Petőfi Népe, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

művelődés Lesz-e önálló bábszínház Kecskeméten? Beszélgetés Kovács Géza művészeti vezetővel Az immáron huszonöt éves Ciróka Bábegyüttes 1987. január elsejétől a Kecskemé­ti Katona József Színházhoz tartozik, mint annak bábtagozata. Művészeti vezető­jük; Kovács Géza, három évvel ezelőtt került ide. A régiek közül mindössze ketten maradtak: Tohai Andrea és Soponyai Rita, mint művészeti titkár. A többiek, Kiss Rita, Rumi László, Nagypál Mária és Pályi János kevesebb mint három éve tagjai az együttesnek. kólákon. A művész további műve­ket kíván adományozni egykori hazájának. Retrospektív kiállítása előrelát­hatólag 1988-ban valósul meg a Magyar Nemzeti Galériában. L. M. t .Naplemente (színes fametszet 1986) Estebán Fekete tárlatsorozata Estebán Fekete Cinkotán szüle­tett 1924-ben. Elvégezte a Műegye­temet, de 1948-ban annyira megra­gadta Párizsban Bonnard életmű­kiállítása, hogy ez felébresztette benne rajzi tehetségét, és festői küldetését is. Argentínába vándo­rolt, ahol megnősült és felesége biztatására 1950-ben festette első képét. 1952-ben Julio E. Payró ta­nítványa lett. Fekete ma a színes fametszet világhíres képviselője. 1964-ben telepedett le az NSZK- ban, azóta ott él és alkot. Művészetének egyik forrása: ha­zája, Magyarország. Ady, Arany János, Petőfi Sándor, Krúdy Gyu­la szellemében örökítette meg a magyar Alföldet, a Margitszigetet és az őszi párizsi lombözönt. Újabb metszetei Ady verseit idé­zik. Az idei nyáron ötven színes fa­metszetét« a szegedi József Attila Tudományegyetemnek i adomá­nyozta, ahol műveiből állandó gyűjteményt is létesítenek. Az anyag végleges elhelyezése előtt a művek vándortárlatra indultak. Szeptemberben Kecskeméten mu­tatták be a sorozatot, a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főisko­lán. Azért itt először, mert hajdan édesapja, Fekete István útmémök Kecskeméten tervezte és kivitelezte a Békéscsabára vezető aluljárót. Még az idén bemutatják Este­bán Fekete alkotásait a pécsi, deb­receni, győri egyetemeken és főis­— Nemcsak a személyek változtak, ugyanez elmondható a csoport szemléletéről is — fűzi a bevezető gondolathoz Kovács Géza. — Óraszámban és energiában is sokkal többet fordítunk munkára, s ez úgy vélem, megmutatkozik produk­cióink minőségében is. Mindezzel arra akarok utalni, hogy már nem egy amatőr bábegyüttesröl van szó. — Előnyötök vagy-,hátrányotok származott abból, hogy a színház kebe­lébe kerültetek? fi — Én hiszem, hogy egy egészséges színházi struktúrában nagyon fontos szerepe van a gyermekeknek szóló színház­nak. Sokkal jobb helyzetbe kerültünk, mint mikor a művelő­dési központhoz tartoztunk. Egy működő szervezet része vagyunk, van műhelyhátterünk, státusba tudunk venni em­bereket. — Végül is miként jött létre ez a mostani bábtagozat? — A kezdeményezés nem onnan indult, ahonnan kellett volna. A mai napig nem adódott igazán alkalom arra, hogy I az illetékesekkel összejöjjünk egy kis beszélgetésre, ahol min­denki elmondhatná, milyen jelentőséget tulajdonít és milyen jövőt szán ennek a bábszínháznak. Lehet, hogy tudnánk egymásnak újat mondani. Hiszen nem pusztán néhány em­ber állásáról és szórakozásáról van szó. A művelődési köz­pont kereteit kinőttük. Megoldhatatlan volt a státuskérdés. Félamatőrként, félhivatásosként kellett profi előadásszámot teljesítenünk. Nemigen örültek, amikor megváltunk tőlük, mivel jól menő csoport voltunk, bevételt is hoztunk, nem beszélve az elkönyvelhető nézőszámról. A színháznak vi­szont pont akkor éppen úgy kellettünk, mint púp a hátára. Biztosan bennem van a hiba, de itteni helyzetünkkel kapcso­latban még van egy csomó tisztázatlan kérdés. Nem tudjuk például pontosan, mennyi pénzünk van, bár a színház min­dig gondoskodik a működési feltételekről. Az az igazság, hogy eddig még afféle mostohagyerek voltunk. A színház részéről különösebb érdeklődés nem mutatkozott produk­cióink iránt, reméljük ez a jövőben változni fog. — Amiket egyébként a közönség és nem mellékesen a kritika is jónak ítél... — Persze biztosan lehet a munkánkban hibát találni, de legalább három—négy év kell ahhoz, amíg igazán kiforrunk. Mi sohasem állunk le a bemutató napján. Rengeteget próbá­lunk, s mivel igen gyakran találkozunk a közönséggel, visz- szajelzéseikkel állandóan korrigálni tudjuk az előadást. Az elmúlt évadban olyan rendezőkkel dolgoztunk, mint Tömö- ry Péter és Seprődi Kiss Attila. Szeretnénk viszont külföldről is, a nagy bábművészeti hagyományokkal bíró országokból (mint a Szovjetunió, Csehszlovákia vagy Lengyelország) vendégrendezőket hívni. Sokan támadnak bennünket azért, mert nem mindig óvodásoknak szóló előadásokat játszunk. Ennél a rétegnél viszont van sokkal elhanyágoltabb is, a tíz ' éven felülieké. Mindenekelőtt tehát olyan darabokkal Szeret­nénk előrukkolni, amelyekben az óvodások és a tízévesnél idősebbek is, sőt a felnőttek is megtalálják a nekik szóló értékjelentést. Tamási Áron, Sütő András, Weöres Sándor műveire gondolok, amikből nemcsak képileg, hanem nyelvi­leg is kapnak — nem keveset — a nézők. — Már eddig is többször utaltál ar­ra, hogy nálunk a műfaj nem túl nagy megbecsülésnek örvend... — Igen, ezt jelzi egyebek mellett a hazai bábszínészképzés helyzete is. Az együttesben ketten vagyunk — Pályi Jánossal •— végzétt bábszínészek: A többiek, más jelentkezőkkel együtt, most bábszínészképző tanfolyamra járnak, ami az AUami Bábszínház kihelyezett kurzusa. Ők gondoskodnak a tematikáról, a tanárokról, egyfajta mpnopolhelyzetben vannak. Rajtuk kívül a vidéki városokban csak Egerben és Pécsett van profi bábszínház. Az együttesnek fontos a város és a megye, azt szeretnénk, ha mi is ugyanilyen fontosak lennénk, és valóra válna az állandó játszási helyre tett ígéret. Most egy kis próbatermünk van, s egy műhelyünk a színész­házban. Innen elég nehéz lesz továbblépni. , — Konkrétan miről lenne szó? — Már elkészült a beruházási terv és a költségvetés a Zrínyi iskolával szemben lévő kis zsinagóga bábszínházzá való átalakítására. Tulajdonképpen mi ezen belül ennél sok­kal többre gondolunk, valójában egy gyermekintézményre. Előadás után dramatikus vagy manuális foglalkozásokra invitálnánk őket. Egyáltalán, valamilyen sajátos arculata lenne ezáltal a társulatnak, ami egyébként már eleve ennek az elképzelésnek a szellemében szerveződött. — Ha a valóság talaján maradunk, milyen jövőt jósolsz az együttesnek? ' — A csoport most erősebb, mint valaha, s ebből követke­zik, hogy fejlődőképes is. Kevesen vagyunk, szinte minden darabban játszik mindenki, a stúdiófoglalkozások, a rend­szeres tájolások miatt naponta 12-^14 órát dolgozunk. Aki­nek fontos ez az ügy, az mindennek ellenére ki fog tartani, ilyen körülmények között is. A jövőnket nem látom kristály­tisztán, de ezzel manapság igen sok intézmény lehet így. Nem is csak a gazdasági megszorítások miatt, amire most divatos hivatkozni. Abban bízom, hogy a kultúrára mindig szükség lesz, a gyerekekére pedig egyre inkább. Reménykedem, hogy van még annyi tartalék energiája a városnak és a megyének — mert hiszen mi a tájelőadásainkkal napi kapcsolatban vagyunk a megye gyermekközönségével —, hogy létrehoz­zon még égy műhelyt, az önálló bábszínházát. Kormos Emese DÚSA LAJOS: Kórházkert Végre kigyógytdhatsz bajaidból, nagyvizitet tart éppen az ősz. Hajnali dértől alvad a nyílt seb, ónosesőtöl varasodik. Múlik a láz már és tehetetlen kis daganattá ráncosodon zúzmaradíszes tiszta fehérben látod, alig van kínod, alig. Ködburkában a nemleheteknek mint a vetélök magzata ülsz. Télalma fürdet fagykloroformban kései rózsák bimbai közt. DCR FCR€Í1C: R ge/ztenyefcm túl C EGY NYOMOZÁS TÖRTÉNETE ] /Í7 ) 4-Vj meg, állj meg! - hal- (-* “V lottani Károlyi Bandi hang­ját, de akkorra már Ballagó Feri és az öreg Kulcsár is utolért. — Nyugalom, Antikám! — Gimna­zista korunkban szólított így Feri. A határőrök — a térkép alapján — a gesztenyefától nyugati irányban nyolc méter szélességben és jó húsz méter hosszúságban megtisztították a terepet a dzsungeltól. Ezen a 160 négyzetméteres területen kell lenni édesapám jeltelen sírjának. A sir nem volt jeltelen. Amikor a határőrök a tereptisztítást megkezdték, az egyik megyei kolléga. Megyeri Tamás hadnagy felkúszott a kiszáradt gesztenyére, és szétnézett. Egy erőteljesebb fa- és bokorcsoportra hívta fel a figyelmet: a tereptisztitást úgy végezzék, hogy azt a bokorcsopor­tot hagyják meg. A két muzeológus he­lyeselt: egyre gondoltak a nyomozó kol­légával. A tetemet a növényzet — még annyi évtized után is — elárulhatja. . Lehet, hogy ott az az erőteljes bükkfa az apám fejfája? J Másfél óra múlva kiderült: a bükkfa a síremlék. A muzeológusok hozzákezd­tek egy emberi csontváz feltárásához, miközben a katonák a gyökereket nagy óvatossággal távolítottak el a maradvá­nyok körül. Apám maradványai. Figyelni kezd­tem magam. Az egyre jobban kitáruló látvány Itatására belső szorongásomat elnyomta a megfigyelés fontosságának rendőri szükségszerűsége: egy gyilkos­ság áldozata került egy idő'után napvi­lágra. A körülöttem állók talán több fiúi megrendülést vártak részemről. A nehéz, kemény erdei talajban feltárt gödör körülbelül 80 centiméter széles, egy méter hosszú és mintegy 60—80 centiméter mély lehetett. A csontváz helyzetéből következtetni lehetett arra) hogy a testet összegömyesztve, a bal oldalára fordítva lökhették bele a gö­dörbe, és a fej a felhúzott térdet érte. A feltárás egyes fázisairól fénykép- és filmfelvételeket készítettek a kollégák, majd a szakértők a csontok minden egyes darabját egy fémládába helyezték, mint ahogy a megmaradt öltözetdarabo­kat is. A koponyát különös gondosság­gal emelték ki és helyezték a ládába. A koponya arc- és homloki része vi­szonylag épen maradt, a hátsó rész és a fejtető viszont beszakadva, darabokban került elő — a géppisztoly tusával mért gyilkos ütések kétségbevonhatatlan nyomai. Késő délutánra végeztünk. A helyszín biztosításának már nem lett volna értel­meit térképen és a felvételeken mindent rögzítettünk. Visszamentünk a gépko­csikhoz, ahol az őrséget ellátó rendőr őrmester jelentette: Budapestről érdek­lődtek csoportunk felöl, na Visszaérke­zünk a megyeszékhelyre, a főkapitány­ságról jelentkezzünk az Öregnél, s ad­junk rövid összefoglalót. A faluban csak annyi időre álltunk meg, hogy beköszön­tünk Kulcsár nénihez, aki bizony hiába készült a vacsorával, nem maradhattunk o/(. Binder Józsi, a lovas erdőkerülő is akkor ért a házhoz, amikor mi éppen beszállni készülődtünk a kocsikba. A fémláda és a szerszámok felé biccent­ve szólt; — Úgy látom, hogy megtalálták, amit kerestek ... Igaz? Váratlan ötlettől indíttatva válaszol­tam. — Igaz bizony. Méghozzá nem is akármit rejtett a maga erdeje. Binder elvtárs. — Igeeen ... Talán csak nem kincset leltek a régi betyárok nyomában? — De bizony azt... Viszontlátásra. A gépkocsiban Károlyi Bandi szólalt meg. — Tényleg kíváncsi fajta pz a Binder. Föltételezem, hogy a pofa valamiért nem tetszik neked... — A feltételezésed jó. Valamiért nem tetszik. Ráérzés, megérzés, rossz érzés, tudja a fene... Ballagó Feri hajolt előre a hátsó ülés­ről. — Elhiheted, hogy ha nem tiszta a káderlapja, akkor nem lehetne errefelé, a nyugati határnál erdőkerülő. — No, ja... De mindegy is. — Esetleg nem mindegy ... — Már csak azért sem—szólt közbe Károlyi Bandi —, mert Deme Tóni meg­mondta neki, hogy kincset leltünk az ő erdejében. Emlékeztek, hogyan mondta, hogy „Igeeen7' És mini kiváncsi ember­nek, a szeme sem rebbent, nem kérdezeti tovább. Igaz, ideje se lett volna, mert eljöttünk. Persze az én civil fantáziám ... Nem hagyott nyugodni a puszta antipátiá- ból sugallt gondolat. Ezért győztem meg Bal­lagó Ferit: még az éjjel menjünk vissza a hely­színre. mert van egy olyan érzésem, hogy ta­lálkozhatunk ezzel a Binderrel.. (Folytatjuk) KÖNYVESPOLC CSÉPA IMRE: Idők lombhullása Csépa Imre, akinek Idők lombhullása címmel jelent meg kötete, a szegénység, a nyomor és a megaláztatások mélysé­géből indult, ahonnan csak roppant akaratereje, hite és nem utolsósorban őstehetsége lökte felszínre, kezébe adva az író- szerszámot, hogy leírja élményeit, benyomásait, keserveit. Hosszabb-rövidebb elbeszéléseit a maga világából, emlékei­ből meríti; évszázadok jobbágyi, zsellért kiszolgáltatottsága, megalázottsága tanította megfontolásra, övéivel együtt. „Ezek között a béresivadékok között, sorsukat és kenye­rüket megosztva nőtt fel, és csupán egy dologban különbö­zött a többi bérestől, napszámostól vagy szegényparaszttól:1 rajta felejtette a szemét a világon. Volt merészsége elámulni, szólni, vallani érzéseiről és gondolatairól — s ez emlékeztet kétségbevonhatatlanul minden idők, minden társadalmak költőire” — vallja Fehér Ferenc Csépa Imréről, akinek egy­szerű paraszti gondolkodásából sokat tanulhatunk, s talán még okulhatunk is. Szavainak kifejező ereje éppen egyszerű­ségükben, tisztaságukban, sallangmentességükben rejlik — ha olykor-olykor „el is tér” a puritánság irányába. Ez azon­ban egy cseppet sem zavaró, inkább sűrítő erejű és érzékelteti azt a tájat, ahol az író — a későbbi csábítások ellenére is — megmaradhatott, megkapaszkodhatott. S most megint Fehér Ferencet kell idéznem: „Mi másban találhatta meg forrásait, mint magában a tájban. Ezek a tájban fogant írásai akkor mélyültek el, amikor élő-előperzselt belőlük minden paraszti ősök hitvallása: itt születtem, itt élek, itt is akarok meghalni. Irodalomfelfogása őserőről tanúskodik és tele van szépségáhítattal. Akkor sem farigcsált írásán, alkotásán. amikor úgy érezte: pedig elég éles lenne hozzá a kése. O úgy tudott érzékelni — emlékezni élete minden rezdülésére, aho­gyan rajta kívül talán senki más az írás szépségében, áhítatá­ban. Csépa emlékezete tapintásérzékenységű volt, világot szedett ízeire és világot teremtett közben.” A kétszázharminchat oldalas kötet harmincnyolc novellá­ja közül talán a legfrappánsabb írás A hintázó Krisztus. Azt a kóbor vándor drótost örökítette meg benne, aki a csikorgó télben bandukol a pusztaságban, étlen-szomjan, rongyosan, mert aznap még egy kupica pálinka sem gunilt le a torkán. Az útszélen két akácfa között kereszt áll oldalra billenve, félkaiján bádogkrisztus kalimpál furcsa zörejjel a szélben. Fölnéz a hintázó Krisztusra, akinek olyan jól megy, hogy hintára is futja. Azután elkapja a Krisztus lábszárát, s egyből lerántja a keresztről. — Olyan vödörfeneket szabok belőled, uram, mint a pinty! Fanyar a humora csaknem minden elbeszélésében. Példá­ul a Teknő címűben is, amikor az asszony — hog^ tüzet rakhasson ebédfözéshez, sírva.— a kamrában felaprítja a nagyteknőt, amiben egész generációkat ringatott a család, a dédanyától egészen a maga porontyáig, s ami egyúttal csalá­di tisztálkodóereklye is volt. Csépa Imre parasztiró volt. „Amit írói hagyatéka kínál, az elsősorban egy elmerült világ lírai színezetű képsora. Önis­meretünket fosztanánk meg egy nagy lehetőségtől, ha nem figyelnénk fel tárgyi, értekező felsorolására, emberi alakjai­ra, leírásainak szegényparaszti múltat idéző vonatkozásai­ra.” Ezzel a mondattal záija a könyv utószavát Fehér Fe­renc. Kár, hogy a vajdasági magyar írók munkáiból, értékes alkotásaiból csak nagyon kevés jut el hozzánk — nem tudili. miért?! Talán a terjesztés szervezetlenségére gondoljunk? Akárhogyan is lenne, biztos vagyok abban, hogy a jugoszlá­viai magyar írók alkotásaira „szűkebb pátriájukon kívül ' is sokan kíváncsialc! Vass Imre

Next

/
Thumbnails
Contents