Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-28 / 100. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. április 28. Irodalom, valóság, realizmus Jogos igénye a mai olvasónak is, hogy az irodalom, legyen bár vers vagy próza, a valóságról adjon híradást. Csakhogy ezt az írásművészet a műfajok széles skáláján, s a valóságábrázolás megszámlálhatatlan árnyalataival cselekszi. Tudomány és művészet határ- mezsgyéjén akár; tények és indulatok összeforrasztása révén, mint a falu, a vidék átalakulását kutató Zám Tibor összegyűjtött szociográfiáiból kitetszik. Nem könnyű feladat ez, hiszen már ott kezdődik a vita: mi tekinthető ténynek? És hányszor tapasztalható: azt, amit szóban elismerünk, nyomtatásban már nem szívesen látjuk viszont! Szociográfusaink gyakorta küszködnek efféle gondokkal. A realizmus, a hiteles valóságábrázolás igénye vagy törekvése nem kapcsolódik közvetlenül a kifejezés módjához, például, hogy verses vagy prózai írásműről van-e szó. Érdekes példákat jegyezhetünk föl a Költői jelenlét 1988 című összeállítás lapjairól. A tavaly elhunyt Garai Gábor Doktor Valaki tévelygéseiből című elbeszélő költeményének egyik részletében csupán Kassák Lajos az egyetlen valóságos szereplő, de a többi hivatkozás is „megfejthető”; némi tárgyismerettel azonosítható a költemény valamennyi tartalmi mozzanata. Döbbenetes realizmussal érzékeltet Bella István költeménye egy — remélhetőleg be nem következő, de jelenünkben szerencsére még semmiképpen sem valóságos — katasztrófát: „Nem működik a föld. Megállt. / Mint fűben rejtett karóra / ciripel egy-egy űr-kabóca. / S.O.S. Bipbipel. Tititál.” S a lélek rejtélyes, nehezen fölfejthető állapotát rajzoló versbe is épülhetnek részletező fontosságú leírások, mint Kántor Péter egyik költeményében: „Ázik az udvar, feketén csillogva áznak a kukák / ázik a töredezett kövezet, a nyeszlett fácska, a poroló / ázik nejlon zacskóban Karunga, a holtak ura.” Itt a reális leírásba valóságontúli elem szüremkedik; a tárgyi s a tudati világ átsejlik egymáson. Realizmus ez is: gondolataink, képzettársításaink szintén a valóság részei. Kortárs költészetünk realizmusa ily módon válik nyilvánvalóvá. Prózairodalmunkban újabban a realizmus egy publiciszti- kusan összegező változata kelt nagy hatást. Az Új Tükör egy februári számában olvashattuk Karinthy Ferenc Skizofrénia című elbeszélését. Ebben egy világpolgár magyar professzor a főhős, aki ellenzékiség és lojalitás határpontjai között mozog, egy alapvetően megbomlott értékrendszerben. S ez az állapot magának az írásműnek a minőségét is meghatározza: tarta- lomjegyzékszerűen zsúfolódnak össze itt korunk ellentmondásai; művészi kifejtésükre mintha nem volna tér, mód, nem futná az alkotói türelemből. A diagnózis helyességéhez azonban nem fér kétség. Hasonló benyomásunk támad Gyurkó László Fociország című gúnyiratát-röpiratát olvasva. Csatlakozik a szerző Végh Antal, Mezei András sporttárgyú, de általános érvényű vállalkozásaihoz, s e tekintetben Moldova György törekvéseivel is rokonítható a könyvecske. Ám itt a valóságosként értelmezhető mozzanatok szándékosan túlzó, szatirikus elemekkel vegyülnek, mert Gyurkó a szöveget teremtményétől, egy általános iskolai nyolcadik osztályos tanulótól származtatja, s a túlzásokat látszólag ellensúlyozó vagy kiigazító szerkesztői megjegyzések gyakran a kommentálandó szöveg képtelenségeit is felülmúlják. Az összkép mégis reálisnak mondható: valóságos értékzavaraink, válságjelenségeink ábrázolódnak. Irodalom és valóság szoros kölcsönhatása jellemző a mai magyar irodalomra. Semmiképp nem szorul háttérbe a realizmus, ha egyes tartalmatlanul modernista törekvések ezt sugallnák is. Szemléleti és módszerbeli, stiláris, műfaji alakváltozatai azonban rendkívül sokfélék; ki-ki megkeresheti a neki szóló, számára érvényes realizmus kifejeződéseit. Kőháti Zsolt — Bevallom, hogy kicsit megkésett ez a beszélgetés. Akkor kellett volna megismertetni önöket az olvasókkal, amikor tavaly a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződtek. Igaz, azóta viszont a színpadon bizonyíthatták tehetségüket, a nézők már emlékeznek egy-két alakításukra ... — Igen, túlvagyunk a színházi bemutatkozáson, legalábbis ami engem illet — válaszol Maronka Csilla. — Ebben az évadban négy szerepet osztottak rám: a Bánk bán Melindáját, az Othello Desdemonáját, a Bál a Savoyban Daisy Parkeijét és a Mária főhadnagy Panniját. Szerencsém volt, hogy a zenés-táncos szerepkört éppúgy kipróbálhattam, mint a drámait. — Először a Luxemburg grófjában láthatott a kecskeméti közönség — mondja Latabár Árpád —, előtte katona voltam. Februárban szereltem le. A Mária főhadnagyban ismét kaptam szerepet. Boldogan készültem, hiszen a színész számára mindig nagy öröm egy-egy új feladat, s én bizony kizökkentem egy időre a színi világból. Remélem, a jövőben számos táncos-komikus szerep vár rám, mert ez áll a legközelebb hozzám. Ősszel játszom a Cjr- kuszhercegnőben és Zilahy darabjában, a Tizenkettedik órában. — A kecskeméti színház prózai társulatának tagjai közül többen bebizonyították, hogy van keresnivalójuk az operettekben. Önök is közéjük'tartoznak ... — Lehet, hogy operett-tanszakon kellett volna végeznem a színművészeti főiskolán? ... — így Csilla. —- A muzsika, a tánc a véremben van, szükségét érzem az efféle próbatételnek. Ha csak prózai szerepeket kapnék, megőrülnék a zenésekért, és ha csak operettekben játszhatnék, izgatna a dráma, a színmű. Ahhoz, hogy mindkettőt csinálhassam, olyan színházat kellett találni, ahol többféle műfaj alkotja a repertoárt. Kecskeméten ezt leltem meg. — A zene, a tánc a mindenem — vallja Latabár. — Ez bizonyára családi hagyomány. Pályám során nem sok szereppel kellett még megbirkóznom, viszont megjártam a „poklokat” is. Zalaegerszegen statisztaként kezdtem, eleinte csak két mondat jutott a darabokban, azután egyre több. Főiskolát nem végeztem, de nem érzem ennek hiányát. Szerintem a legjobb iskola maga a színház, a gyakorlatot, a rutint ott lehet igazán megszerezni. A színpadon sokat tanultam, jeles kollégáiból, lestem el a szakma fogásait. Nem a papír a lényeges, hanem a produkció milyensége. A közönség is csak ezt értékeli ... A táncos-komikus szerepkörről Zalaegerszegen csak álmodozhattam. Az első ilyen feladat Pécsett jutott, mégpedig Kálmán Imre Bajadér című operettjében. — Nem lehet könnyű a helyzete, ha csak arra utalok: a Latabár név kötelez... — Sokan azt gondolják, hogy a Latabár dinasztia legfiatalabb tagjaként előnyöket élvezek a pályán. Ellenkezőleg, sokkal kegyetlenebbül bánnak velem. Mondtam már, hogy a sokszor egyáltalán nem örömteli „néma” szerepeket is el kellett viselnem. Ha pedig a nevemet látják-hallják, mindenkinek a Beszélgetés Maronka Csillá- »al és Latabár Árpáddal arról. miért nem kell bemutatkozniuk. mi tartozik a közönségre. s hogy vannak-e gondjai egy fiatal színészházaspárnak. Nem csak a név kötelez Egy faun délutánja Lejárt a műszakom, de nem volt kedvem hazarohanni. Úgy gondoltam inkább, beülök a pályaudvari étterembe. Ahogy beléptem, rögtön éreztem, minden nő csak engem bámul. Persze ez már régen nem zavar, talán azért nem, mert nagyon hasonlítok Robert Red- fordhoz. Leültem egy asztalhoz, ahol mindenhonnan jól látható voltam. Jött a pincérnő, aki ugyancsak nehezen palástolta csodálatát. Egy mosoly részemről, egy könnyed szójáték, s máris az uj- jaim köré tekertem a kis hölgyet. Vigyázat azonban! Hirtelen közömbös lettem, s így rendeltem egy konyakot és egy kávét. Természetes dolog, hogy én nem ülök sokáig egyedül az asztalnál, de hogy miért pont az a kicsi, szeplős hölgy választott ki magának, azt már nem tudom megmondani. Mindenesetre letelepedett mellém. — Hová utazik, hölgyem? — kérdeztem kicsit apai hangon. Olyan gyámoltalannak, elhagyatottnak tűnt, gondoltam, kicsit megvigasztalom. A magányos nők fajtájából való, aki már sok rosszat átélt — morfondíroztam tovább magamban. Olyan, aki esténként vermutot iszik, s közben pedig szidja a férfiakat... — Drezdába utazom — hangzott a válasz. Mosolyogtam, bár nagyon zavart ez a visszafogottság. Azonban rögtön világossá vált, így próbálja irántam érzett heves érzelmeit palástolni. Hiszen itt mindenki előtt csak nem rohanhat rám! Belemenjek ebbe a kis kalandba vagy hagyjam az egészet? Valószínűleg nekem csak egy lenne a sok közül, de neki... Utána minden férfit az életében hozzám hasonlítana, s örökké magányos lenne! így jobbnak láttam, ha gyorsan fizetek. Ahogy visszanéztem rá, a hideg futkosott a hátamon. Cél nélkül bolyongtam az utcán. Néha kacér pillantásokat vetett felém egy-egy hölgy. Már a kedvenc újságosomnál sem tudtam mellékes dolgokról beszélni, mert Schulz kisasszony azonnal bizalmas kérdésekkel ostromolt. Néhányon úgy gondolják, milyen irigylésre méltó a helyzetem. Hát nem! Ez inkább menekülés, nem hagynak békén sehol sem a nők. A villamosmegállóban is úgy meredt rám az egyik, hogy inkább megvártam a következő járatot. Féltem ugyanis, hogy ép bőrrel nem úszom meg a kalandot. A hazáig tartó rövid utat már futva tettem meg, mert az volt a benyomásom: egy csapat lány van a nyomomban. Végre hazaértem. Otthon természetesen szitkok özöne zúdult rám. — Ez már több a soknál, te szégyentelen — hangzott a fogadtatás. — Dehát mi a baj?— kérdezetem. — Tudod te azt nagyon jól. Tegnap a pályaudvari étteremben azzal a kis csitrivel láttak, nem tagadhatod. Elég ízetlen dolog, mondhatom. Miért nem tudsz magadhoz illőt találni, csak azt tudnám?—folytatódott a veszekedés. Hidd el, nem történt semmi— válaszoltam. Ne sírj, mert nem bírom nézni a könnyeidet. — Tudom, egy nap elhagysz, sőt már lehet, hogy holnap—jött az újabb szemrehányás. — De Mama, hogyan gondolhatsz ilyenre, hiszen mi olyan jól megvagyunk egymással — mondtam neki kicsit bűnbánóan, s mindketten pityeregni kezdtünk. Andreas Püschel Németből fordította: Szabó Béla nagyapám teljesítménye, hajdani sikere ugrik be. Ezt várják tőlem, elfeledkezve, hogy a „Latyi” ötvenévesen produkált nagyszerűt, én pedig még csak huszonöt vagyok. Mindenesetre büszkén viselem a nevem, habár egyszer gondoltam már a névváltoztatásra. Persze, ez botorság lett volna, hiszen akkor is csak az lehetnék, aki vagyok. Minden szerepet maximálisan kell megoldani, és hogy ez sikerül vagy sem, azt úgyis a közönség dönti el. — És az újabb és újabb alakításoknak különbözniük kell az előzőtől. — Persze. Mindig másként szükséges a figurákat életre kelteni. Ugyanazokkal a színészi eszközökkel nem lehet játszani állandóan — véli a szőke színésznő. — Illetve, lehet... — egészíti ki a férj. — Például a táncos-komikus szerepkör valahol mégiscsak skatulya . . . Változó, hogy kinél hogyan formálódnak a gesztusok. A külsővel, a hangszínnel ugyancsak lehet variálni. Az igaz, nagyon profinak kell ahhoz lenni, hogy hasonló karakterű szerepeknél újítson az ember, újdonságokkal rukkoljon elő. Ez nem kis feladat! — Végül is ez a színész dolga. Menynyiben tartoznak a kulisszatitkok, a szerep megformálásának folyamata, fázisai a közönségre? —■ Nem szeretem, ha a próbákon idegenek ülnek. A „szülés” nem tartozik másra, csak a színészre. Nem így van? A színházba azért jön a néző, mert "kzóf atToaiPakarfcsak u kész produkciót figyeli. Miért tartozna rá, hogyan gyötrődünk, hogyan alakítjuk ki a szerepek végső formáját? — Az azért mégiscsak érdekli őket, hogy milyenek a civil életben. — Talán, de ez sem mindenkit — válaszol Maronka. — Az utóbbi hónapokban majdhogynem csak aludni jártam haza; délelőtt próba, este előadás. Arra sem volt időm, hogy „adjak” magamra. Szemembe húztam a kalapom és irány a színház. Most, az évad vége felé közeledve szusszanásnyi időm is van. Örülök, ha megismernek az utcán. És persze nem mindegy, hogyan nézek ki. — Azt mondta valaki, aki művészi pályára lép, igenis adjon magára ... — El is vittem az öltönyeimet a tisztítóba! ... — nevet a legifjabb Latabár! — Az utcán nemigen futnak össze velem a színházbarátok, mert kopott Trabantomból jóformán ki sem szállók sohasem. Imádok autózni. Külön izgalmat okozott számunkra, hogy teljesen ismeretlen helyre jöttünk. Nem panaszkodhatunk, mert nagyon hamar befogadtak bennünket. Hamarabb, mint Zalaegerszegen vagy Pécsett. Ezt én is aláírom, annak ellenére, hogy a katonaság miatt alig találkoztam a kollégáimmal. — Itthagynák-e a várost, a színházat, ha máshová csábítanának? — Nem. Egyelőre nem. Az viszont jólesett, hogy mindkettőnket hívtak máshová. Több színházba is. — Érdekelne, hogyan élnek. Vannak-e gondjai egy fiatal színészpárnak? • Maronka Csilla, Latabár Árpád ... és (fent) együtt a Mária főhadnagy című operettben. — Tisztában vagyunk a helyzetünkkel — szögezi le Csilla. Huszonévesen, vidéken, nem túl jó fizetésért, de kitűnő szerepekért élünk, dolgozunk. Hogy megélhetési gondjaink vannak? A mai viszonyok között nem csak a színészek mondhatják el ezt. Nincs lakásunk, habár nem lenne rossz . . . A színház garzont adott, fedél tehát van a fejünk fölött. A pénzünk csak fizetéstől fizetésig elég. Spórolni? Ugyan már!. — Az ember beletörődik a sorsába, megalkuszik és sok mindent alább ad — veszi át a szót Árpád. A jókedvet meg lehet játszani, csak az a kérdés, meddig érdemes azon szórakozni, hogy „nincs semmink”. Pontosabban: vagy egy Trabantunk és egy németjuhász kutyánk. Ezek közös szerzeményeink . ..! — Miből egészíthetik ki a fizetést? — Csak a haknikból. Áldozattal jár, hogy késő éjszaka érünk haza egy távoli helyről. Viszont másnap megtankolhatunk és netán vehetek magamnak egy bizsut — csillan fel a fiatal színésznő szeme. És elkésünk a megbeszélt interjúról. . ., mint most — próbál mentegetőzni a férj. Borzák Tibor PETŐFI NÉPE AJÁNLATA KIÁLLÍTÁS AZ ERZEKENY LELEK „A lélek szupcrcrzckcny celluloidlemezre hívebb és szuggesztívebb tükrözésre képes, mint az, amelyik a fényképező masinában továbbhajtható. Tóth István esetében a helyzet pontosabban úgy határozható meg, hogy a gépbeli fényérzékeny anyag tökéletesen szolgálja a lélek felfogóképességét; ez a mesterségbeli tudás teljes birtoklásánál ezerszerte többet jelent. Bármely portréját elég egyetlenegyszer látnunk, s ettől kezdve a megidézettel már mi magunk is Tóth István objektívén át szembesülünk. Ám ez az objektív egyetemes emberi szubjektumunkká nemesedik; a portrékon kívül ugyanez az emberkeresés jellemzi az ún. zsánerképeket és a művész gyermekkori világát megidéző fotográfiákat is” — írja Hatvani Dániel Tóth Istvánról. A jeles fotóművész ezúttal ICunszentmiklóson mutatkozik be. Az Általános Művelődési Központban ma délután fél ötkor Hodossi Sándor, az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottságának titkára nyitja meg azt a tárlatot, amely május 15-éig látogatható. (Képünkön: Tóth István Szabó .Istvánról készített portréja) LEMEZ ÁDÁM, HOL VAGY? Elöljáróban annyit: ez is Néoton- lemez. Az utóbbi időben a könnyűzenei élet egyik legsikeresebb „családja” szólóalbumokkal is jelentkezik. Csepregi Éva már a második (meselemezét beleszámítva a harmadik) önálló lemez készítésén dolgozik, Végvári Adómnak pedig a közelmúltban jelent meg LP-je. Túl azon. hogy már két. duóban rögzített lemezük is van, a megmérettetésnek az „egyedüllét” az újabb formája. Kérdés, milyen produkció^ születik. Ádám már a címben jelzi: Éva nélkül szerepel. (Egy szám erejéig mégiscsak „visszacsábította” a népszerű énekesnőt: a Tűnt szerelem szép lírai számban.) A tizenkét szám közül háromnégy biztos sláger: Kalandra srácok, Imádlak, így egyszerűen, Éva nélkül, Hamis a kép. Ezek példáján aztán azt is megtudhatjuk, mi manapság egy sláger receptje. Mindenekelőtt dallamos, fülbemászó zene kell. Erről Végvári és muzsikus szerzőtársa, Maródi Anna gondoskodik. A friss, naprakész szövegeket pedig Lévai Gábor irta. A lemez zenéjét természetesen a Neolon Família játssza, a vokálban a korábban botrányosan távozó Pál Éva is közreműködik, Dobó Ferenc pedig szintetizátor- játékával teszi különlegessé az új lemezt. (Ő a zenei rendező és hangmérnök is!) Ádám Éva nélkül jelentkezett, a közönség majd eldönti, érdemes volt-e a vállalkozás. Az eddig eladott lemezek száma alapján reménykedhet az évekkel ezelőtt Évával együtt Yama- ha-nagydíjjal hazatért énekes-gitáros. (Profil, 1988) KÖNYV s. o.. s. Kormos Valéria a Nők Lapja munkatársa. A battonyai gyermekfalu történetét kezdettől fogva figyelemmel kísérte. Nemcsak az S. O. S.-falu országra szóló botrányos dolgait vetette papírra, hanem a fogyatékos és ellentmondásos magyar gyermekvédelem kérdései is megbújnak a riportjaiban. A majdnem kétszáz oldalas könyvben számos dokumentum, újságcikkrészlet is felfedezhető, valamint olvasói levelekből található egy csokorra való. Pozsgay Imre ajánlását idézzük: „Kormos Valéria könyvének rejtett, de minden, közéletben járatos olvasó számára könnyen felderíthető tanulságai a demokrácia hitelesítését szolgálják. Rendkívül jó érzékkel fedezi fel az autokrata típusú vezetés és az általa in- fantilizált civil egyesületi tagság viselkedésének okait, kölcsönhatását, körülményeit. A rossz vezetés, a megalapozatlan becsvágy és a kontraszelekció sajátos keveréke emberi megaláztatásokhoz és a valódi ügy elsikkadásához vezet.” Hogyan? Erről szól Kormos Valéria könyve. A kecskemétieknek is ajánljuk a tanulságos történetet, ugyanis itt fpül majd fel az ország második S. O. S.-gyermekfaluja. Nagyon bízunk abban, hogy nem olyan áron, mint a battonyai. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1988)
