Petőfi Népe, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. március 26. • PETŐFI NÉPE • 5

KECSKEMÉTI TAVASZI NAPOK

Emlékművek és cégérek

• Történelemkönyv

Kő Pál kiállításának látogatója az Erdei Ferenc Művelődési Központ földszinti termében a plasztikai szélsőségek világába lép. Az emlékművek és anti-emlékművek, a panoptikumi és heroikusán klasszikus figurák közös társasága az első pillanatokban talán frivo- lan játékosnak tetszhet. Gyorsan megfagy azonban a néző arcán a mosoly, mert felszabadító, köny- nyed humor helyett inkább fekete humort talál, és beleborzong a lenyűgöző, de feszélyező plasztikai szituációk hangulatába. A tehetetlenség, kiszolgáltatottság kap formát a Verseny című, három, nyakig zsákba kötött figurából álló kompozícióban, melyben a szereplők egy emelkedőt imitáló falapon igyekeznek reménytelenül, de hallatlan erőfeszítéssel felfelé.

Kő Pál a hatvanas évek közepén végezte iskoláit a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1968-ban kapott diplomát, ekkortól tartja számon a szakma és közvélemény. Indulásától szívesen gondolkodik —akár egyidejűleg is — többféle anyagban; karakterikus faszobrai mellett első megbízásos munkája egy terrakotta dombormű volt. Már a hatvanas évek végén annyi friss ötletet és érettséget hozott

— az újdonságokban egyébként éppen nem szűkölködő kortárs szobrászatba, hogy nemcsak kriti-' kusait, hanem idősebb pályatársait is csodálkozásra késztette. Professzionista szinten tudja a szobrászat mesterségét, de egyúttal birtokában van annak az iskolában nem elsajátítható, egészen rendkívüli folklorisztikus szemléletnek is, amely „szakmai, esztétikai esendő- sége ellenére a naiv szobrászatnak egyedüli vonása”. Különleges tehetsége van a legelső pillanattól ahhoz is, hogy ezt a — legtisztábban a népművészeti alkotásokban és a tárgyi néprajzban megbúvó

— szemléletet egyéniségének erejével szintetizálja. Sajátos tehetséggel emeli a „nagyművészet” szférájába a népi témát és a népi szemléletet. E szellemben fogant munkái —.mint a kiállítás látogatói is tapasztalhatják — bármely alkotói korszakában olyan nemzetek fölötti néprajziságot képviselnek, amilyen a valóságban soha nem létezett, amilyet csak egy különleges tehetségű, szuverén művész teremthet magának.

Ennek az egyetemes, fiktív folklórnak legjellemzőbb tulajdonsága minden új iránti nyitottsága, hogy erőteljes hangulatokat és eredeti

gondolatokat képes megalkotni. E különleges folklórban jelen vannak a román kor reprezentatív emlékei és rekvizítumai mellett a pop art, a szürrealizmus hatása a dada leleménye, miként tematikájába is beilleszkednek Schagall képei és Mikszáth regényei, a népballadák és a bibliai mítoszok elemei. Formai fantáziája termékenyen hódítja meg maga körül a legkülönfélébb témákat és tárgyakat.

A torzók, a félig ló, félig nő mitologikus szörnyszülöttek (Színház), a történelmi alakok (III. Béla, Mátyás király, Károly Róbert) az egyetemes kultúra kiemelkedő képviselőinek (Bartók Béla, Luther Márton, Sütő András) társaságában „élik világukat” például a közönségesebb származású „cégérek”. Kiegészítik, de lezárás helyett talán még nyitottabbá teszik a szobrászművész világáról a képet a szürrealizmussal is megtermékenyített, egymással sokszor közeli rokonságban álló szimbolikus vagy jelképes figurák (Úton, Népdalgyűjtő, Ádáméva).

Gyakran többféle léptekben, anyagban — mintegy variációként is — megismétlődnek a témák, figurák, melyek új dimenzióélményeket kínálnak. Furcsa léptékváltásokat, „mutatványokat” követhetünk, melyekben a kicsinység, a zsugorítás csak felnagyítja a jelenségek groteszk voltát. A sokféle anyagból (bronzból, fából, textilből) és sokféle stílusból gyúrt alkotások leggyakrabban a mindennapok, a költőietlen hétköznapok hangulatát állítják akár egy az egyben is a közönség elé. Maradandó értékű produkciói bizonyítják, hogy ez a tüntető keresetlenség olykor ellentétbe, egy nagyon is költői kifejezésbe fordul át. Ezzel együtt is tetten érhető, amint ezek az alkotások a „modern” szobrászati hagyományok szellemében fogant, emelkedetten érzelmes társaik között egy populárisabb, „érzékibb” művészetszükségletet vesznek célba. Mivel a most látható válogatás időben is nagy ivet fog át, több korszak értékes alkotásaiban szembesülhet a néző divatokat is átlényegítő frissességgel, eredetiséggel, meggyőző erővel.

Károlyi Júlia

MÁTYÁS FERENC:

Kihunyt szerelmünk

Midőn kitűzte a viharban sebzett ég aranyérmét a nyár, arcod is szebb lett a tájjal, Angyal, térded összekoccant, távoli álmom villámát te hoztad.

Úszott az idő alig hallhatóan, riadt vadkácsa bukdácsolt a tóban, karod hulláma elragadta vétkem,

* s megtisztítottál szép szájad tüzében.

Siófok, Fonyód, becsukott ablakok, kihunyt szerelmünk már csak legenda ott. Fehér kendődet. Angyal, te lengeted, — vagy csak egy sirály az, ami fönt lebeg.

TARJÁNI IMRE:

Mezítláb futottam

Almahéjat és macskát vitt a víz.

FelpufTadt testén káposztalevél.

Az aszfalt felolvadt, forró volt a nyár, s én mezítláb futottam a szekerek után.

Erős emberek hordták a kazlakat.

Epret loptam, vizet vittem nekik,

— egy egész kannával ittak.

Különös volt, mintha lángolt volna minden,

— talán el is égtek.

Csak én maradtam élve: a vízhordó gyerek.

BÁBELŐADÁS — ŐSBEMUTA TÓ

Kalandozások Ihaj csuhaj diában

Sütő András műveivel, gondolataival, anyanyelvűnk gazdagságával találkozni mindig nagy élmény. Sok város büszkélkedhet drámáinak, vígjátékának bemutatóival. így Sepsiszent- györgy, Nagyvárad, Marosvásárhely, Kaposvár, Budapest. Külön öröm, hogy most Kecskemét adja elő a szerző legújabb mesejátékát. Ismerjük őt, mint novellaírót, drámaírót, esszéírót, meseírót. A mesejátékírót most köszönthetjük először. Ősbemutatóra vállalkozott a Katona József Színház Ciróka bábtagozata. Feladatuk amennyire különleges, egyedi, szép vállalkozás, olyannyira nehéz is. Mert hová és kiknek soroljuk ezt a darabot? Mesejáték — írja Sütő András a műve elé, mégsem csupán az, hisz olykor bal- ladisztikus, drámai hangvételű. Lehetne akár mesedráma vagy drámai mese. Kategorizálhatatlan tehát.

A kalandozások Ihajcsuhajdiában két szerelmes: Kancsócska és Csillagvitéz történetét meséli el. A kacagás birodalmába jutunk, ahol a Halál sugallatára Isten megtiltja a sírást. Csak kacagni lehet. Kancsócska mégsem tudja elrejteni bánatát: könnyet hullat szerelméért, akit katonának visznek. A Halál maga mellé rendeli Kancsócskát, Csillagvitéz pedig a Halál markából Hékás kutyája társaságában útnak indul megkeresni az elveszett kedvest. Sok kalandon esik át; találkozik Istennel, akitől a csódatévő tarisznyát kapja, beszélget a Halálmadárral, földesúri lakomázók közé kerül, találkozik egy vén öregasz- szonnyal, majd megérkezik a Pokol kellős közepébe: Ihajcsuhajdiába. Csillagvitéz mindenünnen megmenekül és végül Kancsócskára talál. Három dolognak köszönheti erejét: Istentől kapott tarisznyájának, furfangos eszének, és a csodás jeleknek. Mert a madár, az öreganyó s az ördöglány képében Kancsócska jelenik meg neki...

A valóság merítkezhet a meséből, a mese mindig merítkezik a valóságból.

Abból a valóságból, melyben az író él, melyből útnak indítja írói fantáziáját a mese útján. Sütő András műveiben a hatalom és kiszolgáltatottság visszajáró, örök téma. Ebben a mesejátékban is megfigyelhetjük a hatalmasokat: Istent, neki alárendeltje a Halál és Szent Péter. Ezen az oldalon foglal helyet a bíró, a csendőr, a földesurak és az ördögök. A kiszolgáltatottak pedig: Kancsócska, Csillagvitéz, Hékás kutyája és segítőtársuk, a ló. Csillagvitéz mégis lázongó ember (Rumi László), aki a Halállal is bírókra kel. Legizgalmasabb és talán legnehezebb szerep Kancsócskáé (Nagypál Mária), aki négyszeres átváltozáson megy keresztül. A Halál mellett csúffá változik, majd madár képében (halálmadár, ugyanakkor. Csillagvitéznek szerelemmadárrá) jelenik meg. Később öregasz- szonnyá vénül, aki azonban őrzi a szerelem boldog kacagását. Legvégül mókussá, majd ördöglánnyá alakul, aki kedvese csókjától nyeri vissza eredeti formáját.

Akaratlanul is megidéződik bennünk az Advent a Hargitán című dráma Rékája, aki szintén többszöri átváltozáson megy keresztül. Az író mindkét darabban az elmúlásért, a régi alakért, formáért, az ifjúságért harcol. Réka ráncait akarja lemosni, Kancsócska öregasszonyi, majd ördögi mivoltát akarja megváltoztatni. Ebben a mesejátékban a furfang, a szerelmesek győznek: Kancsócska visszanyeri régi arcát. Harca az elmúlással sikerűi. Olyannyira, hogy a Halált küldik majd halálra. Isten (Pályi János) mindenható: mindenki titkába belelát, mindenkit ismer, mégis van hibája. Mint afféle úr, szeret aludni, s nem szereti, ha zavarják. A csendőr (Pályi János) kezében hatalom van, mégis nevetséges figurává válik, hisz Hékás kutya (Vajda Zsuzsa) is túljár az eszén és leharapja fél fülét, Szent Péter (Tímár Zoltán) Isten jobbkeze, mégis szeret iszogatni, s lelkesen páholja a Halált; rivalizáló társát. A Halál (Kovács Géza) a legkegyetlenebb, ő tizedeli az embereket, s várja Istentől a rendeletet: kit vihet magával. Munkáját pedig akkor végzi jól, ha minél több embert visz el.

A kecskeméti ősbemutató rendezője: Seprödi Kiss Attila. Egyik nyolcéves kis néző figyelte meg, hogy a Halál egyre hatalmasabb lesz, ami bravúros rendezői ötlet: Szinte a színpadot a nézőket is a Halál uralja a darab végefelé, körbezárva Kancsócska és Csillagvitéz életét, a mi életünket is. Ott lebegünk a karjában születésünk pillanatától. A mesei furfangnak köszönhetjük mégis, hogy Csillagvitéz maga helyett a Halált fekteti koporsóba. Mert mesében a Halál is meghalhat, élete lehet véges. Az Életfa elképzelése költőien sikerült, ahol egy-egy falevél egy-egy színész arca, s mint levél a fáról: hullunk mi is az Élet fájáról. . . Bábjátéknak lehetünk tanúi, mégis három szereplő színészi arcával is megjelenik: a Halál, Csillagvitéz és Kancsócska. Minthogy szimbolizálva, hogy kiléptünk vagy kiléphetünk a mese világából, s lám mennyire hasonlít a mi életünk is a mesebeliekéhez. Mert az elmúlás minket is kísért. Bár mesejátékot láthatunk, Sütő Andrásnak ez a műve is létkérdésünket feszegeti: lehet-e élni olyan világban, ahol a tiltás és parancsolás kézenfogva jár, lehet-e gyászos gondolatainkról megfeledkezve (Kancsócska bánata) kacagni?

A Ciróka bábegyüttes újszerű feladatra vállalkozott: kornélküli bábjátékra. S az újszerűség mindig nehézséget jelent. Nem könnyű gyermekeknek is, felnőtteknek is egyaránt játszani! Az egyik délutáni előadáson mégis érdekes látványnak lehettünk tanúi. Az első sorokban ugyanis 7-8 évesek, hátrébb 13- 14 évesek, s leghátul pedig felnőtt nézők ültek. Kívánjuk a Cirókáéknak továbbra is a „kicsi” és „nagy” nézőket!

SZ IKSZ AI KÁROLY

Zsákolás

Akkor már negyedik éve cipeltem a krumpliszsákokat a piacon; hatkor nyitottunk, de már félhatkor ott kellett kínlódnom a standon. Miközben Belényesi, a gyomorbajosokra jellemző rosszkedvvel és savanyú szájszaggal eltüntette álomtól vizes arcát az újságja mögé, addig nekem a külső raktárból föl kellett terítenem az árut; mire végeztem, Belényesi is végzett az olvasással (valamint bőséges reggelijével), s immár oly elégedett mosollyal a szája körül, mintha Lourdes-ből tért volna vissza egy vadonatúj gyomorral, megveregette a vádiamat, ami az ő sajátságos főnöki nyelvén azt jelentette: hozhatom a kávét, én pedig átlábaltam a büféhez, s amíg Tériké, a negyvenes éveit taposó lóarcú büfésnő a híg feketével foglalatoskodott, addig a többi zsákossal kört alkotva a bódé előtt, kijátszottuk a hozzá való „betétet" (legtöbbször rumot), a végén pedig kijelentettük, elegünk van ebből az istenverte piacból, meg hogy rövidesen itt fogjuk hagyni az egészet a francba . . . Persze seTlki sem hagyta ott.

Már évek óta így kezdtük a napot, nyilván a fejünkben maradt hajnali meló pormacskái miatt. (Egyébként volt közöttünk néhány öreg, akik már húsz éve, hogy odaragasztották a hátukat a zsákokhoz, és húsz éve nap mint nap közölték ugyanezt. . .)

Aztán hat órakor kinyílnak a láthatatlan kapuk, s néhány korán kelő háziasszony lassan kisöpti belőlünk' maradék rosszkedvűnket; szerencsére olyanok ezek a pillanatok, mint egy eső utáni tócsa az úttest közepén: hol így, hol úgy, de hála az örök körforgásnak, mindenképpen fölszívódik a levegőben.

Aztán tíz órakor megjön a haverom, Gutman. Vékony, gyurmaszerü figura, hosszú orrnyergén vastag pápaszemmel, amilyet a matematikusok hordanak.

( Három évvel ezelőtt ismertem meg a Vidám Park játéktermében. Szegény, kiment egy kicsit szórakozni, de a nyerőgép helyett őt „vették le". Az efféle markecolás úgy történik, hogy a sasszemüek kifigyelik a balekot, aztán öten-hatan körüláíl- ják, a balek meg a tenyerükbe számolja az utolsó fillérjét is, hiszen a rugóskés tompa fénye már ott jegesedik a nyakán. De Gutman annyira szerencsétlenül állt a kör közepén, hogy megsajnáltam; száján a bőr olyan száraz volt, mint az elefánt háta, míg valószínütlenül hosszú ujjait igyekezett rövidre vágott hajába fészkelni, de a fodrász remek munkát végzett, így aztán kénytelen volt ujjaival más munka után nézni: nyirkos tenyeréből hamarosan előkandikált a pénztárca. De mondom, megsajnáltam. Akkor volt elsőéves egyetemista a TTK matematika —fizika szakán.)

— Szóval maga lenne az — mondja Belényesi, aki leszámítva gyomorbaját, ami időnként olyanná teszi, mint valami kli- maxos öreglány, alapjában véve nem rossz főnök. Sokmindent elnézett már nekünk az idők során, különösen nekem, mert állítólag hasonlítok a fiára. Zöldségre-gyümölcsre például nincs gondunk, hiszen azt megtermeli a bolt, s ha valamelyik eladó lebukik a népi ellenőröknél, a büntetést Belényesi fizeti ki, mivel tisztában van azzal az egyszerű ténnyel, miszerint jobb, ha a tudtával és beleegyezésével lopunk kevesebbet, mintha a tudta nélkül hazavinnénk a fél boltot.

— Igen — válaszolja Gutman, és tekintetével máris mentőövet keres; riadt szembogara az arcomon állapodik meg.

A főnök persze mindent tud. Gutman fölcsinálta a barátnőjét, és most kellene neki egy kis pénz. —«- Zsákolt már krumplit? — kérdezi, s sovány beesett arcában mintha megindulna a vér. r

— Éppenséggel megpróbálkozhatok vele — válaszolja Gutman.

— Fél napra százötven forint — zárja le a témát Belényesi.

Aztán már a raktárban állunk, és nyeljük a port. Gutman

percenként fújja az orrát, elgémberedett ujjaival alig bírja tartanba zsák száját.

— És te még erre a hiénára mondod, hogy rendes ember — lihegi közben; ahogy a sarokba húzza a zsákot, az alja valósággal fölnyalja a földre rakódott port.

— Azt vártád talán, hogy azonnal a nevére írat?

Gutman nem válaszol. Újabb üres zsákért nyúl; két könyökével kifeszíti a száját, s a lapátom elé rakja. Miután ezt is a helyére húzta, csak akkor szólal meg; — Vajon mi a francot zabálhat rajtad?. ..

Megvonom a vállám.

— Állítólag hasonlítok a fiára — mondom.

— És? — kérdezi Gutman.

— Nincs és. Ez van. Állítólag hasonlítok a fiára, aki Amerikában él.

— Disszidált?

— Három éve, hogy kiment. Los Angelesben él. Ha akarod, pihenhetünk.

Gutman azonnal végigdobja magát a krumplihegyen.

— És vajon tartják a kapcsolatot?— kérdezi aztán.

— Hát persze, hogy tartják. Leveleznek, meg ilyesmi. A fiú minden évben meghívja az öreget, de az nem akar kimenni. Azt mondja, ez már túl messze van neki.

— Most már értem, hogy miért nem szól semmit, ha két napig nem mész be—mondja Gutman. — Nem akar elveszíteni, hiszen az alter egoddal te tartod benne a lelket.

Délben átmegyünk a Májasba, és ledöngetünk két üveg sört.

Gutman szemmel láthatóan kifáradt. A délelőtt még oly tiszta nadrágja most hervadton kókadozik köpenye alatt, jelezvén, viselője a munkásosztályhoz tartozik.

Aztán visszamegyünk, és folytatjuk a munkát.

Most is én lapátolok, Gutmannak már szinte csak a mérleggel kell törődnie; a húszkilós zsákok katonás rendben sorakoznak a fal mellett; igaz, a hórukk-melót lehetetlen lenne Gutmanra bízni. Még nekem is vigyáznom kell, nehogy elvágjam a gumókat; elég egy rossz mozdulat, s a lapát éle úgy megy bele a burgottya hófehér testébe, mint kés a vajba.

Amikor végzünk, a maradék zsákokat magunk alá tesszük s végigheverünk a padlón. Nekem isjólesik a pihenés. A por lassan leülepszik, s verítékünkkel elkeverve összesározza bőrünket. Gutman a kezdőkre jellemző módon azonnal vakaródzni kezd.

— Én a helyedben megtartanám a gyereket—mondom, hogy eltereljem a figyelmét. — Biztosan szép kiskölyök lenne.

Gutmanfélkönyékre emelkedik, rámnéz, de nem szól semmit.

— Igaz, hogy semmi közöm hozzá — próbálkozom tovább — de vétek lenne elvetetni. . .

— És majd te fölneveled, igaz?! emelkedik föl Gutman, s most egyáltalán nem hasonlít a három évvel ezelőtti balekra, akit annyira megsajnáltam akkor. — Tudod, hogy mennyi lesz afizetésem, miután elvégzem az egyetemet? Háromezerhatszáz forint!

— Ha idejönnél, itt megkereshetnéd a nyolcat. . .

— Ezek szerint kár volt elfecsérelnem négy évet, igaz?

Háromra átballagunk az üzletbe. Átvergődünk a pult és a testes eladólányok közötti résen, s máris ott állunk Belényesi asztala előtt. Az asztal fölötti falon fölrajzszegezett színes fotó: a kép Ronald Reagant és Belényesi fiát ábrázolja, amint mosolyogva átölelik egymást.

Belényesi nem ellenőrzi le a munkánkat, látatlanban fizeti ki Gutmant; a megbeszélt százötven forint helyett ötszázast nyújt oda neki.

— Nem tudok visszaadni— hebegi Gutman.

— Tegye csak el, fiatalember — válaszolja Belényesi, és táskás szeme alátt a káposzta színű bőr lassan homokszínűvé változik.

Gutman úgy nézi a pénzt, mint éhes ember a pékség kirakatát, majd tekintetét gyanakvásba mártott zavartsággal rám emeli.

— Tedd csak el nyugodtan — vigyorgok. — A főnök úgyis leveri rajtam.

Műszak végén visszamegyünk a Májasba, de Gutmant nem engedem fizetni; ha el akarja vetetni a gyereket, ne mondja azt, hogy az útjába állok. Lejátszunk néhány kört a zsákosokkal, hálistennek ma nyerő vagyok. A pálinka, mint egy forró fürdő, fölmelegíti és átjárja a testemet. A mikor kilépünk a kocsmából, már teljesen besötétedik, s a hideg szél azonnal átrendezi arcunk molekuláit. Gutman egész úton hálálkodik. Tulajdonképpen kedvem lenne neki elmondani az igazságot, de tudom, azzal csak Belényesit tenném tönkre. Kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia nincs is Amerikában, s hogy az a fénykép ott az öreg asztala fölött az egyik barátom műve, kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia annyira szétitta az agyát, hogy már három éve a zártosztályon fekszik, de Belényesi nem akarja, hogy kitudódjon , legalábbis még nem .hát ezért találta ki ezt az egész disz- szidálást, és még annyi mindent szeretnék mondani Gutmannak . ..

Már a Körtéren járunk, amikor megérinti a vállárnál, és halkan megkérdezi:

— Mondd, te miért vagy ennyire jó hozzám?

Zavaromban a sálamat kezdem babrálni, majd fölnézek, és

megpillantom az egyik söröző neonreklámját.

— Na gyere, megiszunk egy korsóval, és közben elmondom —hallom a hangomat, és máris tuszkolni kezdem a bejáratfelé.