Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-03 / 129. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. június 3. Embert nemesítő zene A Kodály iskola törekvései • A Kodály iskola dísztermében gyakran rendeznek hangversenyeket. Neves előadók és diákok egyaránt közönség elé lépnek itt, hogy hangszer- vagy énektudásukkal új meg új élményeket kínáljanak Kecskemét zeneszerető embereinek. A kecskeméti zenei rendezvények jelentős részének nemcsak színhelyet, hanem aktív közreműködőket: hangszeres együtteseket, szólistákat, kórusokat is ad a Kodály iskola. Tanárai és diákjai közül sokan részesei voltak a közelmúltban a Kecskeméti Tavaszi Napok hangversenysorozatának. Az idei tanévben is folyamatosan hallhattunk az ének és zene különféle műfajaiban elért megyei és országos eredményeikről; legutóbb az Éneklő Ifjú- ság-találkozón szerepelt több kórusuk is kiemelkedően. A naponta éneklő gyermekek tekintélyes része játszik is valamilyen hangszeren. A munkának ez a színtere azonban — még a szülők által is — kevéssé ismert. Vonzó hangszerek Hörcsök Imre, az iskola igazgató- helyettese: — Intézményünk négy iskolatípust foglal magába. Az általános iskola, a gimnázium és a zeneművészeti szakközépiskola mellett szerepet kap az alsófokú hangszeroktatás is, mely az állami zeneiskolák hangszeres képzésének megfelelője. 1953 óta tanulhatnak hangszert az intézményben a gyerekek, jelenleg hat tanszakon (zongora, gordonka, hegedű, fa- és rézfúvós, ütőhangszerek) és tizenkétféle hangszeren. Jövőre lép be kiegészítésként a magánének. Létszámunkkal (320—350 tanuló) a kecskeméti Állami Zeneiskola után a megye második legnagyobb ilyen intézménye vagyunk. A hangszertanulási igény még mindig jóval nagyobb, mint a rendelkezésünkre álló tanárlétszámmal ellátható órák száma, ezért a hangszeroktatásban csak az ének-zeneibe járó, jó képességű tanulók részesülhetnek. Alapja az énektanulmányaikban elért eredmény, de az alkalmasság, a fizikai adottságok legalább ilyen mértékben fontosak. A tanszakok fejlesztését, bővítését az elkövetkező időszakban is kiemelkedő feladatunknak tartjuk. A hangszeres együttmuzsikálás, kóruséneklés kölcsönösen fejleszti a tanulók zenei ízlését, bővíti jártasságukat a zene világában. A legkiválóbbakat zenei pályára igyekszünk irányítani. Szeretnénk elérni, hogy a jövőben a szakközépiskola legnagyob utánpótlási bázisává váljunk. Nagy előny számunkra, hogy a szakközépiskolai tanárok már a felkészítés során is segítségünkre vannak. Az intézményen belül működő szakközépiskola a tanulók számára egy tehetséggel és szorgalommal elérhető reális perspektívát is jelent. A hangszerrel való első találkozástól az érettségiig ösz- szefüggéseiben követhetik a tanulók és a szülők a komplex zenei nevelés eredre ' nyeit. A zenei általános iskola befeji .se után a zenei gimnáziumban továbbtanulók közül sokan készülnek énektanári pályára, ahol a hangszeres tudás felvételi követelmény. Ezért az itt töltött négy év alatt ennek a szempontnak igyekszik megfelelni hangszertanításunk. Az így megszerzett ismeret- és tudásanyag nem határolja be a tanulók pályaválasztását, hanem — mint számos példa mutatja — orvosok, mérnökök, matematikusok, jogászok is kikerültek iskolánk tanulói közül, akik a zene értő hallgatói, esetenként aktív művelői is maradtak. A koncertekig hosszú az út Hogy miként sikerül a hangszerrel való első találkozás és hogyan alakul a folytatás, abban már jelentékeny része van a zenetanár pedagógiai érzékének, szaktudásának, felelősségérzetének. Az iskola tantestületének tekintélyes részét a szakterület legjobb szakemberei között tartják számon. Többen tagjai a megyei szaktanácsadó hálózatnak. Kelemen Józsefné, a munkaközösség vezetője is, akivel elsőként beszélgettünk arról, hogy saját, népszerűségben az első helyen álló (zongora-)szakán belül milyen módon érzékeli s használja fel az intézményrendszer összetettségének előnyeit. — Ilyen mértékű együttműködésre, mint nálunk, azt hiszem, egyetlen más iskolatípusban sincs lehetőség. Az esetek többségében közösen tud hatni az osztályfőnök, a napközis, a hangszertanár és, ha szükséges, a szülő. Ez lehetővé teszi, hogy a legnagyobb mértékben be tudjunk kapcsolódni az iskola mindennapjainak munkájába. A hangszert tanuló gyerekek például szólistaként, kísérőként aktívan közreműködnek a bemutató énekórákon is. A magunk lehetőségei szerint igyekszünk színesíteni, programokkal kitölteni a napközis délutánokat. Régi hagyomány, hogy évente néhány alkalommal kifejezetten napközis-koncertet szervezünk. Az előadók és a hallgatók számára egyaránt tanulságosak ezek a programok. Az iskolán kívüli fellépések, versenyek mellett házikoncertjeink is igen látogatottak. Igyekszünk ezeket tartalmilag és formailag úgy irányítani, hogy örömszerző, ünnepi alkalmat jelentsenek. A koncertekig — persze — nagyon hosszú, küzdelmes út vezet. Szorgalom és kitartás Dr. Bense Károlyné gordonkatanár, szaktanácsadó: — A hangszer és a gyerek viszonyát — különösen az első periódusban — meghatározza a pedagógus és a gyermek viszonya. Az egyedi foglalkozás nemcsak személyiségre szabott oktatást, hanem folyamatos készenlétet is igényel a nevelőtől. A tanítás előképző- vel indul — a második osztálytól. Ha a találkozás nem lenne sikeres, a gyermek még törés nélkül választhat másik hangszert. A legelső időszakban hetente legalább háromszor találkozunk egymással: több eligazításra van szükségük, hogy később már egyedül is könnyebben boldoguljanak. Ha rögtön átveszik a munkatempót, szinte észrevétlenül szoknak hozzá a megterheléshez, az igényességhez, a rendszerességhez. Érdeklődésük felkeltésére, ébrentartására gyakran egy zenetörténeti tény vagy egy izgalmas koncert alkalmasabb, mint egy skála lejátszása. Gyerekeink többsége rendszeresen játszik ki- sebb-nagyobb közönség előtt, az évek folyamán ez a készségük is soka) fejlődik. Nagy pedagógiai hiba, ha egy-egy esetleges „felsülés” után nem kapnak új bizonyítási lehetőséget. Hogy milyen mértékben állják meg a helyüket, arról nemcsak az a tény árulkodik, hogy minden országos versenyen helyezést érnek el, hanem az is, hogy jelenleg az itt végzett növendékek fele folytatja tanulmányait a szakközépiskolában. Szabóné Horváth Márta megyei szaktanácsadó 1984 óta tanít hegedűt az iskolában: Növendékeim általában kétféle indíttatással érkeznek hozzám. Egy részüknél a hangszer választását a család, esetleg a tradíció, más részüknál saját érdeklődésük határozza meg. Előnyös, ha a tanulás már a kisgyermekkorban elkezdődik. Ezek a gyerekek korábban kerülnek olyan helyzetbe, hogy kifejezetten élvezzék a zenét. Viszonylag korán, 14 évesen kell dönteniük a jövőjükről, ha ezt á — sok szorgalommal és kitartással elérhető — pályát választják. A szakközépiskolában már szinte felnőtt munkabírással kell rendelkezniük. Természetesen boldog vagyok, ha egy tehetséges gyermek rendszeresen „ostromol” a legújabb problémáival, azo; in a legfőbb dolognak az együttmuzsikálás örömének felfedeztetését tartom. Ezek a kapcsolatok a szakmai ismeretek, készségek fejlesztése mellett gyakran magánéletükben is fontosak lesznek: új* kapcsolatok, új barátságok lehetőségét rejtik. Akik nem hivatásszerűen választják a zenét, sokan azok közül is megőrzik felnőtt korukra a közös zenélés igényét. Aki saját munkája mellett, szabad idejében vett már elő hangszert, az tudja, hogy a muzsika milyen mértékben pihentet. Mert egészen más élmény zenét hallgatni, mint zenét játszani. Még akkor is, ha nem hivatásos zenész az illető. Aktív, értő felnőttek Dóbiás Péter hegedűtanár, a szimfonikus zenekar szólamvezetője, iskolai és városi ismeretterjesztő hangversenyek előadója, a napi gyakorlatban is sokoldalúan valósítja meg a zenei nevelést: — A legritkább esetben választom ki előre hegedűseimet. Szívesen fogadok mindenkit, aki szeretne tanulni; még akkor is, ha nem a legjobb tanuló. Hiszem, hogy akkor is sokat adhatok nekik a heti kétszer harmincperces egyéni foglalkozás során, ha nem is lesz belőlük művész. A tanári bemutatás, a hangulatok, érzelmek felismertetése mindenképpen formálja a gyereket. A hangszeréhez való kötődéssel a zene embert nemesítő birodalmába juthat el. Szeretném elérni, hogy növendékeim többsége rendszeres hangversenylátogató legyen, ehhez pedig fontos, hogy a kezdeti, meghatározó koncertélményeket minél előbb megkapják. Ezért évente elviszem őket jól előkészített, nagyzenekari hangversenyekre. Az itt elhangzó művek melodikus részeit előre megtanulják (később hegedülik), majd az iskola zenei stúdiójában lemezről is meghallgatják. Ha ezután jutnak be — lehetőleg szüleiket is elcsábítva — a várva várt hangversenyekre, akkor az élményekben gazdag előadások által előbb-utóbb értő, aktív felnőtt zenehallgatókká válhatnak. Károlyi Júlia HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Népi kollégiumok Baján A népi kollégiumokat valós történelmi szükségletek hívták életre. A Horthy-rendszer sikeresen torlaszolta el a szegények előtt a kultúra kapuit, így a felszabadulás után a művelődés demokratizálása égetően sürgős feladat volt. Létrehozásukhoz a mintát a győrffy-kollégium jelentette, és 1945 őszén már létre is jött az első testvérkollégium, Petőfi néven, 1946 júliusában pedig megalakult á NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége). Bajára Papp Károly Győrffy-kollégista érkezett Budapestről, hogy segítsen a kollégium megszervezésében. A megyei sajtó augusztus első felében tudósitott a Móricz Zsigmond Népi Kollégium szervezéséről. Az első nehézséget a leendő kollégisták megnyerése, a kezdő létszám biztosítása jelented te, ugyanis a szülők nehezen engedték el otthonról gyermekeiket. Papp Károly és Táncos Gábor MADISZ-titkár faluról falura járva győzte meg a szülőket, hogy gyerekeiket rendesen nevelik, megteremtik számukra a továbbtanulás feltételeit. Bács-Bodrog falvai vállalták egy-egy parasztfiatal taníttatását, beleértve élelmezését is. Baján három népi kollégium tevékenykedett: a Móricz Zsigmond Középiskolai Fiúkollégium mintegy hatvan diákkal, a Tóth Kálmán Kollégium a Rudnay Művésztelep fiataljai számára, erősen ingadozó létszámmal, és a Görög Ilona Középiskolás Leánykollégium harminc-negyven fővel. A két előbbi 1946-tól 1949-ig, az utóbbi 1947-től 1949-ig állt fenn. A Móricz Zsigmond Népi Kollégium Őrfa címen folyóiratot is indított. A Jánoshalma és vidéke túláradó örömmel és jelzőkkel üdvözölte 1947. március 21-i számában az Őrfa második számát. „Az alföldi ifjúság irodalmi, politikai, társadalomtudományi időszaki lapja" — írja az idézett újság. A 16 oldalas lapot dr. Bácskai János kollégiumi igazgató szerkesztette. Jogosan állapította meg, hogy a bajai népi kollégisták „ezzel is bizonyították, hogy nemcsak befogadói, hanem terjesztői is a népi kultúrának". Az 1947/48-as tanévet a NÉKOSZ centenáriumi tanévvé nyilvánította. Ezt megelőzően a helyi lapokban felvételi tájékoztatójelent meg. Ennek értelmében azokat várták a kollégiumba, akik jó tanulmányi előmenetelűek, erkölcsileg megbízhatóak, tehetségesek, főképp paraszt, munkás és szegény értelmiségi származásúak. A kérvényhez életrajzot, bizonyítványt, vagyoni helyzetről szóló igazolást és anyakönyvi kivonatot kellett csatolni. A kollégiumi díjat havi 5—30 forintban jelölték meg. A kollégiumokban kiterjedt önkormányzat valósult meg. Beleszólhattak a fiatalok abba, hogy kit vegyenek fel, tanulmányi eredményeit is elbírálhatták. Az öntudat és az önbíráskodás túltengését mutatja a Tóth Kálmán Népi Kollégiumban 1848. július 24-én felvett jegyzőkönyv. Három kollégistát — titkár, próbaféléves és tag — azonnali hatállyal kizártak. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a kereskedelmi iskolában július 22-én évzáró bankettet rendeztek, ahonnan hajnali három után érkeztek meg a kollégisták. Egyikőjük az iskolatársával verekedett, mert az őt sovinisztának nevezte. A másik vád, hogy utazási segélyt kértek az alispántól, és azt csak hamis adatok alapján kapták meg. Évenként elhangzott, hogy minden héten csomagot és havonta pénzt kaptak otthonról, továbbá az, hogy egyikőjüknek 16 pár cipője, hat öltönye volt. A harmadik vádpont, hogy egy kollégistát bizonyítékok hiányában zárattak ki. Végül a kollégiumi szabályok többszöri megszegését olvasták fejükre. A város hívására érkezett Bajára Rudnay Gyula festőművész három művész-tanítványával: Bak Jánossal, Kun Istvánnal, Bácskai Mikii Ferenccel, és művészeti szabadakadémiát nyitottak. A Tóth Kálmán Népi Kollégiumban a növendékek lakást és ellátást kaptak, ami 1949-ben szűnt meg. A tizennyolc fiatal szegényes körülmények között, de lelkesen hallgatta az elméleti előadásokat, gyakorolta a rajzolást, a festést. A bajai népi kollégiumok is a kor politikai sodrásának megfelelően fejezték be tevékenységüket. A Móricz Zsigmond Népi Kollégium munka verseny re hívta ki az 1949/50-es tanév második félévére a bajai kollégiumokat. A Görög Ilona Népi Leánykollégium, a tanítóképző, a kertészeti középiskola, valamint az állami tanítóképző kollégiuma fogadta el a „kihívást”. A kollégiumok valóságos, önálló közösségek voltak. A kollégisták igyekeztek a legkorszerűbb ismereteket elsajátítani, alapvető erkölcsi értéknek a közösségi magatartást, a jó szakmai felkészültséget, a marxizmus—leninizmus tanulását tekintették. Az MDP Politikai Bizottsága 1948. szeptember 19-én valós és vélt hibákra hivatkozva elmarasztalta a NÉKOSZ-t. Valójában arról volt szó, hogy az MDP vezetői a szövetséget a koalíciós idők termékének tekintették. 1949 júliusában a szövetség III. országos közgyűlésén bejelentették a NÉKOSZ felosztását, a kollégiumok államosítását. Kétségtelen, hogy a kollégiumokban volt maximalizmus, fellelhetők voltak avantgarde vonások, azonban ezek valószínűleg csak gyermekbetegségei voltak a hároméves szövetségnek. Burány Imre Hagyománynaptár Június (Szent Iván hava) 8-án Medárd: Len és káposzta vetése. Ha ezen a napon esik az eső, negyven napig esni fog. 13-án Antal: Páduai Szent Antal névnapja, aki a marhák védőszentje. Új tüzet gyújtanak az állatoknak. 15-én Vid: Szent Vid a rézöntők védőszentje. Ezen a napon „megszakad a búza töve”: abbahagyja a növést, már csak érik. 24-én Szent Iván: Keresztelő Szent János emléknapja. „Búzavágó Szent János”-nak is hívták, mert közeledett az aratás ideje. A nyári napforduló ünneplése tűzgyújtással, tűzugrással. 29-én Péter, Pál: Szent Péter a halászok védőszentje volt. Az aratás jelképes megkezdése. * Megjegyzés: Hagyománynaptá- runk Bihari Anna—Pócs Éva: Képes magyar néprajz című könyve alapján készült.) KÖNYVESPOLC Szülőföldünk, a Duna—Tisza köze Ma délután fél háromra, az Erdei Ferenc Művelődési Központba találkozóra várják az érdeklődőket a Tankönyv- kiadó szerkesztői és a Szülőföldünk, a Duna—Tisza köze című könyv összeállítói. Nem könyvheti ez a kiadvány, de ünnephez méltó. Azzá teszi tartalma, színvonala. A recept tulajdonképpen egyszerű: kell egy, a jövő nemzedékéért felelősséget vállaló kiadó, szükséges a kultúra értékeit tisztelő sorozatszerkesztő (Benkő Attila) és a tanár-művészettörténész házaspár (Tóth Piroska, Sümegi György) felkészültséget és alázatot követelő közös munkája. A Szülőföldünk . . . sorozat hatodik kötete ez. Nehéz elfogulatlanul írni a több mint ötszáz oldalas, hasznos könyvről. Hasznos, mert nem pusztán anyagi érték, ajándékozásra alkalmas tárgy, hanem olyan összeállítás, amely erősíti kötődésünket a tájhoz és — ne féljünk kimondani — a hazához. Sümegi György és Tóth Piroska az anyag elrendezésekor — mint a bevezetőben olvasható — az élet főbb szerveződési területeit tartotta fontosnak. Helyes volt ez a módszer, hiszen „a természet, a történelem, a társadalom, a munka és a művészet az, ami kijelöli létünk kereteit”. A helyes módszer kiválasztása még mindig kevés. Egy ilyen kötet összeállítása rendkívül sok kutató, feltáró munkát feltételez. Kiadványok százait, fotók, illusztrációk ezreit kellett a szerzőknek átnézniük, hogy a lehető le égesebb képet formálják arról a tájról „melyet átölel a 'í ,.\m—Duna karja". Mégsem földrajzkönyv ez a kiadvány. Láthatunk ugyan benne néhány térképvázlatot, jellegzetes fényképfelvételt, pontos tájleírást, részletekre is odafigyelő természeti megjelenítést. Többről van szó, mert a szerzőpárost az itt élők múltja is érdekelte. Ezért villantják fel a föld mélyéből előkerült régészeti emlékeket, ezért közük a többi között a Gesta Hungarorum részletét; vagy II. Rákóczi Ferenc fülöp- szállásiaknak adott menlevelét és más, a táj históriájához szorosan kötődő dokumentumot. De nem is politika történetet tart kezében az olvasó, hiszen az 1831 -es kolera járvány adatait ugyanúgy megtaláljuk a könyv lapjain, mint a közgazdász, politikus Erdei Ferenc írását az érsek városáról, Kalocsáról, vagy a költő Tornai József gyermekkorát visszaidéző sorait. Képet alkothatunk a vidéki hétköznapokról, a summáséletről, a szárazmalmok és vízimalmok világáról, a mezőgazdaság mai helyzetéről, az iparról is. Nem csak néprajzi, vagy gazdaságpolitikai tényeket felsorakoztató könyv az, amelyre felhívjuk a figyelmet, hiszen az utolsó százhúsz oldal a csodákkal, hiedelmekkel, a népélet ünnepeivel és hétköznapjaival, illetve a Duna— Tisza köze művészetével foglalkozik. Kinek ajánlható ez a könyv? A Művelődési Minisztérium az általános iskolai és a középiskolai tanulóknak ajánlja. A szerzők által megfogalmazott kérdések azt sejtetik, hogy számítanak a tanulók érdeklődésére, de tanári segédkönyvként is jól használható. A több mint kétszáz kép (kár, hogy a dabasi nyomda nem végzett minőségi munkát!), a többszáz vers, szemelvény érdekes olvasmány a felnőtteknek is, azoknak, akik helytörténettel foglalkoznak és azoknak, akik csak érdeklődnek szűkebb környezetük iránt. Megtudhatjuk, hogyan viselkedtek, cselekedtek, politizáltak elődeink a múltban, de segíthet ez a könyv akkor is, amikor a jelen gondjai, tennivalói adják fel a történelmi leckét. Komáromi Attila KÉPERNYŐ Magyarok innen-onnan Okkal panaszkodnak sokan a tévére: lazítja a családi kapcsolatokat. Előfordul, hogy órákig némán ülnek egymás mellett olyan családtagok, akik a tévétlen korszakban kibeszéléssel csökkentették a magukkal cipelt munkahelyi feszültséget. Ma? A kriminél a diákgyerek pisszeg, a kabarénál a nagymama, fociközvetítéskor a férj, ha valaki megmukkan. Hol vagyunk már az Adáshiba nézői kommentálásától! A nagyobb család, a magyarság összehozásáért azonban sokat tett a magyar televízió. Hangsúlyozom a magyar szót, mert aligha valószínűsíthető, hogy az angolok vagy a németek számára olyan sokat jelent, ha egy hazájukból kivándorolt egykori honfitárs továbbra is tartja kapcsolatait szülőföldjével, érdemeivel közvet- lenül-közvetve növeli jóhírét.. Érthető! Az örményeken és a zsidókon kívül aligha van nép, amelyből ilyen sokan élnek az országhatárokon kívül. Minden harmadik magyar más ország állampolgáraként keresi boldogulását. Mivel többségük ebben a században került akarva-akaratlan idegen államba, még élnek a rokoni kapcsolatok, még hatnak a régi emlékek. Jól fölfogott érdekeink is a szálak megtartását, erősítését követelik. Nem nélkülözhetjük a tőlük várható erkölcsi, néha anyagi támogatást, nem törölhetjük ki őket múltunkból. Radványi Dezső, Kígyós Sándor igazi nemzetragasztóként tevékenykedik immár hosszú ideje, illő az érdekes, ha úgy tetszik szórakoztató műsorokat termő munkásságuk elismerése. Még következetesebb tárgyilagosságra biztatnám őket. Riporteri remeklések — mint például a Széchenyi- rokonnal bemutatott beszélgetés — mellett néha összemossák az igazi és a látszatértékeket. Legutóbb például maga az Amerikában élő festőművész érezte, hogy az ottani anyagi siker nem jelent egyúttal művészi minőséget is. A bemutatott képek alapján kár volt biztatni honi kiállításra. Az ilyen jószívű fölszínesség ellentétes a sorozat alapvetően értékfeltáró, értéknépszerűsítő céljával. Répa, retek, mogyoró . .. Fogadom, hogy a tévénézők háromnegyede ismerte A hét főszerkesztőjétől vasárnap este ország-világ előtt megismételt viccet. Aggódva lestem, hogy a nagyhatalmú, nagytekintélyű érdekeltnek a szemébe mondott, alkalmasságát megkérdőjelező tréfa nyomán elsö- tétül-e a képernyő, kitör-e a botrány. Néhány hónapja még fejére koppintottak egyeseknek némely szilveszteri megjegyzésért. Más a baráti társaság, más a nyilvánosság, de azért nincs akkora távolság a két kommunikációs közeg között, mint ezt a Hivatalok szerették volna elhitetni. Meggyőződésem, hogy a kormányszóvivővel elhangzott beszélgetés csökkentette a működését bírálók számát. Mindenképpen növelte tekintélyét a sokak számára csak most ismertté vált diplomáciai tevékenysége. Jobb lett volna, ha már kinevezésekor többet megtudhatott volna róla az újságolvasók, rádióhallgatók, tévénézők népes tábora. h. N.
