Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-05 / 03. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. január 5. • Németh Sándor Jászai-dijas, érdemes és kiváló művész rendezés közben. (Méhesi Éva felvétele) BÁL A SAVOYBAN — BEMUTATÓ: JANUÁR 15-ÉN Az operettszínész rendez Beszélgetés Németh Sándorral Újabb népszerű operettet tűz műsorára a kecskeméti Katona József Színház. A két világháború közötti időszak egyik nemzetközileg legismertebb és legsikeresebb komponistája, Ábrahám Pál Bál a Savoyban című operettjét mutatják be január 15-én. Az 1933-ban keletkezett művet szokták „revüope- rettnek” is titulálni. Hogy milyen lesz a kecskeméti produkció? A rendezővel, az ismert operettszínésszel, Németh Sándorral beszélgettünk. □ □ □ — Kezdjük az elején: hogyan került Kecskemétre, ráadásul éppen rendezni?- — A Magyar Színművészeti Szövetség elnökségének tagja vagyok, úgy mint Lendvav Ferenc, a kecskeméti színház igazgatója. Az egyik megbeszélésen egymás mellett ültünk. Teljesen váratlanul tette föl a kérdést: volna-e kedvem rendezni — nála? Érdekelt^ izgatott a dolog. Meglehetősen elfoglalt vagyok, hiszen szerződés köt a bécsi Yolksoperhez és a Fővárosi Operettszínházhoz. Sakkozni kellett az idővel, mígnem találtunk egy olyan nyugodt időszakot, amikor nem próbálok sem Bécsben, sem Pesten, csak a repertoár- darabokban játszom. Tehát elmélyül- ten foglalkozhatom a Kecskeméten bemutatásra váró operettel. — Milyen tapasztalatokat gyűjtött az eddigi próbák során?- — Még most sem tudok aludni éjszakánként, olyannyira izgat a rendezés. Ez térmészetes, mert életemben ilyen szerepkörben v még nem vizsgáztam. Úgy érzem, felkészülten jöttem Kecskemétre. A zenével, a szöveggel alaposan megismerkedtem. Annál is inkább, mert Abrahám ezen operettjében csak egyetlen egyszer játszottam, húsz éve, akkor is csak beugróként. A próbákon sok új dolog várt és vár még rám: a színpadkép, a díszletes, a jelmézes próba, a világítás és a többi. Ezekről egye-, lőre nem tudok nyilatkozni. -Érdekel, az biztos. — A színészek közül sokan rendeztek már. Azt is mondhatnám, sokak álma ez. Az operettszínészeké is? — Nem panaszkodhatom, hiszen a műfajon belül szinte minden nekem való szerepet eljátszhattam itthon és külföldön egyaránt. Elérkeztem arra a pontra, hogy a színészkedés nem elégít ki. Azért is próbálkozom a rendezéssel, hogy ismét izguljak. Ez az izgalom persze más, mint amikor én vagyok a színpadon. Valamilyen formában meg kell újulni, hogy az élet érdekesebb legyen. — Kecskeméten hagyományai vannak az operettnek. Nem tudom, eljutot- tak-e a hírek a Fővárosi Operettszínházig a hajdani vidéki sikerekről? Most pedig, hogy újra fontosnak véli a színházvezetés ezt a műfajt, talán a megszakadt folyamat ismét továbbvihető. És teheti ezt Ön is. — Korábban benne volt a köztudatban, hogy a vidék egyik legjobb operettszínháza Kecskeméten alakult ki. Lendvay igazgató úr ismét e rangot szeretné kivívni. Ez persze nem megy egyik napról a másikra. A társulat igen változatos összetételű, de mindannyian lelkesek. Vannak rutinosak, mások most kezdik a pályát, az éneklést, a táncolást. — Nem baj, hogy prózai színészek is jelentős szerepet kaptak az operettben, ahol illő kifogástalanul énekelni, táncolni? — Nem. Miért lenne baj? A másfajta erőpróba jó hatással van a színészre, tehát aki korábban csak prózai szerepeket kapott, most megmutathatja .tehetségét más műfajban. Ez a produkciót is elősegítheti... — Végigültem a délelőtti próbát. Az első felvonás végeztével az igazgató úr igen határozott és kemény véleménnyel illette a művészeket. Van ehhez hozzáfűznivalója? — Lendvay Ferenc ezt a próbát látta először. Alapjában véve tetszett neki. Az pedig természetes, hogy felmerülnek vitatott kérdések. Azért van a műhelymunka, hogy ezeket megoldjuk. Adódtak olyan részletek, melyeket esténként tizenötször is elpróbáltunk a szereplőkkel. Ne feledje, hogy közben ünnepek voltak. — Kíváncsi vagyok: máskor vállalko- zik-e rendezésre Németh Sándor? — Nem tudom, de szeretném folytatni ezt a munkát. Előbb azonban meg kell várni a Bál a Savoyban premierjét. — Addig pedig ingázik Bécs—Budapest—Kecskemét között. Reméljük, eí utóbbi várost nem fogja kihagyni a jövőben sem állomáshelyei közül. — Annál is inkább jövök, mert Kecskemétet nagyon megszerettem. Sokfelé jártam a világban, Japántól az Egyesült Államokig, de amikor ide jövök, a Katona József Színházba, az külön öröm számomra. S ezt nem puszta udvariasságból mondom. □ □ □ A Bál a Savoyban főbb szerepeit Csizmadia László, Szegedi Dóra, Kővári Judit, Pál Attila, Saárossy Kinga játssza, a másodszereposztásban pedig Turpinszky Béla, Nagy Annamária, Maronka Csilla és Dallos József. A díszleteket Gyarmathy Ágnes Mun- kácsy-díjas tervező álmodta meg, koreográfiát Pethő László készített. Borzák Tibor SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Tömés a műfogban A hivatalos nyelv szinte kifogyhatatlan az ötlettelen ötletekben. Az egészségügyi felvilágosítás hasznos füzeteket s falragaszokat hoz forgalomba, de míg ezeken küzd a járványok ellen, gyakran a nyelv egészségvédelméről feledkezik meg. „Ne bízzon mindent orvosára; legyen ön is öntevékeny!" — figyelmeztet az egyik felhívás. Az öntevékeny melléknevet persze nem az egészségügy találta ki, hanem a népművelés, nyilván idegen minták nyomán, a hivatásos színjátszó-, tánc stb. csoportok jelölésére, akik önerejükből, „magánszorgalomból” működnek, tartják fenn magukat, s akiket azelőtt műkedvelőknek neveztek. Egy csoport még csak lehet öntevékeny, ha fennmaradásáról, működéséről önmaga gondoskodik. De egy személy hogy legyen öntevékeny? Nem volna elég, ha csak tevékeny volna? „Ne bízzon mindent orvosára, segítse Ön is tevékenyen egészsége védelmét!” Az öntevékeny itt puszta szószaporítás, szószátyárság. Tömés a műfogban: merő fölöslegesség. De akad nem egy rokona a szakmai nyelvekben, sőt azokon kívül is. A sajnálatosan bő példatárat az .igekötők szolgáltatják. A le- igekötő eredeti jelentéséből meglehetősen egyenesvonalúan fejlődött lebecsülő, rosszalló értelme: lesújt, ledorongol, leég, lebőg stb. Német hatásra azonban ennek az igekötőnek is bővült — sokszor zavaróan — a jelentése. A henye fordítók a német ab- igekötőt eredeti jelentése szerint gátlástalanul le-ve 1 fordítják, holott például az abgeben magyarul mindenekelőtt átad s csak mellesleg lead. Az utat régebben megrövidítettük, de a német abkürzen hatására lerövidítjük, az abreden nyelvünkön azt jelentené: megbeszélni, de ma már a témát is gyakran lebeszéljük (pedig szeretnék itt is erről a használatról mindenkit lebeszélni.) Mivel a lehívta. értelmi használatában is fölsejlik még nyelvünkben kialakult lekicsinylő, rosszalló jelentése, néha bizony gro- teszkül hatnak az ilyen „le-s” összetételek, mint például a lenyilatkozik, amelyet egyik irodalmi hetilapunkban olvashattunk: „furcsa . . . hallani arról az elhatározásáról (a jeles színésznek) (ezt még elmondta nekem telefonon, miként lenyilatkozta a rádióban is), hogy utolsó aktív évadját kezdi ezen az őszön”. Nyelvünkben kinyilatkoztatni, kinyilvánítani lehet valamit, s itt is ez lett volna helyénvalóbb (de így is megállt volna a mondat: „ezt még elmondta nekem telefonon, miként a rádióban is”). A le- igekötőnek legjellegzetesebb — teljesen fölösleges — használata azonban az úgynevezett „terpeszkedő kifejezések”-ben figyelhető meg; például leállamosít, leigazoltat, leutánoz, (ehelyett: államosít, igazoltat, utánoz). Méltó párjuk a leértékesít. A minap olvastam ezt az ékes stílusú körlevelet: „A lakrészekben lévő vízvezeték gyakran meghibásodik, és a víz folyik a lépcsőházban. A hiba helyét meg kell állapítani, és a tulajdonost leértesíteni’'. Még ha a körlevelet kibocsátó közös képviselő az ötödik emeleten laknék, a lakók meg alatta, volna valami értelme a leértesít-nek. De mivel vele egy magasságban, vagy pedig fölötte laknak az érdekeltek, egyszerűen értesíteni kellett volna őket, le- nélkül, ami itt tömés a műfogban: értelmetlen szópazarlás. Szilágyi Ferenc HÁROM ÉVE NYÍLT A BAJAI PALETTA Kedvező kiállítási és üzleti feltételek A bajai József Attila Művelődési központ földszintjén három évvel ezelőtt nyílt meg a Paletta Galéria, amely a közművelődési feladat — a nívós képzőművészeti alkotások bemutatása mellett, üzleti célokat is szolgál. Kezdetben még egyenként kötöttek szerződést az alkotókkal műveik eladására, manapság már más szelek fújdogál- nak: művészeti alkotóközösségekkel — így, példának okáért a Bács- Kiskun megyei illetőségű Horizonttal — keresik a kapcsolatot, kölcsönösen. « A kereslet leginkább az olcsóbb, sokszorosított grafika iránt mutatkozik, bár az utóbbi hónapok felvásárlási lázának a festmények is „áldozatul” estek, annak ellenére, hogy áruk jelentősen emelkedett. Érdeklődés — ami itt egyet jelent a vásárlással — kíséri a grafikai és az iparművészeti anyagot, s főleg karácsony előtt keresettek voltak a litográfiák. A galéria üzemeltetőjének, a művelődési központnak a beszerzés és a szállítás okozza a legnagyobb gondot. Míg kezdetben főleg a helybeli, vagy a bajai kötődésű művészek állítottak ki a Palettában, mostanra inkább az — úgymond - idegenek jelenléte a legjellemzőbb. Ennek több oka is van: a helyi művészeket az érdeklődők műtermükben is felkereshetik, s az is előfordul, hogy egy-egy gyűjtő • A Paletta legkeresettebb alkotásai Weinträger Adolf művei. (Straszer András felvétele) kollekciója már telítődik valamely alkotó műveivel. A kiállítási és az üzleti feltételek oly kedvezőek, hogy az ország másik sarkából is keresik a kapcsolatot a Palettával, ahol egyébként kizárólag zsűrizett munkákat mutatnak be. között vannak a közelmúltban elhunyt A képzőművészeti alkotásokkal tájolnak is a környező községekben. Az eddigi tapasztalatok szerint sok a nézelődő, de kevés a vásárló. Ez utóbbiak is inkább kerámiára adják . a pénzüket^ a festmények, grafikák nem kelendőek. ZELEI ATTILA: GALAMBPOSTA* Lendvai néni a magos konyhaszéken ült. Kenyeret evett, és egy széles öblű kék pettyes csészéből forralt tejet ivott hozzá. Ez volt a reggelije. A fél liter tej nagyobbik fele még a tűzhelyen gőzölgött. Meleg illata betöl-\ tötte a konyhát. Ebédet csinál belőle. Vagy vacsorát. Tejbegrízt fahéjjal, vagy krumplifőzeléket habarékkal. A fehér tejeszacskó ott száradt a kopott zomán- cú falikút csapján, tisztára mosva. Néha telitömte tollal, mint egy apró babapárnát, és elsüllyesztette a sötét kapualjban álló nagy szürke kukák mélyén. Többnyire tésztákat evett. Túróval, mákkal, lekvárral. Olykor egy-egy kis krumplit, főzeléket. De legjobban mégis a húst szerette. A gyenge húst pörköltnek. Kevés zsírral, hagymával, paprikával — öregecske, válogatós volt a gyomra is: hetvenéves t—, de már négy napja nem jutott hozzá. Letakarította a kockás terítővei borított konyhaasztalt. A csészét, a tányérkát a kék mosogatótálba tette. A kenyér rágós héját, mega tegnapról megmaradt szikkadt szeletkéket gondosan összeaprította. Kivett egyet a kredencben gyűjtögetett tejeszacskók közül és belesöpörte. Kicsivel mindig több kenyeret vett) mint amire szüksége volt. Délelőttönként sétálni ment a közeli parkba. Elüldögélt a nagy bokor mögött a pirosra festett pad sarkán. Elnézegette a ho* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának III. dijas alkotása tárca-kategóriában. mokban játszó gyerekeket, s közben a kenyérdarabkákat szétszórta a galamboknak. Azok megjöttek éhesen, csapatostul, nagy szárnysuhogással. Mintha angyalok serege érkezne. Gyakran álmodta, hogy egyszer, ha meghal, nagy szárnysuhogással galambok ereszkednek le érte az égből. Szürkék, veresek, tarkák, riadt szeműek. De innen sose álmodta tovább, Valami konok ellenkezés megakadályozta benne. Szeretett élni. Szerette, ahogy felkél a Nap. Ahogy az utcák, a parkok megtelnek fénnyel és meleggel. A fák zöldellnek. A fiatal pázsit buján nyújtózik el a bokrok alatt. Az emberek jönnek- mennek. A gyerekek felnőnek, kicsino- sodnak. A csivitelö lánykák meghasa- sodnak. Tele lesznek gonddal, aggodalommal. Mint Szókéné is, a szomszéd fiatalasszonyka. A függőfolyosó visszhangzott a két gyereke kiabálásától. Tatán éppen vásárolni indultak. A nagyobbik kislány megkapaszkodott az ö nyitott ablakának párkányán. Két szép gesztenyebarna szeme bemosolygott rá. Szia, néni! 1 Apró kezében a rongybaba, amit még ő adott neki. Kicsit már kifakult, elkoszolódott, és fél oldalra lógott a feje, de ki nem adta a kezéből. Régen ilyeneket csinált a kézműipari vállalatnak. Összevarrta, kitömte, filléreket keresett rajta. Bohócokat, nagyszemü lencsibabát, később esetlen, kajla állatfigurákat, ahogy a divat változott. Ennek a nyugdíjából élt. Fizette a lakást, villanyt, fűtést, házmestert. Volt még néhány belőlük a férje ágyán. Az unokáknak tette el valamikor. De a fia meghalt. A lányáról meg évek óta nem hallott semmit. Kanadában élt. Ahogy legutóbbi levelei egyikében írta: az ötvenedik és hetvenedik szélességifok között szaladgált a boldogsága után. Odament a gyerekhez. Apró pisze orrához nyomta az orrát. Csodára hiányoztak az ilyen meleg gesztusok. Amíg a férje élt, még jutott belőle. Mert kedves, érzékeny, talán túlontúl is érzékeny ember volt a férje. Itt dolgozott a Postánál. Könyökvédős hivatalnok volt, aki mindig nagyon igyekezett, sokat idegeskedett, de mintha a pénzt sose körülötte osztogatták volna. Egy évet se élvezett a nyugdíjából. A gyerek fintorogva ráncolta össze az orrát és hátralépett. — Neked krumpliorrod van! — mondta. —- Neked meg pisze. ■— Nem is... A fiatalasszony közben odaért a kisebbik gyerekkel. Olyan volt, mint a nádszál. Divatos, lezser pulóver lógott rajta. A szeme karikás, fáradt. Vállán a család minden gondja. A férje késő estékig dolgozott, hogy bírják a rezsit, meg valami magukra is jusson. Egyszeregyszer otthagyták nála a gyerekeket, és ez a nagyobbik a karjában aludt el. — Maga már takarít, Lendvai néni? En még most megyek vásárolni.. . Lendvai néni ránézett a faliórára. Ráért még készülődni. — Hagyja itt a gyerekeket! Gyorsabban megjárja. A fiatalasszony örömmel kapott rajta. Na, pocok?! Itt maradtok! - fordult a kezét szorongató kisebbikhez. A pocoknak szólított dundi kislány csodálkozva nézett az anyjára. Azután tagadóan megrázta fürtös kis fejét. Nekem menni kell tyokit vásárolni! A nagyobbik még mindig bosszúsan dörgölte az orrát, és tüntetőén elindult a lépcsőház felé. A folyosó túlsó végéről idehallatszott Csapóné érdes, tolakodó hangja. — Megyünk pénzt költeni, Szókéné?! A fiatalasszony félig visszafordulva bólintott és elindult. Lendvai néni becsukta az ablakot. Nem szerette ezt a nagyhangú, minden lében kanál embert. Ez még a mások fazekába is képes belenézni. Mi fó? Mit fóz? Hogy aztán a másik szomszédnál kibeszélje. Fogta a portörlő rongyot, s elindult a szobába. Szerette a tisztaságot. Minden napra beosztott valamit. Porszívózás, mosás, vasalás. Az öltözködésre külön ügyelt. Neki nem szabadott elhanyagolt, szutykos öregembernek látszani. Bele is halt volna. A portörlést a sarokban kezdte a televíziónál. Politúrozott, szép kávájú készülék volt. Sajnos már ez is öregecske. Hol ez, hol az romlott el benne. A szerviz már nem is vállalta. Szókéné férje jött át javítgatni. Szerencsére mindig megtalálta a bibijét. Ö meg nézhette a kedvenc műsorait. A jókedvű, mindig mosolygós bemondónőket. Az okos riportereket, akik a felhős homlokú minisztereket faggatták. Á holnapról beszéltek. Kibontakozásról. A következő három és öt évről. Ami a magafajta minden napnak örvendő öregembernek olyan megértet- lenül messze volt. Egy időben, amikor még érdekelte, hogy merre élhet a lánya, folyton az útifilmeket nézte. Alaszkáról, a nagy tavakról, a sziklás tengerpartról. Látott ott egy fura embert. Ült a sziklahasadékban, és az előtte repkedő madarakra vadászott. Huss! Lendítette ki a hosszú nyelű hálót. Odahúzta magához. Kiemelte a cseppnyi jószágot. Megrántotta a nyakát, és beledobta a hátizsákjába. Valahogy el is ment tőle a kedve. Ha kérdezte, mivel tartozik a javításért, alkatrészért, Szőke csak legyintett a nagy kezével. Nem érdekes. A bontóban guberálta. Nem szerette ezt a kifejezést. Talán mert szerette ezt a fiatalembert, és ez a szó mindig a téren látott loncsps öregembereket juttatta eszébe. A szemétládákban guberáltak. Ha találtak valami értékesíthetőt, hamarosan már egy üveg borral ültek a padra. Aztán addig ittak, amíg volt, vagy ameddig horkantva el nem dűltek a pádon. Mire végigért az ágyvégeken, a szekrényen, el is fáradt. Hol volt már az az idő, amikor egész nap meg nem állt! A férje most is úgy mosolygott rá a fényképről, mint régen. Mintha azt mondaná: Te sose fogysz ki a munkából... De tiszta, pedáns öregasszonynak is tartotta mindenki! Lassan készülődnie kellett. Megmosdott. Fölvette a fehér blúzát, aminek olyan fodros kis elökéje volt. Hozzá a palackzöld kosztümöt és a kis kalapját. Karjára akasztotta a barna műbőrtáskáját, aztán elindult. A kapuban Szókénével találkozott. Mellette a gyerekek csokit majszoltak. Kezében apró kis hálóban élelem, szájában tengernyi panasz. — Nézzen ide, Lendvai néni! Alig vettem valamit, és odavan négyszáz forintom. Bosszúsan ingatta a fejét. Apró piros ajkai szinte eltűntek az arcáról. — Nem is tudom, hogy tud megélni abból a kis nyugdíjából! , Lendvai néni halványan mosolygott. Hogyan is . . . Úgy, hogy az ö pénztár- könyvének kiadás rovatában a hús helyett is kenyér áll. Dehát ilyesmiről nem beszél szívesen az ember. — Mondja, nem éhezik maga néha? — kérdezte Szókéné ijedten. — Ugyan már! Nézzen rám! Alacsony termetű, telt öregasszony volt. A szervezete kitűnően hasznosított minden táplálékot. Talán így úszta meg a háborút, az igazi nélkülözést is. — Jól áll magának ez a ruci, Lendvai néni. Csak az az ormótlan táska nem megy hozzá. Legközelebb meglepem egy ilyen kis divatos vacakkal! Jó lesz? — kérdezte a csöpp szájú fiatalasszonyka. — A . . . Nem fér abba semmi. Megindult a park felé. Oda, ahol a két szürke tornyú ház, mint vigyázzba merevedett poroszló vigyázott egy kis terecskét. Az úton sárga kavics. A sűrű bokrok közé ékelődött apró benyílókban piros padok. Leült. A barna táskát a lába mellé tette. Hátradőlt és körülnézett. Távolabb egy réveteg, borostás arcú férfit látott. Kezében hosszú nyakú borosüveg. Savanyú ábrázatot vágott, miután meghúzta. Látszott, hogy ma még semmit sem evett. Megigazította a kalapját, és elővette a műanyagzacskót. A torony körül már köröztek, s egyre lejjebb ereszkedtek a galambok. Lassan szórogatni kezdte maga köré a kenyér darabkákat. És a tarka tollú hegyes kis jószágok nagy szárnysuhogással lehuppantak mellé. Kurrogtak, kapkodtak, csipegettek. Némelyik a lábáig merészkedett, mintha a kezéből akarna enni. Lassan fölegyenesedett. Mélyet szippantott az átmelegedő őszies levegőből. Egy zöld cserje gyenge ága hajolt az arcához. Körben csend. Csak a villamos távoli zakatolása hallott. Belemarkolt a zacskóba. Mindkét kezét lenyújtotta. Amelyikben a kenyér volt, kinyitotta. Amikor a vörösbegyű gerle odakapott, hirtelen bezárta. Megrántotta a nyakát, ahogy a madarásztól látta. Aztán a táskába tette.
