Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. április 16. •- PETŐFI NÉPE • 3 „ALKUDNI? AZ MÁR TISZTA ZSIBVÁSÁR LENNE...” Kié az utolsó szó a piacon? • Az áralku hiányát a paradicsom, a vásárló és az egész ország bánja. (Straszer András felvételei) Nem könnyű manapság szülőnek lenni, mint Veszelszki Lajosné mondja Lajosmizsén. A fiatalasz- szony a Bartók Béla utcából jött árukat és árakat nézni a Pálma ruházati boltba. A fiús anyukák megtehetik, hogy a locsolkodási pénzhez pótoljanak egy-egy pár cipő vagy pulóver vásárlására. Ve- szelszkiné azonban, mivel kilenc hónapos kislánya van, nem számolhat a tavaszi népszokás hasznosan elkölthető forintjaival. Amelyek egyébként is csak ideig- óráig jelentenek gyógyírt az övéhez hasonló családoknak. Csak pelenkából negyven kell! — Mennyiből élnek? — A férjem fizetése és az én gyedem 7700, ehhez jön még 1020 forint: a családi pótlék. — Látom, nézelődik. Mit keres? — Csecsemőinget, de az most nincs. — Két nap múlva kapunk — feleli erre egy kiszolgáló. — Az nem baj, hogy vissza kell jönni. Ráérek, itt lakom. Más a problémám ... — Elmondaná? — Magasak az árak. Kétszáz forinton alul nincs rugdalódzó. A csecsemőnadrág 53 forint. De milyen? Ahol a műanyag és a textilrészt összevarrták, rövid használat után megreped. Az idén már a nyolcadikért fizetek. — A pelenka a kisgyermekes családokban jóformán napicikk. Ebből hányat használ föl, mire a kislánya szobatiszta [esz? — Úgy gondolom, hogy negyvenet. Ez 1520 forint. Ha ehhez hozzászámí• Két pár lábbeli — s micsoda különbség! A nagyobb egy forinttal olcsóbb. • A cipőpróba — zsebpróba is! tóm, hogy 1988-ban egy járóka négyszer annyiba kerül, mint tavaly, a gyermeknevelés költségei emelkedtek. Magas termelői árak — alacsony minőség — Miben lát kiutat, hogy az árak ne nőjenek a fejünk fölé? — A gazdasági helyzet javulásában és abban, hogy lesznek, akik mernek lépni ennek érdekében. Figyelemre méltónak érzem az asz- szony tárgyilagos számvetését. Az arca azt árulja el: jólesik neki, hogy minderről beszélhet. Azt is tudja, hogy ezért mindannyiunknak kell tennünk valamit: a munkahelyeken, a munkapadoknál, a pult mögött, a termőföldeken. Ahol alapvetően eldől, mit és mennyiért kaphat a fogyasztó a pénzéért. Magasak a termelői árak és a forgalmazási költségek. Erről is szót ejtenek az üzletben. Földházi Vilmosáé vezető szerint drága minden. Ezen az sem segít, hogy a 200 százalékos bébiruhaár- emelés után a nagykereskedelmi vállalatok adtak 20 százalék engedményt. Még nagyobb baj azonban egyes termékek silány minősége s az, hogy a kereskedelemben nem alkalmazzák szélesebb körben az áralkut! Egy forgalmazó vállalat még úgy-ahogy egyezkedhet a neki szállító termelővel, ha annak sok áruja van. A fogyasztó viszont már nem. Csak tudomásul vehet és — fizet. Cipők, amikor „találkoznak” Két pár cipőt tesz le a székre Lipóczi Imréné, a Pálma helyettes vezetője. — Ez a magyar bébicipő 575 forint itt, jobbra — mutatja. — Két-három hónapi viseletre való egy kisgyereknek, aztán kinövi. Mellette egy forinttal olcsóbb női félcipő, Csehszlovákiából. Négy-öt évig elhordanám. S mennyivel több anyag van benne, mennyivel erősebb a talpa a másikhoz képest! Hát nem jobban megéri a pénzét?! Megéri a pénzét a kereskedelem is, a vevők kész helyzet elé állításáért. Kedden 180 forint a már puha paradicsom a lajosmizsei élelmiszer-áruházban. Abból a tíz kilogrammból való, amelyet még a múlt héten, pénteken küldött a Zöldért Kecskemétről, 600 hegyes paprikával együtt. Az üzlet 150 forintért kapta és 180-ért értékesítette az eddig eladott mennyiséget, egységáron számolva. Csakhogy a maradék már csehül néz ki. Nem kell ennyiért a vevőknek. Viglási Magdolnától kérdezem: — Mennyit adna érte? Ránéz a ladánybenei vásárló, á azt mondja: — Hatvan forintot. Veszteségeink totója Megpróbálom kiállítani a viszonteladói láncban túlérett paradicsom „totószelvényét”: 1. A termelő kapott érte: X forintot; 2. A Zöldért továbbadta: 150 forint; 3. Az áruház kínálta: 180 forint; 4. Megvették volna: 60 forint; 5. A maradékot kidobják: 150 forint; 6. A rugalmatlan értékesítésből adódó veszteségünk: felbecsülhetetlen. —• Miért nem lehet alkudni legalább a gyorsan romló árukra? — érdeklődöm végül. — Alkudni? Az tiszta zsibvásár lenne! — tiltakozik ez ellen Szabó Péter áruházi vezető. A zöldségosztály kiszolgálójától viszont tudom: tavaly almát, vöröshagymát, paprikát, paradicsomot és narancsot is kidobtak vagy visszaküldték a szállítóknak áruromlás miatt. Ez az a zsibvásár, amelyben soha nem a fogyasztóé — a fizető állampolgáré — az utolsó szó! Kohl Antal Jolánka néni reménykedik Az az igazság, hogy Jolánka nénit a tél elején majdhogynem erőszakkal kellett bevinni a megyei kórház belgyógyászati osztályára. Jolánka néni ugyanis nem volt „igazi” beteg, csak a nyolcvan évével járó testi-lelki terheket viselte, éppen úgy, mint a legtöbb nyolcvanéves. De nem volt mit tenni, hiszen a megyének, ahol Jolánka néni született és él immár nyolcvan éve, nincs afféle téli fogadója a hozzá hasonló öregek számára, így hát maradt a kórház belgyógyászata, mert az is az igazsághoz tartozik, hogy azért Jolánka nénit is volt éppen mivel kezelgetni. Egy kis szívpanasz, egy kis cukor, egy kis érelmeszesedés, hogy a reumájáról ne is beszéljünk. A körzeti orvos, aki beutalta, tudta, hogy nem ez a legjobb megoldás, de azt is tudta, hogy jobb lesz Jolánka néninek ott a kórházban, ahol fütenek, elé teszik az ételt, ahol van meleg víz a mosdóban, mint otthon, kis tanyáján, ahol legjobb esetben naponta egyszer vagy kétszer nyit rá a hivatásos gondozó, vagy valamelyik, magát még kicsit jobban bíró tanyaszomszéd. És Jolánka néni most hazakészül. És tele van örömmel — és félelemmel. Örül, mert tudja, hogy kedves macskáját ott találja — legalábbis bízik ebben —, de fél. Az egyedülléttől fél. A kórházban volt televízió. Nézte a Híradót, nézte a Kék fényt és mindig megrémült, ha azt látta, hogy öreg embereket kirabolnak, meg is ölnek — semmiért. Mert mit találnak, mit találhatnak nála is? A kicsi özvegyi nyugdíja párszáz forintját? Az öreg faliórát? A régi rádiót? Jolánka néni fél az egyedülléttől. A gyerekei városban élnek, itt, a kórházban rendesen látogatták is, de ugyan mikor van rá idejük, hogy a tanyán meglátogassák? Igaz, látott egy műsort a televízióban, még valamikor február végén. Abban azt mutatták, hogy valahol — már nem tudja igazán, hogy hol — csináltak egy kis átmeneti otthont hozzá hasonló öregeknek. Hát az olyan volt neki, mint a paradicsom. Szép, nem kórházra emlékeztető szoba, virágos, tiszta ágy, meleg étel, amit elébe tesznek. És még valami olyat is mondott az a kedves fiatal riporterasszonyka, hogy ilyeneket kellene minél többet csinálni. Hivatkozott a miniszterasz- szonyra is, aki ugyanezt vallotta. És Jolánka néni most egy kicsit bizakodik. Azt reméli, talán majd lesz ilyen náluk, az ő megyéjükben is, és hogy a jövő télre talán már neki is jut ott hely. Hogy a gyerekeihez menjen? Igaz, a lánya hívta tavaly is, de hát ő tudja, hogy azok is szűkén vannak, sok a gyerek, neki meg sok már a gyerekricsaj. Igen, így lenne jó: a gyerekei közelében, de mégis a maga kis szobácskájábán. Az egyedüllét nem kell neki. Attól fél. De egy kis szoba, ahová akkor húzódik vissza, amikor akar, s még úgy sincs egyedül, mert csengőszóra jön egy kedves nővérke. Az lenne a jó, az lenne az igazi. Vajon megéri-e Jolánka néni, amiről most álmodozik? (sárdi) SZOMBATI LEVÉL Csököny! Azt tapasztalom, hogy bizonyos helyzetekben kezdenek az emberek furcsán viselkedni, csökönyösek lesznek. Persze tudom én, hogy inkább ez a természetes, de annyira elszoktunk tőle az évtizedek folyamán, hogy egyértelműen furcsának, sőt érthetetlennek tartjuk. Itt volt a napokban a televízióban mutatott eset, amelyet példaként említhetek: egy idős férfi bírósághoz fordult, mert felemelték a Képes 7 előfizetési árát — amit ő egy évre előre kifizetett — és a díjbeszedő kérte tőle a kü- lönbözetet. Nem fizetett, noha néhány forintról volt szó, de szerinte ez jogtalanság. Szóval az a furcsa, hogy az emberek kezdenek ragaszkodni a jogaikhoz, kezdenek ráébredni, hogy ilyen létezik és nem kötelesek azonnal fizetni, ha a hivatalt, sőt hatóságot játszó szolgáltató megfenyegeti. Nem tudom, jogilag igaza van-e az előfizetőnek, gyanítom, hogy igen. Mert a józan ész azt diktálja, hogy amit én már kifizettem, annak az árát utólag nem módosíthatják. Persze gyakran más a józan ész és más a jog. Ne sértődjenek meg ezért a jogászok, hanem gondoljanak bele saját gyakorlatukba, s talán nekem adnak igazat. Jó-e, kell-e ez a csököny, a joghoz való ilyen tíz körömmel történő ragaszkodás? Bizony nagyon is kell, mert az ember lépten-nyomon olyan „aknára” léphet, amely komoly anyagi veszteséggel fenyegeti. Közkeletű szóval és világosan kifejezve: becsapják. Nem arról van szó, hogy a zöldséges öt vagy hat forintért adja-e a zöldhagymát, hogy a cipész mennyiért egyenesíti ki a csámpás cipősarkot. Mert ez mind lehet alku tárgya. De vannak esetek, amikor alkudni, vitázni lehetetlen, Oly magasan székel a hivatal s oly precíznek tűnik a kimutatás, hogy az ember levegő után kapkod. ' Egy ilyen nehéz levegővétel után jöttem rá, hogy a fentebb említett csököny bennem is dolgozik és nem vagyok hajlandó fizetni egy homályosan megfogalmazott, „elmaradt fűtési díj” címén 678 forintot. Miről van szó? Nem magánügyről, mert akkor elbújnék, sebemet nyalogatnám, jódoznám vagy vazelinnel kenném. De sokan vagyunk, akik hasonló, bár eltérő összegről szóló, szóbeli értesítést kaptunk. Már ez gyanús ez a szóbeliség. A hivatal (értsd: szolgáltató vállalat) ugyanis pecsétes cégpapíron szokott felszólítani határidőt adva és figyelmeztetve a mulasztás következményeire. De itt szóbeli közlés történt: — Bocsánat, ön el van maradva 678 forint fűtési díjjal! — rebegte a díjbeszedő. — Bocsánat — vágtam vissza éles elmével —, de én nem vagyok elmaradva, esetleg önök szaladtak előre. De mégis kifizetem, ha bebizonyítja, mikori ez az elmaradás! Hát ez lehet akár három évvel ezelőtti is, hangzik a szintén éles elmére utaló válasz. Pontosan nem tudjuk, de ezt dobta ki a számítógép. Nem akarom mondani, hogy az ilyen gépet viszont én dobnám ki, mert nem jelölte meg, mikori az elmaradás. Márpedig nem maradtam el a fizetéssel, hiszen ahányszor jött a díjbeszedő, fizettem az általa bemondott összeget. Ézt az „elmaradást” viszont nem vagyok hajlandó leróni. A díjbeszedő távozott, bennem pedig megindult a csököny. „Kidobta a gép” — hangzott a fülemben és eszembe jutottak olyan esetek, amikor a gép olyannak az adóját dobta ki, aki öt éve halott. Aztán a gép „kidobta”, hogy x. y. elhalálozott és a lakását másnak utalták ki. De x. y. nem halt meg, maga rohant a hivatalba bizonyítván, hogy életben van. Ezek után nem hiszek a gépeknek, mert az is csak annyira tud okos lenni, amennyire a kezelője az. Visszhangzott a fülemben, hogy ha valóban nincs elmaradásom, akkor azt nekem kell igazolni. Viszont én olyat, ami nincs, nem tudok bizonyítani. Igaz, már arra régen rákényszerítettek a hivatalok, hogy évekre, sőt évtizedekre visszamenően őrizzek kis cetliket, bizonylatokat, nyugtákat, elis- mervényeket, mert ha egykor valamilyen gép „kidobja”, hogy például 1968-ban nem fizettem ebadót, azonnal kontrázni tudjam valamilyen igazolással, hogy nem is volt kutyám. De már ezt a 678 forintot,nem tudom „tisztázni”, hasonlóan több száz társamhoz. Csak arra van papírom, hogy amikor jöttek, fizettem, sőt egyszer-kétszer nem jöttek és akkor én szaladgáltam. Az effajta szaladgálás természetesen nem az én specialitásom. Vannak a hónapnak olyan napjai, amikor a fél város (nemcsak Kecskemét) szaladgál, különféle ügyekben. Ilyen ügy például a családi pótlék. Én évek óta minden hónap végén (22 —23-a körül) kis cédulát találok a postaládában, amely arról értesít, hogy utalvány érkezett s azt átvehetem a postán 17—19 óra között. Megyek a p>ostára, ahol jobb esetben csak huszadik, rosszabb esetben a hatvanadik vagyok a sorban. Mert a postás „természetesen” akkor megy, amikor az emberek többsége nincs otthon, dolgozik. Kitölti a kis értesítést és este vándorolnak az emberek a postára. Hasonló tapasztalható az áramdíj-befizetéssel, a gázszámlával kapcsolatban is azzal a különbséggel, hogy itt még fenyegetik is az embert, hogy ha eddig és eddig nem fizet, akkor kikapcsolják az áramot, a gázt, a levegőt, a vizet, a napfényt stb. Mindezt én elhűlve olvasom, mert immár több mint negyven éve vagyok „Kedves fogyasztó”, mindig kifizettem a számlát, soha nem kételkedtem az összeg valódiságában, nem csaltam gázzal, árammal, mégis úgy beszélnek velem, mintha én lennék Rinaldo Rinaldini, A1 Capone, esetleg az erdei haramiák vezére. Bizalom semmi, még akkor sem, ha az összeg mondjuk 123 forint 40 fillér. Viszont, ha nincs áram, ha csőrepedés vagy szerelés miatt órákig, fél napig szünetel a szolgáltatás, hiába telefonálgatok, úgy leráznak, mint kutya az esővizet. Tudom, a vándorlásra készen a válasz: nyissak átutalási betétszámlát, s akkor nem kell szaladgálnom. Csakhogy, ha például lenne ilyen számlám, szó nélkül leemelték volna róla a 678 forintot, amit „kidobott” a gép és soha nem tudtam volna meg, hová lett a pénzem. így legalább van esélyem a védekezésre. Arra talán ugyan kevés, hogy ténylegesen is megvédjem, érvényesítsem az igazamat, de házalhatok. Lehet, hogy végül — mert nem tudom papírral igazolni, ami nincs — letiltják a fizetésemből és nincs biztosíték arra, hogy jövőre valahonnan megjelenik valaki egy hivatalból, s kijelenti: húsz éve nem fizetek ezt és ezt, elmaradtam 689 ezer 415 forinttal. Akkor mit csinálok? Bevallom, én eddig mindig elhittem a hivatalnak, a hatóságnak, a szervnek, amit írt, kimutatott, de most ezzel a 678 forinttal alaposan megrendítették a hitemet. Ismét mondom: nem magánügy, mert sokan hasonló „szóbeli értesítést” kapnak s valószínűleg az ő hitük is megrendül, csak talán nem újságcikket írnak, hanem mérgükben megverik a gyereket, lemarházzák legjobb barátjukat, szidják a tv műsorát, netán elmennek a kocsmába. Pedig a hit nagy dolog, erőt ad az embernek, ha hisz valamiben, mondjuk a számítógép tévedhetetlenségében. Csalódni viszont nagyon kellemetlen. Eszembe jut az a honpolgár, aki a közeli napokban bement az egyik csillogó-villogó áruházba, mert ott a kirakat üvegére ragasztott betűkből azt olvasta, hogy „Vásároljon nálunk fekete-fehér és színes televíziót, lemezjátszót, rádiót”. Szóval bement a koma, odaállt a pulthoz és mondja az eladónak: egy színes televízió kellene. — Az nekem se jönne rosszul! — hangzik a szakszerű „felvilágosítás”, mert ugye a kedves vevőt így kell kezelni. — Szóval nincs? — Sajnos nincs! — De az van kiirva, hogy itt maguknál lehet vásárolni! — érvel a csalódott vásárló. Azonban az eladót sem a gólya költötte: — Ja, barátom! A temetőben is az van kiírva, hogy feltámadunk. Mécsem támadt fel eddig senki. Fiatal tsz-szakemberek külföldi tanulmányúton A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa szervezetten segíti a közös gazdaságok fiatal szakembereinek külföldi tapasztalatszerzését. A nyelvet beszélő, 30 éven aluli mezőgazdák szakembercsere keretében utazhatnak az NSZK-ba és Svédországba, ahol farmokon ismerkedhetnek meg az ottani mező- gazdasági termelés gyakorlati ismereteivel. Ugyanúgy dolgoznak, akárcsak vendéglátóik: fizikai munkát végeznek és felfrissíthetik, kiegészíthetik itthoni ismereteiket. Külföldi tanulmányaik cserejelle- gűek; ahányan kiutaznak, ugyanannyian érkeznek magyar mező- gazdasági nagyüzemekbe a vendéglátó országból. Főként az NSZK-val alakultak ki máris ilyen kapcsolatok. Évente 20-25 fiatal szakember látogathat el az NSZK valamelyik kis- vagy középüzemébe, féléves vagy akár egyéves időre. Gondot okoz viszont, hogy hiányos a fiatal magyar szakemberek nyelvtudása, emiatt eléggé nehezen tudnak ösz- szeállítani egy-egy kiutazó csoportot. A TOT ezért is a Mezőgazda- sági Szövetkezetek Házában nyelvtanfolyamokat indított a világnyelvek oktatására. Az NSZK- ból érkező vendégek szintén a fiatalabb korosztályokból kerülnek ki. Részükről nagy az érdeklődés a magyar mezőgazdaság eredményei iránt; különösen a nagyüzemi módszerek tanulmányozására vállalkoznak szívesen az NSZK-beli gazdák. Az NSZK-ból már visszaérkezett az első magyar csoport, fél éven át vettek részt az ottani gyakorlaton. A TOT-nál azt tervezik, hogy az idén 5-6 magyar mezőgazda látogathat el a svéd üzemekbe, és várhatóan ennyien érkeznek onnan az itthoni termelőszövetkezetekbe. Előkészítés alatt vannak a holland, a finn és a francia tanulmányutak. A külföldet megjárt magyar szakemberek — a szerződés értelmében — igyekeznek majd itthon elterjeszteni az ott látott szakmai megoldásokat. Fölhatalmazást kapnak arra is, hogy előkészítő megbeszéléseket folytassanak egy- egy jobbnak bizonyult technológia esetleges átvételéről, bevonva később a tárgyalásokba a TOT- ot.
