Petőfi Népe, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-17 / 40. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. február 17. A BAJAIAK TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEI Megújulás az oktatáspolitikában Az, hogy iskoláinkban milyen szintű, milyen minőségű oktató­nevelő munka folyik, többek kö­zött attól is függ, hogy gyermekein­ket milyen képzettségű pedagógu­sok tanítják. Ennek megfelelően nagy súllyal esik a latba pedagógus- képzésünk jelene és jövője. A felső- oktatásra vonatkozó új rendeletek a képzés bizonyos területein gyöke­res változásokat eredményeztek, így például a leendő tanítók tudo­mányos kutatómunkájának meg­szervezése, irányítás terén is. A ko­rábbi gyakorlat az volt, hogy a hall-, gatók általában tömegesen csupán a harmadik évfolyamon fejtettek ki önálló kutatómunkát, amikor szak- dolgozatukon dolgoztak. Ugyan­akkor köztudott" a következő tény: kutató szakemberré nem egyik nap­ról a'másikra válik egy pedagógus. Ez hosszadalmas folyamat, s volta­képpen csak akkor jár a kívánt eredménnyel minden ezirányú erő­feszítés, ha mindjárt a képzés első időszakától elkezdik a kutatómun­kát. Alkotó légkör A bajai Eötvös József Tanítókép­ző Főiskolán nem most ismerték fel ezt a szükségszerűséget. Hiszen már több évtizede eredményesen tevé­kenykednek a hallgatókból álló, s az oktatók által irányított tudomá­nyos diákkörök, s az országos fóru­mokon igen előkelő helyezéseket érnek el. Az sem ritka napjainkban, hogy országos szaklapokban jelen­nek meg azok a dolgozatok, ame­lyeket a hallgatók készítettek gon­dos, hozzáértő kutatómunkájuk eredményeként. Az intézmény ok­tatói fölkészítő tevékenységükkel is hozzá kívánnak járulni ahhoz, hogy a leendő tanítók elsajátíthas­sák a legmodernebb kutatások eredményeit, hogy kíméletlenek le­gyenek az iskolákban még hellyel- közzel uralkodó formalizmussal, a gyerekek oktatása-nevelése során „megkövesedett” pedagógiai mód­szerekkel szemben. Mert kik, ha nem a végzős hallgtók képesek ar­ra, hogy új, alkotó szakmai légkört teremtsenek az általános iskolák­ban? Képesnek kell, hogy legyenek önállóan, alkotó módon megoldani azokat a nevelési-oktatási feladato­kat, amelyeket az iskolareform állít velük szemben. Pótolni a hiányosságokat Mint szülők, mint pedagógusok nagyon jól tudjuk, hogy mennyi hi­ányosságot rejtenek magukban az általános iskolai tankönyvek. Tud­ják ezt nagyon jól azok az oktatók is, akik a hallgatókkal végzett kö­zös munkájuk során az új szellem­nek, gondolkodásmódnak megfele­lően arra törekszenek, hogy a peda­gógusok, kikerülvén az iskolákba, pótolni tudják ezeket a hiányossá­gokat is. A pedagógiatudomány módsze­rei állandóan fejlődnek, s az okta­tás-nevelés céljai és feltételei is ál­landóan változnak. Ebből követke­zik, hogy a tankönyvek elavulnak, korszerűtlenné válnak idővel. Az intézmény éppen ezért olyan hallga­tókat kíván képezni, akik mindezek ismeretében, a helyi adottságokat is figyelembe véve, korszerű módsze­rekkel képesek tanítani. A kutatások eredményei A napokban jelent meg az a tu­dományos kiadvány, amelyben a tanítóképző főiskola oktatói érté­kes megfigyeléseiket, tudományos kutatásaiknak eredményeit adják közre. Hasznos kézikönyv ez nem csupán a hallgatóság, de minden gyakorló pedagógus számára. Ha belepillantunk az ízléses egyszerű­séggel tervezett könyvbe, dr. Juhász Károlynak az intézmény főigazga­tójának ajánló soraiból értékes in­formációkhoz juthatunk a főiskola tudományos tevékenységének, ok­tató-nevelő munkájának jelenére és jövőjére vonatkozóan. A további­akban az intézmény múltját földol­gozó tanulmányok nyújtanak tudo­mányos kutatáson alapuló infor­mációkat, majd a tanítóképzés és a pedagógushivatásra nevelés elméle­ti kérdéseit taglaló dolgozatokkal ismerkedhetünk meg. Ezt követi két munka, melyben közvetlenül az oktatás-nevelés gyakorlatát, napja­inkban égetően fontossá vált kérdé­seit tárgyalják a szerzők. így elem­ző módon esik szó az ének-zene ta­nításának módszereiről az általá­nos iskola 4—5. osztályában. E munka olvastán meggyőződhe­tünk arról, hogy tovább élnek, al­kotó módon valósulhatnak meg a nagy zenepedagógus, Kodály Zol­tán elképzelései. A másik, ugyan­csak az oktatás-nevelés gyakorlati kérdéseíV'el‘fbgl&lköZÓ írás azorosz nyelv taníthatóságának, tanulható- ságának kérdéséit feszi az elemzés tárgyává. Tartalmas, problémafeltáró­elemző szemlélettel írt országisme­ret, nyelvművelési témájú dolgoza­tok zárják a kiadványt. Az országunk életében végbeme­nő társadalmi, gazdasági, kulturális megújulás szellemének megfelelően olyan változások játszódnak le a tanítóképző életében is, amelyek bi­zakodásra adnak okot a leendő pe­dagógusoknak az eddigieknél is magasabb szintű felkészítésére vo­natkozóan. Erről győz meg ben­nünket ez a kiadvány is. KÖNYVESPOLC Szállnak a szerelmesek Jean Cassou esszéje Chagallról A mindig lassú- •Kék váza. 1977. nak becsmérelt magyar könykiadás most kitett magáért. Chagall születésének századik évforduló­jára megjelentetett egy francia könyvet a zsidóból orosszá, oroszból franciává lett mesterről, s e könyv eredetileg 1982-ben látott napvilágot Párizsban. Ot év pedig elég rövid „átfutási idő”. Mondhatni, minden együtt van ah­hoz, hogy tökéletes Chagall-könyvet tartsunk kezünkben, abból a könyvtí­pusból, amelynek lényege: feleslegessé teszi polcunkon a téma egyéb feldolgo­zásait. Hiszen benne van ebben Chagall híres gyermekkora, a háztetőre mászó és répát rágcsáló nagypapával, aki ké­sőbb hegedűssé alakult, hogy karrierjét egy népszerű musical címadójaként fe­jezze be. Megtudjuk, hogy amit Chagall fest, az mese, meg pszichoanalitikusan értelmezhető látomás is, ami nem mond ellent egymásnak. Részletesen értesü­lünk az első párizsi időszakról, aztán a forradalom Oroszországában töltött évekről, kubizmusra emlékeztető kísér­letekről, valamint arról, hogyan lett a mester az első szürrealista. Cassou idő­rendben követi végig a festő életét, kellő teret szentelve a fontos megbízásoknak, freskóknak, üvegablakoknak, könyv­terveknek. A képek minősége—a Kner Nyomda munkáját értve ezen —jóval egyenlete­sebb, szebb a „magyar átlagnál”. A könyvben időrendi sorrend nélkül kerültek egymás mellé a képek, és lehe­tetlen nem észrevenni, hogy az ifjú és az idős művész munkássága más súlycso­portba tartozik. Hogy az 1960 utáni színpompás képeken jól bevált ötletek kerülnek igazi,.mély. Összefüggés, nélkül egymás mellé, ha úgy tetszik, aprópénz­re váltva a véres, verítékkel kiküzdött, egységbe forrt chagalli világot. (Az ap­rópénzen itt nem kicsiny összegeket kell érteni.) El kell még jönnie annak a kor­nak, amikor egy műkereskedelmi érde­kektől, nosztalgikus emlékektől vagy kultúrpolitikai megfontolásoktól füg­getlen kutató kimondja: Chagall 1907 és 1947 között—főként azelső évtizedben — a század festészetét meghatározó mesterek egyike, viszont amit később festett, és ez csaknem ennyi időt ölel fel, az a kellemes díszítőművészet területére tartozik. Némelyik, mű meg egyenesen „bilduska” — amolyan kulturált faldísz — az igazi Chagallokhoz képest. S ha majd lesz egy ilyen kutató, azt fogják rá mondani: támadja Chagallt. Pedig az ilyen szétválasztás épphogy vé­di a mestert — sikeres önmagától. Saj­nos, a művészek akkor izzadják ki igaz­gyöngyszemeiket, amikor küzdenek, nyomorognak ... A siker rossz tanács­adó. (Corvina) Székely András — Köszöntelek első munkahelye­den! — mondta Hévízi Gedeon, a felmérésügyi osztály vezetője Cső- möszlei Zsoltnak, az új munkatárs­nak, a friss diplomás mérnök­közgazdásznak. — Már vártunk. Foglalj helyet! Örülök, hogy hoz­zánk kerültél. Sajnos, nekem most egy fontos értekezletre kell rohan­nom. Kérlek szépen, kezdj el ismer­kedni osztályunk, no meg az egész cég munkájával, mert ez itt az élet sűrűje. Majd a helyettesem, Gerlicze kartárs mindent elmagyaráz. Szer­vusz! Gerlicze kartárs, a helyettes is tü­neményes gyorsasággal rázta le ma­gáról az új munkatársat: — Az a helyzet, hogy tegnap dél­után egy ökör hátulról belerohant a kocsimba, több ezer forintos kárt okozott. Most rohanok a biztosító­hoz. Nézz körül az osztályon, ha va­lamit nem tudsz, kérdezd meg Piri­két, a titkárnőt! Ő mindent elma­gyaráz. Csömöszlei Zsolt az utasítások­nak megfelelően körülnézett az Osz­tályon. Szeretett volna bemutatkoz­ni a kollégáknak, de minden igyeke­zete kudarcot vallott. Ketten gyesen voltak, négyen szabadságon, az öreg Tiszai bácsi pedig kórházban. A je­lenléti ívet aláírókkal sem volt több szerencséje. A csoportvezető a part­nercégnél tárgyalt, egy másik kollé­ga bejáráson volt, a harmadik az OTP-nél lakáskölcsön után talpalt, a negyedik másnaposként a szom­szédos presszóban gyógyította ma­gát, szóval mindenkinek akadt sür­gős dolga. —- Látom, unatkozik. Segíthetne Az élet sűrűje nekem egy kicsit — szólt Piriké, az ablakon bánatosan kibámuló Csö- möszleinek, — Parancsoljon velem! Mit kell tennem? — Na jöjjön! Itt vannak ezek a naponta összeállított felmérési dosz- sziék. A legutóbbi három hónap anyagát ötösével szépen összekötöz­zük, aztán elvisszük az irattárba. Ott a spárga meg az olló, fogjon hozzá! Túlságosan ne hajszolja ma­gát, mert ma már egyik főnök sem jön vissza! Másnap az osztályvezető halaszt­hatatlan szerződéskötés miatt az új kollégával való ismerkedés, beszél­getés lebonyolítását ismét Gerlicze kartársra, a helyettesére bízta, aki — már mondani sem kell — a fel­adatot átpasszolta Pirikének. Piriké rendes volt, mert törődött Csömöszlei Zsolttal, megbízást is adott neki: az ötösével összekötözött dossziékat levitette vele az irattárba. Ebéd után a szomszédos osztályon rosszul lett egy várandós kismama. A szolgálatkész Csömöszlei taxival bekísérte őt az SZTK-ba, majd on­nét haza. A vállalatnál gyorsan híre terjedt, hogy a felmérésügyi osztályon egy segítőkész fiatal mérnök-közgaz­dász állt munkába. így aztán Csö­möszlei, miközben Piriké irányítása mellett az osztály és a cég munkájá­val ismerkedett, rengeteg megbízást kapott a dolgozóktól. A központi raktárban ládákat cipelt, színházje­gyek után futkosott a jegyirodák­ban, totó- és lottószelvényeket vásá­rolt, üres üvegeket visszaváltó pult­nál állt sorba, a főosztályvezető vá­ratlanul megbetegedett felesége he­lyett a piacra járt vásárolni, tüzelő- utalványokat hajtott fel nyugdíjba vonulóknak, hogy csak néhány fon­tos tennivalót említsünk. Három hónap elteltével az üzemi lap körkérdést intézett a vállalatnál munkába, állt, fiatal értelmiségiek­hez. Csömöszleit is meginterjúvol­ták. Érdeklődtek, hogy érzi magát, elégedett-e.a fizetésével, s alkalom- adtán mit kérdezne a vezérigazgató­tól. Állítólag a friss diplomások kö­zül Csömöszlei Zsolt tette föl a leg­érdekesebb kérdést. Azt szerette vol­na megtudni a vezértől, hogy tulaj­donképpen milyen konkrét feladatok várnak rá a felmérésügyi osztály munkatársaként. Sajnos, nem kapott 'választ. A ve­zérigazgatót váratlanul, de érdemei elismerése mellett nyugdíjazták. Az új főnök azt mondta, legalább egy félévre van szüksége ahhoz, hogy megfelelő választ adjon a fiatal mér­nök-közgazdásznak. Ennek ellenére Csömöszlei Zsolt nincs elkeseredne, teljes lendülettel munkálkodik az élet sűrűjében. A központi raktárban ládákat cipel, színházjegyek után futkos, üres üve­geket vált vissza, tüzelőutalványokat hajt fel nyugdíjba vonulóknak. Ja, és közben természetesen ismerkedik az osztály és az egész cég munkájával. Kiss György Mihály HONISMERET — HELYTÖRTÉNET \ MENTIK A MENTHETŐT Műemlékvédelem társadalmi összefogással \ • A gödöllői kastély napjainkban. az adózás alól, vagy levonhassák a költségeket az adóalapból. Ez még ki­dolgozásra vár. Két esztendeje indítot­tuk meg azt a fotózási akciót, amely­nek eredménye: legalább a levéltárak­ban őrizzük meg az emlékeket. Ennek gazdája Gödöllő, ahol a helytörténé­szek valóban sokat tettek. Említhet­ném azt is, hogy a csepeli adótornyot nem engedhetjük lebontani: a HNF- nek kellett közbelépnie. Ez a munka nagyon sokszínű, de sajnos lassú.- Ilyen körülmények közepette könnyebb, avagy nehezebb a műemlék- védelem? A kérdésre dr. Román Adrás, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetője ad választ: — Tömören azt mondhatnám: is-is. Könnyebb, mert az utóbbi években mégnőtt a társadalmi érdeklődés, a fe­lelősségtudat. Egyre többen ismerik fel: ha most nem cselekszenek, holnap már késő. Nehezebb: mindenki tudja, hogy egyre kevesebb jut a kulturális tevé­kenységre. S pénz nélkül bizony a leg­jobb akarat is kevés. Hozzánk néhány évtizeddel ezelőtt is érkeztek levelek, amelyekben arra panaszkodtak: meny­nyi lakást lehetne építeni a műemlékek­re fordított összegekből. Most a levelek azért „fenyegetőznek”, mert nem véd­jük eléggé emlékeinket. ' — Talán éppen ez az oka annak is,- hogy keresik a partnereket, a segítőtár­sakat. — Azzal, hogy a Hazafias Nép­frontnál külön bizottság jött létre, a kapcsolatunk erősödött. Ugyanilyen fontos a kapcsolattartás a Városvédő Egyesületek Szövetségével. A műem­lékvédelemnél a puszta állagvédelem is gondot okoz. A legkritikusabb példák között említhetném a gödöllői kastélyt. Ötletpályázatot írtak ki a hasznosításá­ra, de annyira leromlott az állapota, hogy egyelőre fogalmunk sincs, mi lesz vele. A visegrádi vár rekonstrukciója meglehetősen lassan halad. Végül is fel­ismerte a Pilisi Parkerdő Gazdaság, hogy a hasznosításra kiírt pályázat ir­reális. így jobb híján — maguk lát­tak hozzá az állagmegóváshoz. Szerencsére egyre több a helyi kezde­ményezés. S talán ebben bízhatunk leg­inkább: ha helyi összefogással mentik a menthetőt. E. K. • A visegrádi vár és kertje. nem. akkor is igyekszünk információk­kal ellátni őket. Itt vannak például a várbarátkörök. Az Országos Műemlé­ki Felügyelőség irányításával, ám helyi munkával tataroznak várakat. Például a siklósi várbarátkör elnöke, Perics Pé­ter a várnál szervezi az idegenvezetést, a felügyeletet, a karbantartást. De em­líthetném a zsámbéki honismereti kört is. Egymás után hozták helyre - helyi segítséggel — a műemlék jellegű épüle­teket. Megmentették a régi iskola nap­óráját. Ma könyvtár és idősek napközi otthona van ott, ahol nemzedékek nőt­tek fel egykoron. — S az egy üzem, egy iskola mozga­lom? — Székesfehérváron az Ikarusz kez­deményezte. Először a királykert felújí­tását vállalták, majd folytatták egy tel­jes utcasor rekonstrukciójával. So­mogy megyéből jó néhány termelőszö­vetkezet újított fel régi kastélyt. így például a somogyi Szentbalázson ép­pen a téesz elnöke kezdeményezett. Ott elsősorban a mezőgazdasági jellegű ipari emlékeket gyűjtötték össze. — Miként segíthetik a vállalkozó­kat? A legutóbbi albizottsági ülésen erről esett szó. Javasoltuk, hogy azok a gazdálkodó szervek, magánszemé­lyek, akik műemlékeket hoznak helyre, vagy műemlék jellegű épületeket újíta­nak fel, valamiképpen mentesüljenek Az előre gyár­tott panelekből, a szürke betonren­getegből, vissza­vágyunk az „em­berszabású” épít­kezések korába. Nem véletlen, hogy a családi há­zak építészeti megoldásaiban szaporodnak a boltívek, hogy a formák gyakorta emlékeztetnek a paraszti építke­zésre. Az a vágy hajthat bennün­ket, hogy felfe­dezve a még je­lenlévő, ám ro­mos állapotú ré­giségeinket, tegyünk valamit. Manap­ság már nem csupán az a ház érdemel védelmet, amelyikre rátették a táblát. Minden fontos, ami a múltat tárgyi mivoltában menekíti át a jövőnek. Az elmúlt esztendőkben a Hazafias Népfronttól sokszor hallottuk a bizta­tást: őrizzük emlékeinket! Megalakult az Országos Honismereti Bizottságon belül a műemlékvédelmi albizottság. Egyre többször hallunk a bizottság­ról. Ám azt is tudjuk: meglehetősen szűkös anyagiakkal rendelkeznek. Pe­dig ez a tevékenység csak nyeli a forin­tokat. Mégis, miben bíznak? — ezzel a kérdéssel fordultunk Vecsei Józsefhez, az Országos Honismereti Bizottság tit­kárához. A műemlékvédelemmel nagyon so­kan foglalkoznak. Az egyik felada­tunk, hogy a könyvtárosoktól, az építé­szektől, a pedagógusoktól a levéltáro­sokig — munkacsoportokat szervez­zünk. A különféle információkat össze­gyűjtjük, s ezek birtokában kezdhetjük a konkrét szervezést. — Egyre-másra szaporodtak a kü­lönféle körök, egyesületek, mind azzal a céllal, hogy legalább a környezetünkben mentsék, ami menthető. Milyen kapcso­latot alakítottak ki ezekkel a csoportok­kal? — Se szeri, se száma ezeknek a cso­portoknak. Többnyire a Hazafias Népfront égisze alatt jöttek létre. De ha KÉPERNYŐ Díjnyertes művek művészeti ág világra rácsodálkozó őszinteségét, az útkeresés izgalmait, az időtálló mondandót és teljesítménye­ket. Jobb társaságban ahogyan mon­dani szokás — még rossz pontnak szá­mít, ha valaki regénynek véli Shakes­peare Hamletjét, ha bevallja: nem ol­vasta Arany Toldiját, netán másnak tulajdonít egy híres Ady-verset. A leg­többen benső ösztönzésre vagy alkal­mazkodásból igyekeznek tájékozódni az iskolai tanulmányaik során, vagy a környezetükben értékesnek mondott irodalomban. Még a kevésbé műveltek is némi zavarral vallják be, hogy ez idáig elkerülte őket ez vagy az a klasszi­kus alkotás. Van, aki holta napjáig ter­vezgeti: ezt vagy azt az „alapművet” elolvassa, mert érzi: szegényebb enél- kül. Lassan, lassan némely mozifilm is bevonul az illik ismerni művek közé, formálódik valamilyen, a valóságot év­tizedes késéssel követő, ám így-úgy megalapozott értékrend. Aligha pironkodott bárki is, mert an­nak idején elmulasztotta később elhíre- sült tévéjáték, tévéfilm megtekintését. Legyünk jóindulatúak: elvétve, vagy ritkán noszogatja a hiányérzet a nyug­talanító mulasztás megszüntetésére. Az olyan sorozatok, mint a Magyar Televízió díjnyertes müveiből, közvet- ve-közvetienül azt a fölismerést támo­gatja, mely szerint minden művészet­nek, a televízió-művészetnek is vannak (lesznek) klasszikusai, e minősítés elő­nyeivel és veszélyeivel. Szó sincs arról, hogy valamennyi díjnyertes mű ma is osztatlan vagy általános elimerést kelt. A televiziótóí elsősorban művelődést, gyarapodást, úgynevezett értékes szó­rakoztatást várók közül sem tetszik mindenkinek egy-egy kitüntetett alko­tás. A színes képekhez szokott ifjabb nézők figyelmét a „csak” fekete-fehér látvány eleve csökkenti. Már-már kez­detlegesnek is tűnhet a régi technika. De egy-egy Csokonai-vers sajátos mondatfűzése, nyelvezete egy hajdan­volt korral, sajátos szépségekkel aján­dékozza meg költészetének kedvelőit. Márcsak a rövidebb időszakaszok mi­att sem szívesen hasonlítom tévéművé­szeinket költészetünk nagyjaival, mégis remélem, hogy a sorozatban most újra látható-hallható művek nézői nem a technikai ügyetlenségeket, a romlandó felvétel hibáit érzékelik, hanem egy új * * * Mi tagadás, kicsit akadékoskodás­nak éreztem vasárnap este ifjú barátom kifakadását: „öt percet csúszik a rek­lám”. Mivel kinőtt abból a korból, amikor a képes hirdetések jelentik a tévés élmény tetejét, nem értettem bosszúságát. Megnyugtatásnak szánt megjegyzésemmel — hétre A Hétre utolérik magukat — sem értett egyet. Ha tudják, hogy valamiért rövidebb a műsorban jelzett időnél a Meséről me­sére, akkor, ez előtt sugározzák a most a Delta után vetített kisfilmet. így pon­tosan kezdhették volna a Reklámot, a Családi tornát és a Potyka vízimanót. Ha már heteket késnek olykor folyó­iratok, félórákat a vonatok, hónapokat bizonyos intézkedések, akkor legalább a televízió legyen pontos. Végül is igazat kellett adnom az ifjú, ám a jelek szerint igényes és körültekin­tő tévénézőnek. Heltai Nándor

Next

/
Thumbnails
Contents