Petőfi Népe, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5. • PETŐFI NÉPE • 5 elmélyülésre • A művész • Ülő figurák AZ ÖNIRÓNIA ÉS AZ ÖNFELEDTSÉG HATÁRÁN replők többsége a műfaj örökzöld alap- tipusaittestesíti meg abban a világban, ahol „sem az úr, sem a szolga nem emelkedik fölül a húson”, ahol mind­kettő azonos mértékben kiszolgáltatott prózai vágyainak. A rendezés és a színészek előadás­módja mindvégig ezt igyekezett meg­erősíteni, ráérezvén, hogy a darabban kizárólag a játék töltheti meg élettel a néző által is jól ismert archetípusokat. Ehhez a „mutatványhoz” pedig — mint a darab is bizonyítja — ma sem szégyen elővenni a (persze csak vissza­fogottabb) bűvészkedést, artistásko- dást, zsonglőrködést. Az önirónia és az önfeledtség jó érzékkel kialakított ha­táron mozgó játék olykor kifejezetten kellemes perceket szerzett a közönség­nek. Csakis ebben az előadásmódban válhatnak elfogadhatóvá — néha él­vezhetővé — a részben közhelyekbe ágyazott vagy közhelyekké vált, félig komoly, félig szatirikus valódi és álböl­csességek, bölcselkedések, s lehettek valamelyest elviselhetők a dramatur­giai szövet legromlandóbb részét képe­ző álmagyarkodások. Alkatához és szerepéhez igazítva persze, de nagyjából mégis egynemű játékstílusban mókázott Csák Zsuzsa (Zsófi mama) és Horváth Károly (Cingár). Vitéz László (Doktor Mikulás) kissé több külsőséggel: maszkkal, jelmez­zel, gesztussal ér­te el ugyanezt az intenzitást. Ko­vács Gyulának a Komédiás (egyébként talán leghálásabb) sze­repkörét sikerült a legszélesebbre tágítania. Előa­dásában emléke­zetes marad a bölcs bolond ön­ironizáló, filozo­fikus — legin­kább korában gyökerező, egyút­tal pedig legma­ibb — figurája. Egymással ugyan szinkronban volt, de a csapatból kirítt a szerelmesek (Nagy Annamária és Turpinszky Béla) kevésbé megemelt játékstílusa. Károlyi Júlia is. A domboldalon* álló hosszúkás bronzalakok rendje, a kőkerekek el­mozdulással fenyegető monumentali­tása már-már félelmetes, hiszen ott és akkor kaptak helyet, ahol és amikor a legtökéletesebben ki tudják fejezni a mindnyájunkat érintő fenyegetettséget. Nemcsak anyag, megmunkálási mód, a tér, amelyben elhelyezésre ke­rül, nemcsak ezek jelentik a műalko­tást. Ismét Abakanowiczé a szó: „Min­den alkotói folyamat kezdetén, akár tudományról, akár művészetről van szó, ott rejlik a megmagyarázhatatlan titok. Bizonyos dolgokat egész egysze­rűen meg kell hagyni titoknak az alko­tófolyamatban is. Megmagyarázva ugyanis megnyomorítjuk vagy meg­semmisítjük őket. A mindent megma­gyarázás korunk katasztrófája”. Műveivel elmélyülésre biztat a mű­vész. A magyarázat kifelé szól, a gon­dolkodás befelé mozgatja meg az em­bert. T. A. A hogyan a nagy tragédi­ák, úgy a nagy komé­diák is megtalálják minden korban a maguk útját a kö­zönséghez. így történt (a többi közt) a napokban is, amikor a kecskeméti Kato­na József Színházban Sha­kespeare: Othelló című drá­májának premierjére gyüle­kezett a közönség, ugyanak­kor a Kelemen László Ka­maraszínház nézőtere is megtelt: sokan voltak kíván­csiak az idei év egyik szóra­koztató vállalkozására, Macchiavelli Mandragórá- jának átdolgozására. Mindkét színpadon a sze­relem és a legnagyobb szen­vedélyek mozgatják ugyan a szereplőket, de micsoda kü­lönbséggel! Míg az egyik műben a sorsok felől egy tőr dönt, a másikban egy (igaz, hogy nemes­fém) éjjeliedény Tk jr 1 Báíme'íyik "Te1- M CISZl hetne perdöntő bizonyíték ar­ra, hogy a két műfajt már szü­letése pillanatá­ban is világok választották el egymástól. • Kovács Gyula • Turpinszky Béla, Horváth Károly, Vitéz László világfi beleszeret az érdekházasságba menekült, szeretetéhes Lucába. Mint sejteni lehet, a fejlemények pontosan kiszámithatók: a furfangokkal késlelte­tett, alaposan megcsavart poén szerint épp az átverésre többszörösen is méltó férj löki a fiatalokat egymás karjaiba. Miközben az alapmű még csak arra vállalkozott, hogy fergeteges bohócko­dás közben helyére tegye az egészséges testiséget, s reneszánsz szellemben fo­gant tanácsokat adjon a teljesebb em­beri élethez, a huszadik századi válto­zat kissé módosul, a képmutatás társa­dalmibb színezetű lesz. Ennek értelmé­ben Nicia mester Mikulás ügyvéddé változik, akinek a gyermekáldás csak az örökségvadászat és a lakáscsere­akció eszköze. „Korszerű” fogyatékos­ságainak is köszönheti, hogy léprecsal- hatóvá, kicselezhetővé válik. A fősze­A kamaraszín­házban látható Maszlag című da­rab Macchiavel- lin kívül több társszerző alkotá­sa. Amint a darab szórólapján is ol­vasható: „az ere­deti után talján- ból magyarította és az Arnó partjá­tól a Dunához kanyarította: Ka­rinthy Frigyes. Romhányi Jó­zsef, valamint a zeneszerző: Aldo- bolyi Nagy György”. A XVI. század elejéről a húszas évek Budapest­jére igazított történetet állította szín­padra a mai nézőnek címezve a színész rendező: Kovács Gyula. Hogy minde­zek után mennyi maradt épen Macchi­avelli —- a középkori drámai tréfák ha­gyományaira is építő eredeti darab­jából, talán nem is érdemes firtatni, hisz már az első beavatkozásnak sem a „restaurálás” volt a fő célkitűzése. Sok­kal inkább érdekes az, hogy szellemével milyen mértékben sikerült megőrizni vagy épp előcsiholni a mindenkori köz­nyelvi próza szórakoztatásra is felhasz­nálható erejét, találékonyságát. Aligha kétséges, hogy a drámatörté­netben számon tartott, 1522-ben szüle­tett alapmű, „az első modern komé­dia”, még átdolgozva is rendelkezik elegendő értékes alapanyaggal ahhoz, hogy egy élvezhető, szórakoztató mai darab születhessék belőle. A szerkezet­teremtő alapsztori örökzöld három­szögtörténet: Kálmánffy Béla, a fiatal • Festmény szít Katarzis címmel, majd 87-ben óriá­si malomkövek sorozatát rózsaszínes csillogású jeruzsálemi kövekből. Köz­ben azonban dolgozik fával, agyaggal TARJÁNI IMRE: Félelem Ha nincsenek emberek, akkor tárgyak. Ha nincsenek tárgyak, akkor fények. Ha nincsenek fények, akkor zajok. Ha nincsen semmi, akkor fütyürészek . . . ABAKANOWICZ KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN A lengyel Magdaléna Abakanowicz élete legnagyobb önálló kiállítá­sával végre Magyarországon, a buda­pesti Műcsarnokban is bemutatkozott. Híre megelőzte, kiállítása pedig bizo­nyítja nagyságát. Rendkívüli alkotó. Világának feltérképezését kezdjük elő­ször anyagának, anyagainak vizsgála­tával. Abakanowicz 1954-ben fejezte be ta­nulmányait Varsóban, nagyméretű festményeiből a kiállításon is láthatunk néhányat. 1962- ben jelentkezik először textilkép­pel a svájci Lau- sanne-ban rende­zett nemzetközi textilbiennálén. A textil mint anyag, számára mégsem színes képecskék megszövésére alkal­mas rost. A formálhatóság izgatja a hajókötélből felbontott szizálban (afri­kai kender), az a gyűrődő, organikus, szabálytalan hajlékonyság, amelynek segítségével az emberi erek, zsigerek burjánzását, a természeti lények bőr alatti világát, rejtett, véres-vörös, ár­nyékos titokzatosságát ábrázolhatja. Ez az az időszak, amikor a textilmű­vészet nemcsak nálunk, hanem a vilá­gon mindenütt robbanásszerűen újítja meg a képzőművészetek — festmény, szobor, grafika — hagyományos sorát. A gobelin a festészetben „robban”, Abakanowicz pedig az első azok kö­zött, akik tértextileket kezdenek készí­teni. Textilszobrok ezek, óriási méretű titokzatos, sötét, erős leplek, kitárul­kozva, magukba burkolózva, sejtel­mes, misztikus létükbe takarózva . . . A textil szövése durva, kemény, nyílá­sok, kitüremkedések, kibukó fonalak teszik emberivé a felületet. Monumen­tálissá nagyított mikroszkopikus lát­vány; utazás az emberi test belsejében. Ez az Abakán-sorozat — mint tulaj­donképpen az összes többi mű — fo­lyamatosan kiállítási tárgyként szere­pel, megszületése, az 1960-as évek kö­zepe óta. A lágy anyagok érzékenysége, formálhatósága ezekben az években bi­zonyította be, hogy sajátos kifejezőesz­köz az elvont, de mindenképpen a léte­zéshez kötődő gondolatok ábrázolásá­ra. A művész így vall: „A szál: bolygónk szerves felépítésének alapeleme. Ebből épül fel minden élő szervezet, a növé­nyek és saját szöveteink is”. A nyolcvanas években Abakanowicz új anyagokat keres; 33 bronzalakot ké­Tér, kkoriban egyebet sem csinált, mint naphosszat olvasott, a történetek világában élt, ezért álmai könnyűek és szépek voltak, mint a színes léggömbök, ha elszakad a cérnaszál, s messzire röpí­ti őket a szél. Talán a Csendes-óceán volt, talán csak a Balaton, mindenesetre a hidrop- lán ott lebegett a víz felett, kosarában Viktorral, meg a sárga hajú lánnyal, akit a fiú abban az időben elképzelt ma­gának. A férfi alakját már odafentről megpillantotta: félterpeszben állt az öbölben, s a víz felett lebegő pá­rán át egy bizony­talan eredetű zöld fényt fürkészett, mely egyszer felvillant, máskor homályba veszett. Mögötte ha­talmas kert húzódott, ami ápolt parkra emlékeztetett, a körbehuzalozott fákon lampionok lebegtek bizonytalanul, akár a magányos hinták, piros-sárga-kék vi­láguk alig észrevehetően hunyorgott a holdfény éles sugarában. A hidroplán leereszkedett, s Viktor talpra segítette a lányt. — Valami Gatsbyt keresünk! — for­dult aztán a férfi felé. — Én vagyok, öreg baj társ — moz­dult Gatsby. Viktor egyáltalán nem lepődött meg a megszólításon: tisztában volt vele, hogy az egykori katonatiszt —■ bár ez is csak sejthető — így nevezi társaságának férfitagjait. Gatsby szórakozottan végignézett rajtuk. A hajviseletükön és a ruházatu­kon hosszasan elidőzött a pillantása — a lány mellére omló bő pólón felirat: „Gatsby". — Esküvő volt itt vagy házibuli? — nézett körül Viktor. —- Nem, esküvő még nem volt. — Gatsby hangja egy pillanatra mintha megcsuklott volna. — Csak a szokásos szombat éjszakai estély, öreg bajtárs. Fáradjatok be a házamba, meghívlak benneteket egy italra. M iközben átvágtak a frissen nyírt gyepen, s megkerülték az úszómedencét — Gatsby természete­sen nem sejtette, hogy egy késő nyári napon, ott, a falevelektől tarkálló, szellő kavarta vízen éri a végzetes lövés —, a lány kezében megjelent a kazettás mag­netofon, és felharsant a jazz. Gatsby megtorpant, szeme villant. — Ez az! — kiáltotta. — A zeném, a korszakom. . . A fák közül hirtelen előbukkant a ház: hatalmas, hófehér építmény, base- ball-pálya méretű terasszal, világos ab­lakokkal. A hall is fényárban pompá­zott, akár egy indulásra kész hajó. A fa­lon a naptár az ezerkilencszázhuszonö- tös esztendőt mutatta. Gatsby kitárta a bárszekrényt. — Még a szesztilalom idejéből valók .— kacsintott az üvegekre. — Magam csempésztem. — Na, akkor jó vének lehetnek — jegyezte meg a lány. — Ugyan! — intette le Viktor piron­kodva. Gatsby pillantást váltott a fiúval. Majd leemelt a polcról egy üveg whis­kyt, s kristálypoharakba töltött. Ittak — a házigazda csupán az illendőség kedvéért nyalt az italba. — Scott küldött benneteket? — ér­deklődött később. — Kicsoda? — húzta föl a szemöldö­két a lány. — Mr. Fitzgerald— mondta gyorsan Viktor. — Nem ismerek ilyen nevű embert — így a lány. Gatsby szemrehányóan nézett rá. — Mondd csak, te nem olvasol, baby? — Dehogynem! A divatlapokat és a heti slágerlistát. Viktor ismét nyitotta a száját, ám mint az álomban oly sokszor, képtelen volt megszólalni. TARDI GÁBOR: Egy romantikus álom — Tudom, kissé elfogult vagyok vele szemben. .. kezdte Gatsby némán, aztán erőt merítvén felhajtotta az italát. — Azt is tisztán látom, hogy rosszul áll a szénája manapság. Nyakig van az adósságban, és az új regényével sem ha­lad. Esténként felönt a garatra, rendsze­rint a taxik tetején utazik a feleségével meg a barátaival, ha kedve szottyan, bankjegyeket tépked a fogával, aztán szerteszórja, mint a tehetségét; a taxiso­főr, amikor nem tudja tovább nézni, le­fékez, kiugrik a pénz után; Scott akkor maga ül a volán mögé, s továbbszá- guld. . . — Érdekes ember lehet — vélte a lány. — Valóban az... Éppen ezért, a „Nagy Gatsby"-t igazán elolvashattad volna tőle, baby. atsby elfordult, a nyitott abla­kon nézte a vizet, amely most egy dézsa szurokra hasonlított, — csu­pán a zöld fény motozott a távolban. — Látjátok?! — fakadt ki csillogó szemmel. — Csónakkikötő lámpása lehet — mondta Viktor. — Hazugság! — kiáltotta Gatsby. Rögtön azután kézfejével megtörölte a homlokát, elmosolyodott. — Az nem le­het, öreg bajtárs. Rosszul tudod. Egy ideig csönd volt. Szél indult, a függöny sejtelmesen meglebbent, mint a teniszező lányok szoknyája szervánál. — Ugye, maga nagyon gazdag? — kérdezte a lány. — Igen, én nagyon gazdag vagyok — felelte Gatsby őszintén. — És hogyan szerezte a vagyonát? Gatsby válasza helyett dúdolni kez­dett: Én vagyok az arab sejk, Szeretsz engem, tudom, hej! Hogyha alszol éjszaka, Bebújok a sátradba. . . — Ne mondja, hogy olajkutatással foglalkozott, vagy részvényekkel speku­lált. . . —folytatta a lány. — Azt azért mégsem! — kacagott föl Gatsby. — Akkor tehát aranyásó volt? — Az sem. Viszont ne feledd, baby, hogy egy kevés ésszel minden időben előre lehetett — lehet -— jutni. T Tiktor álomporral hintett szeme V előtt pergőn követték egymást a képek —: mennyi mindent megpróbált, mégsem jutott kellőképpen előre, annak ellenére, hogy nem tartotta magát telje­sen ostobának. A lány sokat ígérőén pislantott Gats- byra. — Ha akarja, elvehet feleségül — mondta egész halkan. Gatsby a mutatóujját szelíden végig­húzta a lány arcán. — Valahol, az öböl túlsó partján áll egy ház — Kezdte ismét a távolba réved- ve- — Éppen olyan nagy, és éppen olyan gazdag, mint az enyém. — Maga pedig egyszerűen kirabolta! — csapott a homlokára a lány. Viktor lesütötte a szemét, de Gatsby mintha nem is hallotta volna a szavakat, zavartalanul folytatta: — Egy hölgy is él abban a házban, a legszebb, és talán a legelkényeztetet- tebb, akit valaha ismertem. A háború előtt, amikor én még nagyon szegény voltam, igencsak jóban voltunk. De az idők során elszakadtunk egymástól, s most hiába keresem. Egyszer azonban hírét veszi az estélyeimnek, így majd ö talál meg engem...-— Megtalálja, feljelenti, Gatsby urat meg jól bezárják! — kiáltotta a lány. — Megtalál, ismét belémszeret, és egymáséi leszünk. — Ahogy azt Gatsby úr elképzeli! Okosabban teszi, ha eltűnik a környék­ről. . . F ik tor ettől már ébredezni kezdett — emelkedik a hidroplán, tű­nőben az álom, de Gatsby képzelt alakja még biztosan ott van az öbölben, tekin­tete nyugtalanul kutatja a messzeséget, és nem gondolhat a fékcsikorgásra, a tompa puffanásra, meg a vérre az autó vészhárítóján, a fegyverre, s az erősek törvényszerű diadalára a gyengék tavi- rózsaszerű lebegése felett, amely már akkoriban sem számított árulásnak. Hólabda-álmai mégis állják az időt. Hiszen még manapság is kiárusítható belőlük póz, gesztus, és divatos ruhada­rabok. MAKAY IDA: Régi szerelem margójára Palack az óceánban, mely partot sosem ért, ige rég elfelejtett nyelven. Szó, mit nem ért senki. De visszhangozza, kongatja föld s az ég. Küszöbön kisaijadt gyom. Vak szemben néma kép. Tűz elhagyott szobában. Nincs mért, de ég — csak ég. FRIGYESY ÁGNES: Pirkadás le vetkezik az éj ágyába viszi szerelmét a hajnalt s vércsík pályán útnak indítja gyermekét: a Napot

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents