Petőfi Népe, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-10 / 59. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. március 10. Németh László Sztálin-képe Azt kérdezte tőlem 1950 januárjában Sz. G. az Ady téri egyetem nyelvészeti intézetében, ahol dolgoztam, kit tartok nagyobbnak: Sztálint vagy Lenint? Akkor még gyanútlanul őszinték voltunk, s én is a véleményemet mondtam: Lenin lángész volt; Őt kivételes helyzetérzéke emelte a vezéri csúcsra; Sztálin meg a tanítvány, a követő, az iskolamester, aki aprópénzre váltja a zseni gondolatait. S idéztem Németh Lászlót, akit Sztálin a szilasbalhási masinisztára emlékeztetett. Akkor persze csak emlékezetből, most szó szerint tehetem: „A hang eleinte rokonszenves: egyszerű ember magyaráz egyszerű embereknek; mintha a szilasbalhási tudós masinisztát hallanám, amint a részeseknek felel”. '. A masiniszta Lenin és Sztálin összevetése után Sz. G. följelentett, és azzal vádolt, hogy „szidtam Sztálint”, így joggal föltételezhető, hogy „ti- tóista” vagyok; kirúgtak egyetemi állásomból. Arról jutott most eszembe ez a régi emlék, hogy a Valóság novemberi számában olvasom az egyik legjobb Lenin-élet- rajz írójának, Gyurkó Lászlónak Töredékek Leninről címmel elmefuttatását az egyéniségnek a történelemben játszott szerepéről. Ő is összeveti Lenint Sztálinnal, s valahogy úgy, ahogy én harminchét esztendeje. Vitázik Plehánovval, mert szerinte a történelemben a szükségszerűség olyan, mint a vonat számára a sínpár. „Pedig bármennyire igaz, hogy a vonat irányát a sínpár szabja meg, mégsem biztos, hogy a vonat célba ér. Ha a sínt felszedik, ha szembejön egy másik vonat, ha elalszik a masiniszta, ha villám csap a mozdonyba, lehetséges, hogy ezek a véletlenek csak hátráltatják a célba érést, de az is lehet, hogy végzetes katasztrófát okoznak.” A masiniszta lett a hívószó, amely fölidézte bennem Németh László szavait. Bár az ő szilasbalhási (ma Rétszilasnak hívják a falut, amelyből családja származott) masinisztája nem vonatot, hanem cséplőgépet hajtó gőzmasinát, lo- komotívot vezetett, a gondolatot már nem tudtam elűzni. Tovább idézem Gyurkót, mert a hasonlat így is tanulságos: „Ebből a szemléletből fakad az a felfogás, hogy mindegy, milyen hibákat követtünk el, mert amúgy is törvényszerűen célba érünk. Mindegy, hogy ki vezeti a vonatot, — s mindegy, hány ember pusztul el közben.” A leninizmus kérdései De ideje már megadnom, hol írja a fontieket Németh László, s milyen összefüggésben. Mi a leni- nizmussal a fölszabadulás után Sztálin műveiből ismerkedtünk. Legelsőbb is a bolsevik párt történetéből, amelyet név nélkül ugyan, de szintén Sztálin írt (s ezt tudva sokat derültünk azon, hogy önmagáról is harmadik személyben szól: Sztálin ezt mondta, Sztálin azt írta), de utána a legfőképpen A leninizmus kérdései című gyűjteményes kötetéből, ennek is első részéből. A leninizmus alapjaiból, amely — tudós munka! — Sztálinnak a Szverdlov egyetemen 1924 áprilisában (tehát közvetlenül Lenin halála után) tartott előadásait tartalmazza. Mi az 1945-ben Moszkvában megjelent magyar kiadást olvastuk először, ezt meg az 1939. évi 11. orosz kiadásból fordították. Ám Németh László már 1934-ben olvasta: franciául. a mi nagy tanítónk, Lenin is ezt mondta.” Még bizonyos írói megoldásokat is dicsér Németh László Sztálin írásaiban: „Néha még egy-egy hasonlat is előkerül. Láttátok az evezősöket, amint nem néznek sem jobbra, sem balra, csak eveznek előre a folyón? Én sokszor elnéztem őket a Jeniszejen.” Ez persze, mondja Németh László, szép volna egy száztagú külvárosi szak- szervezetben. De ha arra gondol, hogy ez az ember a Szovjetunió fölött ül, megdöbben. „Látszólag csak arról van szó, ki értelmezi helyesen Marxot Vagy Lenint: valójában szívós hatalomharc dühöng az érvek mélyén”. A „nyomás” A tanítvány Les questions du Léninisme Olvasta, és mint minden olvasmányáról, erről is beszámolt a maga írta, szerkesztette folyóirat, a Tanú lapjain. Onnan került az 1940-ben megjelent tanulmány- gyűjteményébe, A minőség forradalmába. Én ennek a második kiadását vettem meg 1944-ben, ott olvastam. De értelme igazán csak a fölszabadulás után világosodott meg bennem. Németh Lászlótól nem semati-' kus lekicsinylés ez a masinisztahasonlat: nem jelentéktelen, amit Sztálin javára ír. „A legtöbb marxista könyv — úgymond kiáll- hatatlanul polgárias észjárású, ebben a könyvben csakugyan a nép fia beszél: a nép, aki megtanult marxistául. Felteszi magának a kérdést, s a válaszban iskolásán elismétli, kipontozza mondanivalóját: először, másodszor, s végül azok számára, akik még kételkednének, Lenin idézetpecsétjét üti rá: Németh László úgy ítélte: Lenin nagy politikus volt: „a használt elmélet s Oroszország forradalmi valósága benne magában is együtt volt”; „az esze alatt az orosz valóság ült s feszengett, úgy, hogy a tételen nála mindig átsugárzik egy idegeiben hordott helyzet, s a valóság ellen forduló tétel sosem egész idegen attól a valóságtól, melyhez szól”. „Az orosz forradalom Lenin politikai tehetségének a műve.” S mit mond Sztálinról? „Sztálin: Lenin tanítványa. Örökli Lenin műveit, és örökli Lenin megbízását „Oroszország elektrifikálására,” de nem örökli Lenin politikai fölényét. Nem a politikai képesség hiányzik Sztálinból, hanem a politikai zsenialitás.” Azután a többi közt még így jellemzi: „Lenin szavakat talált a történelem számára, Sztálin a szavakkal akarja összhangzásba hozni a történelmet. Mint egy teológus, állandóan idéz. Ha támadják, Le- nin-idézetekkel védekezik: ha kezdeményez, Lenin-idézetekkel nyugtatja meg magát.” „Kétségkívül korlátolt ember, de mint ahogy korlátolt emberek közt néha kitűnő orvos diagnoszták akadnak, neki is biztos a politikai helyzetérzéke.” Sztálin a betűben, a fogalmazásban hisz. Az írást,— Lenin tanítását — rá akarja húzni a Szovjetunió valóságára. Ha ez nem sikerül, a szöveg „stilisztikai önmegnyugtatás”. Eképpen, állapítja meg Németh László: Sztálin a legnagyobb skolasztikus. A leninizmus kérdéseiből, folytatta elemzését, hiányzik a gondolkodás ellenpróbája. SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL „En is jártam Isonzónál” Németh László Ilja Ehrenburg- nak a Nouvelle Reuve Francaise- ban a Szovjetunióról akkortájt megjelent cikkeit is olvasta. Ebben szerepel egy diáklány, aki a leni- nizmust tanulja, a férjét elvezény- lik tőle, s ő azon tépelődik, marxista dolog-e ezen szomorkodni. „Volt valami sivár mélabú ebben a kedvgerjesztő cikksorozatban: nyomás, amely ott ül minden mellen és minden pillanatban, amelyben az ember magával négyszemközt marad.” S Németh László A leninizmus kérdéseiből tanulta meg „e nyomás” nevét: Sztálin. „Nem egy ember neve, hanem az emberi természet és hagyomány nagy forrásaitól elszakadt konokságé.” Németh László zseniális Sztálin- képét a történelem igazolta. Hruscsov és Gorbacsov kegyetlenebb jellemzést adott róla, s a szovjet történészek napjainkban milliók pusztulásáért teszik felelőssé. Németh Lászlónak ez a prófétai írása kimaradt életműsorozatának köteteiből. Remélhető azonban, hogy Kiadatlan írások címmel készülő gyűjteményéből, amely Grezsa Ferenc gondozásában hamarosan megjelenik, megismerheti a közvélemény. Biztos vagyok benne, hogy még á szovjet teoretikusok számára is meglepetéssel szolgál. Péter László Régebben az volt a szokás, hogy az énekeskönyvekben a cím alá odakerült annak az éneknek vagy dalnak a címe is Ad nötam jelöléssel, amelynek dallamára azt énekelni kellett. Amikör a címben említett dokumentumfilmről hallottam, akaratlanul is felidézte bennem egy régi nóta egyik sorát dallamként: „Jártam én is vecsernyére . . :” Az Isonzó elől hiányzik a határozott névelő, s ez a hiány juttatta eszembe az idézett dalsort. Csakhogy a vecsernye szó előtt nem kellett használni a névelőt a szöveg szerzőjének, hiszen nem egy bizonyos napi vecsernyére ment el, hanem általában eljárt erre a délutáni vagy esti templomi áhítatosságra. Az Isonzó elől azonban' nem hagyható el a névelő. Folyónak a neve, a folyónevek előtt pedig, akár hazai, akár külföldi folyóról van szó, nyelvünkben a kialakult szokás szerint ki kell tenni a határozott névelőt. A dokumentumfilmet nem láttam, így nem 'tudom, mennyi szerepe lehetett a címadásban az emlékező embereknek. Valószínűleg többen is e mondattal kezdték emlékeik felidézését, az olasz folyó nevét névelő nélkül emlegették, s ez a forma lett a film címe. Sajnálatos dolog. Ugyanis a magyar nyelvre nagyon jellemző az a mód, ahogy a névelőket használja, s aki ezt nem tudja vagy nem a kialakult nyelvi szokásoknak megfelően használja, finom értelmi árnyalatok és különböző stiláris hatások kifejezésének a lehetőségeiről mond le. Másrészt azért is baj, mert a nyelvileg helytelenül megszerkesztett cím rossz példát mutat, elsősorban a diákoknak. Magyart tanító tanárok mesélték, hogy több osztályban is a névelő tanításakor vita volt arról, az Isonzónál a helyes forma. S mivel a filmnek, a televíziónak, a rádiónak és a sajtónak jóval nagyobb hitele van a diákok előtt, mint tanáruk szavának vagy a tankönyvnek, nem kis nehézségbe került a tanárnak igazát bizonyítani. A vita azonban szinte naponta újra kezdhető. Igen gyakran gondoskodnak a rádióban és a televízióban a riporterek és riportalanyok egyaránt arról, hogy a határozott' névelő használatában bizonytalanságok keletkezzenek. Milyen gyakran hiányzik a névelő a Német Demokratikus Köztársaság és a •Szovjetunió neve elől, ha a szocialista országokat felsorolják. E felsorolásban ugyanis Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország stb. az ország nevével szerepelnek, a Német Demokratikus Köztársaság t's a Szovjetunió pedig az államnevükkel. Ha Magyarországot, Csehszlovákiát is az államnevükön emlegetnénk, eléjük is ki kellene tenni a' határozott névelőt: a Magyar Népköz- társaság, a Csehszlovák Népköztársaság stb. Az államnevek nem a földrajzi nevek csoportjába tartoznak, hanem az intézménynevek közé, azok pedig maguk elé kívánják a névelőt: a Vízművek. a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Államvasutak stb. Nyelvművelő kézikönyvünk szerint igen sok névelő-használati hibának a logikai tisztánlátás hiánya az oka. Gondoljuk meg tehát, mit akarunk elmondani vagy leírni, a nyelvi forma pedig pontosan tükrözze! Bachát László Ügyes kéz — hiányos elméleti tudás Félegyházi fölény a szakmunkástanulók versenyein A szakmunkásképző intézetekben februárban bonyolították le a tanulmányi versenyek megyei döntőit. Ebben az iskolatípusban két fő csoportba osztható a vetélkedés. Az úgynevezett tantárgyi versenyeken — például magyarból, történelemből, matematikából — együtt indulnak a különféle szakmák képviselői, hisz azonos tantervi követelményeknek kell megfelelniük. Hogy egy bizonyos szakmában ki a legjobb, azt összetett versenyeken, elméletből és gyakorlatból egyaránt megmérkőzve döntik el. Az utóbbi versenyforma megszervezése a nehezebb, mert a tanulókat két napig vendégül kell látni, a gyakorlati rész lebonyolítása pedig rendszerint valamilyen külső vállalati segítségével történik. Kiskunhalason például — zökkenőmentesen — három szakma versenyeit bonyolították le egyszerre, együttműködve a Kunéppel, a Tex- cooppal és a Ganz Gépgyárral. A Bács-Kiskun Megyei Pedagógiai Intézettől kapott információk szerint általános tapasztalat, hogy a tanulók a gyakorlati feladatokat aránylag sikeresen oldották meg, elméleti felkészültségük viszont meglehetősen hiányos. Utóbbi megmérettetésben rendszerint a megye legjobbjai is csak 50—60 százalék körüli eredményt értek el. Még elfogadhatónak mondható a közvetlen szakmai ismeretek tudása, ám rosszabb a helyzet az anyagismerettel. Egyenesen aggasztó, hogy egy-egy szakmában csak alig néhány tanuló tudta a szakmai számítási feladatot. A legnagyobb sikereket — mint már a korábbi években is többször — a Kiskunfélegyházi 608. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet tanulói érték el. Ebből az iskolából több mint tízen jutottak el az országos döntőre. A további sorrend szerint a 607-es (Kecskemét), a 609-es (Baja), valamint a 623-as számú (Kecskemét) intézet is több továbbjutást jelentő helyezést szerzett. A középmezőnyben foglal helyet a kiskunhalasi Garbai Sándor szakmunkásképző, s Kalocsának, Kiskőrösnek, Tiszakécskének, és Kun- szentmilclósnak is jutott egy-egy értékes helyezés. B. F. I. KÉPERNYŐ Klinikai eset Rohamosan nő a Klinika nézőtábora: kicsiny országunkban nem sokkal kevesebb, mint 6 millió etnber telepszik kedd este a készülékek elé; ráadásul a sorozat sikere*is elsöprő, 85—87 pontos, amiből világosan kikövetkeztethető, hogy hát igen, ez kell — azazhogy: kellene - a magyarnak, semmi más. Ez alighanem a világ legtermészetesebb dolga: tíz-, sőt százezerszer kellemesebbek a Klinika történetei, mint a Hírháttér ilyen-olyan statisztikái (amelyek ráadásul a végén még bebizonyítják, hogy a tavaly januárihoz képest több mint 18 százalékos „árszínvonal- emelkedés” a feleannyi sincs, ha decemberhez viszonyítunk, különben is, a drasztikus áremelések azt az érzetet keltették szó szerint így hangzott el —, hogy drasztikus áremelések történtek), szóval örülhetünk, hogy láthatunk örömet, önmegvalósítást, megoldódó konfliktusokat legalább a képernyőn. Nagy dolog ez, nagyon nagy! Megjegyzendő, hogy már maga a sorozat szereplőválasztása telitalálat, magukról a figurákról nem is beszélve. Az átlagembert a frász kerülgetné, ha emberrablók fogságába kerülne. Brinkmann professzor azonban a hangját sem emeli meg a történtek után; egyáltalán, el sem képzelhető szituáció, mely őt kihozhatná a sodrából, mellesleg pedig kitűnő sebész, még ki- tűnőbb kapcsolatokkal, olyan magától értetődő tulajdonságairól már nem is beszélve, mint a jó szív, a kellemdús modor, az ellenállhatatlan férfiúi báj a Megértő Férfi Főnök ideáltípusa ő, messze fölöttünk, földi halandók fölöttjár, de azért jó tudni, hogy legalább a filmekben létezik ily rendkívüli személyiség. Igazából csak és kizárólag Christa nővér illik hozzá — s ez ismét a sorozat készítőinek a dicséretére válik. Keresve sem találhattak volna ennél csúnyácskább perszónát, node éppen ez is volt a cél: őt látva talán még a 47 éves, 133 kilós aggszüzek is reménykedhetnek királyfi hófehér paripán történő érkezésében (arról a szociális körülményről, mely áthághatatlan osztályhatárok áthágásában nyilvánul meg, nevezetesen, hogy a nem akármilyen orvos, de sebészfőorvos egy közönséges nővérrel kerül közelebbi nexusba, már ne is szóljunk, ez — nem utoljára — a filmesek éleslátását bizonyítja: ami ennyire hihetetlen, már-már éppen ettől lesz hihető, de legalábbis titkos vágy). Kár volna említés nélkül hagyni azt a világot, ami elibünk tárul. A legzsúfoltabb kórteremben sincsenek többen háromnál, ám ez mind semmi: a legfőbb, hogy a beteget embernek tekintik (mint hajdani nagykőrösit, megkapott az az epizód, melyben az idős -bácsi azért ragaszkodott a klinika másodosztályú szobájához, mert hogy onnan rálát a házára, eszembe jutott, milyen gondolatokat ébreszthet ez azokban a nagykőrösiekben, akiktől a korszerűsítés, az integráció meg ki tudja milyen más elvek nevében a szomszéd város kórházába csoportosították át a szülőotthonukat). Fölteszem, hogy az orvosok is szívesen filmbéli kollégáik helyébe lépnének, amihez aprócska adalék, hogy 20 éves gyakorlattal főorvos kap havi 6300 forintot központi szerepkörű kórházban: hát persze, hogy elfogadja a paraszolvenciát, persze hogy azonnal kikérné magának, ha egy magyar Brinkmann ezért megfeddné. Száz szónak is egy a vége, jó, sőt nagyon jó, hogy a Magyar Televízió műsorára tűzte a Klinikát. Nem tudni még, mi lesz az ismétlésekkel, hangok hallatszanak ugyanis, hogy folytatólagosan kellene vetíteni — akár hússzor is —, akár valami mesét. Mert hát valahogy ezzel is úgy volnánk, mint a mesével. Jó, persze, hallottuk már sokszor, tudjuk előre a végét. De azért századszorra is jó látni-hal- lani, nem igaz? Ballai József i A PETŐFI NÉPE AJÁNLATA FOLYÓIRAT új írás Az irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat márciusi számában Sőtér István Színházi szerelmek című készülő regényéből olvashatunk részleteket. Folytatódik Szentkuthy Miklós Frivoli- tások és hitvallások című, magnetofonfelvételeken alapuló emlékezése. Tan- dóri Dezső ugyancsak részletekben adja közre Kigomb és begomb című elbeszélését, amely a legfrissebb Új írásban kezdődik. Jánossy István két Írással jelentkezik. A Körkép rovatban Galambos Lajos utolsó éveiről, Barta Sándor szomorúságának okairól olvashatunk, valamint Km Miklós kérdésére is választ kapunk: költészet vagy valóság Alekszandr Herzen emlékirata. Takács Zsuzsa vers-kaleidoszkópot ismertet meg a költészet barátaival. A Szemle összeállításban az utóbbi időszakban megjelent magyar könyvekről találunk méltatást. Kiss Tamás, Vasadi Péter, Felleg György, Pintér Lajos, Baranyi .Ferenc, Szepesi Attila, Petrőczi Éva, Varga Imre versei ugyancsak helyet kaptak a folyóiratban. Az illusztrációkat az időközben elhunyt Reich Károly készítette, melyekhez Juhász Ferenc kézzel írt rövid „fohászt”. MAGAZIN VILÁGJÁRÓ — A VILÁGJÁRÓKNAK Japánról közöl érdekes összeállítást a Világjáró magazin legújabb száma, amelyben a japán gazdasági csoda titkáról, a „shima szellemről”, és az autós szokásokról épp úgy olvashatunk, mint a kimonóról és a teaszertartásról. A százoldalas és több mint száz színes fotóval illusztrált magazin riportot közöl a transzkanadai vasútról, a zsiráfnyakú burmai nőkről, Zanzibárról, Nepálról, Ady Endre városáról. Nagyváradról, a pozsonyi Robinsonról, egy szibériai tigrisvadászatról, a riói szambaiskoláról, a „királynő küldönceiről’® és sok más „világjáró”-témáról. A rejtvények megfejtői között egy utazást Japánba, egy fekete-tengeri hajóutat, kétszemélyes közép-ázsiai utazást sorsolnak! LEMEZ NYELVÖLTÖGETÉS Nem sokan tudják, hogy e két „negyvenes fiatalember” roppant tehetséges. Voga János ék Turnovszky Tamás duót alkotva parodistának csapott fel. Főképpen popparódiáikról ismerjük őket, mivel 1983 óta szinte minden esztendőben előrukkoltak egy-egy kislemezzel, melyen az akkor aktuális magyar slágereket karikírozták, az akkor népszerűvé vált „Sztárok 45-ön” formában. Második nagylemezükön ezekből nyújtanak át egy csokorra Valót. Mondhatni, kitűnő szórakozást nyújtanak Vogáék. Nem tudom megállni, hogy néhány jópofa slágersort ne idézzek tőlük. Az 1983, 1984, 1985. 1986 és 1987 sikerszámai visszaköszönnek de egészen más rímekben. íme a nyelvöltögetés egy része: „Én hiszek a rugós nyalókában". (Zorán); „Nehéz a jó ízléstől búcsút venni." (Apostol); „Szóljon hangosan az ének, mert ez kell a népnek." (Soltész Rezső); „A Kár- páthyék lánya le van már strapáivá, s különben sincs pénze Stefániára." (Koncz Zsuzsa); „ Ballag a Szikora, rájött a szapora." (R-Go); „Kicsi ólom csikidám, engedd el a csutorám." (Katona Klári); „Fekszem a lányon és már nem tudom, hogy miért teszem.” (VMoto Rock); „Gyere sérült, hozd a céltáblát." (Edda); „Már megint hová gurult el a folyó, tökmindegy, úgy sem tudjuk mire való." (Csepregi Éva). Hosszasan lehetne még idézni a jobbnál jobb strófákat, ám a lemez B oldalán nemcsak „slágerlista” hallható, hanem hat önálló dal is, természetesen ironikus hangvételben. (Hű de kínos, Csujjogató, Tingli-tangli music. Nehéz a szívem, Jó vagyok, Vegetatív lány.) Nem azt állítjuk, hogy mindegyik kifogástalan, ám ha közöttük kettő tökéletes, az már szép eredmény. Főképpen, ha egy olyan stílusról van szó, melyet csak a rétegközönség ismer. A televízió jóvoltából talán többen megkedvelhetik a Voga— Turnovszky duót. FILM AZ UTOLSÓ CSILLAGHARCOS Színes, magyarul beszélő, amerikai film. Rendezte: Nick Castle. Főszereplők: Lance Guest, Robert Praston. Megszaporodtak a legújabban készült, mai kamaszhősökre tervezett ka- landfilmek a hazai mozikban is. Tekintélyes részük amerikai, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy lesz bennük mit nézni. Különösen, ha valaki a gyermekhorrorra kíváncsi. Ugyanis a legújabb tinédzsermoziban is több egy kicsit a kelleténél a vér és az ártatlan báj. A történet főszereplője a középiskolás Alex, aki édesanyjával és kisöccsével meglehetősen szerény körülmények között él egy lakókocsiban. Szerelmes a szomszéd kislányba, és imádja a Csillagharcos nevű elektronikus, űrcsatákat imitáló játékot. Egy este abszolút rekordot ér el a játékban, aminek rendkívüli következményei lesznek. Még ezen az éjszakán különös jármű fékez le mellette, és vezetője, a jelmezként emberi testet viselő Centauri sétakocsikázásra hívja. Hamarosan kiderül, hogy céljuk a közeli galaktikák egyike, amelynek egyik békés bolygóján már készülnek az ellenséges császárság támadásának elhárítására. Centauri igazi csillagharcost szeretne faragni Alexből, jó ítélőképességére, ügyességére a közelgő háborúban különlegesen nagy szükség lenne. A fiú azonban alapjában véve békés természetű, és az efféle kalandokkal inkább a képregényekben szeret találkozni. A hazatérés mellett dönt, de otthon már várják az ellenség különlegesen rusnya bérgyilkosai. Hogy megtévesszék az ellenséget, Centauri egy robot-hasonmást is beállít, aki ugyan ügyesen hárítja el a bérgyilkosokat, de meglehetősen ügyetlennek bizonyul az udvarlásban. A vállalkozás írója és rendezője mintha ezúttal a szokottnál is tételesebben igyekezett volna megeleveníteni a legjellegzetesebb képregény-kliséket, ennek is köszönhető, hogy a legizgalmasabb pillanatok közben sem feledkezhet meg arról a néző, hogy tulajdonképpen minden pontosan úgy történik, ahogyan megszokta.
