Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-14 / 112. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. május 14. Mindannyiunk tanítója Hegedűs Géza hetvenöt éves Tanítványai vagyunk így vagy úgy mindannyian. Legutóbb a képernyőn láthattuk, amint száz esztendő könnyű-komoly irodalmát magyarázta annyira varázslatos belefeledkezéssel, hogy kedvenc pipájának olykori megszippantására is a műsorvezetőnek kelleft figyelmeztetnie. Hegedűs Géza ma immár hetvenöt éves; szinte föl- mérhetetlen életművével, kedvesen raccsoló, hangját a mondatok végén leereszteni képtelen előadásai révén évtizedek óta nevel, tanít, szórakoztat bennünket — s önmagát. „Könyvek között, képek, szobrok között / a volt valóért vallatom a múltat, / hogy értsem végre a rég megtanultat, / mely előlem regékbe költözött” — olvashatjuk egyik gondosan csiszolt költeményében. Negyvennyolcas honvédtiszt volt a dédapja; tisztes polgárcsalád hagyományait örökölte s vitte tovább, egészen odáig, hogy egyben-másban szembeforduljon velük, haladó fölfogású, baloldali emberré válva. Nem könnyű úton, hiszen a fasizmus őt is eljuttatta a halál előszobájába a származása miatt. Tán épp ezért — családja, sorstársai elvesztése miatti fájdalmában — fejlesztette ki mint orvosságot a humanizmus leírhatatlan, eltökélt derűlátását, bölcs kedélyét. Nem feledni akart ily módon, hiszen gyermekkori szerelmét, a históriát búvárolta mindig is. „A görög hőstörténet ajzotta fel először bennem a szeretetet a történelem iránt” — vallotta. S a görög-perzsa háború regényes elbeszélésétől (A milétoszi hajós) úgyszólván a teljes világtörténet kirakható Hegedűs Géza életművének mozaikkockáiból. Regényt írt az ifjú Vergiliusról (Előszó a hőskölteményhez), s ebben nagyon is kortársi gondolatot fogalmazott meg a költészet túlkompenzálásával kapcsolatban, félreérthetetlenül a felszabadulás utáni esztendők tanulságai nyomán. A „sötét” középkorba világított a magyar történelemről szóló regény folyamával (Az egyetlen út, Az írástudó, Az aranypecsét), fölidézve az ábrázolt időszaknak nem csupán a tárgyi emlékeit, hanem gondolkodásmódját, filozófiáját, művészetét — költött és valóságos szereplők egész sorával. Itt jegyezzük meg — ami olykor heves vitákhoz is vezetett Hegedűs Géza munkáinak kritikai fogadtatásakor —, hogy gyakorta szabadon bánt a történelem tényeivel, de a részletek szándékos elrajzolásait az egész általában igazolta. Janus Pannoniusról drámát írt (Versenyt a szelekkel), Budai Nagy Antal, Kolozsvári Mester János emlékének regényt szentelt (Az erdőntúli veszedelem), a magyar XVI. századot nagy vallási-politikai mozgalmak szemszögéből elevenítette meg (A fekete ember históriája, Hajnal a tárnák felett). Nem kerülte el figyelmét az újkor nyitányát hozó angol forradalom: Cromwell a hőse a Vasbordájú szentek című regényének; A menekülő lovag az ifjú Rákóczit állítja elénk (s például önfeláldozó megmentőjét, Lehmann Gottfried osztrák kapitányt); Sötétség és világosság című regényciklusában a felvilágosodás magyar élharcosait rajzolta meg, Őz Pált kicsit tán önmagáról, önmaga vágyairól mintázva. Közelibb, családi-szakmai érdeklődés vonta Hegedűs Gézát a múlt század végének időszaka felé, akár a kecskeméti tanácsnok-festőről, Muraközy Jánosról írt regényt (Kulcsrazárt szobában), akár a saját jogászi pályakezdése során tanulmányozott Bergendy- ügyről, a hidegvérű úri gyilkosról (A méheskúti családirtás). 1918—19 nagy alakjai, Károlyi, Landler, Stromfeld — s mások — adtak tárgyat tanulmánynak, regénynek (Akit vörös grófnak neveztek, Az a májusi riadó). A húszas évek megidézése pedig immár a jelenbe köti Hegedűs Géza írói munkásságát: Boltos Béla s a többiek sorsa az Európa közepén című regényfolyamban Hegedűs Géza „sokkalandú” nemzedékének krónikája, mely most már nem csupán nekünk, hanem rólunk is szól. És soroljuk ide önéletrajzi megnyilatkozásait, valamint az árulkodó című Valló Bonifác történeteit. (Hiszen az író Bonifác napján született; novellái Kosztolányi Esti Kornéljának hangulatátjuttatják eszünkbe.) A legkülönfélébb társadalmi osztályok, rétegek képviselői népesítik be ezeknek az írásoknak a lapjait. Itthon s külföldön peregnek az események, futnak a sorsok a korunk szabta pályán, nem ritkán zsákutcába. Egyik szereplőjéről ez olvasható: „fel tudta építeni az összhangot lelke és a világ között”. Ilyen ember, azaz: életművész maga Hegedűs Géza is. Nem tagadja, hanem vallja is: ő legalább annyira olvasó, mint író; tanár és tanítvány egy személyben. Leginkább évfordulós megbízások, utazások a forrásai Hegedűs Géza munkáinak. De a váratlanul ráköszöntő ihlet pillanataiban is a szakma megtanult fortélyaihoz folyamodik. Hivatásos alkotó; irodalmi művei mellett, íme, a saját életéé is. Mindkét értelemben kívánjuk e termékeny állapot töretlen folytatódását. Kőháti Zsolt FILM JEGYZET ■rányjelzöJ TAVASZI GONDOK Távolság- és sebességbecslés Találkozás és búcsú A nálunk ismeretlen spanyol rendező, Jósé Luis Garci olyan történetet mond el, amely — a mostanában vetített amerikai produkciók jelentős részéhez hasonlóan — természeténél fogva érzelmes. A hangnem azonban egészen más, kevésbé erőszakos. Főhőse az idős, Nobel-díjas író, több évtizedes távoliét után keresi fel hazáját, Észak- Asturiát. A film közepe táján tudjuk csak meg, hogy miért inkognitóban látogatja ifjúsága színhelyeit. Régi szerelmét, Elenát is fölkeresi. Újraéled mindkettőjükben az egykori érzés. A csodálatosan szép vidéken, nagy séták közepette idézik a közös múltat. Hajdani sporttársát, az azóta híres doktort viszont a jövőről faggatja. Szeretné tudni, igaz-e amerikai kollégáinak jóslata, nehezen törődik bele, hogy életéből mindössze néhány hónap van csak hátra. Barátja azonban kénytelen megerősíteni a laboratóriumi eredményeket. Az író éjszakánként megpróbál versenyre kelni az idővel. Befejezés előtt álló könyvén dolgozik, napközben pedig a gondtalan vendéget játssza Elena előtt. Az asszony azonban mindent sejt, s búcsúzáskor kimondatlanul is tudják, hogy utoljára látták egymást. A látványos fordulatok nélküli történet szokatlanul visszafogott, árnyalatokban bővelkedő előadása, az érzel- mességet üzletszerűen kihasználó, kifejezetten a könnyfacsarásra épülő produkciók között üdítően kivételesnek számít Távol Afrikától A Sidney Pollack rendezte, 1985-ben készült amerikai film Oscar-díjainak listája szokatlanul — és gyanúsan! — hosszúra nyúlik. 1986-ban elnyerte a legjobb filmnek, a legjobb eredeti, filmzenének (John Barry), a legjobb fényképezésnek, a legjobb hangnak, a legjobb díszletnek és a legjobb forgatókönyv-adaptációnak járó díjakat. A sokszoros Oscar-díj általában annak a jele, hogy az alkotás tökéletesen megfelel a közönség elvárásainak. A Távol Afrikától című produkcióban is szinte kivétel nélkül megtalálható minden, amit a nézők nagy érzelmekben szívesen alámerülő többsége egy „nagy” filmtől elvár. Sidney Pollack alkotása az önmagát még teljes mértékben komolyan vevő klasszikus amerikai mozi hagyományait követi. Az amerikai „mozifenegyerekek” cinikusan elrugaszkodott akciói helyett viszont az érzelmesség- ből szerkeszt „ringlispilt”, amiből nem engedi nézőjét menet közben kiszállni. Mindent felhasznál a hatás érdekében: van benne egzotikum, nagy, de igazán be nem teljesülhető szerelem, önfeláldozás, szabadságvágy, társadalmi kon- vekciók nélküli, „romlatlan” élet dicsérete, sőt női önmegvalósítás. Ám mindezek a színészi játékban, a korhűségben, a díszletekben, a fényképezésben és a főszereplő-választásban — kiválóan megvalósuló jó „moziról”, nem pedig egy jó filmről beszélnek. Még akkor is, ha a főszereplők — Meryl Streep, Robert Redford, Klaus Maria Bran- dauer — nekünk elsősorban jó filmekből ismerősek. Károlyi Júlia Az információk döntő többségét (több mint 80 százalékát) szemünk révén kapjuk. Nagyon fontos a szem „felbontóképessége”, ami azt jelenti, hogy különböző nagyságú, méretű tárgyakat különböző távolságról látunk élesen. A jó szemű ember, jó megvilágítási viszonyok mellett 5 méter távolságból el tudja olvasni az 5 milliméter nagyságú betűket. Ennél kisebb betűk már (ilyen távolságból) összefolynak szemünk előtt, tehát a felbontóképesség határán túl már nem vagyunk képesek információt felvenni. A szem felbontóképessége A közlekedésben minden pillanatban szükség van a sebesség- és távolságbecslésre. Folyamatosan kell észlelnünk a környezet változásait, táblákat kell felismernünk, mégpedig minél korábban. Hogyan kapcsolódik a sebesség- és távolságbecsléshez a látásélesség? Ha 5 méterről el tudunk olvasni 5 milliméter nagyságú betűket, mit jelent ez nagyobb távolságoknál, 100—200 méter távolságnál milyen változást vagyunk képesek nyomon követni? Erre a kérdésre a kísérletek, számítások adják meg a választ. Menjünk ki egy hosszú, egyenes útszakaszra és állítsuk le a járművet tőlünk 100 méter távolságban. Jól figyeljük meg a jármű méretét, helyzetét. Ezután forduljunk el és a vizsgálatot végző mozdítsa el a járművet a helyéről, mondjuk 10 méterrel hátrébb. Forduljunk vissza és próbáljuk megállapítani, mi történt a járművel? Nem tudjuk megmondani. Ilyen távolságról 10 méteres változtatást (szemből) nem észlelünk. Közlekedve nem elég a szembejövőknek csak a helyét megállapítani, hanem a sebességüket is meg kell becsülni. Vannak vezetők, akik, ha egy megszokott útkereszteződéshez érnek, csak rápillantanak az elsőbbséggel rendelkező útszakaszra és ha a megszokott távolságra látnak járműveket — amelyek előtt eddig mindig át tudtak haladni — akkor gázt adnak és már mennek is. Mi történik akkor, ha a főútvonalon haladó a megszokott (átlagos) sebességnél gyorsabban közlekedik? Ha a megszokások vezérlik döntésünket — gázt adunk, indulunk — baleset. Ha a szituációt mindig újra és újra értékeljük, akkor az értékelés alapján hozott megfelelő döntéssel elkerülhető a baleset. Ha közeledik, nagyobb A sebesség és távolság becslése elválaszthatatlan. Ezt vizsgálva érdekes eredményeket kaptak a kutatók. Megállapították, hogy a tőlünk nagy távolságban észlelt járművek mozgását las- sabbnak, sebességét kisebbnek látjuk, mint amikor közelebb ér. Miért van ez így? Azért, mert a sebességbecslés alapja a jármű látszólagos nagyságváltozása. Minél közelebb jön a jármű, annál nagyobbnak látszik, minél távolabb van, annál kisebbnek. A változás ész- lelhetősége is a távolságtól függ, hiszen ha nagy távolságra van a közeledő jármű, a látszólagos mérete csak kis mértékben növekszik. így tehát a távolabbi járműveket valóban lassúbbnak kell látnunk. A sebesség- és távolságbecslést sok tényező befolyásolja. A legfontosabb ezek közül a megvilágítás. A jó látási viszonyok segítik a pontos becslést. Romlik a helyzet szürkületkor, ködben. Éjszaka nehezebben tudunk távolságot becsülni. Sebességet szintúgy, hiszen mint írtuk, a sebességbecslés függ a távolságtól. Ráadásul a jármüvek méretei sem észlelhetők, csak a lámpák látszólagos fényerő- és nagyságváltozása ad támpontot. Éjszaka nehezebb Ha éjszaka, korlátozott látási körülmények között kell vezetnünk, csökkenteni kell a sebességet. Sokan mégsem ezt teszik. A kutatók kimutatták, hogy a vezetők éjszaka áflagosan 10 százalékkal növelik sebességüket! Nem szabad elfelejteni, hogy éjszaka (azonos kilométerfutást figyelembe véve) 2,5-szer több baleset keletkezik, mint nappal. Éjszaka tehát fokozottabban ügyeljünk a helyes sebesség megválasztására. Ha éjszaka, tompított fényszóróval közlekedünk, akkor is olyan sebességgel haladjunk, hogy féktávolságunk ne legyen nagyobb a belátható út hosszánál. Veszélyhelyzetet okozhat az elvakí- tás. Ilyenkor ugyanis a gépjárművezető néhány másodpercig nem lát, főleg akkor, ha a vakítást előidéző jármű mögött nem jön másik. Ha olyan gépjárművel találkozunk, amelyik nem tompítja időben fényszóróját, a vakítás hatását úgy csökkenthetjük, hogy az egyik szemünket becsukjuk, s mikor elhaladt mellettünk, kinyitjuk. Nem szabad a szembejövő fényszórójába nézni, bár az erős fény szinte „vonzza” szemünket. Ha a tompított fényszóró rosszul van beállítva, zavarja a szembejövőket és az amúgy is korlátozott észlelési lehetőségeket tovább csökkenti! Potyautas a fáradtság Minden propaganda, figyelemfelhívás, a riasztó baleseti statisztikák ellenére nap mint nap előfordul, hogy gyalogosok sötét ruhában, fényvisszaverő nélkül haladnak az úttesten. Kivilágí- tatlan kerékpárosok, ki világi tatlan szekerek, járművek közlekednek az országúton. Ők jól látják a tompított fényszóróval közeledő járműveket, így azt hiszik, hogy őket is ugyanúgy látják. Az éjszakai forgalomban hamarabb elfáradunk, nemcsak azért, mert az élet természetes ritmusához tartozik, hogy éjszaka alszunk, tehát csökken a természetes éberség, hanem azért is, mert szemünk a szembejövő fényszórók, tompított fényszórók hatására percenként kénytelen a fényhez, illetve a sötéthez alkalmazkodni. Segédmotorosok, motorkerékpár-vezetők KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában / O J — Kit keresnek? — szólt JZ. y oda nekünk. — Az öcsémet, Virdál Sándor kőművest. Hát az elment még tegnap a Balatonra. — Egén? Akkor potyára jöttünk. A szomszéd kijött az utcára, mi odamentünk. — Fáradjanak be, egy kicsit elbeszélgetünk, úgyis egyedül vagyok itthon, a feleségem is elment a Sanyiék- kal. Különben nagyon jóba vagyunk a Sanyival, a fiam nála dolgozik, ő is kőműves. Az udvaron volt egy nagy diófa, alatta 'asztal és négy fonott szék. — Foglaljanak helyet — mondta a házigazda, majd mindjárt jövök. Leültünk, s rágyújtottunk. — Hát, tartoztunk az ördögnek egy úttal Karcsi, mondta Kovács. Közben visszaérkezett a házigazda. Kezében üveghébér, benne sötétpiros színű bor. — A poharakat öblítse el, intett felém a házigazda, ott a csap a garázs mellett. Fogtam a három poharat, és kiöblítettem, a házigazda meg az asztalon lévő kancsóba eresztette a bort. Nagyon remek bor volt, megittunk vagy három liternyit a kováccsal. Egy darabig beszélgettünk még, aztán elbúcsúztunk a szíves házigazdától. A kovács elég bizonytalanul vezetett. Már éppen akartam mondani neki, hogy hadd vezessek én, de aztán elvetettem az ötletet, nem akartam megsérteni a kovácsot. Már valahol Mónósbél körül járhattunk, amikor egy éles kanyarban elvesztette uralmát a jármű felett a kovács, és vagy hetven kilométeres sebességgel nekiütközött egy beton hidkorlát- nak. A gép bal oldalról visszavágódott a jobb oldalra és egy kettes villanyoszlop közé szorult. Csodálatos, hogy egy kis horzsoláson kívül semmi bajunk sem lett. Kiszálltunk a kocsiból, úgy tapogatóztunk, mert a lámpák összetörtek. Hát a Moszkvics betyárul nézett ki. Az eleje annyira összehorpadt, mint ha agyonkalapálták volna kovácspöröllyel. Próbáltuk kiszabadítani a villanyoszlop két ága közül, de hiába erőlködtünk, meg sem akart moccani. — No, ezt elintéztük, káromkodott a kovács. Még az a szerencse, hogy nem messze van Behölce, jegyezte meg ironikusan. Otthagytuk a beszorult autót, és elindultunk gyalogosan Behölce irányába. Jó két óra alatt beértünk a faluba, sötét volt már, az utcán égtek a villanyok . . . Még bementünk a kocsmába a kováccsal, és záróráig ott maradtunk. Most nem kellett hazavezetnem a kovácsot, ott volt érte a felesége. Én vettem két üveg bort, és elmentem lefeküdni a traktorba, mert hát a bódé eltűnt ... Reggel már három óra körül felébredtem. Nyugtalan voltam, nem tudtam aludni. Mindegy, ezen már változtatni úgysem lehet. Lesz ami lesz, mit tehetek? Hogy elűzzem a félelemérzést, felbontottam az egyik üveget, és egyhajtóra megittam a felét, rágyújtottam, aztán lehajtottam a másik felét is. Megtankoltam a traktort, utána kötöttem a bódékeretet, az ekét, dísztril- lert, és az üzemanyagos utánfutót. Reggel korán, úgy négy óra körül beindítottam a traktort, és elindultam Eger felé. Ködös volt az idő — meg a fejem is ráadásul, — alig láttam az utat. A traktort a legnagyobb sebességbe kapcsoltam. Mehettem olyan húszhuszonöt kilométeres sebességgel, ami egy lánctalpas gépnél rekordteljesítménynek számított, annak idején. Az üvegben még volt bor, azt menet közben „betankoltam", s az üveget kihajítottam a vezetőfülke ablakán. Már mehettem vagy harminc kilométert, de a köd nemhogy ritkult volna, hanem inkább sűrűsödött. Valahol Mi- kófalva után, egy eléggé hosszú és meredek útszakasz következett. A motor erőlködött, zihált, kipufogója fekete sűrű füstöt eregetett az ég felé. De én csak húztam a gázt, akár egy megszállott. Egyszer csak nekiütköztem valaminek — mint utólag kiderült, sorompó volt az a valami, — a lánctalpak körbeforogtak alattam, szikrát hányva, aztán lefulladt a motor. Elindítottam, aztán teljes gázt adtam a gépnek. Lámpám mind a kettő elaludt, miáltal vakon robogtam a tejfehér ködben. Ismét nekiütköztem valaminek, recsegés, ropogás, éles csikorgás hallatszott, aztán ismét leállt a motor. Kikászálódtam a fülkéből. Iszonyú káromkodást hallottam. Egy vasúti őrbódét löktem fel—faház volt — és azt gurigáztam magam előtt, amíg le nem állt a gép. A vasúti bakter, nem tudott kijönni belőle, mert az őrház ajtaja éppen alulra került, az ablakon meg nem fért ki a hatalmas darab ember. — Maga marha — ordította a bakter, hát nem látta a sorompót, meg az örhá- zat? Távolról hosszú vonatfütty hallatszott. A bakter kétségbeesetten csörgette a telefont, kezében a kagyló, de a kagyló végén egy húszcentis darab drót csüngött alá. Elszakadt a telefon, és a jelzőharang vezetéke. A bakter minden erejét összeszedve kitörte az ablak keretét, és kimászott az őrházból. (Folytatjuk) A vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a sérülések súlyosságát tekintve a motorkerékpárosok és segédmotorosok között nincs számottevő különbség. Ebből az következik, hogy a segédmotorosoknak is a motorkerékpárosokhoz hasonló, vagy azzal egyező védő- felszerelésekre lenne szükségük. * A személyi sérüléses balesetek húszéves időszakát vizsgálva megállapítható, hogy a segédmotoros kerékpárral okozott balesetek növekedése rendkívül erőteljes. Az összes baleset körülbelül másfélszeres növekedése mellett a segédmotorosok balesetei 6,5-szeresre emelkedtek, míg a közúti forgalom és járműállomány növekedése ellenére más járműfajtáknál általában csökkent a balesetek száma. A bukósisak védő hatásának előfeltétele, hogy helyesen üljön a fejen. Ehhez a fejméretnek megfelelő sisakot kell vásárolni és használni, kipróbálva, hogy szilárdan rögzíthető-e. Természetesen a használatkor a lehető legfeszesebbre kell húzni a rögzítőszíjat, és be kell kapcsolni. Csak így érhető el, hogy esetleges bukáskor, ütközéskor nagy valószínűséggel a fejen maradjon a bukósisak, s kifejthesse védő hatását. A bukósisakot nem viselő és balesetet szenvedett motorosok leggyakoribb sérülései az agykoponya, a halánték, az arc és szemüreget határoló csontok törései, az agykéreg szakadása. Mindez életveszélyes komplikációkat okozhat, mint például agyhártyagyulladás, fertőzések. A bukósisak viselése e legsúlyosabb sérülések kockázatát másfélszeresére csökkenti. * Az integrál- (jet) bukósisak nem csupán a versenyzőktől átvett divatos védőfelszerelés, hanem a nemzetközi tapasztalatok szerint is a fej optimális védelmét szolgáló sisaktípus. Előnye, hogy a koponyán, homlokon és a halántékon kívül az arccsontozatot és az állat is védi. Gyakran kombinálják szemellenzővel, ami a menetszél, eső és a bogarak ellen is hatásos védelmet nyújt. * A ma használatos bukósisak-szem- védőernyőket — amelyek alkalmazásának célja elsősorban a bogarak és a porszemcsék berepülésének megakadályozása a nagy sebességgel haladó motoros szemébe — többnyire pvc-müanyagból készítik. Ezek az anyagok általában kevéssé ellenál- lóak a felületi sérülésekkel szemben, ezért a használat során egyre inkább számolni kell az optikai átlátszóság romlásával, különösen szórt fény esetén.
