Petőfi Népe, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-09 / 58. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. március 9. Ki érti? Megnézheti magát az operetteket műsortervéből kifelejtő vidéki színház. Ankétokon, levelekben tiltakoznak a „közönség kívánságainak mellőzése miatt”. Furcsamód még egyetlen általam ismert televízió—néző közönségtalálkozón sem panaszkodott senki zenés játékok hiányára. Ingerülten követeltek magyarnótákat, slágereket, kabarét, néha népdalokat, de operettet soha. A lehetséges magyarázatok közül arra szavazok, amely szerint megfelelő arányban láthatók a képernyőn e látványos zenés játékok. Vagyis az úgynevezett közönségigény találkozik a műsorpolitikai szándékokkal. Persze közönséglélektannal foglalkozók a megmondhatói, hogy miért hatnak kevésbé a filmvászonról, a képernyőről fölhangzó zenék, mutatványok, mint a színházban. (Hamarjában — például Bekerültem a delegációba A minisztériumban közölték: egy- Vx hónapos tanulmányútra küldenek a baráti Bedudáliába, hogy a gyártás-színhelyén ismerkedjünk meg a bruccolt csomorja előállításának technológiájával, a gyártás legfontosabb tudnivalóival. Bedudáliáról közismert, hogy a bruccolt csomorja őshazája, a terméket világszínvonalon állítják elő, a mi vállalatunk is tőlük vásárolta meg a gyártási eljárást. A négytagú delegációban rajtam, a fejlesztési mérnökön kívül helyet kapott egy tüdőgyógyász, egy leltárügyi szakértő a minisztériumból és egy néprajzkutató-szociológus, aki Tánciskolák a munkásvárosokban című kandidátusi disszertációjához gyűjtött külföldi anyagot. A vendéglátók Bedudália fővárosának központi repülőterén vártak bennünket. Nem virággal, hanem azzal a meglepő információval, hogy szervezési okok miatt egy kicsit változik a program: a szakmai tapasztalatcsere helyett az első héten tengerparti pihenés vár ránk. Újabb kétórás repülőút után a tengerparton kiderült: elfelejtettek számunkra szobát foglalni a szállodában. Hosszas könyörgés után egy javításra váró halászhajó kapitánya megsajnált bennünket, és adott éjszakai szállást. Pénzt nem fogadott el, mondván, megtiszteltetés számára, ha baráti országból jött delegációt láthat vendégül, csupán azt kérte, segítsünk neki halat válogatni, csomagolni, mivel náluk is krónikus munkaerőhiány van. A tengerparti hét gyorsan elröpült. Autóbusszal indultunk vissza a fővárosba. Kísérőnk azt mondta, az út során lehetőség nyílik arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk Bedudália életével. Úgy is lett. Ötven kilométer megtétele után egy megyeszékhelyre érkeztünk, ahol gazdag program várt ránk. Először egy szarvasmarhatenyésztő és feldolgozó kombinátba vittek el bennünket, aztán lovasiskola következett, délben a város polgár- mestere ebéddel várt bennünket, este pedig az új megyei könyvtár és táncklub avatásán vettünk részt. Ha jól emlékszem, az egyik tájvédelmi körzetben éppen a verébszámlálás számítógépes adattárolásával ismerkedtünk, amikor kísérőnknek először megpendítettem, hogy jó lenne végre eljutni a csomorjagyárba is. Azt mondta, nyugi, nyugi, arra is sort kerítünk, de még addig rengeteg látnivaló és élmény vár ránk. Valóban sok mindent láttunk utunk során. Hogy csak távirati stílusban mondjam, jártunk díszszemlére készülő katonai alakulatnál, nászútról hazatérő házaspárnál, beszéltünk vásározó kiskereskedőkkel, megtekintettünk olyan középkori kolostort, amelynek falai közt napjainkban téglagyár üzemel. A legnagyobb hatást az az ipartelep tette rám, amelyet Cvíder- burg mellett egy nemzetközi pénzügyi konzorcium irányít. Ott gyártják a világhírűvé vált hürkecolt burzinkát, Bedudália egyik legismertebb ipari termékét. Mit mondjak? Példás rend, tisztaság, precizitás mindenütt. Felejthetetlen szakmai élmény volt! Országjáró kőrútunk végén, az utolsó pillanatban érkeztünk vissza Bedudália fővárosába. Két óra múlva már indult is velünk haza a gépünk, így nem jutott idő a csomorjagyár megtekintésére. Hazatérve, a minisztériumnak küldött jelentésben kiemelten foglalkoztam a hürkecolt burzinkát gyártó iparteleppel, s javasoltam, hogy nálunk is érdemes lenne elkezdeni a hürkecolt burzinka gyártását. Tegnap telefonon ideszóltak a miniszterhelyettes titkárságáról, hogy a javaslatom alapján delegációt küldenek Bedudáliába. Az öttagú csapatnak az lesz a feladata, hogy a helyszínen tanulmányozza a burzinkagyártást. Természetesen engem, az ötletadót is magukkal visznek. Végtelenül örülök, mert ha egy kis szerencsém lesz, végre eljutok abba az üzembe, ahol a bruccolt csomorját gyártják. Kiss György Mihály HONISMERET — HELYTÖRTÉNET OKNYOMOZÁS: ALKALMI KIÁLLÍTÁSTÓL A MÚZEUMIG „Gitta, én festeni fogok” Nemzetiségi nyelvoktatás Bácsbokodon A bácsbokodi iskola történetének színes eleme a tanítás nyelvének alakulása, a háromnyelvű népesség gyermekeinek anyanyelvi oktatása. A községről készült „Visitatio Canonica” feljegyzései arról tanúskodnak, hogy már az első iskola működésére, az első tanítók alkalmazásakor meghatározó volt a többnyelvű lakosság. A népoktatást is szabályozó Ratio Educationis alapelvei is figyelembe vették ezt a valóságot. A népiskolák felállításánál tekintetbe kellett venni a „A haza különféle nyelvű lakosságát, kik némely helyen vegyesen lakván, két, sőt három nyelven is beszélnek.” Az iskolában az 1848. évi Eötvös- féle törvényjavaslat szellemében mindhárom nyelven folyt az oktatás. Az iskolaszéki ülések jegyzőkönyvei is három iskoláról szólnak egészen az 1894/ 95-ös tanévig. Ekkor azért történt változás, mert a nemzetiségiek szerinti tanteremdgénybevétel jelentős feszültségeket okozott. A német és magyar „iskolába” 130-150 gyermek járt, míg a „Bunyó iskolában” csak 50 körüli volt a létszám. így 1895-től veszi kezdetét az egységes, magyar tannyelvű — római katolikus felekezeti — községi elemi népi iskolai oktatás. A német és bunyevác nyelvet órarendi tanórák alapján tanulták a nemzetiségi szülők gyermekei, amelynek keretében írni és olvasni anyanyelven tanultak. A nyelv- oktatásnak ez a megoldása nem okozott a községben konfliktusokat. A tanítás nyelvének ügye ismételten az 1918. évi őszirózsás forradalom hatására, illetve a népkormány kultuszminiszterének 200.532/1918. számú rendeletére kerül az érdeklődés középpontjába. Ennek hatására 1918. november 25-én tantestületi gyűlést hívnak össze. Tárgya: „a tanítás nyelvének megállapítása.” A tanítók egységesen és egyértelműen a magyar nyelvű tanítás mellett foglalnak állást. A tantestület úgy véli, hogy a tanév közepén ez ügyben nem lenne célszerű dönteni, és ezért a végleges megoldás kialakítását a jövő —- 1919/20-as —r tanévre halasztja. Az elodázott döntésen a történelem gyorsabban túlhaladt, mint azt a helyi tanítók gondolták. A plébános a tan- testületi ülés jegyzőkönyvét 1918. december 13-án küldte meg äz érseki hatóságnak. A kísérőlevélben ez áll: „Minket egyébként már Jugoszláviához csatoltak, s így majd elválik, mi lesz iskolánkkal.” A néhány hónapos szerb megszállás idején az iskolában folyik a tanítás, ha zökkenőkkel is. A szerb hatóság a tanulókat anyanyelvűk alapján bontja csoportokra, s mindegyik a maga tantermében, anyanyelvén tanul. Az 1921. szeptember 4- ei iskolaszék arról határoz, hogy semmisnek nyilvánítja a szerb hatóságok iskolát érintő intézkedéseit és visszaállítja az osztályonkénti csoportbeosztást. Döntenek abban, hogy a tanítás nyelve a magyar és német; bunyevác nyelven írást és olvasást tanítanak. Igen pozitívnak kell minősíteni ezt az intézkedést, hisz az események következtében a bunyevác lakosságot semmilyen hátrány nem érte. A nemzetiségek anyanyelvének oktatása az 1930-as években is zavartalanul folyt. A nevelőtestület fontosnak tartotta az anyanyelv jó színvonalú művelésit. Az 1936. szeptember 11-ei tantestületi értekezlet e kérdéskörben a következőket fogalmazza meg: „A község nemzetiségi lakosságának anyanyelvét úgy is segíteni kell, hogy a hitoktató a vallástan legfontosabb elemeit nemzetiségi nyelven is tanítsa. Az órarendbe heti 2 anyanyelvi órát iktatunk be az írás és olvasás tanításán felül”. Az anyanyelvi oktatást így a 2. osztálytól kezdik meg. Megjegyzik továbbá, hogy az anyanyelv tanítását a többi tárggyal azonos szigorúsággal kell kezelni. A két nemzetiségi nyelvet tanuló gyermekek száma a százat sem éri el. (Az iskola tanulóinak körülbelül 30 százaléka). A második világháború eseményei, ha áttételesen is, de hatnak az iskolai életre. Az erősödő német befolyás Bácsbokodon is érezteti hatását. 1941. augusztus 10-én az iskola szülői értekezletre hívja a község lakosságát. A nevelőtestület azt kéri a megjelentektől, hogy foglaljanak állást abban, hogy az osztályokat átszervezzék-e német, illetve bunyevác nyelvű tanulócsoportokra? Ezzel tulajdonképpen az anyanyelvi iskolák megvalósítását érték volna meg. A német nemzetiségű szülők ezt nem fogadták el és „vegyesnyelvű” osztályok mellett álltak ki. A bunyevác szülők anyanyelvi oktatást kívántak. A szülői értekezlet lényegében nem változtatott ekkor a tanítás nyelvén. A nemzeti és a községi erőviszonyok alakulásának hatására 11942 szeptemberétől az iskolában német nyelvű osztályok működnek. A német nyelv oktatásának feltételei lényegében adottak voltak. A második világháború vérzivataraiból kikerülve az 1945/ 46-os oktatási évben az iskolában magyar tannyelvű oktatás folyik. Igaz, már ebben a tanévben a bunyevác szülők gyermekei közül tizenheten az I— IV. osztályokban szerb tannyelvű iskolába iratkoztak be. (Az összes tanulóknak 4,15 százaléka). A rendelkezésünkre álló források elemzése álapján megállapíthatjuk, hogy a bunyevác iskola létesítésében nagy bizonytalanságok voltak. 1946. március 19-én tizenöt bunyevác iskola- köteles gyermek szülője jelent meg az egyházi iskolaszék elnökénél, és bejelentették, hogy csemetéiket nem kívánják bunyevác nemzetiségű iskolába járatni, hanem csakis magyar tannyelvűkbe. A kor viszonyait jelzi, hogy a német nyelvű tanítás ekkor fel sem merülhetett. A község német (sváb) anyanyelvű lakossága a vesztett háború utáni helyzetben a „némaságban” találta meg a számára legkedvezőbb magatartásformát. A felszabadulást követő évek hatalmi szervezetei is inkább a délszláv lakosság érdekeit igyekeztek érvényesíteni. 1946. március 19-én 9 és 13 óra között a délszláv nemzetiségű tankötelesek számára beiratkozást tartottak Bácsbokodon. A szülőknek meg kellett jelenniük az iskolában és ott egy bizottság előtt nyilatkoztak, hogy nemzetiségi iskolába kívánják a gyermekeiket beíratni, vagy a magyar iskolában nemzetiségi nyelvoktatást kérnek. A bizottság előtt vagy szóban vagy írásban kellett a szülőknek állást foglalni. A beiratkozás eredményes volt. A Vallási és Közoktatási Minisztérium 1946. október J6-án a 117.708/46. X. b.ü.o.sz. glatt intézkedett a bácsbokodi állami délszláv iskola létesítéséről. A minisztérium utasította az állami tanfelügyelőség útján az iskola igazgatóját, hogy nyújtson segítséget az újonnan szervezett intézménynek. Az újonnan alapított iskola első jelentését 1946. december 9-én küldi a megyei tanfelügyelőségnek. Ebben jelenti, hogy az iskolába 24 tanuló jár. Az I—VIII. osztályok számára összevontan folyik a tanítás egy tanítóval. A következő évek mind több gondot hordoznak magukban az önálló iskolaként működő intézmény számára. Molnár János A református tanító fia vasalószénnel pingálta tele a sajóecsegi templom falát. Lovakat, kutyákat, teheneket, majd emberfejeket rajzolgatott egy uszódi parasztgyerek; egy munkanélküli mészárossegéd a tél hidege elől menekült a fűtött Szépművészeti Múzeumba, ott határozta el, hogy ő is festő lesz. Salgótarjánban egy tehetséges cigánygyerek a szeméttelepről kibányászott papírokra másolgatott, ott talált képeket, mert szeretett rajzolni. . . Moldován Domokos Magyar naiv művészek nyomában című kötetének dokumentumaiban található adatokból villantottam föl a későbbi agronó- mus képzettségű Mokry Mészáros Dezső, az uszódi parasztfiú Benedek Péter, a salgótarjáni cigánytelep őslakója, Balázs János életéből egy-egy, a vizuális kifejezés hajlamának jelentkezését fölidéző mozzanatot. A több mint 300 oldalas, számos gyönyörű fekete-fehér és színes reprodukcióval dúsított könyv kétségtelenül legfontosabb és legmagvasabb részei a magyar naiv művészekről készített, többnyire magnós beszélgetéseken alapuló portrévázlatok. A megszólaltatottak, a bemutatottak közül csak Dallos Marinka van életben. Ha Moldován Domokos fiatal filmrendező-hallgató, az egyetem néprajz szakos növendéke nem döbben rá szakdolgozatírás közben a közkeletűen naiv művészként emlegetett festők, faragók sanyarú sorsára, ma sokkal kevesebbet tudnánk róluk. Ami még ennél is nagyobb baj: még több alkotásuk kallódott volna el. Éltető érdeklődés hiányában többen meg sem próbálkoztak volna a vizuális önkifejezéssel azok közül, akik a Moldován Domokos kezdeményezésére szerveződött kecskeméti múzeumban is bemutatkozhattak az elmúlt évtizedben. Egyik-másik vallomásos pályakép Ady szavait juttatta eszembe: „Sósab- bak itt a-könnyek, / A fájdalmak is mások”. Nincs elszomorítóbb a terméketlen gyümölcsfánál, a virágzásban gátolt virágnál. Hiába „vót meg” Benedek Péter hírneve Móricz Zsigmond, az újságok, pesti meg bécsi kiállításai révén, évekig csak trágyát hordott, kapált, tehenet őrzött a ceglédi Basa gazdánál, még csak nem is álmodozhatott rajzolásról, festésről. Ma is borzongat az algyői giccsfestő nőnél lobogó, a vele élő Süli András remekműveit hamvasztó tűz. Úgy lefoglalta a megélhetés Török Sándort, hogy csak hetvenedik születésnapján mondhatta feleségének: „Gitta, én festeni fogok”. Ahány visszaemlékezés,' annyi csodálatos sors, annyi történelmileg hiteles adalék kis honunk közelmúltjához, annyi dráma, annyi hősköltemény. Bánszky Pál, Kerékgyártó István tanulmányainak ismeretében is jó, helyenként vázlatos, esetenként eredeti kutatásra támaszkodó áttekintés A naiv művészetről — a VI. századi magyar emlékanyagtól napjainkig című bevezető tanulmánya. Számunkra különösen kedves a kecskeméti naiv múzeum alapítását dokumentáló fejezet. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Kecskeméti Városi Tanács művelődési osztályának a tiszta forrásokat és a modem művészetet Kecskeméthez vonzó törekvései, jelesül a hazánkban elsőként rendezett népzenei találkozók nélkül ma a hírős város nem büszkélkedhetne a gólyás házban rendezett kiállításokkal és sok mindennel, ami ebből is kinőtt. Szomorú vagy örvendetes, hogy vidéken (is) mennyire személyektől függ jó ügyek sikere. Ha a hetvenes évek elején nem kerülnek új emberek a megyei vezető testületek élére, hasztalan bizonygatta volna néhány népművelő, zenei szakember, építész: hagyományai, adottságai, Katona, Petőfi, Kodály jogán ez a város, ez a kis táj a közép-európai folklorizmus kisugárzó, nemzetközileg számon tartott központja lehet. A helyi kisszerűség, közegellenállás végül is elsorvasztotta Montmartre-i ibolya — nem jut eszembe igazán sikeres operettfilm a közelmúltból. . .) Ez a műfaj, ez az ősrégi játék föltételezi a közös jókedvet, a nagy fölnevetéseket, a zsúfolt nézőtér sajátos hangulatát. Az immár tizenötéves zenés tv-szín- ház ezúttal is igyekezett hozzátenni valamit a már csak a gyorsan futó idő miatt is porosnak érzett történethez, a művésznegyedi fiatalok végülis szerencsés küszködését bemutató előadáshoz. Az eredeti változatban szereplő Parigi, a vén iszákos nevelőapa most hasonlóan öreg és hasonlóan iszákos nevelőanyává (nevelő?) változik, talán dramaturgiai meggondolásokból, talán így teremtve hálás feladatot Törőcsik Marinak. (Él az alkalommal, bár ritkán tűnik föl a képernyőn . . .) Maár Gyula rendező kezdetben — érzésem szerint — óvakodik az operettsablonoktól, a jól bevált hatáscsiholó játékoktól, de nem tud mit kitalálni helyettük. így eleinte azzal szórakozik a tisztelt néző, hogy megpróbálja kitalálni, honnan, mely más zenés játékokból ismerős ez vagy az a fordulat. A minap láttam a Tacskó pompásan ötletes kecskeméti bemutatóján a hótszegény, ám jószívű kislányt, aki titokban saját pénzével segíti ki a titokban imádott, társadalmilag fölötte álló férfiakat, akárcsak most Violetta, a párizsi utcák kis ibolyája. Hol is fordult elő a Montmartre-i ibolya házbérfizetési mizériája? A Bohéméletben! Végül a kis szegény, ám jólelkű utcai énekesnő menti meg a rátarti Nino (a szerelmi vetély- társ) bosszúja miatt majd-majd elmaradt operettet, mint a Nebántsvirág- ban . . . Ki törődik a mese eredetiségével, ha kedvesek a színészek, szépen énekelnek, pergő a játék ritmusa? A televízióváltozat a második részére javult fel, addigra megszoktuk a szokatlan, ám olykor furcsa szereposztást. Az igazán kitűnő Szilágyi Tibor nem sok újjal gazdagítja a zenekedvelő végrehajtó figuráját, akárcsak a derűs Csákányi László nem sorolhatja emlékezetes alakításai közé a színigazgató szerepét. A fiatalok között örvendezhettünk új arcoknak a vasárnapi bemutatón. Márk Iván operatőr szép felvételei felvillantottak valamit a francia főváros bohémnegyedének hangulatából. A Kálmán-melódiákat színvonalasan megszólaltató zenekart Selmeczi György vezényelte. • Benedek Péter Bécs- ben, a művész- házban 1929- ben rendezett kiállításán, önarcképe előtt. e törekvéseket, elszalasztatta a soha vissza nem térő alkalmakat, de legalább az Ortutay Gyula, Nemesszeghy Lajosné, a városi népművelési felügyelő, és néhány vezető által fölkarolt, Moldován Domokos ajándékából tovább gyarapítóit múzeum létrejött és fontos szerepet tölt be a. megyeszékhely, bizonyos szempontból az ország kulturális életében. A más elfoglaltságai miatt az 1973- ban megszervezett, 1976. szeptember 25-én mai helyén megnyílt gyűjtemény vezetéséről lemondott filmrendező kiváló szakember utódának is köszönhetően napjainkban kisszámú, igazán sikeres, további fejlődéssel biztató kezdeményezés dokumentációja város- és kortörténeti krónika is. Híven tükrözi a megyeszékhely kulturális életének ellentmondásait. Egyfelől — mint ez elhangzott Moldován 1969 januári rádiónyilatkozatában — itt fogadták először és nagy szeretettel a rövid idő alatt és nagy segítségükkel rendezett kiállítást, másfelől a városi tanács vezetői nemcsak elzárkóztak a múzeumlétesítés gondolatától, de elhatározták a kiszemelt műemlék-épület lebontását is. (A merev elutasítás láttán javasolták megyei vezetők a gyűjtemény Kalocsára költöztetését.) A Bács-Kiskun Megyei Tanács támogatásával, a Petőfi Nyomdában készült kötet megjelenésével szinte egy időben tűzte ismét műsorára a Magyar Televízió a szerző Magyar Naiv Művészek című, 1972 és 1974 között forgatott, tízrészes portrésorozatát. Néhány apró tévedéstől eltekintve színvonalas könyvet ajánlhatunk olvasóinknak. Heltai Nándor Kína mai iparművészete • Herczeg György Péter földmérő rajza a Kecskeméti Református Egyház anyakönyvében: Göböl Gáspár (1745—1818) híres lelkész, író fiatal párt esket. címmel nyílt kiállítás az Egri Megyei Művelődési Központban. A több ezer éves múltra visszatekintő népi iparművészet csodálatos alkotásai láthatók a kiállításon. Képeinken elefántcsont szobrok. KÉPERNYŐ
