Petőfi Népe, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
1988. február 27. • PETŐFI NÉPE • 5 EGY VIDÉKI SZÍNÉSZ DILEMMÁI Csak — Rohantam, hogy a megbeszélt időre ideérjek. Látom, te sem vagy túlságosan kipihent. — Igen, az utóbbi időben valóban sokat dolgoztam — válaszol Barbinek Péter, a kecskeméti Katona József Színház művésze,— Délelőttönként az Othellót próbáltuk, ebédelni sem maradt időm, máris ültem be a televízió gépkocsijába, hogy induljak Pestre filmet forgatni. — Ez egy vidéki színész számára kitüntetés? — Mi az, hogy kitüntetés? Miért lennénk mi mások, mint a fővárosi kollégák? Legfeljebb csak az a „hátrányunk”, hogy a tűztől távolabb élünk, vagyis esetemben Kecskeméten, nyolcvanhat kilométerre Pesttől. Természetesen nagyon örültem a Magyar Televízió felkérésének. Fekete Sándor írt forgatókönyvet Teleki Blanka 1850-es peréről. A televíziós produkciót Mihályfy Sándor rendezte, főszerepben Almási Évát és engem láthat majd a közönség március idusán. Császári vallatótiszt leszek. — Egyszer említetted, hogy a televízió teszi a színészt igazán népszerűvé. Fenntartod a véleményed? — Igen. Megtörtént, hogy feleségemmel, Tal- lós Ritával játszottunk egy tévéfilmben és másnap megállítottak bennünket az utcán: „Jé, magukat láttuk tegnap!” Igen? — bizonytalanodtunk el a hirtelen jött népszerűségünkön, főképp akkor, amikor megtudtuk, hogy a kecskeméti színházban még nem is jártak leszólítóink. Pedig mindketten itt játszunk már második éve. Most is az a véleményem, ha a képernyőn például reklámban látnak, sokkal hatásosabb a közszereplés, mérhetőbb a népszerűség, a siker. Van-e akkor értelme a színházi előadásoknak? Ez is megfordult a fejemben. — Miért? Kitűnő szerepeket kapsz! — Nem panaszkodom, valóban erőt, tehetséget próbára tevő feladatok jutottak nekem az utóbbi hónapokban. Shaw Pygmalionjában Higgins professzor, Katona József drámájának címszereplője és az Othelló Jágója voltam, illetve vagyok. És a tévéfilm ... — Nem irigyellek. Délelőtt próba, majd rohanás Pestre, este előadás. — Most már befejeztük a tévéfelvételt, az Othelló próbáit, tehát csak az előadások maradtak. Jlosszú távon 0 Az öltözőben. 0 Most is műsoron a Bánk bán. 0 A Pygmalionban Higgins professzort játszotta Kecskeméten. Partnere Tallós Rita. nem lehet ennyit vállalni, ezt tudom. Bár a pesti színészek is állandóan rohannak egyik helyről a másikra, szinkronból a rádióba, onnan a tévébe, a színházba. Nem akarom felvenni a versenyt velük, nyugodtabb tempót bírok. Tulajdonképpen egy évadban egy kitűnő szerepre és egy rendezésre vágyom. Erre eddig alkalom adódott. — A rohanás azért sem jó, mert igazán nem lehet elmélyülni egy-egy szerepben. Hogyan is lehet valaki tökéletes egymás után, óránként?! — Persze, a színésznek saját magával szemben is vannak elvárásai. Mindig csak az aznapi énem lehetek. Hiába keltem fel reggel, ha a nap nem kelt fel. Érted, mire gondolok? A színész és a néző között összhangnak kell lenni. Ha netán úgy érzem, hogy nem volt igazán tökéletes a játékom, akkor is megtapsolnak. Fura. Ha pedig hegyet mozdítottam és nincs taps ... ? Ilyen kétségek közepette élünk. az aznapi enem lehetek ...” Barbinek Péter szerepeiről, terveiről — Több vidéki színházban megfordultál már... — ... és úgy hozta a sors, hogy az utóbbi hat évben eljátszottam azokat a szerepeket, amiért színész lettem. A Cyranóban, az Esőcsinálóban, az Altonai foglyokban, a Pygmalionban, a Bánk bánban és most az Othellóban meghatározó szerepek jutottak nekem. — És mi jöhet még? Negyvenéves vagyok, az úgynevezett generációs szerepeket megkaptam már. A jövő? Nem az én dolgom eldönteni, hogy melyik darabban lépjek színpadra. Igaz, előre nem tudjuk a bemutatókat, a következő évadról legfeljebb nyár elején szerzünk tudomást. — Akkor teljes a bizonytalanság? — Nem. Tervezni lehet, minthogy meg is teszem. Fábri Péter irt egy darabot a nagymarosi vízlépcső építése kapcsán, melyet őrzök. Miért ne mutathatnánk be ezt a sokakat érintő kérdést boncolgató művet a kamaraszínházban? A következő időszakban szeretnék többet foglalkozni a rendezéssel, az írással is. — Írással? — Már hét zenés játék dalszövegeit írtam meg, melyeket a kisvárdai Várszínházban és a Thália Stúdióban tűztek műsorra. Hiányzik egy jó gyermekmusical. Kecskeméten még nem tartottak ilyen bemutatót. Érdemes ezt napirendre tűzni, hiszen a jövő színházi közönségét most kell meghódítani. — A tavalyi Légy jó mindhalálig- előadás is ezért jött létre? — Lényegében igen. A fiataloknak, az iskolásoknak szántuk a darabot, bár örömmel üdvözöltük volna a felnőtteket is. Ők elmaradtak. A gyerekek pedig sok esetben nem viselkedtek illedelmesen. Egy közelmúltbeli példa: a Bánk bán ifjúsági előadásán felháborító módon mutatkozott be néhány diák. Nos, baj van az illemmel, és ez nemcsak a színház hibája, hanem az iskoláé is. A színházzal való barátkozást korán, már az óvodáskorban el kell kezdeni. A bábszínházból egyenes út vezethet- (ne) a nagyszínházba. — Miért nincs több ifjúsági előadás? — Ennek anyagi oka van. Egy fiataloknak szóló produkció ugyanolyan költséget igényel, mint a felnőtt előadás, és a jegyeket sem adhatnánk olcsón. — Mit szeretnél elérni még pályád ^ során? — Hét éve kezdtem el rendezni, ezt az alkotó munkát jó lenne rendszeressé tenni. Vannak dédelgetett álmaim, de ezeket nem árulom el. Egyelőre legalábbis nem. Borzák Tibor FARKAS ALADAR: József Attila (dombormű, RÓZSA ENDRE: T érmértan # / Fény fűrésze harapdál tákolt borda-sötétet. Mint a gigantikus őskori állatok, állnak a gépek. Fénylő bőrük alatt vad mozdulatok hada ül meg. Észre se térni, aludni! Ma ezzel tüntet az ünnep. Műhelyek ablaka szűri sugár-tehté a nyugalmat. Tócsa-olaj terebélye fényszirom-árnyakat altat. Patkány nesz menekül, ha az ajtó nyögve kinyílik, éjjeli őr dobog át, most ért el a régi fahídig. Üszkösödő kacatok közt hajnali szél kotorászgat. Ráng az ecetfa a kőmellvéden: szállna világnak! PETRŐCZI ÉVA: Hallgatás Hárfa-orzó füzekre hányszor függesztettem a hangszert önként, gyanútlanul, hittem: pihenni csak. Babilon néma földje hányszor elperelte tőlem a szót: egyetlen Sionomat. De arte poetica A szobadísszé sokkolt gyümölcsfák a cserje-lét cserépkaloda-mélyén tűrik, hogy nyári ég helyett tükrökben ringjanak megszenvedett gyümölcsöseik. VERSENGENEK A SZÓKIMONDÁSBAN Közérzetünk dokumentumai J^Jegszólalt a bejárati ajtó csengőKi lehet az? Biztosan a szonjszéd öregúr, aki táskájában megkopott sakk-készletével és egy üveg magyar konyakkal minden hétfő este megjelenik nálam. És hosszúra nyúlt hétfő esték a sakktábla fölé hajolva, olcsó konyakot szopogatva múlnak el. Még mindig jobb, mint egyedül. Nem, ő nem lehet. Hiszen ma szerda van. Arra pedig még nem volt példa, hogy az öregúr a megszokott időponttól eltérően jelent volna meg. Lehet, hogy Károly ugrott fel valamiért! Rossz szokása, hogy a leglehetetlenebb időpontokban keresi fel s traktálja legújabb verseivel barátait. Attól pedig a költők szakszervezete mentsen meg minden halandót! Ostobaság, hiszen éppen tegnap hallottam a presszóban, hogy Károly a Fiatal Költők Országos TalálkozóKOCH GYÖRGY: Ki lehet az? jára utazott el Debrecenbe, és egy hétig valószínűleg ott is marad. De akkor ki lehet az? Letettem a kezemben tartott könyvet, és az előszoba irányába fordultam. A bejárati ajtó szemtelen közönnyel nézett vissza rám, mintha csak azt kérdezné: Szeretnéd tudni, hogy ki áll mögöttem, ugye? Csak nem Szilvia? — lángolt fel bennem a kérdés. A múltkor csúnyán összekaptunk, talán békülni jött. De nem, hiszen ismerem jól Szilviát, ő megvárja, míg virágcsokrokkal a kezemben, szerelmi szózatokkal ajkamon, térden csúszva könyörgök előtKoch Györgyről Novellánk szerzője 1959-ben Baján született, ma Kiskunfélegyházán él családjával. 1980 óta ír főként sci- fit, de úgy, hogy ezt csak mint keretet használja mondanivalójához. Angolból fordít is, novellákat. A Petőfi Népében ez a bemutatkozó írása. te a megbocsátásért. Nem, ő sem lehet az! De akkor ki? Óvatosan, lábujjhegyen az ajtóhoz osonok, s szememet a kémlelőnyílásra tapasztom. Ajtóm előtt, a homályos lépcsőházban számomra idegen férfi áll, szürke felöltőt és fekete, széles karimájú kalapot visel. Szúrós tekintettel méregeti az ajtót, majd kesztyűs kezével újra a csengő felé nyúl. Uramisten, a rendőrség! Csak a rendőrség lehet, az a szemét mégis feljelentett. Pedig mennyire rimánko- dott, hogy borítsunk fátylat az ügyre, és akkor ő sem tesz feljelentést. De nagy marha vagy — ütöttem a fejemre, — a rendőrség nem joviális, szürke felöltős úriembereket küld ki, hanem kékkabátos smasszerokat. De az isten szerelmére, akkor végül is, ki a fene áll az én ajtóm előtt? Kezem már a kilincsen volt, amikor hirtelen megvilágosodott előttem, hol is láttam már ezt a pasast. A tévében! A Kék fény legutóbbi adásában egy jó megjelenésű, divatosan öltözött középkorú férfit kerestek,'csalásért és szélhámosságért. Értesítenem kell a rendőrséget, jöjjenek ki azonnal! Fogják le és dugják a börtönbe! Csak engem hagyjanak már végre békén! De vajon ugyan mit keresne egy idős, magányos hölgyek behálózásá- val és megfejésével foglalkozó, körözés alatt álló szélhámos nálam? Hiszen nevem kint áll az ajtón! Ki lehet az? Kezem újra a kilincsen, lenyomtam, majd heves mozdulattal felrántottam az ajtót. — Kit keres? — rivalltam durván az öregre. — Bo-bocsásson meg — nyögte az öregúr, megrémülve csapzott külsőm láttán, — én csak Kárpáthyékat keresem. — Ők a szomszéd háztömbben laknak — válaszoltam, majd becsaptam az ajtót. Elerőtlenedő lábaimmal a karosszékig csoszogok, s engedem, hogy testem a kárpitra zuhanjon. Ujjaim az asztalon álló üveg nyakára kulcso- lódnak, és a kellemes égető folyadék zubogva omlik le a torkomon. Rövidesen kábulat önti el az agyamat, megérkezik a jól ismert kora esti mámor. Félelríieim feloldódnak, és a szoba összemosódó, lebegő folttá folyik össze köröttem. Fejemben a kérdések felkiáltó jelekké tornyosulnak és gúzsba kötik nyugtalan gondolataimat. Sűrű fonalakkal szőtt halálos hálójukból megsebzett, menekülő kérdés tör elő, s buggyan ki ajkaim közül: De ki vaeyok én?! Már tavaly februárban is elhangzott Budapesten a Kongresz- szusi Központban az egyik nyilvános filmvitán, hogy a pontosság kedvéért érdemes lenne a játékfilmszemlét csak filmszemlére módosítani, pedig akkor még jóval kevesebb dokumentum szerepelt a versenyprogramban, és egészen más volt a kétféle műfaj aránya. Nem mintha előzmény nélküli lenne a tendencia. Ha csak az utóbbi három évet vesszük alapul, akkor is 4 beszédesek a minősítések; tavalyelőtt vonta először ilyen mértékben magára a figyelmet; dokumentumfilm kapta az éves seregszemle egyik fődíját és mellékdíját (Sára, ifj. Schiffer). Míg a tavalyi mezőnyben az alkotások egynegyede volt egy fődíjjal (Kérész túton ) és több rendezői díjjal (Szépleányok, Az utolsó szó jogán) elismert dokumentum, addig az idén méginkább eltolódtak az arányok. Tizenkét játékfilm mellett nyolc dokumentum képviselte a legújabb hazai filmgyártást. S hogy milyen nyomatékkai, arról az elismerések ugyancsak tanúskodnak; míg a játékfilm kategóriában a zsűri egyáltalán nem adott ki fődíjat, addig — egy fődíjjal és három különdíjjal — a filmes tényri- portokra valóságos dijesőt záporozott. Akinek volt lehetősége személyes találkozásra is legalább a produkciók egy részével, az aligha csodálkozik mindezen. Szembetűnő, hogy miközben a dokumentummunkák még valóságközelib- bek lettek, a fikciós müvek pedig az eddigieknél jóval erőteljesebben (sőt, olykor kifejezetten durvábban) váltak „közérzetfilmekké”. Első ízben jött létre munkamegosztás a játék- és dokumentumalkotások között olyan módon, hogy a többségükben fiatal alkotók által készített közérzetjelentések okait a személyes és történelmi sorskérdéseket boncolgató dokumentumművek vizsgálták. A termésben a két filmtipuson kívül mással legfeljebb csak kivételként találkozhattunk. A közérzetfilmek hangulatának sötétségét jellemző adalék (akadt olyan néző, aki nem volt rest, és megszámolta), hogy a tizenkét „megemelt” történet közül kilenc végződik tragédiával. Ha akadt volna viszont valaki, akit a valóságtudósítások magántragédiái érdekeltek volna jobban, ugyancsak meggyűlt volna a dolga leltárkészítés közben, mert még kivételként sem találkozhatott volna a kamera előtt megrendítő nyíltsággal beszámoló emberek körében másféle sorssal. S hogy mindezt hogyan fogadta a közönség, illetve a közönség szempontjait szem elől nem tévesztő kritika és forgalmazás? A lehető legnagyobb természetességgel. A szemle egyúttal tizenhat alkotás ősbemutatója is volt. Ami már csak azért sem csekélység, mert korábban e filmes borúlátásnak csak a töredéke is komoly aggodalomra, nem ritkán szkepticizmusra késztette a szórakozásra vágyó közönséget is képviselő szakembereket. Idén mintha már a fogadtatás, a hangulat is más szabályok szerint működött volna. Mindenki természetesnek találta a nehéz, ilyen mélységben és mértékben először színre került témák közérdekűségét. Mintha idén magától értetődő lett volna, hogy e témák zöme a történelmi „fekete dobozok” mélyéről kerül elő, mint ahogy az is, hogy a belőlük készített alkotások szinte versengenek a szókimondásban, egymás felüllicitálásában. Mintha a művek már eleve számoltak volna a néző naprakész „nyitottságaival” is, azzal, hogy mára már mindannyian tudjuk, mértékben változott a dolgok tétje. Eszerint pedig egyértelműen célravezetőbbnek látszik az őszinteség, de legalábbis a tisztesség, ami a produkciók zömét bármely műfajban jellemezte. Összecsengéseik azért is érdekesek voltak, mert csak egy részük készült az utóbbi másfél évben, sokuk — öt-tíz vállalkozás révén — már szinte önálló történettel is rendelkezik. Ezt a hozzáállást érzékelte a legelső nyilvános véleményt képviselő társadalmi zsűri is, mely a korábbi évekénél is egységesebben foglalt állást törekvéseik, szándékaik mellett. Pedig a megformálás minőségét illetően ennyire sokféle anyaggal az utóbbi években aligha találkozhatott. A szerkesztésbeli pongyolaságok, dramaturgiai hibák közepette úgy tűnt, mintha neves rendezőink alig figyelnének a filmkészítés hagyományaira, törvény- szerűségeire. Éspedig nem azért, mintha mindenestől elfelejtették volna, hogy a film voltaképpen (és jó esetben) egy speciális nyelv, hanem inkább azért, mert Pozsgai Imre szavai szerint — legelsők között igyekeznek szót kérni (mások helyett is) a jelenlegi válságállapotban, s próbálják meg kivenni részüket a problémák feltárásából, megértéséből. Például úgy, hogy a valóságos és fikciós történetek főszereplőivé elsősorban a legújabbkori történelem áldozatait, kiszolgáltatottjait választják. A társadalmi hierarchia legalsó tartományaiból hozott példáikkal pedig nemcsak ürügyet kívánnak szolgáltatni a néző tűnődéseihez, közmegegyezéseink újragondolásához. A civil szereplők előzmény nélküli nyíltsággal állnak elénk, miközben a mikrofont tartó dokumentumszerzők sem mentesülnek egészen e vájlalások- tól, állásfoglalásoktól. Építkezésük, szerkesztésmódjuk minden esetben árulkodik személyességük mértékéről is. Károlyi Júlia
