Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

1987. augusztus 20. • PETŐFI NÉPE • 5

„Az egyház pozitív részese lehet a társadalmi megújulásnak”

Beszélgetés dr. Dankó László kalocsai érsekkel

Látott messze tornyokat, felhőkkel társalgó ormokat, végtelen vizeket, sokfelé járt a világban, de csak a Duna —Tisza vidékén érzi magát igazán otthon dr. Dankó László kalocsai érsek.

Beszélgetésünket is szülővárosa dicséretével kezdte.

— A néhány éve megrepedt, most újjáöntött harangot szenteltem föl Szarvason, augusztus 9-én, templomunk avatásának százhetvenötödik évfordulóján. Jelképesnek éreztem, hogy éppen azon a napon és éppen azt a harangot szenteltem. Az egyházközi protestáns békebizottság kezdeményezésére azon a hétvégén Hirosimára és Naga- szakira emlékezve könyörgő imaestet, virrasztást szerveztek az ország sok templomában az emberi nagycsalád békéjéért. Adva volt szentbeszédem kezdete: mire figyelmeztet bennünket annak a harangnak az avatása, amelyet az első világháborúban már leszereltek, .elindult útjára, hogy ágyú legyen belőle és csak a véletlennek köszönhetően maradt meg. Találkoztam a város képviselőivel, katolikus és más felekezetű paptársaimmal, régi ismerőseimmel. Oda kötnek az éltető gyökerek, hogy Magyarország és magyarság és elkötelezettség ilyen kisebb közösségekben testesülnek meg az ember életében.

. — Most olvastam a kalocsai Prokop Péter római naplójában: „gyermekkorunk elkísér bennünket sírunkig”. Ő a Vajas töltéseire, a dunai erdőkre gondol vissza sokszor teljesen váratlanul az örök városban.

— Én pedig a csodálatos arborétumra Mielőtt a kecskeméti gimnáziumba jöttem, a Pepikertben dolgoztam nyaranként. Azóta is csodálom a természetet, kedvelem a biológiát.

— A papi hivatás szólította a piarista gimnáziumba?- Szülővárosomban időnként kisegítő szerzetes paptanárok hatására választottam élethivatásomat. Második gimnáziumba már Kecskeméten jártam. Különös tisztelettel emlékezem Ifjú Sebestyénre, igazgatónkra. Mindenről tekintéllyel szólt. Tőle tanultam elsősorban az igazi hazaszeretetet. Büszkék voltunk az intézet egykori tanárára, az emléktáblán is megörökített branyiszkói hősre. Kiváló tanárok oktattak, neveltek. Szeretettel gondolok osztályfőnökömre, Veszprémi Tiborra, Fazekas József kollégiumi igazgatóra, a volt házfőnök atyára, akivel együtt kertészkedtem. Az olasz fővárosban a piarista rend nyugalmazott generálisával, az egykori kecskeméti tanárral, Törnek Vincével is szívesen idéztük a kiskun városban töltött napokat. Hazai földbe temették utolsó kívánságának megfelelően a magát mindig magyarnak valló papot.

— Többször szó esett Rómáról. Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek májusi püspökké szentelésekor, majd a megyei tanács elnökénél tett látogatásakor lapunkban közölt rövid életrajzára, de mégis kérem, hogy ismertesse egyházi szolgálata legfőbb állomásait.

— Szegeden a hittudományi főiskolán kezdtem, a budapesti központi szemináriumon folytattam teológiai tanulmányaimat. 1963-ban szenteltek pappá. Voltam Újkígyóson káplán, Szegeden prefektus a papneveldében. Dr. Ijjas József püspök személyi titkára lettem csakhamar, ő küldött ösztöndíjasnak Rómába. Kívánságára és az egyházmegye igényei szerint teológia móralist (etikát és erkölcstant) tanultam. Már fiatalon érdekeltek a történelmi kérdések. Megírtam a szarvasi egyházközség, a templom történetét, így ismertem meg alaposan Városom múltját. Rómában Pázmány Péter morálteológiá• II. János Pál (nyakában kalocsai stóla) dr. Dankó Lászlóval a

Vatikánban.

járói készítettem diploma- dolgozatomat. Hazatérésem után néhány évvel kineveztek a budapesti papnevelő intézet lelki igazgatójává.

— Szolgálata itt kapcsolódott a mostani prímás érsek személyéhez?

— Paskai László rektori irányításával dolgoztam. Együttműködésünk legszebb emlékeim közé tartozik.

— Mikor került újra Rómába?

— A Szegedi Hittudományi Főiskola rektori posztjáról helyeztek a Római Pápai Magyar Intézet élére.

— Tudtommal kettős megbízatással.

— Nemcsak rektori feladatok vártak rám, hanem egyben a magyar püspöki kar szentszéki ügyintézője is voltam. Sohasem saját elgondolásaimat képviseltem, hanem megbízóimét. A diplomáciai jellegű tárgyalások természetesen nem rám tartoztak.

— A magyar állam és a Vatikán több mint két évtized előtti megállapodása tette lehetővé, hogy ismét tanulhassanak papjaink a római pápai magyar intézetben.

— Eddig hetven pap bővíthette ismereteit, tanulhatott különböző egyetemeken, főiskolákon. Valamennyien kiválóan dolgoztak, megállták helyüket. Intézetünkben jó közösséggé formálódtak. Ezekben az években épült a magyar kápolna is, ennek is felelőse voltam. Átadása óta nemzeti büszkeségünk. Minden Rómába látogató magyar felkeresi, éljen itthon vagy külföldön. Tudatosan mindig ebben a kápolnában ünnepeltem augusztus 20-át.

— Idén?

— Délelőtt a felújított Szent István Bazilikában misézek, mint a Szent Istvánt megkoronázó Asztrik érsek kilencvenedik utóda. Este a prímás érsek úr szenteli föl a Szent Jobb állandó őrzésére kialakított helyet. A hívők, múltunk tisztelői eddig csak ritkán láthatták nemzeti ereklyénket.

— Az ünnepség kapcsolatos első királyunk halálának közelgő kilencszázötvenedik évfordulójával? ,

1988-ban, úgynevezett Szent István-év keretében emlékezünk a nagy reformerre, újítóra. A püspöki kar nagyjából kidolgozta terveit. Nemzetközi tudományos tanácskozásokra, zarándoklatokra gondolunk. A jövőbe is nézve, a jelent is felelősen segítve szeretnénk visszatekinteni, közös magyar felelősségtudattal.

— Miként emlékeznek Kalocsán az egyházmegye alapítójára, védőszentjére?

— Méltó módon. Köteleznek bennünket a hagyományok. A kövek fognak beszélni, ha nem szólalunk meg, de mindenképpen előremutató ünnepséget szeretnénk rendezni. Gyönyörűen felújított föszékesegyhá- zunkba a jövő év augusztus húszadikára a nemzeti egység jegyében meghívjuk a városi és megyei elöljárókat is nagy királyunk emlékezetére.

— Megismerkedett-e már Bács-Kiskun megyével?

— Említettem, hogy ifjúságom három szép évét Kecskeméten töltöttem. Igaz, azóta nagyon megváltozott, hiszem,

többnyire előnyére. Már több központja van. Hatalmas új centrum alakult ki a Nagytemplom mögött. Találkoztam a megye és a város vezetőivel. Kalocsán is többször jártam már, de most közelebbről is megismerhettem gazdag hagyományait. Még egy bölcsődébe is elvittek a helyi elöljárók. Osztálytársam volt a város országgyűlési képviselője. Nyíltan, közvetlenül beszélgettünk legutóbb is, mint három évtizede, noha eltértek útjaink. E helyen is szeretném megköszönni mindazoknak a támogatását, akik hozzájárultak templomunk példás műemléki helyreállításához. Hála dr. Paskai László fáradozásainak; rövidesen megkezdik az érseki palota felújítását is.

— Szívesen hallanánk főpásztori terveiről.

— Magamról talán csak any- nyit, hogy nagy hatással volt rám XXIII. János pápa tevékenysége: Új optimizmust adott a hívő embereknek, új módon kereste az egyház helyét a változó világban. Mindmáig példa számomra nyitottsága, ember- szeretete. Elveiből magam is szeretnék minél'többet megvalósítani. Teológiájáról készített doktori disszertációmat halála után egy évvel adtam be.

— Az egyház és az állam párbeszédétől mit vár e gondokkal terhelt években.- Megoldandó problémák fájdítják fejünket. Egyházmegyénkben például a paphiány okoz gondot. Idén három aktív plébánost temettünk, egy papot sem szenteltünk. Ismerem a társadalmi, gazdaságii nehézségeket. Természetesen a párbeszéd híve vagyok, nem akarom ismételni, amit erről Paskai László prímás érsek mondott beiktatásakor. Látom, jobbak a kapcsolatok, mint az ötvenes években. De egyetértek Miklós Imik államtitkár úrral: még jobbak is lehetnének.

— A cselekvő, a gondokat közösen enyhítő összedolgozás, együttműködés jobbíthat helyzetünkön.

— Megértem azokat a híveket, akik nem elégszenek meg azzal, ha a szószékről, a katolikus sajtóban felvázoljuk a problémákat. Jól ismerik azokat az életből, az újságokból, a rádióból, a televízióból. Azt váiják, hogy megoldásukban a második vatikáni zsinat szellemében az egyház eszközeivel, hitelveinkkel összhangban segítsünk. Éppen ezért tiszteletben kell tartani ezt a mostanában gyakran emlegetett becsületes partnerséget. Én azt hiszem, ha mindenki számára nyilvánvaló tapasztalat lesz az, hógy a hívő emberek meggyőződéssel követhetik alkotmányunk értelmében lelkiismeretük szavát, az egyház még hatékonyabban segítheti a nemzettől most kívánatos helytállást, hozzájárulhat közösen tisztelt értékeink — a jó célokért holott áldozat, a munka, a család, a gyermekáldás, a mértékletes életmód — nagyobb megbecsüléséhez. Bízom a nemzeti egységben, bízom abban, hogy az egyház tevékeny, pozitív szereplője lehet a társadalmi meg-, újulásnak is a dialógus szellemében.

Heltai Nándor

múlt század második felében és e század elején az egész világon — így Magyarországon is — újra virágzott az a kovácsoltvas-művesség, amelynek első fénykorában, a reneszánsz és barokk időkben, a leghíresebb mesterei közé tartozott például a firenzei Caparra, hazánkban pedig az egri Fazola Henrik. A kovácsművészet ismételt felizzása szoros kapcsolatban állt a kor építészeti stílusirányzataival. A neogót, neoreneszánsz, neobarokk és eklektikus, de még a szecessziós épületek is igényes díszítőmunkát követeltek az épületlakatosoktól. A kapuk, kerítések, ablak- és erkélyrácsok, lépcsőkorlátok készítésében ismét polgárjogot nyert a szabadalakító kézi kovácsolás, a virtuóz

technikai megoldások újraelevenedtek. A kor kiemelkedő mesterei között tartjuk számon Németországban például az Ambruster testvéreket. Magyarországon pedig egyedülállóan híres volt a nemzetközileg is elismert Jungfer Gyula, akinek többek között a királyi palota és az Országbáz kovácsoltvas munkáit köszönhetjük. Budapesti műhelyében hosszabb-rövidebb időre megfordult hazánk szinte minden valamirevaló műlakatosa, s ketten közülük később a Duna—Tisza közén tettek szert jelentős hírnévre. Egyikük — a kecskeméti Tiringer Ferenc —, emlékét ma is tisztelet és megbecsülés veszi körül, ám a kiskunfélegyházi Tóth Károlyt az utókor méltatlanul elfeledte.

GRAND PRIX PÁRIZSBAN ÉS NIZZÁBAN

Egy méltatlanul elfelejtett félegyházi iparművész

• Az Öplébánia templomhajójá- nak bejárata. Készítőjét művésszé avatja.

t Tisztes mestermunka.

(Tóth

Sándor

felvételei)

Mit tudunk Tóth Károly műlakatosról?

írásunk célja, hogy törlesszük ezt az adósságot, s a két mester munkásságát — amennyire lehet

— összehasonlítsuk.

Aranyérmek,

koszorúk

A második világháború előtt a mesterek körében rendkívül nagy presztízse volt az Országos Kézművesipari Tárlatokon elért eredményeknek. Tiringer Ferenc ezen 1925-ben elnyerte az ezüstkoszorút, majd 1928-ban a legnagyobb hazai elismerést, az aranykoszorús mester címet. Emlékét Kecskemét tisztelettel őrzi, munkái

— főleg a Barátok templomának kapuja —, több monográfiában kaptak helyet, s most a Három Gúnár vendégfogadóhoz újra felállították két évtizede lebontott díszkapuját, amely annak idején a városi gőz- és kádfürdő bejárata volt. Munkásságáról számos újságcikk emlékezett meg.

Tóth Károlyról ezzel szejnben mind ez idáig csak a szakiroda- lom szólt. Pereházy Károly, az európai kovácsoltvas művesség legismertebb hazai szakértője szintén Jungfer tanítványai között eínlfti mint ezűstköszorús mestert, aki 1896-ban Párizsban elnyerte a Grand Prix-t, 1897-ben Nizzában pedig az aranyérmet. Az adatok forrása hazánk arany- és ezüstkoszorús mestereiről 1940 körül megjelent kiadvány. Az itthoni megbecsülést tekintve tehát Tiringer a híresebb, de figyelemre méltó a két külországi siker, különösen annak időpontja. Az első koszorús mesterversenyt ugyanis csak 1925-ben rendezték, amikor a művészi kovácsolás már leszállóágban volt —, hogy 1942-ben a pannonhalmi főapátság kapuzatával végleg lezáruljon a műalkotások második nagy korszaka. Tóth Károly viszont a körülbelül 1910-ig tartó virágzó időszakban tett szert Franciaországi himévre, sőt a múlt század végén, amikor a kovácsoltvas-művesség még Nyugat-Európában is magas hőfokon izzott. Felmerül a kérdés: milyen kvalitású mestert takar a feledés homálya?

Amit tudunk róla

Kiskunfélegyházán Fekete László helytörténész és dr. Fazekas István múzeumigazgató előtt

nem ismeretlen Tóth Károly, s él még egyik tanítványa is, a 94 esztendős Farsang Péter. Tőlük sikerült megtudni egyet s mást, de némiképp eligazít a Pest-Pilis- Solt-Kiskun vármegye általános ismertetője és címtára is.

Tóth Károly 1872-ben született Törökszentmiklóson. Ugyanott szabadult fel 1889-ben, s nyitott önálló műhelyt 1895-ben. (A két időpont között dolgozott Jungfer Gyulánál.) Kiskunfélegyházára 1900-ban költözött, a Damjanich utca 7. szám alá, ahol a műhelye is működött. 1911-ben nehéz anyagi helyzetbe került, a házat s a műhelyt eladta, de a városban maradt. Félegyházán ismert munkája a Bajcsy-Zs. utca 7. szám

alatti kapu, az Óplébánia templomhajójának bejárata, s néhány temetői sírkertrács. Házát egy Juhász nevű lakatosmester vette meg, aki a Damjanich utca 6/A alatti kapu alapján kétségkívül tanítványa volt. Farsang Péter szerint a felesége halála miatt mo- rózus természetű műlakatos legszebb munkája egy kriptabejárat a csengődi temetőben, de van sír- kertrácsa Jászszentlászlón is. Egy kecskeméti kiállításon második dijat nyert, ami mutatja, hogy méltó versenytársa volt a „hazai pálya” előnyét élvező Tiringemek és a szintén jónevű Reiszmann Mártonnak. Két fia, s két lánya született, akik elköltöztek Kiskunfélegyházáról, rokona a városban nem maradt.

• Kovácsoltvas napraforgó életfa.

Kalapácsa nyomán ...

A Bajcsy-Zs. utca 7. alatti kapu igen rossz állapotban van, s nagy kár, hogy zöldre festették. A pat- koló- vagy uradalmi gépészkovácsokból lett vidéki műlakatosokat nyilván megihlette a kocsikon, paraszti munkaeszközökön, lószerszám vereteken látható népi díszítőművészet is. Ez látszik a kapun. Virtuóz technikára vall, különösen a lunettarács (a kapuszemöldök feletti boltíves rész), csak kérdés, hogy a napraforgó életfa megformálására a lemezből domborított kovácsvas-e a legalkalmasabb. A Felsőtemetőben levő, Tóth Károly nevét viselő rács tisztes mestermunka. Az AÍsóte- metőben nem találtunk jelet, de a szép iparosmunkának számító kis kerítések közül kiválik egy rács, amit alighanem ugyanaz a kéz kovácsolt, mint az említett kaput. Hatását a szépen kikovácsolt erezett levélinda fokozza, anélkül, hogy a túldíszítés érzetét keltené. Gyönyörű.

A Tóth Károly kvalitásait illető igazi bizonyosságot azonban az Óplébánián találjuk. A felirat szerint a templomhajó hatalmas kapuja 1930-ban került ki kalapácsa alól. Arisztokratikus méltósággal emelkedik ki a többi kovácsoltvas közül, bizonyítván, hogy mesterünk iskolázott a kifinomultabb ízlésvüágban is. A részek és az egész tökéletes harmóniája készítőjét művésszé avatja. Aki ezt kovácsolta, nem véletlenül érte el a nemzetközi sikert. Sejteti, hogy milyenek lehettek Tóth Károly Grand Prix-t és aranyérmet nyert munkái, amelyekről talán*— mint mesterünkről — előkerül egy régi fénykép valahol. Ha máshol nem, hát Franciaországban.

Bálái F. István

H

a valaki legutóbb csak 1950-ben járt Kalocsán és most újra idelátogat, biztosan alig ismer az azóta átalakult, épült-szépült városra. S nemcsak a központi részeken tapasztalja a több mint három és fél évtizedes változásokat, hanem például a Petőfi utca városszéli végén is, ahol Dusnoki László lakik. Ha valaki 37 esztendővel ezelőtt az itteni választókerület tanácstagját kereste, jó helyen kopogtatott nála, de nem jön hiába ma sem. Dusnoki László ugyanis megalakulása óta tagja a Kalocsai Városi Tanácsnak.

A választók bizalma: kitüntetés

— Hetvenhat évesen magam is más vagyok, mint régen — mondja az egykori szobafestö- mázoló kisiparos, aki 1973-ban a helyi asztalos- és építőipari szövetkezet részlegvezetőjeként ment nyugdíjba —, de ami fontos: sokat és kedvezően változtak az itt lakók életkörülményei. Ma már természetes, hogy az egykori ásott kutakat vízvezeték helyettesíti, hogy nincsenek kátyúk, mert betonútjaink, jó járdáink vannak, s hogy mindenütt villany világit.

— Az uszoda építésével kapcsolatosan voltak viták legutóbb a tanácsülésen — említi Dusnoki László a mai kalocsai gondok egyikét, hozzátéve, hogy bizony „alaposan kicserélődött a garnitúra”. A tanácstagok között 3 a legidősebb, s jelenleg több a fiatal, mint korábban, és magasabb iskolai végzettséggel is rendelkeznek. Az egyhangú döntések helyett gyakrabban és alaposabban megvitatnak egy-egy elhatározást, különösen most, amikor az eddigieknél jobban meg kell fontolni: milyen fontossági sorrendben és mire költse el a város a pénzét.

A közös pénzhez Dusnoki László választókerületében negyedévente 60—70 ezer forint értékű társadalmi munkával járul hozzá a lakosság, szépítve, rendben tartva környezetét. Mintegy száz család él itt, s szavazott legutóbb is bizalmat — immár sokadszor -9az idős tanácstagnak, aki a kettős jelöléskor is több szavazatot kapott „vetélytársánál”, mostam póttanácstag segítőjénél.

— Nagyra értékelem azt a bizalmat, amit 37 éve élvezek — vallja Dusnoki László, s mint állítja, amíg bírja, szívesen eleget tesz a rá háruló kötelezettségeknek. Egyedül élve minden nap elsétál a lányához is, a fiához is, s útközben elbeszélget az emberekkel, hogy kellőképpen ismerhesse esetleges gondjaikat,

képviselhesse érdekeiket a város tanácsában.

Ugyanúgy, mint csaknem négy évtizeden át tette eddig. S bár kitüntetésnek érzi választói bizalmát, örömmel vette át a 20, majd a 25 éves tanácsi munkáért kapott oklevelet, a Társadalmi munkáért érdemérmet, a Kiváló Dolgozó kitüntetést, legutóbb pedig a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Bárkit kérdezünk, mindenki tisztelettel beszél róla, elismerő szavakat mond munkájáról.

Amikor elköszönünk tőle, kerékpárjára ül, s az áramszolgáltató vállalathoz indul egy lakossági panasz nyomán, eközben nem feledkezve el arról az idős asszonyról, aki amiatt aggódik, hogy a háza előtt nagyon megnőtt a fák lombja, s a járda fölé lógó ágak zavarják az arra járókat.

Amint hazajön, elintézi ezt az ügyet is. Nem, emiatt nem keresi fel egyik hivatalt sem, hanem fogja a metszőollóját, s levágja a tolakodó gallyakat.

Vitaszek Zoltán