményével, a mi írásos előterjesztésünk is javasolja a szakszervezetek helyének, szerepének szocialista viszonyok közötti újbóli meghatározását. Gondoljuk csak el, utoljára tudományos igénnyel Lenin foglalkozott ezzel. S ha már nevét felidéztem, akkor arról is említést kell tennem, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség soron következő feladatainak meghatározását is a pártértekezlettől várja a párttagság. Megfogalmazódott, hogy a több- szektorúan szerveződő ifjúsági mozgalmon belül a politizáló szervezetnek mindenképpen a mi szervezetünknek, a KISZ-nek kellene lenni. Ehhez viszont tisztázásra szorul, hogy van-e, lehet-e — és milyen mértékig — integráló szerepe. Tiszteletre méltó, hogy a pártszervek önkritikusan is szóltak a KISZ munkájáról. Az alapszervezeti véleményekre alapozva fogalmazták meg a párt felelősségét. Nagyon fontosnak tartják, hogy lényegesen növeljük befolyásunkat az ifjúságra. Természetesen nemcsak a politikai befolyásról van szó, hanem a jövő nemzedékéért érzett felelősség növeléséről is. De vajon nem korlátozottak-e a lehetőségeink olyan helyzetben, amikor kommunisták kénytelenek arra felhívni a figyelmet, hogy a 7. osztályos gyermekek „munkanapjukat 0. órával kezdik, s 7 órás elfoglaltság után, 14.00 órakor fejezik be iskolai tevékenységüket.” így nem lehet alkotó embert nevelni, pedig mióta emlegetjük, hogy a tudás hatalom. S ma már arra lenne szükségünk, hogy a tudás a munkavégzés tudománya is legyen. Jelenlegi oktatási rendszerünk erre alkalmatlansága miatt nem orientál. A megye közvéleménye nagy várakozással tekint az országos pártértekezletre. Különösen sokat várnak tőle a kommunisták. Az elmúlt hetekben megbizonyosodtunk arról, hogy a párttagságban van érzelmi tartalék, van cselekvést tápláló akarat és erő is. A pártértekezlettől azt várjuk, hogy ezt figyelembe véve adjon olyan határozott programot, amellyel mindezt a szocialista Magyarország javára tudjuk fordítani.