Petőfi Népe, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-07 / 236. szám

/ 4 • PETŐFI NÉPE • 1987. október 7. TÁRLATNAPLÓ A Kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban nem először rendeznek népművészeti kiállítást. Ezúttal Matyóföld legszebb darabjait hozták el az idősza­ki kiállításra. A népviselet gazdagságról árulko­dik, ami a motívumkincset illeti. Ugyanakkor a tárgyi népművészet sokkal egyszerűbb képet mu­tat, puritánabbak a fazekasmunkák, a szőttesek. A múlt század második felében legjellemzőbb ma­tyóföldi népművészetről keresztmetszetet adni igen-igen bátor vállalkozás. Annál inkább, hogy­ha többféle műfaj jeles darabjait kívánják bemu­tatni. Mégis, így, töredékében is van értelme a tárlatnak. Mindenből csak egy-két példány jelzi a csodaszép, őszinte művészetet. Azt hiszem, csak jelzéseket adhatnak a tárlatrendezők, hiszen egy teremben lehetetlen felsorakoztatni a legszebb, a legjellemzőbb alkotásokat. Viszont arra is szük­ség van, hogy a még fellelhető értékeket szemügy­re vegyük. A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON Sok száz előadás, kiállítás, film Az idén egy teljes hónapig tartanak a Szovjet Kultúra Napjai Magyaror­szágon rendezvény programjai. Egyik­másik esemény még meg is nyújtja ezt az ünnepi egy hónapot. Az október 7-étől november 7-éig ívelő rendkívül gazdag kulturális kínálatot most még a szokásosnál is nagyobb érdeklődés kí­séri. Hiszen a filmek, a színházi előadá­sok, a kiállítások híre már jóval meg­előzte magyarországi bemutatásukat. A művek bátor szókimondással, a múlt és közelmúlt irodalmi, művészeti újra­értékelése révén szokatlan hangú szim­fóniában szólalnak meg. Evekig do­bozban rejtőző filmek, be nem muta­tott képzőművészeti alkotások, kiadat­lan regények, merész hangú színdara­bok örvendeztetik meg a magyar kö­zönséget. De számos klasszikus értékű szovjet alkotás is jelen lesz országunk­ban. A választékot jelzi, hogy huszonöt városban több mint kétszáz előadás közül válogathatunk az idén. fennállásától fogva nemcsak az új, ha­ladó művészeti irányzatok számára tört utat, hanem tevékeny szerepet vál­lalt a demokratikus társadalmi eszmé­nyek megfogalmazásában is. Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Székesfehérváron és a fővárosban ösz- szesen nyolc alkalommal lép fel a világ­hírű Mojszejev együttes, amely az idén éppen ötvenedik évadját ünnepli. Orosz, kalmük, jakut, moldáviai tán­cok mellett négy magyar csárdással is kedveskednek a közönségnek, és meg­nézhetjük Muszorgszkij zenéjére kom­ponált egyfelvonásos táncjátékukat, az Ej a kopár hegyen címmel. Bonyhádon, Gyöngyösön, Tatabá­nyán, Pápán, Oroszlányban. Tatán, Százhalombattán, Cegléden, Egerben, Sárospatakon a Radar Jazz-Rock Együttes lép fel. A Szovjet Hanglemez­heteknek budapesti és salgótarjáni megnyitója is lesz. Irodalmi programok Kecskeméten: zenei est Például a Mojszejev együttes es egyszerűség 0 Népviseletben. A férfi tardi, a nő mezőkövesdi hagyomá­nyok alapján készült ruhában. A Matyóföld népművészete a félegyházi Kiskun Múzeumban Mezőkövesd, Tárd, Szentistván — ezeken a tele­püléseken a leg­karakteresebb a matyó népművé­szet. Közülük is a központban: Me­zőkövesden. Az utóbbi város sok­kal többször sze­• Mézeskalács­figurák. (Pásztor Zoltán felvételei) Muszorgszkij Borisz Godunovjának operaházi bemutatója a Moszkvai Nagy Színház előadásában a megnyitó díszelőadáson hangzik el. A Borisz Go- dunovot még két alkalommal játsszák az Operaházban, és két estén mutatják be Rimszkij-Korszakov Mozart és Sa­lieri és Csajkovszkij Jolanta című ope­ráját. Három produkcióját hozta el Magyarországra az Akadémiai Kis Színház. (Bondarev: Választás, A. Tolsztoj: Fjodor Joannovics cár és Naj- gyonov: Vanyusin gyermekei című mű­vekkel Budapesten és Győrött vendég­szerepeinek.) A Kis Színház 1824-eS Se szeri, se száma a zenei rendezvé­nyeknek. Nagynevű karmesterek és szólisták, ismert zenekarok adnak kon­certet az ország számos városában. Csak ízelítőül néhány. Székesfehérvá­ron és Sopronban Dimitrij Baskirov ad zongoraestet. Pécsett Jurij Szomonov vezényli Natalja Sahovszka gordonka­koncertjét, Szekszárdon Sahovszkaja Aza Amintajev zongoraművésszel ad szonátaestet, Kecskeméten Jasvili hege­dű- és Csernyisov zongoraművész estjére kerül sor. Eliszo Virszaladze és Gajane Dzsagacpanjan zongoraestjét Debre­cenben hallgathatják meg, Andrej Kor- szakov hegedűművész Szolnokon, Pé­csett lép fel. A Borogyin vonósnégyes Szegeden, a Moszkvai Trió Győrött ad koncertet. A könnyűzenét kedvelők a Leontyev együttessel találkozhatnak Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Számos irodalmi estet, kerekasztal- beszélgetést, irodalmi műsort, művész —közönség találkozót is rendeznek ezekben a napokban, egyebek közt a Szovjet Kultúra és Tudomány Házá­ban, a Radnóti Színpadon, Veszprém­ben, Pécsett. Érdekesnek ígérkezik az egyetemek és művészeti főiskolák által szervezett programsor — amely tudo­mányos előadásokkal, konferenciák­kal, politikai vitákkal, kiállításokkal, balett- és színházi előadásokkal csalo­gatja a közönséget. Nagyjelentőségűnek ígérkezik a Mű­vészet és forradalom című Műcsarnok­beli tárlat, am,ely a 20-as 30-as évek szovjet avantgarde művészeti produk­tumait (a film, színház, iparművészet, grafika és az építészet műfajaiban) is­merteti meg a magyar nézőkkel. De a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fotódokumentációs, gobelin- plakát- és könyvkiállítása, valamint a Magyar Építőművészek Szövetségének a mai szovjet építészet bemutató tárlata, vagy a Magyar Nemzeti Múzeum Kau­kázusi ötvösművészeti kiállítása is so­kak érdeklődésére számíthat. K. T. KÉPERNYŐ repel a nyilvános­ság előtt, mint a többi. Pedig felfe­dezésre vártak a szomszédos fal­vak is, s ez meg is történt. A félegy­házi kiállításon nem egy tardi da­rab látható. Szimpatikus az egyszerűség, a hi­valkodás nélküli megjelenítés. összehasonlítás­képpen egymás mellé helyezték a női ködmönöket: a mezőkövesdi sokkalta több motívumot bír el, mint a tardi. Ez a jellegzetesség, más viseleti darabon is felfedezhető. Úgy tűnik, a rivalizálás — márminthogy melyik mester, alkotó ismer több stilizált virá­got — egyre inkább elteijedt ezen a vidéken is. Megfigyelhető, hogy a kez­deti, korai népviseleten kevés a dísz, majd egyre szaporodnak. így szebbek, ugyanakkor zsúfoltabbak lesznek. Ha voksolni kellene, az egyszerűbbek mel­lett döntenék. Áttekinthető, szép min- tázatúak a piros-kék alapszínekre építő keresztszemes térítők Tardról, Szent- istvánról. Különlegesek a „cipós” hor­golások, azaz a jellemző mezőkövesdi technikával készített jegykendők, vise­leti darabok. Az áttört hímzések ugyancsak egyediek, értékesek. A mezőkövesdi11^ matyó — viselet által a lányok-asszonyok a gótikus vo­nalakat kedvelték, vagyis hosszúnak, karcsúnak kívántak látszani. A csúcsos főkötő, a deréktól kiszélesedő szoknya ezt a hatást segíti elő. Kasmír, selyem, atlasz, majd műselyem szolgált alap­anyagul. Ä kötény alsó szélét mindig gazdagon hímezték. Persze, ezt a fajta gazdagságot meg kellett szenvedni. Sok esetben évekig koplaltak azért, hogy tetszetős ruhát ölthessenek fel a lá­nyok, a férfiak. A szoba berendezéséért sem kevés áldozatot kellett hozniuk. A félegyházi kiállításon is láthatók a tiszta szoba bútorai, a sarokban sok- párnás ággyal. Ezeket a párnákat való­jában soha sem bolygatták meg, in­kább a földre terített subán, takarón aludtak. A lehetősségnek viszont jelét kellett adni. A népművészet egyéb ágait is megta­lálhatjuk a tárlaton. A fazekasság ezen a vidéken is elteijedt, bár Mezőköves­den kívül máshol nemigen jellemző. Ügyes kezekről tanúskodnak a tányé­rok, a köcsögök, a butellák. Szintén gazdag fantáziát tükröznek a mézeska­lács-figurák. A szőttesek az egyszerű­ség jegyében születtek. Az értékes cse­répfalusi szőttesek századunk első felé­ből származnak. Nincs pompa, nincs sok dísz, mégis remekműveknek számi­Budapesti Művészeti Hetek 0 Díszes párnák a díszes ágyon. Mit jelent a Budapesti Művészeti Hetek felirat némely tévéműsor előtt a Rádió és Televízió Újságban? Az emb­léma bizonyos tévéjátékok, tévéfilmek előtt? Ha tájékozatlan volnék, azt gon­dolhatnám, hogy beneveztek valami­lyen, az őszi kulturális sereglés alkal­mával szervezett versenyre, ezt tüntetik fel végig nagybetűvel. Netán a televízió közvetett közreműködésével szeretnék növelni a fővárosi művészeti hetek rangját? (Szinte szégyenkezve írom, hogy televíziónk lassan-lassan buda­pesti intézménynek tekinti magát. Jel­lemző, hogy legalább másfél éve, ha nem több, ajánlgatja valaki a követke­ző hét műsorát. Ki kellene egészíteni a címet: nézzük együtt mi, pestiek, mert vidéki ajánlóra nem nagyon emléke­zem ...) Legvalószínűbbnek tartom: a Budapesti Művészeti Hetekre szánt ke­retből a televízió is kap valamennyit színvonalas alkotások készítéséhez. Még ez az utóbbi változat a legrokon­szenvesebb. Feltevésemet látszik erősíteni, hogy pénteken és vasárnap úgynevezett iro­dalmi értékű művek tévéváltozata előtt jelent meg a képernyőn a művészeti hetek emblémája. Mihályfi Imre és Szirtes Tamás egy­aránt kockázatos föladatot vállalt. Kuncz Aladár művének — mint erre Száraz György is utal előzetesében, — éppen az eseménytelenség, a sor­vasztó, a zsibbasztó unalom a tárgya, tartalma. Munkára, cselekvésre, alko­tásra termett férfiakat kényszerít tés- pedtségre, tétlenségre az első világhá­ború. Hinnők sokan, hogy legalább megúszták a harcterek polclát, testileg épen kerültek haza. Vagyis szerencsés­nek érezhetik magukat. Azért zseniális Kuncz Aladár A fekete kolostor című remekműve, mert elhisszük, hogy az ilyen kiszolgáltatottság, a szellemet béklyózó önkény elviselése sem köny- nyebb, mint a frontok megpróbáltatá­sainak túlélése, és számunkra —,a má­sodik világháború minden korábbi ha­diszabályra fütyülő, a hadviselőkre is kötelező emberiességi előírásokat cini­kusan fölrúgó világégést végigkínlódó idősebbek számára — egyenesen lenyű­göző az ilyen körülmények között is kivirágzó emberíesség. Régebben egy előzetes vetítésen lát­tam A fekete kolostort, úgy maradt meg emlékezetemben, mint egy szép film. A börtönszigetre száműzött ide­gen ajkúak életéhez hasonlóan lassan pergő, de máskor észre sem vett apró­ságokat az idő tengeréből szépen for­málva kiemelő műalkotás'. Nincs he­lyünk a népes szereplőgárda felsorolá­sára, de Gera Zoltán Adminisztrátorát mindenképpen ide kell írnom. Felejthe­tetlen pillanatokkal ajándékozta meg a nézőket. Több kecskeméti vagy volt kecskeméti színész is megmutathatta magát, Koncz Gábor, Andorai Péter, Kiss Jenő, Ábrahám Edit fontosabb szerepet kapott. H. N. Dramatikus játszóház A kecskeméti Szalvay Mihály Úttörő- és Ifjúsági Otthonban dra­matikus játszóházat szerveztek az általános iskolák alsótagozatos di­ákjainak. Az összejövetelek lénye­ge; a gyerekek is lehetnek főszerep­lők, a cselekmények, a mesék való­di hőseivé válhatnak, nemcsak szemlélőként vehetnek részt az elő- ' adásokon. Mindez ázzál tetőzik, hogy a kisdiákok maguk készítik jelmezeiket, a díszleteket, a kellé­keket. Tavaly háromszor rendeztek dramatikus játszóházat a kecske­méti intézményben. Az idén ugyancsak többször találkoznak a játékos kedvű aprók: meséket ele­venítenek meg. Karácsonykor, majd nemzeti ünnepünkön, márci­us 15-én ismét tartalmas foglalko­zás lesz. Népművelők, tanítókép­zős hallgatók, középiskolások segí­tik a kicsik játékát, a meseszövést, a jelenetek betanítását. Az eddigi tapasztalatok szerint valamennyi­en jól érezték magukat a dramati­kus játszóházban. Akik pedig ez­után kívánnak megismerkedni az ottani munkával, megtehetik, vár­ják őket az úttörőházban. • Női ködmönök. A felső darab mező­kövesdi, sokkal díszesebb mint az alatta részletében látszó tardi. tanak. Úgy mint a kicsit díszesebb pár­nahajak, koporsófedők. A sajátos népi hagyományokat őrző népcsoport művészetével érdemes kö­zelebbről megismerkedni. A XIX. szá­zad végétől egyre inkább elszegénye­dett a Matyóföld népsége, talán ezért olyan káprázatos, gazdagságra törek­vő a motívumkincsük. Később sok.ha­tás érte az autentikus népművészetet, egyebek mellett az üzleti szellem ron­totta. Ma pedig ott tartunk, hogy mú­zeumba és ilyen alkalmi kiállításra kell elmennünk, ha eredeti népi anyaggal kívánunk találkozni. Napjainkban már Matyóföldön is csak ünnepi alkalmak­kor hordják a (szép ruhákat. A népmű­vészek háziipari szövetkezetbe tömö­rültek, külföldre dolgoznak. Felvető­dik a kérdés: vajon a mai életben mi maradt meg őseink örökségéből? És újabb dilemma: mi marad utódainkra? A trombitás Borzák Tibor A kora tavaszi enyhe napsütésben két ember ült a templom kőkerítésén. Az egyik egy bodros hajú fiatalember, ölbe tett kézzel azt figyelte, hogy a szom­szédja mivel foglalkozik. A másik egy kopottruhás öregember volt. Nemcsak a ruhája volt kopott — ő maga is. Fején a kalapnak már alig volt formája. Ráncos kezei között egy ütött- kopott réztrombita. Az ember arcán is ezernyi ránc — a trombitáján ezernyi sebhely. Az öregember szemén drótkere­tes szemüveg — a trombitán drótokkal felerősített billentyűk. Az öregember szemében fáradt fény — a trombita hor- padozott tölcsérén fáradt fénytelenség. Az öregember a trombitát reparálta. Akkurátusán vette újból és újból a kezé­be, forgatta az öreg szerszámot, egy ujj­nyi nagyságú .csavarhúzóval csavarga­tott egyet-egyet a billentyűk körül, az­tán próbálta: hogy' mozog és végtelen türelemmel ismételgette, ki tudja, hány­szor, a mozdulatokat. Szótlanul ültek, az öreg dolgozott, a másik nézte. Amikor a csavarhúzó be­töltötte a szerepét, egy parányi olajozó került elő az öreg zsebéből. Akkor szó­lalt meg először, amikor a valószínűdé- nül kicsi eszköz nyílását oda illesztette az egyik billentyű tövéhez: — Meg köll kenni, mert köll neki egy kis biztatás... Megropogtatta kissé az olajozó olda­lát és sorban megkente a billentyűket. Amikor a művelettel végzett, letette az olajozót a kerítés lapjára és ujjai máris ott táncoltak a hangszeren. Az öreg szeme felcsillant: — Most már jobb! Igaz, hogy ezt inkább csak magának, vagy talán még inkább a trombitájának mondta, mert nem nézett a szomszédjá­ra, aki egyre nagyobb érdeklődéssel fi­gyelte. Azt hitte, hogy vége a reparálás­nak, és megkérdezte az öreget: •— Aztán hol szokott muzsikálni, apó? Az öreg nem válaszolt. Nem volt még kész a munkával, tovább folytatta; újra meg újra felvette, letette hűséges társát, kiszedett belőle egy-egy alkatrészt, il- lesztgette, tisztogatta, igazgatta a bil­lentyűket, drótkötelékeket, majd a szomszédjára se nézve, beszélni kezdett: — Régi cimborám... el se hiszi ... legalább negyven éve járunk együtt... — Kis szünetet tartott.-f-Ott voltam én vele a Rákóczi fejedelem temetésén is... A fiatalabbik fel akart nevetni, és már majdnem kimondta a bántó, kételkedő szavakat, de meggondolta magát. Az öreg azonban észrevette. — Nem hiszi. . nézett szemüvege mögül a fiatalemberre. Zsíros falapján igazított egyet, majd mintha sóhajtott volna, folytatta: — Nagyon szép volt... tudom, hogy neki is tetszett, amit játszottam ... na­gyon szép volt... — Meséljen ... — biztatta az öreget a fiatalember. De az öreg most nem folytatta. Hall­gatott: Aztán kis szünet után egyszer­esük ismét beszélni kezdett, de egészen másról. — Nálunk nagyon szerették a trombitazenét. Tudja, a faluban ... meg kinn a tanyákon... arra mulattak szombaton este, meg vasárnap. Elhívtak mindenhová. Lagziba, keresztelőre, disznótorba. Hiszi-e, hogy a hetedik ta­nyáról is eljöttek értem? Volt, hogy há­rom napig fújtam egyfolytában... — Egyre élénkebb lett — szemében fény villant, szinte jókedvűen megélt tovább, miközben kezei tovább babráltak a hangszerszámon. —■Micsoda mulatságok voltak! Ha nagyon jó kedvem volt, magam is tán­coltam. Muzsikálás közben ... — csa­pott bütykös jobbjával a térdére. Hirtelen elhallgatott. Keze is megállt a munkában, maga elé meredt, nyomorúságos, drótkerefes szemüvegén keresztül mintha még na­gyobbak, mélyebbek lettek volna a rán­cok a szeme alatt. Aztán így, maga elé meredve, folytatta: — Ezzel temettük el sok jó baj társun­kat ... Tudja, a háború ... két háború­ban! Tram-tram-traram ... ezt mondta a trombita. Eredj, bajtárs! Elrakta az olajozót is. Aztán a szom­szédja szemébe nézett. Tekintetében megint megvillant valami tréfás huncut­ság és biztató hangon szólt: — Mit játsszak el magának? De ne­hogy valami modern muzsikát mond­jon ...! — Tette hozzá szúrós tekintet­tel. — Bár, ha nagyon akarja, nekem az is mindegy ... — Amit a legjobban szeret! — Na, jó! — bólintott az öreg, aztán felállt. Ujjait ráhelyezte a billenytűkre, magasra emelte a trombitát, fúvókáját az ajkához illesztette. Közben látni lehe­tett, hogy ajkai kissé megremegnek. Előbb csak halkan, majd egyre hango­sabban, egyre erősebben zengett a trom­bita hangja: „Nagybercsényi Miklós sir dogál magában ..." A járókelők megálltak a szokatlan hangra és hallgatták az öreget. Néhá­nyon elmosolyodtak és továbbmentek. Mások legyintettek, de néhányon türel­mesen hallgatták a recsegő, szomorkás, tárogatószerű hangot. Hosszan szólt a recsegő trombitaze­ne. Kissé meghatottán, de még inkább fáradtan. Amikor vége lett, az öreg li­hegve emelte le a szájáról a trombitát, kiszerelte a fúvókáját, kirázta, aztán anélkül, hogy akár a fiatalemberre, akár a többi .hallgatójára nézett volna csak éppen megigazította a fején a félrebillent kalapot, hóna alá helyezte 'az ütött- kopott trombitát, elindult, szótlanul, kö­szönés nélkül, egyetlen fejbiccentés nél­kül, azon az úton, amelyik a városból kifelé vezét... Antalfy István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents