Petőfi Népe, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
művelődés Az embertől az emberiségig EGY KIÁLLÍTÁS APROPÓJÁN B. Boros Ilona iparművész munkáiból csütörtökön nyílt kiállítás a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola kamaratermében. Tanulmányait annak idején itt kezdte, ahol most faliképeiben gyönyörködhet a közönség. Immár három évtizede tanít Ke- celen, tanítványai — nem túlzás, ha ezt állítják — világhírnevet szereztek a községnek. Alkotótevékenységében elválaszthatatlanul összefonódik a pedagógusi és az egyéni művészi munka, ez derül ki vallomásából is. Elválaszthatatlan egységben a művész és a pedagógus Szergej Zaligin esszéi Szergej Zaligin esszékötete a Modern Könyvtár sorozatban jelent meg — a könyv elolvasása azonban nem az Írások modernségéről, sokkal inkább azok fontosságáról győzi meg tanulmányozóját. Nem mintha a modernség és fontosság egymást kizáró kategória lenne (mi több: esztétikai fogalomként nem is használhatjuk ezeket a kifejezéseket), de vannajc idők, amikor az irodalomnak önmagán túlmutató feladatokra is vállalkoznia kell. A Szovjetunió szellemi életét figyelve úgy tűnik, az irodalomnak ismét erőteljes társadalmi kihívásokkal kell szembenéznie — s ahogy az lenni szokott, egy-egy feladat megtalálja a maga emberét is. Neveket kár lenne itt sorolnunk, álla: pítsuk meg csak azt, hogy Szergej Zaligin már akkor is társadalmi, közéleti kérdésekkel foglalkozott, amikor az írók erre még nem kaptak biztatást. Az egyébként vízügyi szakképzettséggel bíró, szibériai születésű író már korábban is akkora szibériai terület elárasztását akadályozta meg, mint Francia- ország és az NSZK együttvéve. A szibériai folyók elterelése körüli vitában pedig már mint a tekintélyes moszkvai folyóirat, a Novij Mir főszerkesztője szólalt meg, s írásának nagy szerepe volt abban, hogy a szovjet kormány — a szaknyelvet idézve — „leállította az északi és a szibériai folyók vízkészletének az ország déli körzeteibe való részleges átterelését célzó munkálatokat.” Érdekes lenne írása egészét idézni — hiszen az a glasznoszty egyik legfontosabb dokumentuma — itt azonban csak utalhattunk rá, azzal a megjegyzéssel, hogy az írás a Szovjet Irodalom című folyóirat 1987. augusztusi számában is megjelent. Mégis engedtessék meg egyetlenegy, — ám sokat mondó adat: a tervvel foglalkozó tervezők összlétszáma elérte a 68 főt. A Zaligin irodalmi esszéiből válogató kötet csak egy környezetvédő írást tartalmaz, pontosabban egy párbeszédet, történetesen azt, amelyet Fekete Gyulával folytatott „létezésünk egyetlen közegéről”, a természetről. Az elmondottak azonban mégis érzékelhették: ezek az írások azért fontosak, mert a társadalmi érdeklődésű irodalom ismertetését segítették. A kötet bő válogatást ad Zaligin pályatársairól írt tanulmányaiból, így közli a Suksin, Va- szilij Belov és Valentyin Raszputyin munkáival foglalkozó írásokat, ezek keletkezésük idején a művek megértését és az írók elismertetését segítették. A magyar olvasó számára azonban más okok miatt is fontos ez az esszékötet. Zaligin a magyar irodalom szerelmese, számos cikket, tanulmányt írt irodalmunkról. A kötetben ezekből is olvashatunk jó párat. Bár csak fordításokból dolgozik írásait olvasva elmondhatjuk, hogy irodalmunk nem mindennapi értőjére talált Zaliginban. Ha a kívülálló pozícióját foglalná el, aligha írhatna le olyan mondatokat, mint amilyeneket például Illyés Gyulával kapcsolatban vetett papírra: „ .. ‘.műveiben nem találtam jelentéktelent, a szó jó értelmében sem. Pedig azok még a legjobb irodalmi művekben is nélkülözhetetlenek ... Ám Illyés Gyula megvan nélkülük. Talán azért, mert komoly dolgokról is fanyar mosollyal szól — ilyen a stílusa. Ilyen a gondolkodása.” Zaligin nemcsak érti, de érzi is a magyar irodalmat, különösen annak huszadik századi, realista irányzatát. Az irányzatot Móricz művészetéből eredezteti, s többek között Illyést, Németh Lászlót, Veres Pétert, Déry Tibort, Darvas Józsefet, Cseres Tibort, Fekete Gyulát tartja kiemelkedő képviselőjének. Mi hajlandók vagyunk sokszor el-' zárkózónak és magában létezőnek látni a magyar irodalmat: Zaligin a maga nézőpontjából azonban láttatni tudja irodalmunk sajátosságait és értékeit is. Az irodalom legfontosabb feladatának az ember megismerését tartja. Ezzel kapcsolatban idézzük egy látszólag könnyedén papírra vetett, ám roppant fontos mondatát: „Valamit tett itt Gabriel Garda Marquez, de vannak más utak is, és nekem úgy tűnik, hogy a magyar szociográfia az egyik közülük.” Mehökkentő ez a mondat, de csak az első olvasásra. A remekművek létrejöttét azonban a sajátos korhangulat és a művészi megformálást segítő irányzatosság is magyarázza, s ha erre gondolunk, akkor azon sem csodálkozhatunk, hogy szociográfiai irodalmunk legjobb munkái egyetemes mércével is kiemelkedőnek bizonyulnak. Eddig még nem esett szó a kötet legterjedelmesebb írásáról. Az én költőm címet viseli, s Csehowal foglalkozik. Igaza van egyik méltatójának: Zaligin megállapításai nem kerülnek majd be a kézikönyvekbe, nem idézik majd különböző disszertációkban, s iskolai tanórákon sem nagyon esik majd szó róluk. A kézikönyveknek, a disszertációknak, sőt még annak is, ahogy az irodalom iskolai tananyaggá válik, megvan a sajátossága:.az irodalomról a maguk „szakmai nyelvén” beszélnek, s azt egyszerűen tárgynak tekintik saját céljaik eléréséhez. Zaligin azonban nem „fordítja át” az irodalmat: úgy ír Csehovról, hogy az maga is irodalom marad. Idézni nem, csak olvasni lehet ..'. (Európa Kiadó) Fűzi László Az ókor felé <*— Merészség lenne magam az alföldi festőkhöz hasonlítani, de — még pályám kezdetén — elsősorban ők érdekeltek, s munkáim is leginkább az övékével volt rokon. Ez talán abból adódott, hogy Gaál Sándor és Diószegi, akik buzdítottak, tanítottak, ugyancsak hasonló elven festettek, s eleinte hozzájuk igazodtam. A természetszeretet, az emberek, állatok, növények ábrázolása a későbbiekben is elkísért, csak abban az egyszerűsített, stilizált formában, ami a textil sajátja. Nem tagadom, hogy hatottak rám a gyermekmunkák is, valamint a népművészet. Azután érdeklődésem, olvasmányaim kapcsán fokozatosad az ókor felé fordult. Alaposan tanulmányoztam az ókori művészetet, munkáimra is pillanatnyilag ez hat leginkább. Amikor elkezdtem a zománccal foglalkozni, éreztem, hogy amit a textilben csinálok, azt egy az egyben nem lehet áttenni. Kerestem, kutattam, milyen témákat és hogyan dolgozhatnék föl zománcban. Ezen az úton vetődtem az archaikus művészet felé. Hogy ehhez az olvasmányaim segí- tetfefc,' nem jelenti azt, hogy pusztán illusztrációkat akarok csinálni. Érde- i kés módon a gondolataim valahogy találkoztak az ókori népek hitvilágával. Ha ezen belül valami különösen megkap, s ezzel kapcsolatban van is mondanivalóm, felhasználom ezeket az elemeket góndolataim kifejezésére. Elég arról beszélni, hogy tulajdonképpen mi az, ami ebből a legjobban megfog. Azt hiszem, a halál utáni lét kérdése mindig is izgatott, valahogy bennem volt. Természetesen én ateista vagyok, ezt nyugodtan elmondhatom magamról. Hogy mégis, miért érdekel? Biztosan azért, mert olyan pokolian lehangoló az a tény, hogy az ember meghal, s azután kész, vége. Én ugyan nem hiszek abban, amit az egyiptomiak vallanak, hogy a halál után még mi minden következik, de nekem annyira szimpatikus, annyira érdekes. És egy kicsit olyan vigaszféle is ... A színeket rögtönzőm A textillel tulajdonképpen 1969-ben kezdtem foglalkozni. Akkor született a fiam, s készítettem az ágya fölé egy kis varrott faliképet. Azóta majd’ száz ki- sebb-nagyobb munka került ki a kezem alól. Tavaly nyáron készültem el egy nagyméretű faliképpel, ami a bajai tanítóképző főiskolára került. Szövök és varrók. A szövést nem szövőgéppel, hanem egyszerű kereten készítem. A varrással betöltőm az egész felületet, száröltéssel, láncöltéssel dolgozom, de közben másfajta technikákat i§ alkalmazok, ahogy a munka megkívánja. A színeket improvizálom, mert ez nekem így izgalmas. Majdnem mindig gyapjút használok, amit magam színezek. Mivel korábban hosszú ideig festettem, hirtelen nem tudtam átváltani a térbeliből a síkbeli ábrázolásra. így kezdetben valójában festettem a fonalakkal, oly módon például, hogy összefogtam különböző színű szálakat. Ez- .zel a módszerrel a mai napig élek, de most már határozott különbséget tudok tenni a két dolog S a festészet és a textil — között. Bar a textilben nagyon sokan a teret is ábrázolják, én úgy gondolom — biztosan nincs igazam —, hogy amit felrakunk a falra, annak valamiképpen síkszerűnek kell lennie, még ha fonalból csinálja is az ember. Legújabb szerelmem a tűzzománc Már harmadízben vehettem részt a kecskeméti zömáncművészeti alkotótelep munkájában. Úgy érzem, ha ebbe valaki belekóstol, soha nem bírja abbahagyni. Persze, a próbálkozásaim egyelőre tele vannak technikai hibával. Szeretnék egy kemencét szerezni, otthonra, a konyhába. Mint iparművész textiles lettem a művészeti alap tagja, 1986-ban. Már korábban, tíz évvel ezelőtt is jelentkeztem, de akkor nem vettek föl. Se annak idején, se tavaly nem indokolták döntésüket, pedig mindenképpen hasznos lenne, mert az ember az alapján tudná magát a megfelelő irányba fejleszteni. Az akkori kudarc nem jelentett az alkotómunkában visszahúzó erőt, sőt... Úgy érzem, időnként kell az, hogy az embert letörjék, beledobják a sárba. Az sem jó, ha örökké dicsérik vagy a felszínen mindig sikeresnek könyvelik el, mert ez utóbbi nem is lehet igaz. Az elmúlt tíz évben’igyekez- tem bebizonyítani saját magamnak is, hogy talán tudok annyit, hogy fölvegyenek az alapba. Soha nem tanítottak, ismerőseim sincsenek a textilesek között Kizárólag saját magamnak köszönhetem az alaptagságot. Örökös készenlétben Miután kiállító művész vagyok, gondolom, egyfajta pluszt is nyújtok tanítványaimnak, mégpedig azzal, hogy állandóan fejlesztem magam azért, hogy a saját munkámban is előre tudjak lépni. Nagyon Sok rajztanár pedig csak azt a tudást hasznosítja egesz pályája alatt, amit a főiskolán szerzett, a továbbiakban nemigen töri magát. Amit viszont én megtanulok — például egy technikát — azt igyekszem rögtön átadni a gyerekeknek. 'Állandóan keresek, kutatok, örökös készenlétben állok. A gyerekeknek mindig ébren kell tartani az érdeklődését, ingerelni a képzelőerejét, s valamiféle izgalomba kell hozni, ami alkotásra készteti... Kohnos Emese Giza csak egy asszony volt a faluból. Sohase foglalkoztatott, amíg élt. Amíg élt, nem is gondoltam vele, Pá Gizának egyébként azért hívták, mert az egyetlen volt, aki a faluban így köszönt: Pá! Fura, gőgös, úrhatnám asszony volt. Már maga ez a köszönés! így titkárnők, vezérigazgatónék köszönnek — középútként a jó napot és a szervusz között... Pá Giza... mennyit mulatott mindenki ezen a köszönésen; jó napotra, csókolomra csak ennyit mondott: Pá! Mintha nem komoly, ötvenes asszony lett volna, hanem pelenkába csináló kisgyerek, aki odainteget minden hozzá gügyögőnek: Pá-pá! után négy felé elindult, s este nyolc óra tájban tért haza. Szokatlan dolog felénk az ilyesmi. A friss halotthoz még esetleg, meg halottak napja előtt. De mindennap! Még ha új házasok lettek volna, szerelmesek! Ki tudja, mit gondolt magában, míg ott üldögélt a sir szélén, kemény fekete tekintetét a sírkőre pzegezve... házon nem látszott meg, hogy elment a gazda. Pá Giza keze gyors volt, ügyes. Takaros asszony volt mindig, tán túlságosan is. Mennyit szidta szegény Mátyást, ha az asztaltePá Gizának is voltak valamikor csecsemői. Két> lány, de már rég felnőttek és elkerültek a faluból, nem is láttuk őket, még sátoros ünnepeken sem. Azt súgták-búgták — egy faluban nyitott könyv mindenkinek az élete —, hogy. már kisgyermekkorukban sem szerette őket az anyjuk, nem is tudott bánni velük. Ahogy tehették, férjet kerítettek maguknak, elmentek lakni az ország másik végére. Haza nem jártak, mert az anyjuk szúrós, gőgös természetét nem bírták elviselni. Föl se tűnt, hogy Pá Giza nem áll szóba senkivel, ilyennek szoktuk meg. Felfuvalkodott pulyka — mondták néhányon — most aztán elégedett lehet, sírba tette az urát... Merthogy az váratlanul meghalt. Az Ura—az ellentétek úgy látszik vonzzák egymást — népszerű ember volt. Mindenkihez volt néhány jó szava, kedélyes volt, sokat mosolygó. Pá Giza azonban úgy eg-- zecíroztatta ezt a jó embert, míg élt, mint egy csendőr: Mátyás, ezt csináld, amazt csináld! Semmi se volt neki elég jó. Ha Mátyás betért valamelyik szomszédhoz egy pohár borra, már patá- liát csapott. Kardos asszony volt, annyi szent. Azután meg, hogy az ura szegény a faluvégi temető lakója lett,'még inkább egyedül maradt Pá Giza. Nem volt kit utasítania, kit szidnia. Az ismerősök meg nem szívesen köszöntek be az udvarába, nem volt gtt a jó Mátyás. Hat éve már, hogy Mátyás kinn feküdt a temetőben, szép fehérmárvány síremlék álatt, de Pá Gizáról nem került le a fekete ruha. Nem is ez volt a furcsa, hiszen akármilyen egyenesen tartja magát, ö is öregszik — hanem az, hogy naponta kijárt a sírhoz. Kezében virágok, magvak, locsolókanna — láthatta, aki akarta, délCSORBA PIROSKA: Ajtón általvetve * A KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottsága mellett működő Értelmiségi Fiatalok Tanácsa által meghirdetett országos pályázaton első díjat nyert novellák egyike. rítőre hamuzott, ha beült a fotelba, s összegyűrte a horgolt csipkéket, ha nem vetette le a cipőjét a verandán! Mert Giza asszony házában patijcatisztaságú rend volt. Az ablakokát azonnal lemosta, ha rájuk vert az eső, a parkettát, a konyhakövet naponta kétszer is feltörölte. Azok ilyen pedánsak a háziasszonyok közül, akik nem boldogok. Pá Giza néha úgy érezte, a boldogság az volt: ráförmedni Mátyásra, hogy megint behozta a cipőjén a port, s hogy beletúrt a sótartóba, nem a kés hegyén-emelte ki belőle a szükséges mennyiséget. Mátyás után mindig volt tennivaló. A haja könnyen zsirosodott, az ágyneműjét hetente váltotta, mosta, keményítette, vasalta. Mióta Mátyás elment, nincs, aki megbontsa a rendet. Eleinte örült ennek Giza asszony, végre nem kell örökösen szaladgálnia, hogy törölje a padlót, tisztítsa ' a lábbelit. Nem nyitott be hozzá senki'Mátyás halála óta, pontosabban egyszer a villanyszámlás, mert éppen követ mosott, s nem látta meg az ablakból, hogy eléje menjen. Hat éve nem érintette idegen láb a lakása kövét. A gyerekek évente egyszer írtak, karácsonyra. A lapokat szép pirosfedelű dobozban gyűjtötte Pá Giza. Néha gondolt rá, el kellene mennie valahová. D.e kihez? És miért? Beállítson, csak úgy?! Sohase tette, büszke volt rá, hogy nem pletykál, nem adja le magát a többihez... Talán kölcsönkérhetne egy kis lisztet... de hiszen van a kamrában minden, listát vezet arról, mit mikor kell beszereznie... Az utcán meg, mire kigondolná, mit is szólhatna, a többiek elmennek. Marad a pá... csak ez a rövid, kéthangos szó... , ez is olyan keményen, gőgösen bukott ki a torkán... alig fogadták. Kánikula volt azon a nyáron, kegyet- ‘ len hőség. Mintha ki akarná szárítani az egész világot, minden növényt és állatot _ elveszejteni. Hiába nyitottak ki minden ablakot a házakon, meg se moccant a levegő. Pa Giza házán minden ablak csukva volt. Nem furcsállta senki. Iszonyodik a legyektől, hát fulladjon meg odabenn, a bent rekedt hőségben. J\.éthetes halott volt már, amikor rátaláltak. Kifordult a házból még a hivatalos ember is először. A szomszédok adták tovább, akik persze ott tolongtak a háznál, hogy olyan rend volt Pá Giza lakásában, mint tán soha. Keményítve a csipkék, kifésülve a szőnyeg rojtja, ujjnyom nélküli fényesség a bútorokon, kivasalva még a portörlő ruha is. Pá Giza meg átvetette a ruhaszárító kötelet a fürdőszobaajtó kilincsén, ott lógott. Nem embernek való látvány volt már. A szekrényekben milliméterre pontosan egymásra hajtogatva a ruhák, a szennyesláda üres. A szobaasztalon levél, Pá Giza rövid üzenete az élőknek: „Megcsináltam mindent, kimostam, kivasaltam, megvarrogattam, már nincs mit csinálnom.” Évek teltek el már. Pá Giza házában vidám, kétgyerekes házaspár lakik, az ablakuk örökké nyitva, a zsivajgásúk kihal- latszik az útra. Sohase gondoltam Pá Gizával, rr^g élt, legföljebb nevettem gőgös, furcsa köszönésén. Amióta elvetette magától az életet, nem tudok szabadulni tőle. G. NAGY ILIÁN: Csillagot mozdít —- Juditnak és Áronnak — ■ Diófa sárgul levelet hullat az őszi kertre lassul a bogár megerednek aszályba némult patakok Pörögve hull a légy s fecskék gyűlnek az utcán begombolkozik a rét sünöcske búvik avarba lustán Egy udvaron két öregasszony üst fölé görnyed füstbe kendőzve főzik a lekvárt pattog a tűzben a muzsikás szikra . menyecske-arcú társait hevítő táncra hívja Mozdul az asszonyok karjaiban a munka örök mutatója - sejtről sejtre jár az erő jövőnk a szivükhöz igazítva Csodának ennyi is elég a pusztulásban hogy építkezzen az ének sóhajtok tavaszra várva csillagot mozdít a lélek
