Petőfi Népe, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-08 / 32. szám

1988. február 8. • PETŐFI NÉPE • 3

NEM LESZ ZSÁKUTCA KASKANTYÚ!

Mire költötte, költi a pénzt a tanács?

• Dózsa Péter tanácselnök: — Az új út lerövidíti a megyeszékhely és a község közti távolságot.

• Az állami gazdaság volt kaskantyúi kerületének épülete.

Merre menjen?

■

Tétova szülőkkel beszélgetek. Bizonytalanságuk egy tőről fakad. Arra szeretnének választ kapni, bizonyosságot szerezni valakitől, merre irányítsák gyermeküket, hogy megállja majd a helyét az életben. Nem szeretnék ugyanis, ha valamikor szemrehányást kapnának a rosszul kiválasztott szakma, a helytelen útirány, a pálya téves kijelölése miatt. Egyáltalán, kérdezik, lehet-e manapság nyugodtan ajánlani bármiféle hivatást a fiataloknak? Olyat, amelyiknek a becsülete megmarad, értéke nem csökken az évek során. Ahol az utódok majd biztonságban dolgozhatnak, s nem lesznek kitéve egy esetleges gazdasági — mai szóhasználattal — struktúraváltás váratlan buktatóinak.

Kudarcok és útkeresések jutnak eszembe a régebbi időkből — saját életem emlékei is —, amikor történelmi viharok és politikai cikcakkok kereszteztek sorsokat, dobtak félre embereket. Kényszerítve őket, hogy gyakran lakóhelyüket is elhagyva változtassanak pályát, foglalkozást, a betevő falat, a család megélhetése érdekében. Aztán jött egy olyan időszak, ami- . kor a divatos — magyarul: a jobban fizető — szakmák lehetősége csábította a pályaválasztó fiatalokat. Ezt követte a felnőttkorban elhatározott pályamódosítások korszaka. Milyen megjepő volt eleinte azt hallani, hogy diplomás emberek állnak be taxisofőrnek, benzinkútkezelőnek, netán pincérnek. Kiderült, hogy másként nem tudnák belátható időn belül elérni céljukat: a normális lakást, a család elképzelt, tűrhető életnívóját.

Mostanában hallom, hogy a divatos szakmák is átértékelődnek, dolgozóik, művelőik szintén gondokkal küzdenek. Megingathatatlannak vélt ipari pályákról átcsoportosítják, küldik el az embereket. Nem, a világért sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy minden foglalkozási ág bizonytalanná vált körülöttünk. De úgy látszik, tudomásul kell vennünk, hogy az abszolút biztos pálya egyre kevesebb. Amikor a szülők az életre készítik fel gyermekeiket, a kitérők eshetőségével is számolniuk kell.

Egyik ismerősöm bizonyára jó szakmát választott fiának, aki most fejezi be a szakközépiskolát: élelmiszer-ipari gépész lesz belőle. Mégis úgy döntött a család, hogy szerezze meg a fiú

az elektrotechnikusi végzettséget is, mivel mostanában az üzemek gyakran amolyan „átváltható” szakmájú embereket keresnek. Az iskolák még messzi vannak ennek az igénynek a kielégítésétől, nem a széles alapozás, hanem az egyre szűkebb specializáció felé haladnak. De ebbe az ingoványos témakörbe most ne bocsátkozzunk bele. Az előbbi példánál maradva nyilvánvaló, azt a fényűzést, hogy több szakmát is adjanak gyermekeiknek, ma még csak kevesen engedhetik meg maguknak. Beleszámítva azt is, hogy némelyek örülnek, ha fiuk-lányuk elbukdácsol valahogy a szakmunkás-bizonyítvány megszerzéséig.

A szülői töprengés indokaihoz visszatérve, nagyon is érthető napjainkban az aggodalom és tétovaság, a kérdés feltevése: — Merre menjen? — Amire válaszolni ha nem is tudtam, legalább a gondok közös megfogalmazását segíteni igyekeztem. Azzal kiegészítve, hogy már csak unokáim jövendőjére is gondolva tanácsolhatom, az alapok lerakására fordítsa minden szülő a legnagyobb figyelmet. Hogy legyen kitartó és állhatatos a gyermeke, s ne essen kétségbe a váratlan helyzetek miatt. Ha most indítanám útra gyermekeimet, a nyelvismeretüket feltétlenül az első helyre tenném. S mire felnőnek a mai gyermekek, a számítástechnika is olyan szükségszerű és természetes lesz, hogy sehol sem boldogulnak nélküle. Okosan teszi a szülő, ha engedi kibontakozni csemetéje ilyen irányú érdeklődését, képességeit. Általában az újdonságok iránti fogékonyságát, sokoldalúságát, nem feledkezve meg a műveltség általános elemeiről, építőköveiről sem.

Sajnos nem lehetünk mellettük minden akadály leküzdésénél. De arra megtaníthatjuk őket, hogy az élet által elibénk tett akadályokat nem érdemes kikerülni, mert legtöbbször kátyúba jutunk. S bíznunk kell abban is, hogy előbb-utóbb a pálya is nyitottabb, beláthatóbb lesz előttünk. De erre várni az útjelző kőre telepedve, nem szabad. Amit megtanultak, reméljük, előbb-utóbb a hasznukra válik. Indítsuk hát el őket ahogyan lehet, biztatva, óvatosan. A szemünk rajtuk. . . Mást aligha tehetünk.

F. Tóth Pál

A Tp'crv\( i , VO’/I I • ; ' ' ('*4 ' : •

DEMOKRATIKUS ELVEK ALAPJÁN

Bruttósítás a bajai kórházban

• Kaskantyú, ez az alig több mint 1200 lakosú község 1949-ben alakult Kiskőrös és Páhi tanyáiból. Akkor talán még senki sem gondolt arra, hogy három-négy évtized múlva nem lesz elegendő az az egyetlen összekötő út, amely bevezet a faluba, s amely a község északi határában eltűnik a homokon. Ezért aztán aki betér a községbe, ugyanazon az úton jöhet is vissza, hacsak nem esett az eső, s nem ismeri jól a járást a tanyák földútjain . . .

Dózsa Pétert, a községi tanács elnökét elsőként mégsem az alig három kilométer út, hanem a tavalyi költségvetés felhasználása ügyében faggatom.

— Az volt az elképzelésünk — mondta —, hogy a múlt évben felépítünk egy szolgálati lakást. Ez 900 ezer forintba került. Ehhez 400 ezer forintot a megtakarításból, a többit a költségvetésből álltuk, de megvalósítottuk. Támogattuk a lakossági útépítést, s igy készült el a Bercsényi és a Kossuth utca 850 méter hosszúságban. A megyei tanács 170 ezer, a közös gazdaság százezer — a lakosság házanként 13 ezer forintot adott, s így az ösz- szes költség, 1,3 millió forint összejött. Igaz a termelőszövetkezet az anyagi hozzájáruláson kívül rendkívül nagy segítséget nyújtott a földmunka elkészítésében, amelyet 50 ezer forintra taksálunk. Emellett a közös gazdaság más módon is segítette a község fejlesztését. Nem állítok valótlant, ha azt mondom: minden létesítmény megvalósításából, az óvodai konyha és ebédlő létrehozásából, a fogorvosi rendelő építéséből, az orvoslakás és az iskola bővítéséből kivették a részüket.

Nemcsak az idegeneknek, a kas- kantyúiaknak is napi gond a már említett három kilométer hosszú út elkészítése. Nem csoda, ugyanis ezzel 12 kilométerrel rövidebb lesz az út a megyeszékhelyre, de nem

kell egy jókorát kerülni, ha valaki éppen Izsákra akar eljutni.

— Az út, amely a község északi részét köti össze az 5301-es jelű Izsák—Kiskőrös közötti úttal, 15 millió forintba kerül. Ehhez a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium 6,5, a Közlekedési Minisztérium 3, a termelőszövetkezet

1,5 millió forintot ad. A községi tanács 1983-tól gyűjti a pénzmaradványokat és sikerült 1 milliót összekuporgatni. A megyei tanácstól is kapunk 1 milliót, és az idei területfejlesztési hozzájárulással együtt összegyűlik a teljes összeg. A földmunkához, kihasználva a jó időt, már hozzákezdtek, s ha minden igaz, június 30-áig átadják az utat a forgalomnak. Ezenkívül szeretnénk 200 méter járdát építeni, amelyre a fedezetünk megvan. A kultúrház tetőszerkezetének felépítése is ennek az évnek a feladata. Itt is számítunk természetesen a termelőszövetkezet segítségére.. .

Nem új, sőt inkább régi, megoldatlan gond a Kiskőrösi Állami Gazdaság kaskantyúi volt kerületének épülete, amely — nem túlzás — hat éve áll üresen, elhagyottan. Születtek tervek a hasznosításra, talán néhány hétig volt is benne élet, de a jó állapotban lévő, vízzel, villannyal ellátott épület ma öresen ott áll a falu szélén egy eladott földterület mementójaként. A községi tanács szeretné szociális otthon céljára megszerezni, amelyet a vételárral együtt 7-8 millió forintért rendbe lehetne hozatni, kialakítani benne a lakószobákat, a konyhát, de megvannak, sőt használhatók a gazdasági létesítmények, még a szolgálati lakás is. Az épület megszerzésével megoldható volna a helyi szociális gondozottak ellátása is. Érdemes lenne ezzel foglalkozni, hiszen viszonylag olcsón, kevés pénzért lehetne bővíteni a szociális férőhelyek számát, s nem romlana tovább az épület állaga sem.

Gémes Gábor

— Én csak három iskolát jártam, így nem is értem, mi ez az egész. É)e azért véleményem van róla, mégpedig az, hogy most is a szegény ember jár rosszul. Akinek sok volt, annak ezután is bőven marad, akinek meg kevés, annak még kevesebb lesz — mondja egy nyugdíj felé közeledő ember, néhány pillanatra abbahagyva a kórház udvarának gereblyézését.

Pótlékok és kérdőjelek

Továbbmenve régi ismerősömbe botiok, aki így vélekedik:

— Ákik a rendeletet csinálták, egyre nem gondoltak: ha megszüntetik a pótlékokat, fél év múlva már senki sem tudja, hogy miért kapja a több vagy a kevesebb pénzt. Eddig világos volt, hogy mi jár a munkáért és mi azért, hogy vállaljuk, például, a sugárveszélyt. Most a kettőt együttesen bruttósították. Ki fogja tudni, hogy menynyit kell elvenni a fizetésemből, ha más munkahelyre kerülök?

— Nem itt van a kutya elásva — csatlakozik hozzánk egy fiatal orvos. — Az a baj, hogy az egészségügyben katasztrofálisan kicsi a fizetés. Ezt azután akárhogy brut- tósítják, továbbra is kevés marad.

Az előbbi véleményeket a bajai kórház udvarán hallottám, amikor a minap dr. Maros Tivadar igazgató főorvoshoz igyekeztem, hogy az iránt érdeklődjek: — Hogyan oldották meg az intézmény dolgozóinak bérbruttósitását?

— Ezerötszázan dolgoznak nálunk, elképzelhető, hogy a végrehajtás mekkora gondot jelentett. Közösen csináltuk meg és közösen határoztunk, hogy június végén felülvizsgáljuk, beválik-e a gyakorlatban. Akkor, ha szükséges lesz, igazítunk rajta. Úgy is mondhatnám, hogy most egy új bérezési politikát kell megvalósítanunk, például a hiányszakmák vonzóbb dotálása tekintetében. Az egészségügy új bérutasítása szép lehetőségeket tartalmaz, de jelenleg csak a bruttósításhoz elegendő a keret.

Senkinek ne csökkenjen

— A gazdasági hivatal — bevonva a társadalmi szervezeteket

— többféle változtatót dolgozott ki. Az alternatívákat először a bizalmi testület, majd a főorvosi és másodorvosi, végül a főnővéri értekezlet vitatta meg — kapcsolódik a beszélgetésbe Pápay Miklós- né személyzeti osztályvezető. — A bruttósítás alapja — tekintve, hogy a megyei illetményhivatal számolta ki — nálunk a novemberi bér lett. Újdonság, hogy az eddigi pótlékok megszűntek, illetve beol- yadtak az alapbérbe. (Az egészségügy területén egyetlen pótlék maradt meg: az orvosvezetői, mely csak a megbízás idejére szól.)

— A legtöbb gondot a mozgóbérek bruttósítása jelentette — fűzi hozzá Gyurosovics Antalné főnővér. — A szakdolgozók jó része, tehát az ápolónők és a fizikai dolgozók általában három műszakos váltásban, a konyha és a mosoda pedig két- műszakban dolgozik. Nagyon nehéz volt megtervezni az említettek műszakpótlékát, valamint az orvosok és szakdolgozók ügyeleti vagy készenléti díját. FT- gyelembe vettük a tavalyi adatokat és azt, hogy ki és mennyit fog előreláthatólag ügyelni. A számításokat úgy végeztük, hogy senkinek ne csökkenjen a jövedelme. (Ha például egy meghatározott összeget állapítottunk volna meg órabérként, akkor rosszabbul jártak volna az idősebb vagy a nagyobb személyi bérű dolgozók.)

Tury József munkaügyi osztály- vezető elmondja, hogy sok-sok vita után a bizalmi testület a régi gyakorlat folytatása mellett döntött a délutáni és az éjszakai pótlékot illetően. Továbbra is 20 százalékot kapnak a délutánosok, a könnyebb éjszakai 40, a nehezebb pedig 50 százalék marad. Bonyolultabb volt az ügyeleti díjak megállapítása. Itt is tudni kellett, hogy ki és mennyi ügyeletet lát majd el az idén. Az átlagos ügyeleti díj a múltban 380 forintot tett ki, de attól függött, hogy szakorvos látja-e el a munkát. Most ez az összeg

— akár ezer forintig is felmehet

— attól függ, hogy milyen személyi bére van a dolgozónak. Úgy számoltunk, hogy ha jövedelemadója az ügyeleti díjjal másik sávba ugrik, akkor is megkapja az eddigi nettó bérét.

Kimerített tartalékok

— Alapvető változás, hogy megszűnt a helyettesítési díj — teszi hozzá Sárossy Lászlóné oktatási főelőadó. — A jövőben ugyanis csak az alapellátásban dolgozók, a körzeti és gyermekkörzeti orvosok, a védőnők és a táppénzrevéte- li joggal felruházott üzemorvosok kaphatnak ilyen címen díjazást. Nálunk az a lehetőség áll fenn, hogy a hosszabb időre távol levők helyettesítőinek határozott időre megemeljük a személyi bérét.

— Sajnos igaz, hogy az egyik gond megoldása másik nehézséget szül —- mondja Pápayné, és mindjárt példát is hoz a tétel igazolására. — Sok dolgozónk alapbére nem érte el a háromezer forintot, s ezt most a központi keretből az említett összegre kiegészíthettük. Ha nem is központi támogatással, de ugyanez történt a pályakezdő orvosok esetében, akiknek 4 ezer 200 forint lett a minimális bére.-(Képzelhető, milyen bérfeszültséget okoz, hogy ugyanannyit kap most mind a szakképzett, mind a szakképzetlen ápolónő,-és a pályakezdő, valamint a négy-öt éve dolgozó orvos.)

— A jövőre vonatkozólag sok a bizonytalanság — zárja le a beszélgetést dr. Maros Tivadar.

A kórház 4 százalékos évi bérfejlesztési keretéből meg kell oldani a háromévenkénti kötelező béremelést, a feszültségek feloldását és a differenciálást. A rendelkezésre álló összeg erre nem elegendő, ezért kénytelenek vagyunk bizonyos feladatok díjazását az átmeneti bérmegtakarításból fedezni. Átszervezéssel és létszámcsökkentéssel igyekeztünk szabadbért teremteni, de ez sem megy már a továbbiakban. Most már minden tartalékunk kimerült. Az egészségügyi dolgozók megfelelő anyagi elismerését csak egy hatékony központi bérrendezés oldhatja meg. Ez azonban nem csak a bajai kórház dolgozóira érvényes, ez országosan igaz. Gál Zoltán

Mottó: időben kiszállni

CÁPÁK A BÍRÓSÁGON

Emberek a bírósági padsorban: kócos joghallgató, kiváncsi nyugdíjas néni, aki ítélethirdetéskor cukrot szopogat, jegyzetelő újságíró, síró feleség, vagy szerető. Mostanában azonban bővült a sor: a büntetőbírósági tárgyalóteremben, a hallgatóság között megjelent a gazdasági élet cápája.

Gyakran pecsétgyűrűt hord — arany pecsétgyűrűje van természetesen — magabiztos és figyel. Közben a vádlott bizakodóan tagad, ahogy ez a vádlottkörökben többnyire szokás. A cápa nem jegyzetel, nyilván fejben képes megtartani mindent, azonkívül a jegyzet esetleg bizonyíték lehet arra, hogy ő itt most mire kíváncsi.

Múltkor, tárgyalási szünetben odaléptem egy ilyen cápához.

— Rokon? —- kínáltam cigarettával. A válasz tökéletes üzleti mosoly. Leheletnyire meghajolt előttem, elfogadta a cigarettát. De a felelete olyan sima volt, hogy ettől lett gyanús:

, — Nem! Dehogy rokon . .. Áh! Csak ugye néha ráérek, és a mai gazdasági életben érdekes lehet egy ilyen per.

— Vagyis tanulságos? — próbálkoztam tovább óvatosan. Amíg megfontolta a választ, az időt húzva visszakérdezett:

— Talán ... Ön is?

. — Igen! —: feleltem rá lazán,

pedig dehogy vagyok és is. ..

azt sem tudom, kinek kellene lennem. De kaptam az újabb kérdést:

— Kisvendéglő?

— Nem! — válaszoltam egy kiscserkész őszinteségével.

— Falatozó?

De jó, hogy még egyet kérdezett. Ettől beugrott a gomb: üzletembernek vél engem. Hát legyen:

— lügen!

Az elegáns úr megnyugodott:

— Bizony-bizony el kell járni az ilyesmire, hogy időben kiszállhassunk ...

Nocsak! Ezt nevezik lebukásnak, méghozzá egyetlen szó miatt! Méghogy „kiszállhassunk”?! Miből akar ez az ember egy bűncselekmény tapasztalatai alapján kiszállni? Meglódult a fantáziám, és a képzelet ceruzájával felvázoltam róla magamban egy portrét. Valahogy így: Született: csúszópénzen: Üzleti érzéke: kortalan. Ismertetője: kötéltáncosként lebeg a gazdasági jogszabályok betartása és a magas jövedelem között. Minden lehetséges üzletre lecsapó cápa.

Otthagytam a tárgyalást, és irány egy régi üzletvezető barátom, aki sokszor okított már ki, s csak egyet kötött ki mindig cserébe: nem ő mondta!

—- Igazad van! — helyeselt nekem. — Tényleg csúszópénzen születtek ezek az ügyek, és az üzletemberek tényleg, azért járnak a tárgyalásra, hogy

okuljanak, s tudják, mikor kell kiszállni.

Érdeklődve hallgattam gazdaságunk új alakjainak természetrajzát.

— Vegyünk például öt jól menő üzletet, ahol mindig bőven van áru. Hiánycikk is! Senki ne mondja, hogy ezért néha, vagy rendszeresen nem vándorol egy-egy ipari áruforgalmi vezető zsebébe néhány ezres, vagy mondjuk tízezer forint csúszópénz. Tudod!? Valamit valamiért! Nomármost, ha egy ilyen „megkent” termelési vezető lebukik, akkor azok, akik tőle csúszópénzért kapták a hiánycikket, egymást felváltva járnak a tárgyalásra. Ez nekik felér egy akadémiával. Megtudják: mennyit szedtek ki a vádlottból, hogyan lehet kimagyarázni a dolgokat, mikor, mire csap le az ügyész, hogyan véd a jó gazdasági ügyvéd ... szóval érted?

Értem. Egy kérdés azonban hátra volt:

— Ha valóban baj van, nem késő még kiszállni?

— A háborúban is a pénz mellett nagyon fontos a gyors információ. Annak birtokában már látható, hogy merre lehet lépni. A tárgyalások után rögtön körbeadják a gyorshírt, hogy mi történt és hogyan lehet védekezni.

Szóval a cápák eljárnak vádlottlesre. De ki jár el cápalesre?

Földesi Dénes