Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

művelődés A NEMZETI ÖNISMERET DRÁMÁJA KECSKEMÉTEN KÖNYVESPOLC Kádár Zoltán: Bizánci művészet Az áruló Aki figyelemmel kíséri szellemi éle­tünk vitáit, az tapasztalhatja, hogy szin­te valamennyiben ott kísért Németh László szelleme. Hatalmas életműve már kialakulása pillanatában vitákat váltott ki, s ha ezek a viták nem is szűn­tek meg az életmű lezárulása után, any- nyi változás mégis történt, hogy egyre több az olyan tiszta szándékú kísérlet, i amely Németh gondolkodásának szel­lemével igyekszik mérlegre tenni egy- egy jelenséget, problémakört. Fontosnak — és az egyik legértéke­sebbnek — tartjuk a kecskeméti Kato­na József Színház feladatvállalásai kö­zül azt, hogy évente színpadra állít egy- egy Németh László-drámát. Mert ezek a művek lehetőséget teremtenek szí­nésznek, rendezőnek arra, hogy meg- küzdjenek ezzel az örökséggel, s való­ban mához szólóvá formáljak Németh László drámaírói munkásságát. Külö­nösen jelentős művészi feladat jutott ez­zel Nagy Attilának, a kiváló színésznek, hiszen pontosan éreztetnie kellett a drá­mák főhőseinek egymással sokban ro­kon, ugyanakkor mégis különböző vo­násait is. Úgy is mondhatnánk: követ­nie kellett Németh László gondolkodá­sának folyamatát, egy-egy jelentős hőst önmagában is pontosan megformálva. Manapság a színészek számos kötött­ség között élnek-alkotnak, ezek pedig leggyakrabban a szétaprózottsághoz vezetnek — ezért is fontos és példamu­tató Nagy Attila több éves feladatválla­lással együttjáró művészi elkötelezett­sége. A jelenség természete szerint vég­leges véleményt csak a folyamatrajz tel­jessé válásakor lehet mondani vállalko­zásáról: akkor a kritikusnak a folyamat egészével is foglalkoznia kell, addig csu­pán az éppen színre vitt darabról és a főhős megformálásáról szólhat. Az előző évadban a Villámfénynél, most Az áruló került színre, mindkettő Seprődi Kis Attila rendezésében. A Vil­lámfénynél a környezete fölé növő, de ebből a környezetből kitörni nem tudó nagy ember drámája. Az áruló főhőse Görgey Artúr — az a Görgey, aki ismét csak a kelepcehelyzet foglya: a világosi fegyverletétel után helyzetén nem tud és nem is tudhat változtatni, szembe kell néznie azzal, hogy a nemzet szemében egyre inkább ő válik a forradalom és a szabadságharc árulójává. Számos ro­kon vonás van tehát a két darab között — ahogy Németh László szinte vala­mennyi drámája a kelepcehelyzet meg­jelenítése. Rokon a két darab a szemé­lyes ihletettségben is: a Villámfénynél mögött Németh szociális bűntudata munkált, Az áruló esetében (1954-ben íródott a dráma) az írót 1949 után kö­rülvevő helyzet: tekinthető-e árulónak az, aki egész írói munkásságában a nemzet ügyét tartotta szem előtt... Az említett rokon vonások mellett azon­ban számos ponton különbözik is a két , dráma egymástól. A legfontosabb talán az, hogy míg a Villámfénynél megfor­málásakor Németh alig titkolta az ön­életrajzi ihletettséget, addig saját 1954- es léthelyzetének pontos megfelelőjét a történelemben találta meg: Görgey 1849 utáni életében. Nem is a történelmi személyiség (mint például a Széchenyi lés a Galilei írásakor), hanem maga a történelmi helyzet vizsgálata kötötte le figyelmét: a szituáció, hogy miképpen lehet a vádat megértve és elismerve élni, ezzel együtt pedig az, hogy miképpen keletkezhet ilyen torz, a nemzeti önvizs­gálat helyett személyes áldozatot köve­telő szituáció. Míg említett darabjai a személyiséget állítják középpontba, Az árulóban maga a helyzet válik drámai­vá, s ez ad lehetőséget az Írónak arra, hogy elmondja a véleményét történe­lemről és nemzeti gondolkodásról. • Maros Gábor és Nagy Attila • Kovács Gyula ' • Sándor Erzsi és Csák Zsuzsa • Nagy Attila Ennek a mostani kecskeméti előadás­nak a legnagyobb erénye az, hogy elke­rülte a könnyen kínálkozó zsákutcákat. Az egyik ilyen zsákutca a Görgey—Né­meth László azonosítás lett volna. Sep­rődi Kiss Attila és Nagy Attila egyik legfőbb törekvése ennek az azonosítás­nak az elkerülése volt. A másik kínálko­zó zsákutca a közvetlenül értelmezett áruló-dilemma előtérbe állítása. Az elő­adás egyik eshetőséget sem érintette — s ez minden bizonnyal a dráma pontos értelmezéséből adódik. így aztán a szín­padon megjelenő darab Görgey állapo­tának, önmagával való viaskodásának megjelenítése mellett magát a történel­met faggatja, a történelmi jelentőségű korszakok saját kérdéseit érinti. Aligha készült még tanulmány a forradalmak természetrajzáról, az elkészítendőhöz azonban Németh László — kit annyian reformistának, a cselekvéstől visszahú­zódónak láttak —, jó néhány gondolat­tal hozzájárult. Németh a személyiség és a történelem küzdelmére helyezi a hangsúlyt (megmutatva például Görge- yt mint történelmet formáló személyisé­get, s Görgey vergődését a hétköznapi­vá váló körülmények közepette), felveti az idealista és a realista gondolkodás számos összefüggését (így értelmezi pél­dául Kossuth és természetesen Görgey szerepét is). S foglalkoztatja a nemzet és a történelmi személyiség kapcsolatának kérdése („A döntő az, hogy kinek a vi­selkedésében ismer, akármi a forrása, a nemzet önmagára” — mondja Görgey Kossuthról). Mindezek mellett ott a nemzeti önismeret kérdése, az hogy a nemzetnek szüksége van-e árulóra az önmagába vetett hit — méltóságtudat? — megőrzése miatt? Görgey szerepe 1849. október 7-e után is sokban rokon a korábbival: akkor is, most is a nemzet szolgálata. Erre utal a darab szépen ki­dolgozott zárójelenetében elhangzó mondat: „S ez nem utolsó szerep: a nemzetet szerencsétlenségünkkel gon­dolkodásra s önismeretre tanítani”. Görgey szerepében Nagy Attila emlé­kezetes alakítással ajándékozta meg a kecskeméti közönséget. Mig a Villám­fénynél című darabban mintha magá­nak Németh Lászlónak az alakját igye­kezett volna megformálni, erős líraiság- gal, indulatkitörésekkel, addig most visszafogottan, a szerző közvetlen hatá­sától elszakadva, rendkívül összetett alakot teremtett. Az ö Görgeyje viasko­dik a történelem alakulása folytán rá­szakadt súllyal, de legalább annyira a mindennapi élet szürkeségével is. Az újonnan kialakult helyzet értelmezése köti le, ám a belső nyugtalanság megmu­tatása mellett képes a vállalható szerep­pel való azonosulás lehetőségének kere­sésére. S ugyanakkor képes a történelmi folyamatok értelmezésére, érzékelteté­sére is. Szerepének megformálásakor időnként érzünk csak modorosságot. Egyes jelenetekben — így például anyaságának bejelentésekor — méltó párja Adél szerepében Sándor Erzsi. Kovács Gyula Moró posztógyáros, Görgey ifjúkori barátjának szerepében ugyancsak pontosan követi a főhős lel­kűidének rezdüléseit. A drámai össze­ütközés a Görgey képviselte világ és a külső világ között Görgey bátyjának (Lengyel János alakítása) színrelépése­kor a legerősebb. Rövid, de emlékezetes alakítást nyújt Mains könyvkereskedő szerepében a darab rendezője, Seprődi Kiss Attila is. Külön kell szólnunk Molnár Gabri­ella díszletéről. A csak a közönség felé nyitott, egész színpadot betöltő kalitka, melyben a darab eseménysora zajlik, pontos kifejezője a darabot uraló kelep­cehelyzetnek, s modernné, huszadik századivá is formálja a látványt: mintha a valamennyiünk tudatában ott lévő ke­lepce kivetülését látnánk a színpadon. Ám a drámában rejlő gondolatok is al­kalmasak a század újabb eseményei ál­tal kínált látásmód érvényesítésére. Kár, hogy az előadás nem élt ezzel az újabb látásmód kínálta lehetőséggel: így egy pontosan értelmezett, összetett mondandójú történelmi darabot látha­tunk a kamaraszínház színpadán. Fűzi László 1971-től még eleinte évenként'követ- ték egymást az európai művészet nagy korszakait, egyben stílusáramlatait tár­gyaló kötetek: római, román kori, góti­kus, itáliai reneszánsz, klasszicista és romantikus, historikus, realista, imp­resszionista művészet.., Magyar szer­ző müve mind, ezért is a lassúság — nagyobb országok ilyen sorozathoz nemzetközi szerzőgárdát toboroznak, igaz, meg is tudják fizetni őket. Nálunk viszont az utóbbi években az is komoly gond, hogy legyen valuta jogdíjakra és eredeti fényképekre a világ műalkotá­sairól. Világot mondhatunk, mert a hellenizmusról szóló kötettel a sorozat már túllépett az európai határokon, a barokk kötet szerzője is felvillanthatta volna Latin-Amerika barokkját. A bi­zánci művészet sem tiszteli az európai határokat, hiszen már maga Bizánc a mai Isztambul — is két földrész érintkezésénél fekszik, és hét dombon, akárcsak Róma. Fontos kötete ez a sorozatnak, mely tizenhat éve folydogál, és bármilyen szép a borító, nem tűnik egészen sze­rencsés ötletnek, hogy eltér a többjétől. A könyvek azonos külsejükkel vonz­zák egymást maguk melle a polcon. Márpedig ennek a könyvnek rég ott volt a helye Castiglione László római és Marosi Ernő román kori művészettör- lénete között. A bizánci birodalom művészete igen fontos fejezete az euró­pai kultúrtörténetnek. Akkor is, ha nem az egyetlen láncszem az antik kul­túra és a középkor között. (Sőt, talán még érdekesebb is az. a pre-román, nép- vándorlás korhoz, arab iparművészei­hez, ír miniatúrához, népvándorlás ko­ri barbárok díszítőművéhez kötődő formakincs, amely Európa „sötét kor­szakát” jellemezte.) Bizánc a maga kí­sérleteivel és merevségével, újításaival (képrombolás) és hagyományőrzésé­vel, a világi és egyházi hatalom össze­kapcsolásának nagyszabású koncepci­ójával és végül egész Kelet-Európára kisugárzó, voltaképp máig is élő hatá­sával kikerülhetetlen fejezete a művelő­déstörténetnek. Hogy a magyarországi kultúra fejlődésében is fontos a szerepe — a X. századi pogány előkelők keleti rítusú keresztelkedesétől kezdve —, azt mondani sem kell. Az olvasó tehát csak hálás lehet Ká­dár Zoltánnak, hogy magyar nyelvű kézikönyvet adott kezébe, melynek se­gítségével különböző részfeldolgozá­sok után az egész témát áttekintheti. Nem a folyamatos olvasás tanácsos, inkább lassú, fejezetenkénti. Néhol fel kell frissíteni vallástörténeti ismeretein­ket is, hiszen a bizánci művészet első­sorban egyházi, és ebben a világban igen komolyan vették a hit kérdéséit. A térképre sem árt időnként odanézni — Bizánc nagy és bonyolult birodalom volt. Épp ezert félrevezetők azok az egyszerűsített jelzők is, amelyekkel annyiszor jellemezzük, például a „me­revség” és hasonlók. Bizánc olyan volt, mint Prokopiosz életműve. Ez az iro­dalmár arról nevezetes, hogy míg nap­pal az uralkodó építkezéseit dicsőíti, éjjel arról írt, hogy a császárné mekko­ra ribanc ... A képzőművészetben is élt a táncosnők mozgalmas ábrázolása — Monomakhosz-korona a Nemzeti Múzeumban! — a nyársat nyelt előke­lőségek portréja mellett. Ez az oka, hogy a Balkánon a bizánci művészet­ből sajátos kora reneszánsz alakulha­tott ki. Bizánc is nagy lehetőségeket rejtett magában — a gazdag tartalmú könyv is érzékelteti, hogy a török hódí­tás (mely egyben más, nem kevésbé je­lentős kultúrát hozott) a művészet virá­gának új bimbóját törte le száráról. (Corvina) Sz. A. ZALÁN TIBOR: SZIKSZAI KÁROLY: Stílusgyakorlatok Az Ady-versek *•*——“*” szavalójának Kerten át a könnyű szélben Ringatózó félhomályban Madár száll át, tiszta kékben. Lomb között hqlk suttogások. Alkony-égen esti tűzben Könnyű lányok járnak táncot. Fűre lép a karcsú este, Hajlanak a fényes ágak, Havas ágyam meg van vetve. Leánytestem borzong, gyöngyöz, Csatak veri mellem táját —­-----­Com bjaimat gyötri ördög. Kerten át a könnyű éjben Árnyék lépked, tűz a teste . árnyék közéig tiszta kékben. Táruljon ki ajtó, ablak Nesztelen, ha lopva jönne. Öleljen meg száz alakban. Keresztként, romban, odvasodva, tarkómon heggel, ordasodva ebben a nyárban Hazátlan, élni ezer éves magányban. Tízezer volttal a köröm alatt, hallgatni a Kárpátokat, és menni, menni, menni, menni fölgyulladt szívvel is lélegezni a szót, a drágát, a gyönyörűt, az árvát, szökni, elvinni magammal, macskanesszel, tompa morajjal, alvó zászlók, már nincsen otthon, arcom megérint egy rozoga mozdonyt. BIHARI KLÁRA: A MACSKÁK Abban a pillanatban, amint Juliska kinyitotta az ajtaját, a szomszédasszony már ott termett a küszöbön. j — Hallja, ha nem ad túl a macskáin, én pusztítom el mind a kettőt! A szürke az elébb beugrott a konyhaablakon, és kis híja, hogy le nem verte a tejeslábas­ról a fedőt! Ha észre nem veszem, még belenyal a tejbe, és önthetem ki az egé­szet, mert elmocskolva nem adhatok be­lőle az unokámnak! Juliska kihúzta tömzsi alakját, kerek arca kipirult, szájából dühösen és gya­korlottan törtek elő a káromló szavak: Még hogy elpusztítja a macskái­mat! Ilyet ki ne ejtsen a lepcses száján, maga gyilkos! Mit rágalmazza az én cirmosomat! Nem megy az be sehová, utál az mindenkit, csakis énhozzám húz! — De bizony ö volt! Itt váljak kővé állóhelyemben, ha nem mondtan igazat! ■— Akkor ott állhat ítéletnapig a kü­szöbön. Hogy az ég szakadna le az ilyen gonoszra. Mindig az én macskáimmal van baja, maga vén boszorkány! — Az, aki mondja! — vágta rá a szomszédasszony. Már a végső erőfeszí­téssel kiabált, akár a kifulladóban levő motor. Patkónéáthajolt az emeleti függőfo­lyosó korlátján, letekintett az udvarra, es megváltozott, szívéből fakadt kedves­kedő hangon rákezdte: Cilikém, Mucikám! Gyertek haza. a gazdi már nagyon vár benneteket. El­készítette a finom papit, gyertek ide hozzám, aranyoskáim! A hívásra valahonnan, láthatatlan rej­tekhelyről két macska, egy szürkecir­mos, meg egy feketefoltos fehér került elő. Az egyik mindjárt nekiindult a lép­csőnek, a másik, gerincét behorpasztva és lábait előrefeszítve előbb nagyot nyúj- ■ tózott. Patkóné két kezét széttárva ha­jolt le, és a korábban érkező cirmost széles, domború mellére ölelte: — Itt vagy, szépségem? — kérdezte lágy gügyögéssel. — Kívánod a papit? Jaj, te, mindenem! Lenézett a tarkára, amelyik felemelt farokkal a bokái körül tekergőzött: — Jól van, jól Mucikám, látom, te is megjöttél! A szomszédasszonyhoz fordult, aki gúnyosan, félregörbített szájjal nézett rá: — Ha nem vak, láthatja, hogy lentről jött fel mind a kettő! Úgy kell ezeknek a maga büdös konyhája, meg teje, mint nekem a betegség. — Ki bír a maga pocsék szájával! — hördült fel a szomszédasszony. Mi­előtt becsapta volna maga mögött az ajtót, indulata maradék erejével még visszaszólt: — Akárhogy védi azt a ki­hizlalt dögöt, azt a szürkét, mégis ő ug­rott be a konyhámba! Juliska, mellén a cirmossal, bement a lakásba, a tarka szorosan a lábánál, fel­emelt farokkal követte. Odabenn az ura a nyitott szekrénynél állt. frissen vasalt nadrágot, tiszta inget vett elő. Rövid, őszülő sörtehaja alól gúnyos mosollyal nézett a macskát ölelő asszonyra, kicsi, keskeny szája megmoccant, de nem szólt, mint aki a kintről behallatszó ve­szekedést, sem a felesége és a macskái megjelenését nem tartja szóra érdemes­nek. — Mit vigyorogsz, mit bámulsz rám! — hördült fel az asszony. Kigyulladt arcát odadörzsölte a macska gömbölyű fejéhez, és puhán suttogta a fülébe: — Ne félj, nem bánthat senki, itt va­gyok, megvédlelek! — Tálald az ebédet! — szólalt meg parancsoló hangon Patkó. — De mqsd meg a kezedet, mert nem állhatom a tányéron a macskaszagot. — Fogd be a szádat — mondta Julis­ka, de megfordult, engedelmesen kiment a konyhába, és a padlóra engedte a cir­most. Megmosta szappannal a kezét, de előbb mind a két macskát megsimogat­ta, miközben vigasztalóan suttogott: — Csak egy kis türelemmel legyetek drágáim, amíg annak a bitangnak oda­lököm az ebédet. Azután ti is megkapjá­tok a finom papit. A gáz lángjára húzta a lábasokat, és amikor az étel rotyogni kezdett, beszólt a szobába: — Falhatsz, ha kedved van hozzá. A széles vállú, zömök férfi nem szólalt meg, kijött a konyhába, várakozó test­tartással odaült az asztalhoz, jobb kezé­ben a készenlétben tartott kanállal. Az bsszony még mindig nem tudta megszokni, hogy a düh szavaira nem hasonló düh válaszol, s a fölényes hall­gatástól még jobban felingerelve, nagy lendülettel elkapta az ura elöl a tányért, hogy belemerje a levest. — A főztöm az kell, az én kosztomon hízol, te hóhér. — Elhallgass! — szólt rá indulat nél­kül, de keményen Patkó. Juliska a hangból megérezte, hogy az urát inkább untatják, mint sértik az ö kifakadásai, és ettől még mérgesebb lett. — Egyél csak, töltsd meg a bendődet, hizlald meg, az én fűztőmtől lett sűrű a véred. Patkó nyugodtan, tempósan evett. Hideg pillantását egyszer-egyszer a fe­leségére vetette, aki tüntetőén a sarok­ba, a zsámolyra ült. Hosszú ideje így jelezte, hogy azzal, aki ágyát az ő ágya mellől az ellenkező falhoz húzta — ő néni eszik közös asztalnál. Ebéd után, míg felesége a macskáit etette, Patkó gondosan átöltözött. Ami­óta a vasutas-egyenruhát levetette, még többet adott magára, mint addig. Julis­ka hol a macskáihoz beszélve, hol szit­kokat mormolva figyelte minden mozdu­latát, hogy abból a fájdalomból, amit ez a készülődés okozott neki, valami ön­kínzó vággyal semmit ne veszítsen el. Amikor az ajtó becsukódott a férfi mö­gött, az asszony a lefetyelő macskák fölé hajolt: — Láttátok ezt, drágáim, láttátok? Megint elment hazulról. Megy a macá­jához, hogy az isten verje meg vele együtt! — A hangja ismét lágy lett és kedveskedő: — ízlett a husika meg a lejecske? Csak fogyasszátok kedvetek­re, van még a lábasban elegendő. A nyitott konyhából az előszoba csukott ajtajára nézett: Szégyentelen vénem­ber, nem restell a más felesége után kos- latni! Még most, hatvannégy éves korá­ban is hajtja az a rossz vére! — S mert a tarka macska felnézett rá, a hangja meglágyult, panaszos lett: — Nem kell a vén semmirekellőnek a gazdi, én csak arra vagyok neki jó, hogy megfőzzem az ételét, takarítsak, mos­sak rá, mert kényes a nyomorult, meg­követeli mindenben a legjobbal. Jaj, hogy nézel rám avval a szép szemeddel aranyom, mindjárt kicsordul a köny- nyem! A mélyből éles hang sivított fel: — Patkóné, Patkóné! Az egyik macs­kája megint itthagyta a névjegyét az ajtóm előtt. Tudja meg, ezután mérget hintek a lábtörlőre, hadd pusztuljon el az a rohadt állat! Juliska olyan fürgén ugrott ki a kör­folyosóra, mint rugós bicska a tokjából. Pirosra gyulladt arccal hajolt át a korlá­ton: — Összefogtak maguk én ellenem mind, itt a házban, azért vádolják mind­untalan a macskáimat. Jól vannak azok szoktatva, nem piszkainak oda sehová. Ha bántani meri valamelyiket, nem viszi el szárazon. Az első lélegzetnyi szünetnél a föld­szinti asszony felkiáltott: Hallja, fogja be azt a csúnya szá­ját! — Fogja be maga, de hamar, amíg rá nem tenyerelek! Lesz csend mindjárt! — dörrent közbe egy vastag férjihang. Juliska visszatért a konyhába. Megint leült a zsámolyra, és a követke­ző pillanatban a cirmos otthonosan elhe­lyezkedett a könyöke hajlatában. Testé­nek puha melege megint panaszos ked­vet támasztott benne: — Hát idejössz hozzám, vigasztalni akarsz, te kis kedves. Meg a cukros kis testvéred is, figyeld csak, hogy néz rám! Az asszony felváltva simogatta az ölé­ben szunyókáló, meg a lábszáránál do­romboló macskát. Arra a néhány évvel korábbi napra gondolt, amikor mély megbántottságtól táplált veszekedései után, amelyeket az ura új, felvett szoká­sa szerint közömbös hallgatással tűrt, vagy egy-egy durva szóval végül is hclé­fojtott — megszületett az egyoldalú egyezmény. — Elhallgass! — rivallt rá azon az el nem felejthető napon Patkó. — Amiatt a nő miatt többet ne piszkálj, azt aján­lom. Te úgyse tudod azt nyújtani nekem, amit ö. Megcsúnyultál, megvénültél, tu­dodjól. Ha mosol, főzöl, takarítasz rám, akkor nem hagylak el. Juliska beletörődött az előállott hely­zetbe. Negyvenévi szövőgyári munka . után, dagadt lábaival, emelkedő áraktól fogyó nyugdíjával, gyermekek, közeli rokonok, lakás nélkül nem tehetett egyebet. Estefelé Patkónénak eszébe jutott ön­ként vállalt, mindennapi kötelessége. Háziruhájában, kezében kis csomaggal haladt végig a folyosón, és ment lefelé a lépcsőn. Az utcán vagy kétszáz méter után megállt egy lebontott ház telkének kerítése előtt. Hívogató, kedvesen csalo­gató szavaira a palánk alól sovány feke­te macska bújt ki. Lehasalt a földre az­zal a tartással, amelyen látszott, hogy éppen annyira kész a menekülő hátrá­lásra, mint az óvatos barátkozásra. — Ne félj tőlem, te szegény árva. Papit hoztam neked ebben a zacskóban — mondta Patkóné. — Itt van ni, a vacsorád. Hogy az isten büntesse meg azokat, akik kegyetlenül elzavartak. Ne félj tőlem, láthatod, hogy én a javadat akarom. Egyél, szegény kis nyomorult, egyél. Juliska egy ideig mozdulatlanul fi­gyelte a húscafatokat körülszaglászó, majd mohón nyeldeklő állatot, azután nehézkes járásával elindult visszájáié. A ház kapualjában ott találta a maga két macskáját, egyikük a szemetes tar­tály mögül bújt elő. Folytonosan hízel- gő-becéző szavakkal hívogatta őket, el­indult velük felfelé a lépcsőn.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents