Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-27 / 201. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. augusztus 27. Tanyamúzeum a homokpuszta szélén Az 53-as út mellett, kőhajítás- nyira Balotaszállástól található a Kiskun tanya. Ablakában piros muskátli virít, hófehér falai mesz- sziről világítanak. Fahusángokból áll kerítése, nádteteje alatt hűvösre talál a látogató. Ódon, vastag vertfalai régi illatokat árasztanak. Ahogy belépünk, a konyhában öntöttvas lábas, nagyfazék, kecskelábú asztal, karospad, fából fabrikált sótartó a falon, stelázsi a tűzhely mellett — az egykori szegény nép mindennapos használati tárgyai. Odébb kredencalj, fonott kosárban kanalak, fásláda a sparherd alatt. A megkopott, döngölt aljzatföld tanúsítja: sokat sürög- tek-forogtak itt százhúsz esztendőn keresztül. Elöl, a tisztaszobában, magasra vetett nyoszolyák mintás takaróval. Középen bölcső, mely egy évszázada még lágyan ringatta gőgicsélő terhét. Az ablak mellett szentképek, menyasszonyi koszorú virágból fonva. Mindmind ősi kultúrát árasztó, múltidéző emlékek. A hátsó szobában népi hangszerek gyűjteménye. A sarokban sok táncmulatságot kiszolgált cimbalom pihen. Az istállókban a szarvasjószágnak fajászol, a lovak helyén magasra erősített szénarács. És középen egy deszkakalitka, ahová a család fiúgyermeke vackolhatott, mert neki nősülésig az istállóban volt a helye, oda parancsolta a szokás, a hagyomány. A fészer alatt parasztszekér, faragott fiáker és szánkó a zordabb, téli időkre. — Úgy mondják, az épület megvan százhúsz esztendős — hallom Ódorné Kovács Veronika múzeumfelügyelőtől. — A villanyt sem vezették be, nem lenne hiteles. Csupán egy díszes mécses pislákolja be a házat. Április negyedikére újra tatarozták a tanyát. A berendezéseket a helyi tanács, a Kossuth Tsz és az általános iskola tanulói gyűjtötték a falu padlásain. Abból a megfontolásból tették, hogy a tanya múltba mutató emlék legyen, így aztán el tudjuk képzelni, hogy és mint éltek őseink, milyen szokásaik voltak, milyen tárgyakat használtak életük során. Gyakran belátogatnak az erre járó idegenek, közöttük sok a külföldi is. Múltkor diákok leptek meg, mindenre kíváncsiak voltak, nem győztem mesélni ... Mint megtudtam, a helyi Kossuth Termelőszövetkezet tartja fenn a múzeumot. Mindezt kiegészíti a falu összefogása, a hagyományokat pártoló és őrző lakosság szorgalma. A vendégkönyvben bejegyzések, dicsérő vélemények. Mind azt jelzik, hogy e tanyamúzeum valóban érdekes színfolt a homokpuszta szélén. Zs. Kovács István KÖNYVESPOLC Domahidy András: Vénasszonyok nyara Utolsó emelet Ma a reveláció erejével hat, ha valaki szépirodalmi eszközökkel a régi feudális uralkodó osztályról szól. Utoljára Zilahy Lajos tette ezt (lásd Dukay család), s méltán nagy sikerrel teszi most Domahidy András. A nóvum Domahidy András regényében az, hogy az eddig csupán vagy többnyire negatív vonásokkal felruházott, ábrázolt réteget: a vidéki nemességet, s egyáltalán az „úri világot” a tárgyilagosság igényével, és belülről ábrázolja. Grófjai, közép- és kurtanemesei csakúgy akaratuk és hajlamuk ellenére sodródnak bele a második világháborúba — igaz, tisztként, — miként a Kis Samu Jóskák, Dobozy Imre tizedese, azaz a rájuk bízott, alájuk rendelt bakák, parasztok. Ugyanúgy vesztesei is ennek a háborúnak, de erről majd később. Domahidy András szemlélete, regénytechnikája posztromantikus. Mit jelent ez? Jókaüg kell visszanyúlnunk, mint — bujkálva — továbbélő hagyományhoz. A 20. századi, modemnek nevezett próza többek közt két fontos epikai elemről mondott le: a fordulatos cselekményről és az érzelmek-szenve- délyek ábrázolásáról. A cselekményt, az idősíkokat tudatosan tördeli, a jellemzéshez pedig segítségül hívja — Freud nyomán — az analízist és a tudatáramot. Az. író már nem akaija a mindentudás látszatát kelteni, beéri jelzéssel, sejtetéssel. Ezzel szembed Domahidy regénye néhány mondatban is elmesélhető, mert cselekménye az expozíciótól a kifejletig halad, szereplőinek jellemzése árnyalt, markánsan egyénitett. (Másképpen fogalmazva a történelemtől és osztályhelyzetüktől determinált.) Éppen mert grófok, vidéki birtokosok, 1945 és a földosztás után mozgásszabadságuk behatárolt, és csak egy alternatíva maradt: elhagyni az országot (sokan tették), vagy elfogadni, eltűrni azt, hogy az új hatalom kiváltságaiktól, vagyonuktól, de szinte állampolgári jogaiktól is megfossza őket kollektív felelősségükre hivatkozva. Ezt a stigmát nem képes sem az egyes ember, sem semmilyen réteg tartósan elviselni torzulás nélkül. Domahidy regényének ez az egyik tanulsága, ha úgy tetszik tanítása. Két változatban is ábrázolja — két barát sorsában — ezt a determináltságot, kutyaszorító helyzetet: gróf Tárchevich Dusán és Becsky Pál sorsában. Amikor hazatérnek az amerikai hadifogságból, még azt hiszik, hogy lehet, s el is határozzák, hogy beilleszkednek a megváltozott helyzetbe. Becsky Pál hazatér a falujába, s tovább akarja gondozni az almáskertjét, miután birtoka nagyobbik részéről lemondott. Ez ném megy konfliktus — s némi ügyeskedés — nélkül. Tekintélye van a faluban, volt cselédjei nem ellenségei. Szenvedélye a föld, az almafa. A szövetkezet gondolatával — noha vezetőnek szánják — már nem tud megbékülni, mert bizonytalannak, sőt veszélyeztetettnek látja a jövőjét, és ezért inkább elhagyja az országot. Más út Tárchevich Dusáné. Barátja tanácsára Pestre megy, és nyelvtudásából próbál megélni. Az ipar államosítása során azonban felszámolják azt a kereskedelmi céget, amelynél dolgozik, őt magát letartóztatják. Á kör itt zárul, mert ez a tény is Becskyéket igazolja, akik elhagyták az országot. Magukkal víve azt a több generáción át felhalmozódott tudást, amelyet szívesen kamatoztattak volna- itthon is, és amelyre — amint az később ki is derült — égetően nagy szüksége is lett volna az immár nagyüzemi mezőgazdaságunknak. Domahidy regénye mindezek ellenére nem keserű, nem vádaskodó. Sőt! Ha lehet úgy mondani, elegánsan nagyvonalú, még a jogos sérelmek ábrázolásában is. Mintha mindvégig itthon élt volna (pedig régen Ausztráliában él), stílusa, nyelvezete eleven, ízes és szem- léletes. Legjobb prózahagyömányaink folytatója. Horpácsi Sándor Nyár végi kora délután volt, letelt az ebédszünet. A keverőgép csörömpölve ontotta magából a keveréket, lapátok csörömpöltek a sóderral, betonelemeket cipelt a daru, emberek mozogtak mindenfelé — látszólag szótalanul. Mindenki tudta a dolgát. Éz volt az éltetője: ez a munkatempó. A falak emelkedése, a malter összekötő zuhataga, a betonelemek összekapcsolódása — ez a legfontosabb. Jó dolog a munka, ha van látszatja, értelme, eredménye. Pedig már nem volt fiatal—sőt, kissé hajlott háttal, de mindig fürge léptekkel, közel a nyugdíjhoz, sietősen mozgott, akár lent a földön, akár fent a tetőkön, a gerendák lábfejnyi szélességű talaján. , —- Miért nem megy már nyugdíjba? — kérdezgették olykor munkatársai, szaktársai. Persze, lassan mehetne is. De mostoha volt hozzá mindig a sors. A háború, meg a sok gyerek, meg az a valami furcsa dolog hiánya, amire azt mondják: „élni tudás’’. Nem értett ahhoz, hogyan lehet „ügyesen" élni. Csak a munkájából, a becsületes munkából élt mindig. Valamikor géplakatos szakmát tanult, gőzgépet meg traktort kezelt — most vasbetonszerelő. Miért kellett ennek így lennie? Ki tudja ... — Hé, öreg! Jön már? — kiáltott felé az egyik fiatal szaktársa, aki nemrég jött az építkezésre. — Este lesz, mire ideér...! Szokatlan volt ez a hang, mert itt az építkezésen mindenki tisztelte, mindenki becsülte, mindenkinek Bandi bácsi volt. De nem akart rá felfigyelni, még kevésbé reagálni, hát visszakiáltott: — Megyek már ...! És még jobban •szaporította lépteit. Egy csipőfogóért kellett lemennie, a másik most- valahogy nem állt a kezére. Persze, valamivel vastagabb dróttal dolgoznak ... Nagyon sietett, valaki mégis megállította útjában. Szoboszlai, régi harcostársa. Vfiával maga mögé bökött: — Tanítsd meg azt a kölyköt tisztességre! — Sose törődj vele... — nevetett, aztán tovább igyekezett. Szombaton hazautazik. Jók a szombatok, mégiscsak jobbak, mint a többi napok. Akkor együtt lehet a csalóiddal... — Látod, már itt is vagyok! „A fene egye meg, minek kell mentegetőznie!" Nem lógott, nem is a főnöke ez a gyerek...! A két gerenda egymás mellett nem volt még rögzítve. De ha igen, ha nem, egyszerű dolog végigmenni az ilyen gerendán. Mégis, billent az egyik. Elveszítette az egyensúlyát és nem tudott hirtelen megkapaszkodni... Nem törte össze magát. Végül is lábra esett,,— de nagyon rosszul érezte magát. Társai összefutottak. ■— Megütötte magát? — Mi az öreg, leléptél? — Mi a fenét csinód itt nekem?! — a brigádvezetője is előkerült hirtelen. — Rontja a baleseti statisztikát — mosolyodon el. — Hogy esett le? Elszédült? — Nem estem le... csak megbillent a gerenda ... és leléptem ... — A fene egye meg! Kényszeredetten mosolygott, — az emberek ismét szétszéledtek. Felment újra a létrán, de nem érezte jól magát. Dudorászni próbált, hogy elterelje a maga figyelmét és a másokét is. Fájt á dereka, és zúgott a feje. Ha holnap nem tud munkába jönni, akkor abból több nap is lesz! És ha több nap lesz, — akkor ... igen, úgy látszik, mégiscsak igaza lesz Borbás szakinak. Tolóin ez lesz az utolsó emelet, amiben még az ö keze- nyoma is benne lesz ... Végigdolgozta a műszakot. De amikor hazafelé indult, jólesett, hogy Szoboszlai, az öreg harcostárs mellé szegődött, karonfogta és együtt baktattak a poros úton. Felnézett az épülő házra és tudta, hogy valóban ez volt számára az utolsó emelet... Antalfy István SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Kemping ' Két évtizede még alig ismertük ezt a szót. Az átvételt követő időkben inkább arról vitatkoztunk, hogy az eredeti angolnak megfelelően (camping) vagy magyarosan írjuk-e (kemping). Hamar meghonosodott a nyelvünkben, és a nyelvhasználat eldöntötte a vitát. A kemping szó életrevalóságát bizonyítja az is, hogy hamarosan szócsaládot „alapított”. Képzett alakjai: kempingezik, kempingező, kempingezés. Szóösszetételekben viszont . már igen gyakran fordul elő, akár idényben, akár máskor. A kempingezői szándékozó turista először a kempingirodába megy, ahol a kempingvezető tői megtudja, hogy kempingsátorban vagy kem- pmgházban tölti-e az éjszakát. Szó lehet arról is, hogy kempingágyat vesz igénybe. Étkezni általában a kempingétteremben vagy a kempingbüfében lehet. Feketét is ihatunk, ha nem hoztunk volna magunkkal kemping-kávéfőzőt. A kemping területén — kivéve az autóskempinget — kempingkerékpárral közlekedhetünk. Ha kellemes az idő, célszerű kempingnadrágot viselni. Természetesen ezeknek a kempingfelszereléseknek. akkor sem változik meg a nevük, amikor már nem a kemping területén használjuk őket. Napozhatunk kempingnadrágban otthon is, bevásárolni is járhatunk kempingkerékpárral (-biciklivel). Ettől még nem leszünk kempinglakók. Vannak olyan emberek is, akik nem a hivatalosan engedélyezett és működő kempingekben szállnak meg, hanem — enyhén szólva — maguk gondoskodnak kempingről, így nem fizetnek kempingdíjat. Ok a zugkempingezők (alighanem a zugkereskedelem, azaz a nem engedélyezett kereskedelem mintájára alakult e kifejezés). Akik a kempingben pihenni akarók nyugalmát za- varják, azok a kempingkalózok. Az állandóvá vált összetett szavakon kívül alkalmi kifejezések is megtalálhatók. Csak néhányat említsünk a sok közül: kempingszerelem (olyan szerelem, amely a kempingben szövődött), kempingbarátság (a kempingben kötött barátság), kempingbébi (a kempingben fogant gyermek), és ide tartoznak a különféle árucikkeknek a (többnyire gyorsan változó) nevei is stb. A kempingidény elmúltával kempingzárás következik a hazai kempinghálózatban. S bizonyosak vagyunk benne, hogy a jövőben is tovább bővül majd a kemping szócsaládja (még ha alkalmi megfelelőkkel is). Napjainkban már egyáltalán nem vita tárgya az, hogy ez a szó idegen-e vagy sem. Bárkit megkérdezhetünk, az utóbbi mellett fog dönteni. És igaza is van. Egyrészt azért, mert az idegenszerűséget már nem érezzük rajta, másrészt azért, mert beilleszkedett nyelvünk rendszerébe és szócsaládot is „alapított”. Jobbat nem tudunk helyette, s felesleges lenne egy másikkal felcserélni. Mizser Lajos I-I LM JEGYZET Egy nő vagy kettő A komédiaszerzők közül is csak a legjobbakról mondhatjuk el, hogy egy-egy produkciójukban koruk társadalmi, politikai valóságának kivonata is föllelhető. Persze az arányok jókora változtatásokat, „csúsztatásokat” szenvednek közben, ami ebben a műfajban a humor, a szórakoztatás feltétele is. A negyvenes éveiben járó, nálunk ezzel a filmjével debütáló Daniel Vignie megkísérli a szórakoztató recept összeállítását. A klasszikus szabályok szerint felépített konfliktushelyzetek, a többszörös személycserékből adódó vígjátéki szituációk életre keltéséhez olyan személyiségeket hív segitségül, mint Gérard Dépardieau, Sigourney Weaver, akik olykor egy-egy arcrándulással is fejezeteket tudnak mesélni magán- és társadalmi életünk útvesztőiről, zavarainkról. Természetesen a férfi és nő kapcsolatáról is, melyhez Laura, a film abszolút főszereplője, a kétmillió éves lelet is hozzájárul a maga „vonzerejével”. Nem csoda, ha a palentológus a feltételezések szerinti legelső francia nőt féltő gonddal veszi körül, és minden idejét vele tölti. A világszenzációt keltő felfedezés a későbbiek során még szélsőséges helyzetek oka lesz. Julien — a történet indításaként — a repülőtéren a leletmentés anyagi támogatására jelentkező tudományos társaság elnökasszonyát összetéveszti a Vogue divatlap fotómodelljével. A nő örömmel megy bele a játékba, ugyanis a palentológus biztonságos közelléte megvédi attól a férfitól, aki egy ideje követi. A véletlenek diktálta körforgásból pedig egyre nehezebb kiszállni... Bár az életközeli helyzetek java részén inkább a főszereplők, mint a rendezd ötleteit véljük felfedezni, s a meglepetésekben is inkább a szereplőknek, mint a nézőknek van részük, azért unatkozni a nézőtéren sem lehet. Vetélytársnők Az új szovjet produkció főszereplője egy szimpatikus, fiatal kajakversenyzőnő. Megismerkedünk vele szárazon és vízen, majdnem-győzve és egészen vesztésre állva, nevetve és elkeseredve, könnyek között. Találkozunk vele jóságos nagyapja ölében a Fekete-tenger paijtán, ahol kedvence, a játékos delfin sem tudja megvigasztalni. Képet kapunk a majdnem ennyire szimpatikus, de fiatalabb és gátlástalanabb ellenjelöltről is. A tétlenkedő, kétségeibe merült kajakversenyzőnő a tengerparton közben megismerkedik egy napbarnított, hivatásának élő szörfversenyzővel. Telik-múlik az idő, és az önmagukban szép, de olykor elkeserítően unalmas részletek csak nem akarnak egésszé összeállni. Még a film közepe táján is tűnődhetünk — mert bőven van rá időnk —, hogy miért lett játékfilm a kedves sportolónő (a másfél óra végén sem igazán tisztázott) kedélybetegségéből, lelki vívódásából. A Vetélytársnők a valóban csodálatos természeti környezeten kívül nem mutat be igazán senkit és semmit, miként az például egy átlagos, sporttal foglalkozó dokumentumfilmtől is elvárható volna. Pedig a főszereplőnő Larisza Guzejava nemrég tűnt fel (a hazai mozikban is) a Kegyetlen románc című produkció egyik főszerepében Nyikita Mihalkov tehetséges partnemőjeként. Károlyi Júlia
