Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
művelődés VAJTHÓ LÁSZLÓ EMLÉKEZETE Csupaszív ember volt • Szappanos István grafikája. PINTÉR LAJOS: Hegyi ének Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva a csillagos ég is: a Tejút csillogó vaslánc, vaspánt. Fekszem a fekete ég alatt hason. Fekszem a réten, füvek testvére, két konyákén, nézem, ahogy a repülő gépek, sugárzó szitakötők vagy a szárnyanőtt, mérgezett kések szállnak a fejem fölött az égen. Fekszem a füvön, fönn a hegyen, fönn a margarétás réten. Füvek testvére, támaszkodom: szétvert arcom, szétvert öklöm vermében rejtőzködik el mélyen. Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva a csillagos ég is: a Tejút csillogó vaslánc, vaspánt. Fekszem a fekete ég alatt hason. Májusi éjszaka. Virágot bont: gyertyáit gyújtja a gesztenyefa, nézem. Virágzó gesztenyék: fények, remények. ÉVKÖNYV — EV KÖZBEN A kilencedik Cumania Száz évvel ezelőtt született Vajthó László író, irodalomtörténész, tanár, aki időskorában, felesége betegségekor költözött városunkba, lányáékhoz, Os- váth Viktorékhoz. Itt élt Kecskeméten, írt a Petőfi Népébe és a Forrásba, találkozott tisztelőivel a művelődési központban. Itt készítettek'róla tv-filmet — Orbán Tibor rendezésében —, itt találkozhattunk vele séta közben a kecskeméti utcákon. Örökké fiatalos lelkesedéssel fogadott mindenkit. Magas kora ellenére: minden érdekelte, mindig írt és tervezett, emlékezőtehetsége szinte páratlan volt. Egy olyan különös emberi egyéniség távozott el egy évtizede közülünk, aki már egy távolabbi kort elevenített meg — szinte egyedülálló kedvességével, derűjével, finomságával, optimizmusával. 1975 őszén tanítványaimmal kerestem fel. Azonnal megtalálta a legmegfelelőbb hangot a nálánál jóval fiatalabb gimnazistákkal. Csupaszív ember volt. Sétáinkat, beszélgetéseinket nem tudom felejteni. A Tanári pályám emlékezete című munkájában maga Vajthó László gyűjtötte össze gyerekkori élményeit, tanulmányi tapasztalatait, tanári emlékeit. A budapesti, majd a kolozsvári egyetemen tanult. Szeretettel emlékezett Zol- nai Gyulára és Csűry Bálintra. Kezdő tanárként Szatmárnémetiben tanított. Nem tartozott az úgynevezett buktató tanárok közé, akiktől rettegnek a diákok. „A tanárnak legyen annyi lelkessége, kiható ereje, átadóképessége, hogy a legtaplósabb fülbe is beszivárogjon egy elégségesnyi tanulság" — írta. Évtizedek múltán is idézte, hogy egyszer Lúgoson meg kellett buktatnia két tanítványát. A pedagógusi szabadság foglalkoztatta: „a tanár nem köteles magát az ítéletét befolyásoló külső akaratnak alávetni." A vidéki tanár nehéz sorsát rajzolja meg munkájában, melyet talán Juhász Gyula Orbán lelke című kisregényéhez hasonlíthatnánk. Legendák övezik a tanár Vajthó László alakját. A volt tanítványok évtizedek múlva is a szokottnál nagyobb szeretettel idézik különös egyéniségét. Vas István többször emlékezett Vajthó tanár úrra, aki a Magyar Irodalmi Ritkaságok hatvanhárom kötetével pótolta azt, amit az Akadémia elmulasztott, így összegezte a diák Vas István avantgárd elkötelezettséggel, fiatalos lázadással írt dolgozatát: „Sületlen marhaság, jól megírva." Szabálytalan tanár volt. Hegedűs Géza megfigyelései szerint egyszerre beszélt Csokonairól és Adyról, pletykált Goethéről és Vol- taire-ről. Egyik interjújában Arany János Bolond Istókját idézi: ő is azt magyarázta szívesen, ami a tankönyvekből kimaradt, amit nem tanítanak a tudós tanárok. Munkássága igen szerteágazó volt. Rejtett költő volt, szívesen írt epigrammákat. Önironikus, szellemes egyéniségét jól jellemzi ezekben. („Az ízlésem, jajajjaj, / Nem forr ki már soha. / Mért is voltam annyi faj / Professzora?!") Irodalomtörténészként legtöbbször a magyar felvilágosodás korával foglalkozott, így Bessenyeivel. Doktori disszertációját Ady költészetéről írta, de időskorában felülbírálta saját munkáját: számos fontos verset kihagyott belőle. Antológiákat szerkesztett, így a Mai magyar múzsát. Emlékezett arra, hogy miként segítette Radnóti Miklóst. Szépírói tehetségét az Elfelejtett kerin- gők című emlékezésregénye is jelzi. Sokat fordított. Mit tanulhatunk tőle? Azt, hogy minden körülmények közt is érdemes, sőt kell tanulnunk, többet és igényesebben dolgoznunk. Szerénységét, optimizmusát, szorgalmát, állandó munkakedvét, derűjét nem szabad felednünk. Egyik munkájában Széchenyit idézi: „Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárul egészen megfelejtkezni." Ez jelmondata lehetett volna Vajthó Lászlónak is. Szekér Endre Nemrég látott napvilágot a Bács- Kiskun megyei múzeumok évkönyve, a Cumania. (Szerkesztette: dr. Bánszky Pál és dr. Sztrinkó István.) A több száz oldalas, igen színvonalas kiadvány a kilencedik a kötetek sorában, és az 1986-os esztendő múzeumi kutatásairól ad áttekintést. Ez valójában csak egy-két tanulmány esetében áll fenn, hiszen helyet kaptak a könyvben olyan munkák is, amelyek elkészítéséhez (az anyaggyűjtéstől a nyomdakész állapotig) bizony sok-sok év, évtized is szükséges. A Cumaniában nyolc fejezet (témakör) található. A régészet, a numizmatika, az embertan, a művészettörténet, a műtárgyvédelem és a tudománytörténet egy-egy tanulmánnyal képviselteti magát, míg a történelem héttel, a néprajz pedig hárommal. Ez az aránytalanság persze nem baj, már csak azért sem, mert éppen ezek az anyagok a legolvasmányosabbak. Kulcsár Valéria a Kiskunfélegyháza melletti Külsőgalambos szarmata sírjainak leletanyagáról ad alapos leírást. Ezeket a leleteket még Mezősi Károly, a Kiskun Múzeum hajdani igazgatója és Hajmási Sándor restaurátor gyűjtötte 1953-ban. A tudományos feldolgozásra viszont igen-igen sokat kellett várni... Bíróné Sey Katalin az 1934- ben Kecelen előkerült több ezer darabos római dénárleletet mutatja be részletes leírásokkal, fotókkal. Pa táj 1728- ban — ez a címe Taba István tanulmányának, amely a település (Dunapataj) egy esztendejét eleveníti fel. A földrajzi környezettel, a lakosság rétegződésével, a gazdasági viszonyokkal épp úgy megismerkedhetünk, mint a táblázaton bemutatott fontosabb gazdasági adatokkal. Kapocs Sándor és Kőhegyi Mihály igen nehéz feladatra vállalkozott, amikor a bajai ferences zárda háztörténetével foglalkozott, hiszen a déli város egyháztörténete teljesen feldolgozatlan, a megmaradt források is gyérek. A szerzőpáros tanulmányának első részében az 1694—1755 közötti időszakról ad áttekintést. Érdekes, olvasmányos Székelyné Körösi Ilona írása egy kecskeméti háziasszony számadáskönyvéről, amely 1826/27-ből származik. Az életmódkutatók számára drága kincs egy ilyen, a háztartás titkaiba számokon, adatokon keresztül beavató „lelet”. A Cumania lapjain közreadott számadás teljes szövege pedig az olvasóknak is tanulsággal szolgál. Mészáros Ágnes a kiskunfélegyházi takácscéh történetét dolgozta fel, az 1764-es megalakítástól kezdve az 1875-ös megszűnésig. A céh tárgyi emlékei illusztrációkon is láthatók a tanulmány mellett. Bárth János Magyarország népességének felekezeti megoszlását vette nagyító alá. A 19—20. század vallási viszonyait sok-sok adattal ismerteti a szerző. Milyen volt az élet Kecskeméten, az első világháború idején? Erre a kérdésre adja meg a választ Szabó Zoltán értekezésében. Ugyancsak nehéz esztendőket (1941—1944) vizsgál Szita László: a nemzetiségi iskolaügy alakulását kíséri figyelemmel a II. világháború idején a visszacsatolt Bács-Bodrog vármegyei területeken. Szarvas Zsuzsa egyetemi szakdolgozatának tömörített változatával szerepel a Cumania kilencedik számában. Témája: a háztartások eszközkészletének átalakulása és az életmódváltozás összefüggései, szemléletesebben: hogyan lett a tékából szerszámosláda, a kovászfából edénytartó, a szövött abroszból kötő? Mindezek után Szcrem- lén kérdezősködött a szerző. Mándics Mihály a csávolyi bunyevácok lakodalmas szokásait idézi fel, értékes fényképek, rigmusok, kották segítségével. A kötet egyik leghosszabb tanulmánya mostani megjelenése után várjuk a további, hasonló helyi hagyományokat, népszokásokat megörökítő dolgozatokat. A közelmúltban került a Katona József Múzeum néprajzi adattárába Bellosics Bálint hagyatéka. A bajai néprajzkutató-pedagógus több levelet váltott Bátky Zsigmonddal, a magyar néprajz egyik kiemelkedő alakjával. Ezeket a küldeményeket adja közre — elemzés kíséretében — Sztrinkó 1st, / van. Henkey Gyula és Kalmár Sándor a magyar nép antropológiájához nyújt adatokat, Jóképp a Duna Tisza közi, a palócfq^3íjp|gyar népesség V^sgáia- ta alapján. Sok-sok oldalon tanulmányozhatók az embertani adatok, melyeket arcképek is szemléletessé tesznek. Bánszky Pál Tiringer Ferenc jeles kecskeméti kovácsművészt és munkásságát mutatja be, egyúttal a Bács- Kiskun megyei iparművészeti emlékeket is sorra veszi. Aipli Gyuláné a kiskunfélegyházi Ótemplom plébániájáról múzeumba került takácscéh-zászló- megmentésének, restaurálásának folyamataiba avatja be az olvasót. Bodor Géza az 1984-ben elhunyt kiskunhalasi Vorák József^pedagógus-helytörténészről emlékezik meg, pályájának felvázolásával. Ennyi minden fért a félezer oldalra. Lesz olvasnivaló 1988 tavaszáig, a Cumania tizedik számának megjelenéséig. B. T. Miként a szülő nő vajúdik, — úgy kell verset írnom, ahogy zaj nesszé csöndesül, — úgy kell verset írnom, ahogy várandós nő teszi: kezét hasához emeli apró rúgást tapintva. • Klossy Irén grafikája. KATONA JUDIT: Szapphó dicsérete Mint aki bűnét vet kézi, — úgy kell verset írnom, szisszenve, félve, fájva, lobogva s lassan égve is, erőt, irgalmat esdekelve ha ép a csönd s ha eltörött. Áldott az asszonyok között, aki szívében verset hordhat, ha eleven szót szül is, ha holtat, s ha kínnal ír reményt viselve örömre, dühre és haragra kel értetek. Csillaga fénye csalja magasba, löki mélybe, s legyen áldott, ha így akarta. TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS: Életkép, paddal Igazán szép ez az őszi reggel. A párán át szétszóródik a napfény, alápereg, megfényesíti a park sokszínű fáit, bokrait, de még a szürke betonsétánynak is jut belőle, és megvidámodnak a padok. Az avar sem zörög most úgy, a harmattól puhán tapadnak össze a falevelek, alázattal kunkorodnak a cipőtalp alá. Molnár Ede megáll a park közepén. Naponta itt visz el az útja a munkahelyére, de még sohasem állt meg és nézett körül. Pedig az október már hetek óta csendes, szűrt fényű, színes, és ez a park ilyen volt tegnap és azelőtt is. Nem vette észre? Hogy lehet ez? Molnár eltűnődik ezen, míg tekintete beleakad egy mézbarna bokorba, mely előtt egy pad húzódik meg avarral félig leterítve. Molnár kis töprengés után a pádhoz megy és leül. Fekete diplomatatáskáját maga elé állítja. „Még van időm — gondolja —, néhány percig elüldögélek itt.” Szürke átmeneti kabátját kigombolja, fejét kicsit hátrabillentve behunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja, észreveszi Péterit, az egyik munkatársát, ahogy nagy, megnyújtott léptekkel siet át a parkon. „Hogy lohol - - nézi M olnár , pedig még van idő. ” Péteri szórakozottan arra pillant, majd megtorpan néhány lépés után, mint akinek most jutott cl a tudatáig a látvány. A pad, rajta a békésen üldögélő Molnárral. — Hát te ... — fordul vissza —, mit csinálsz itt...? — Ülök ... — mondja Molnár. — Rosszul vagy? — Nem, dehogy ... Miért lennék rosszul? — Hát... hogy itt ülsz ... — Szerinted csak akkor ül az ember, ha rosszul van? — Na nem .. . csak' tudod ... — Péteriből apró kis nevetés nyikkan, mint egy szünetjel a megrekedt társalgásban. Menne is már, de ez így túlságosan félszegnek tűnne, ezért hát újra kérdez: Akkor miért ülsz itt? — Nézd ... —• mondja Molnár vidáman felpörgetve a szót —, olyan szép ez a reggel, gondoltam, leülök kicsit erre a padra. Csak úgy, ahogy ezt mondani szokás. Nézelődni, eltűnődni.. . Nem akarsz jönni dolgozni? — Miért ne mennék? — Molnár az órájára pillant. Van még idő .. . Te tudod ... — mondja Péteri, majd int, és tovább siet. Néhány hármasugrásra emlékeztető lépés után visszanéz. Ott ül még Molnár? Egyáltalán ott ült? Molnár ott ül, és jól érzi magát. Péteri megjelenése óta talán még inkább. Hiszen kedvébe csipetnyi kajánságot is vegyíthetett a kolléga értetlensége láttán. Még, hogy miért ül itt? Jellemző ez a kérdés Péterire. És úgy tette fel, mintha legalábbis a fején egyensúlyozna a pádon, és közben szájharmonikázna. Molnár nevet képtelen ötletén, hátrányul, letép egy levelet a bokorról, tépkedni kezdi. — Még, hogy miért ül itt? Ezért, hogy ezt a picinyke levelet szétcsipegesse. Van ennél fontosabb most? Nincs. És közben zuhog rá a mustillatú ősz; megrészegítve kicsit a lelkét. Újabb ismerősök jönnek, vállalatiak, de a házukból is, egy asszony. Megnézik a pádon pihenő Molnárt, köszöntik. Molnár kedélyesen visszainteget, aztán ő is elindul, kalapját a kezében lóbálva sétál be a munkahelyére. A portásfülke ablaka megkoccan, Molnár megáll, arra néz. Icuka, a telt idomú portásnő mosolyog ki rá, és gyorsan kinyitja az ablakot. — Milyen az idő Molnár elvtárs? — Remek ... Hallom, hogy ott tetszeti ülni a parkban... Na és...? Nem szabad talán? — Jaj, hát már hogyne lenne szabad ... — nevet Icuka —, ne tessék már ezért megsértődni... Molnár nem felel, fölmegy a lépcsőn a munkaügyi osztályra, ahol dolgozik. Kerényiné kávéfőzés közben vidáman odaszól. — Hozott nekünk leveleket, Ede? Milyen leveleket? —: Szép, színes faleveleket. Vagy nem azt szedett a parkban? Nem azt — mondja Molnár. — De igaza van, szedhettem volna faleveleket is. Rozsdabarnát, bordót, lilát, méregzöldet... Na látja, maga kis lusta. Akkor mit csinált ott? Csak ültem. Tudja, Klárika vált át gúnyosba Molnár —, ma reggeltől másodállásban parkőr vagyok . . . így már érthető? — Na jó, nem kell azért mindjárt gorömbáskodni. Kerényiné sértetten elfordul. Micsoda alak ez a Molnár, már kérdezni sem lehet tőle semmit! Délfelé az igazgató hívatja Molnárt. Leülteti a bőrfotelbe, hosszan nézi, mielőtt megszólal. — Na, mi is volt ott a parkban, Molnár elvtárs? — Nem értem, igazgató elvtárs. Mi lett volna? Ültem ott egy kicsit.. . Ült. Na jó. Elfáradt? —- Nem fáradtam el. Sőt: határozottan frissnek éreztem magam. Frissnek? Ez érdekes. Ne értsen félre, tulajdonképpen semmi közöm hozzá, végül is nem munkaidőben történt. De mint magánembert érdekelne ... mi indokolta akkor, hogy munkába jövet leüljön arra a padra? Nem is tudom. Talán az idő, igazgató elvtárs. Mintha a leveleiket vedlő fák tereltek volna oda. — A fák? Azok terelték oda? — Jelképesen, persze. Valójában úgy éreztem, hogy le kell egy kicsit ülnöm. Nézelődni, eltűnődni... Emlékszem, még egy vers is motozott az agyamban Berzsenyitől: „Hervad már ligetünk s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.” — Sárga levél zörög — ismétli meg az igazgató és bólint. Értem, Molnár kartárs, értem ... Az Íróasztalhoz megy, matat a papírok között, de félszemmel a beosztottat figyeli. — Mondja, kartársam, nem dolgozott maga túl sokat az elmúlt időszakban? —- Nem, igazgató kartárs — mondja Molnár. — Nana, nekem nem szükséges mellébeszélnie. Ha akar, igazán elmehet egy hét szabadságra. Esetleg két hétre is. Köszönöm, igazgató kartárs, de nem érzem magam kimerültnek. Inkább nagyon is tettre késznek. Az igazgató meggyürköli az arcát a bal kezével és közben nyújtottan ezt mondja: ühüm ... Molnár ölébe ejtett kézzel ül, fegyelmezetten összezárt szája mögött mosolyok fickándoznak, de vigyáz arra, hogy egyik se merészkedjen elő. Na, jól van mondja az igazgató —, maga tudja. Csak hát engem is meg kell értenie... Az emberek figyelik egymást, kartársam. Valaki leül a padra munkába jövet, csak úgy ... Ez még önmagában nézve lehet egyedi eset is. De tyolnap esetleg már ketten ülnek le. Holnapután már négyen, azután tizennégyen. Előbb csak tíz percre. Aztán félórára. Végül már fél napra. Csak ülnek, csak ülnek .. . Mert az idő szép, élni jó. De mi lesz akkor a vállalattal? írjuk ki, hogy sziesztázunk? Mindent a maga idejében, Molnár kartárs. Ott a szabad szombat meg a vasárnap, amikor egész nap ülhet a pádon. De hétköznap? Csak úgy ...? Miféle impresz- szionista elgondolás ez. Molnár kartárs? No, csak azért... Egyébként nincs semmi baj, de máskor jobban ítélje meg a cselekedeteit. Elvégre nem vagyunk már álmélkodásra hajlamos gyerekek. Ősz, meg mifene. Nem igaz? Aznap már nem történik semmi, leszámítva, hogy a kollégák gyanúsan méregetik Molnárt, és összesutyorognak aTiáta mögött. De ez őt különösebben nem zavarja, sőt néha még halkan fütyörészik is. És a tollát pörgeti az ujjai között, mint diákkorában. Otthon azonban újabb meglepetés várja. A felesége kisírt szemmel fogadja, és nem válaszol a köszönésére. Veled meg mi van? Az asszony elfordítja a fejét, hallgat. Molnár értetlenül nézi, majd vállat von, a hűtőszekrényhez megy, kivesz egy üveg sört, felbontja. Tölt a pohárba, iszik. Kivel ültél reggel a parkban?! Az asszony hangja remeg az indulattól. Micsoda ...? Ne add az ártatlant! Hallottam, hogy egy nővel. Egy kontyos szőkével. Molnár nevetni kezd. A pohárból a sör a nadrágjára löttyen. Ott ültem, igen mondja , de nem egy kontyos szőkével, hanem egy barnával. Veled. Mert te is ott voltál velem, gondolatban ... Odamegy az asszonyhoz, átöleli. Ne hízelegj tolja el magától a felesége - , úgysem tudsz levenni a lábamról. Ki volt az a kontyos szőke? Az ősz ... mondja Molnár és clkomorodik. Mint akit hirtelen hideg szél térít józanságra. Másnap reggel ismét a parkon megy keresztül. Az idő a tegnapival rokon, de már nem hívja a pad. Az avar megrezzen a lába alatt, ahogy Icszcgetl fejjel siet a munkahelyére. Úgy, mint azelőtt. Mint évek óta mindig. Mint évszázadok óta. 3,
