Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

1987. május 9. • PETŐFI NÉPE «» 3 Ideológia, történelem, reform Interjú dr. Kopeczi Béla művelődési miniszterrel A Petőfi Népe Szerkesztősége, valamint a dunavecsei Pe­tőfi Sándor Művelődési Ház közös ankétsorozatot szervez Beszélgetések címmel. A rendezvényfüzér legutóbbi vendé­ge Köpeczi Béla akadémikus, művelődési miniszter volt. Munkatársunk ez alkalommal hosszabb interjút készített ven­dégünkkel. Ebből adunk most közre részleteket. — A szocialista országok­ban napjainkban megélén­kültek a társadalmi-gazda­sági változások. E reform- folyamatoknak vajon elő­készítője vagy magyarázója az ideológia? — A marxista ideológia alap- kategóriái — a materializmus, a gazdasági tényezők prioritása, az osztályharcok szerepe a történe­lemben — változatlanul' érvénye­sek. Érvényesek a szocializmus etikai követelményei is: a ki­zsákmányolás felszámolása, az igazságosabb, biztonságot nyúj­tó társadalom létrehozása, ahol az egyén is megtalálja a maga helyét. Lehet és kell is vitatkoz­ni az elmélet és főleg a gyakor­lat sok idejétmúlt tételén, és nem szabad feledni azt sem, hogy az alapmondanivalók csak szemlé­letet és módszert -határoznak meg, és nem adhatnak konkrét programot. Tehát tazok alapján nem lehet megmondani, hogy a következő tíz vagy húsz eszten­dőben mi fog történni a gazda­ságban, a társadalomban, a kul­túrában. A dogmatizmus hibája éppen az volt, hogy elhitette az emberekkel: elég megtanulni Marx, Engels, Lenin vagy Sztá­lin különböző tételeit: ezeket al­kalmazni kell a valóságra, és ak­kor majd az engedelmeskedni fog • .e szentenciáknak. — Persze joggal hihették, hogy kizárt a tévedés, mert e világnézet tudományos alapon fogalmazódott meg... — Több esetben nem a szem­lélet és a módszer helytelen al­kalmazásáról volt szó, hanem ar­ról, hogy az alapelvekről egysze­rűen megfeledkeztünk vagy el­torzítottuk azokat. Vissza kell térni a fundamentumhoz! Emel­lett a tudomány újabb eredmé­nyeivel és a társadalmi tapasz­talattal szembesíteni kell az alap- kategóriákat. Ezek után lehet — igen szerényen — a marxizmus alkalmazásáról beszélni. Ügy hi­szem, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 óta levonta a következtetéseket a hibákból és az eredményekből is. Egy, a va­lósághoz közelálló, a fejlődési törvényszerűségeket jobban fi­gyelembe vevő programot igye­kezett kimunkálni. Persze előre látni ezzel az igyekezettel sem sikerült mindent. Summázva a mondottakat: az ideológiát tovább kell fejleszteni, hogy a szemlé­letet és a módszert alakítva moz­gatója legyen a változások­nak ... — Miként jellemezné a társadalmunkban ma elő­forduló hátrahúzó maga­tartásokat? — A legveszélyesebb negatív magatartás szerintem a közöm­bösség. Ez érdektelenséget jelent a közösség gondjaival szemben, vagyis leszerelő, romboló. A má­sik jelenség: a Nyugat kirakata iránti erős vonzódás. Plakát, tud­juk, sokféle lehet. Ajánlhat iga­zi értékeket, jó árukat, de vá­sári bóvlit is. Nyugat-Európát, az ottani valóságos körülményeket megfelelően kell megismerni. Ha­tékonyabb munka eredményezi a magasabb életszínvonalat a fej­lett kapitalista országokban. Ná­lunk némelyek azt szeretnék, hogy — mint a tréfa mondja — olyan jól éljenek, mint az NSZK- ban vagy Ausztriában élnek, de olyan .keveset dolgozzanak, mint Magyarországon. Ezt természete­sen a főmunkaidőre értem. — Az időmérleg-vizsgá­latok bizonyítják: dolgos nemzet vagyunk... — Valóban az, de azon a gaz­dasági szinten, ahol mi tartunk, ezzel a munkateljesítménnyel és hatékonysággal nem tudjuk el­érni az áhított magasabb színvo­nalat. Szembe kell tehát néznünk múltunkkal, ismernünk kell tör­ténelmünket, fejlődésünk máig ható akadályait. A harmadik jel­lemző áramlat a nacionalizmus problémakörébe tartozik. E sze­rint a nemzet bajai — alacsony népszaporulat, sok öngyilkosság, alkoholizmus stb. — nem ilyen vagy olyan konkrét körülmé­nyekkel függnek össze, hanem a szocializmus hibáival. Nem he­lyes, ha elutasítjuk a problémák felvetését, de a konstruktív kri­tika azt kívánná meg, hogy ne csak feltárjam, mi a baj, hanem próbáljam azt is megmondani: mit lehet és mit kell tenni. Rea­lista módon kell szemlélni a problémákat és ugyanilyen mó­don keresni a megoldás mód­jait is. — Ide tartozik, úgy hi­szem, a magyar nemzeti­ségek sorsával kapcsolatos, mostanában kiéleződő vi­ta is... — Valóban, a két kérdés érint­kezik. A határokon kívüli ma­gyarság ügyével joggal törődünk, de úgy véljük, hogy ezt felelős­séggel kell tennünk. A legkiéle- zettebben ez a gond a romániai magyarsággal kapcsolatban je­lentkezik. A kormányszóvivő nyi­latkozata a legutóbbi romániai fejleményekkel kapcsolatban vi­lágossá tette, hogy érdekünk a magyar nemzetiség helyzetének javulása és hogy ez a két ország közötti együttműködés szempont­jából is fontos kérdés. És végül még egy jelenség a nemzettel összefüggésben, ami leginkább a romantika hagyományaival függ össze: az, hogy ki vezesse az or­szágot — durván kifejezve —, az írók vagy a politikusok? Ma, a huszadik század végén, egyes írói csoportosulások olyan igénnyel lépnek fel, amely a múlt század­ban vagy e század első felében — amikor a politika nem volt hajlandó a haladás útját járni — szükségszerű volt, de ma már anakronisztikus. Ez nem azt je­lenti, hogy az írónak nem lehet véleménye a politikáról, azt sem, hogy nem láthatja a párt poli­tikájától ’ eltérően a megoldási lehetőségeket. Pusztán arról van szó, hogy ma a politika helyett „pótcselekvést” javasolni a ma lehetőségeinek és követelményei­nek félreértését vagy félreértel­mezését jelenti. — Az előbb említette: a reális helyzetfelméréshez szembesülni kell saját tör­ténelmünkkel. Az oktatá­sunk szerintem sok esetben adós marad a helyes tör­ténelmi tudat megteremté­sével. — Történelmi tudatunk ellent­mondásos. Ennek fő okát magam is abban látom, hogy nagyon alacsony az az ismeretszint, ame­lyet a fiatalok és idősebbek egy­aránt. elérnek. A marxista törté­nelemszemlélet alkalmazása az ok­tatásban-nevelésben azt jelentet­te. hogy elsősorban a nagy tör­vényszerűségeket akartuk meg­tanítani. Nyugat-Európában az „Űj történeti” iskola hasonló el­vek szerint javasolta a történe­lem tanítását. Ez a megközelíté­si mód mindenütt a történelem- oktatás válságához vezetett. A folyamatok bemutatása magas absztrakciós szintet kíván meg, amely nem felel meg a gyerme­kek és fiatalok életkorának, az intellektuális és érzelmi nevelés lehetőségeinek. — Vissza kell térni egy régebbi felfogáshoz? — Szükséges a visszatérés, de nem egy idejétmúlt teóriához, hanem egy olyan szemlélethez, amely előtérbe helyezi a törté­nelmi személyiséget, az esemé­nyeket, a körülményeket. Ami a nagyközönség „történelmi tuda­tát” illeti, azt úgy tűnik, az is­meretek elégtelensége mellett erősen befolyásolják a régi nem­zetképek, különösen a szomszé­dok tekintetében. Jó volna, ha magunkba szállnánk és kritiku­sabban vizsgálnánk a régi klisé­ket, és ezeket felülvizsgálnánk. — Tűrjük el, ha rágal­maznak bennünket? — Nem kell elfogadnunk má­sok nacionalizmusát, de vigyáz­ni kell saját elfogultságainkra is. Az a vita, amely most például az Erdély története című munka kapcsán kialakult, igen világo­san mutatja: milyen tarthatatlan a nacionalizmus sok elfogultsága. Ha valamilyen régi történetszem­léletet saját eszmerendszere ré­szének fogadja el a politikai ideo­lógia, akkor ellentétbe kerül a mai fejlődés követelményeivel, a korszerűséggel. Van még egy elem a nemzet-tudattal kapcso­latban, amelyet említenünk kell: saját eredményeink megbecsü­lése. Ügy hiszem, ezeket ma gyakran aláértékeljük, Talán a külföldi szemlélők ebben az eset­ben mértékadó tanúk. Magyar- ország közepesen fejlett ország, melyben nagy változások mentek végbe gazdaságilag, társadalmi­lag és kulturálisan. Nem a túlzó, nemzeti büszkeséget akarom hir­detni, hanem a reális önismere­tet; az eredmények elismerése önbizalmat ad. — Ügy gondolom, azért is fontos az önbizalom, mert gyakran pesszimiz­mus jellemzi a közhangu­latot. Különösen talán az értelmiségiek érzik úgy, hogy ez a társadalom mos­tohán bánik velük. — Túlzás lenne azt állítani, hogy csak az értelmiségnek rossz a közérzete. A társadalom min­den rétegében, minden kategó­riájában találunk olyanokat, akik bosszúsak a romló életszínvonal miatt. Van egy manipulált rossz közérzet is. Annyit emlegetjük a válságot, hogy már azok is elhi­szik, akiknek nincs rá okuk. Meg kell állapítani azokat az objek­tív körülményeket, amelyek miatt Malinak Árpád felvétele. egy társadalmi csoportnak, vagy egyéneknek elromlik a kedve. Szerintem két objektív tényező­ről van szó. Az egyik: a terme­lésben nem tudtunk elérni olyan eredményeket, amelyek tartósít­hatták volna a hetvenes években elért életszínvonalat. Egyfajta jó­létet úgy értünk el, hogy jelentős külföldi kölcsönöket vettünk fel; az ország eladósodott. A pénzt nem a termelésbe fektettük be, hanem jórészt a fogyasztás nö­velésére fordítottuk. Ezért rom­lanak most a viszonyaink. Lehet persze kérdezni: miért jutottunk ide? Érdemes és kell is ezt ele­mezni! Azt viszont nem lehet tagadni, hogy tizenöt éven ke­resztül profitált e hibából az or­szág! Ügy gondolom, nincs szük­ség ködösítésre: ki kell monda­ni, hogy ennek a „fellendülésnek” most a böjtje jött el. Egy másik tényezőt is tekintetbe kell ven­ni : nem alakult ki az elmúlt évek alatt egy igazságosabb, teljesít­ményekhez és tudáshoz kötött jövedelemrendszer. Meg lehet kérdezni: mikor me«t jobban az értelmiségnek, most vagy az öt­venes években? A válaszokból olyan furcsa következtetést lehet levonni, hogy a Rákosi-korszak- ban mintha gazdaságilag jobban megbecsülték volna az értelmisé­get, közben persze az egész réteg a dogmatizmus szellemi nyomo­rában szenvedett. — Egyesek szerint, ha a pedagógusok, népművelők jövedelmi viszonyai javul­nának, építőbb szerepet tudnának vállalni a soron következő nehéz felada­tokból ... — A jövedelemrendszer átala­kítása a közgazdászok szerint nagy gazdasági változásokat tesz szükségessé. A kezdet: reális árviszonyok kialakítása a terme­lésben, amit az új adórendszer szolgál, és reálisabb köztehervi­selés, amelyet az új jövedelem­adó-rendszer hivatott szolgálni. Ezt követheti a bérrendszer re­formja. A kezdeti lépésekkel együtt járnak olyan árintézkedé­sek, amelyek kedvezőtlenül be­folyásolják az életkörülményeket. Nem tudok tehát optimista ké­pet festeni a következő évek ki­látásairól. Ha reálisan akarunk szembenézni a jövővel, akkor ki kell mondanunk: a valóságos fo­lyamatokkal kell szembenéz­nünk, és nem szabad a hangula­ti tényezőket előtérbe állítani. Mikes Kelemen mondta Rákóczi Ferencről: egyik erénye volt, hogy „az üdőhöz tudta alkalmaz­tatni magát”. Hát alkalmaztas­suk mi is az „üdőhöz” magun­kat, és nézzünk szembe a reali­tásokkal, és ne engedjük magun­kat csak az érzelmektől befolyá­sol tatni. — E kedvezőtlen változá­sok elviseléséhez nyílt esz­mecserékre és az évtizedes mítoszok felszámolására lesz szükség ... — Világosan kell látni: mi az ok és mi a következmény. Ezért szükséges a nagyobb nyilvános­ság és szélesebb körű demokrá­cia. Akkor tudok aktívan részt vállalni a változtatásokban, ha tudom a jelenség okait és annak következményeit. Az ország köz­véleménye hozzászokott ahhoz, hogy minden nagyon jól megy, csak egy kicsit még jobban kell csinálni. Ez a mítosz tizenöt esz­tendőn keresztül hirdettetett. Én ebben, mint történész, sohasem hittem. A kolozsvári Városháza falán 1651 -íben a következő fel­irat volt olvasható: „Minden föl­di dolog alá van vetve a válto­zásoknak és az átalakulásoknak, és végül az elmúlásnak”. Ez szép, bölcs, sztoikus mondás, talán a mi dolgainkra is vonatkozik. Sok olyan változás történik, amire fel kell készíteni a társadalmat, még ha tudjuk is. hogy a változás az állandó. A változás szükségét so­kan hirdetik, de a többség nehe­zen viseli el a tényleges átalaku­lásokat. Minden mozog, és a mi feladatunk az. hogv a társadal­mi haladás irányában mozgas­sunk, egyén és közösség, nem­zet boldogulásán munkálkod­junk. Farkas P. József SZOMBATI LEVÉL: sr Slí „Jóban vannak a szégyennel’ idő végén, drótkötéllel átfogja az üzem­anyagot tartalmazó, kétszáz literes vashordót, ráakasztja a kampóra és a magasba eme­li. Úgy jó 15—20 méterre fönt megáll a hordó, a kezelő rög­zíti, lezárja a gépet, még egy­szer visszanéz, és biciklire ül­ve hazamegy. Így biztosan nem lopják el az olajat. Más­kor bizonyára megtörtént, hogy üresen találta a hordót, vagy még azt is elgurították. Ismerősöm leplezetlen büsz­keséggel meséli, hogy milyen ügyes ember a férje: úgy lo­pott el egy termelőszövetke­zetből valamit, hogy soha az életben nem fognak rájönni, ki volt a tettes. A postás lila fejjel káromkodik a kerékpár­ja mellett és yérbenforgó szemmel néz körül á panelren­getegben: amíg fölvitte a har­madikra a dísztáviratot, el­lopták az ülést... Kismama sír a posta kijáratánál: két perce ment be karonülő gyer­mekével egy levelet bedob­ni, s valaki elvitte a babako­csit ... A barnaszemű pénz­tárosnő nem rám figyel, ki­nyújtott nyakkal mered ol­dalt, az italok felé és elnézést kér, de fél órával ezelőtt egy üveg konyakot loptak, s mint­ha ugyanaz a férfi jött vol­na vissza... A példákat, , történeteket ol­dalszámra lehetne sorolni, sőt mindenki újabb és újabb ese­teket tudna említeni. Ezekből pedig már nem nehéz általá­nos következtetésre jutni; amelynek első fele, hogy sok a tolvaj, a második, hogy tol­vaj mivoltukat egyesek nem is szégyenük. „Egy hű olvasó” aláírással levelet kapott szerkesztőse­günk. Feladója a község’ ne­vét is eltitkolta és Szegeden tette postára a borítékot. A levél tartalmát változtatás nélkül ide írom: „Tisztelt szer­kesztőség! Kérem, közöljék soraimat a Petőfi Népében. Többször hallgatom a rádiót, tévét nézek, minden nap új­ságot olvasok. Mindenhol az a hangsúly, hogy becsületes munkások legyenek akár vál­lalatnál, akár tsz-ben. Hát a mi falunkban van gazdaság is, meg tsz is, de én becsüle­tes dolgozót kevésbé ismerek. Nálunk a tsz-ben olyanok van­nak, akik eladják a háztáji kukoricájukat és a tsz-ből hordják haza a takarmányt a jószágjuknak. Mert könnyebb a tsz-ből élni, mint venni be­csületesen a tápot. Azt mond­ta az elnök elvtárs, hogy há­zi tolvajt nem lehet megfogni. Márpedig én számtalanszor kilestem, amikor az egyik dol­gozó nő hordta haza a tejet, meg a tápot, el is mondtam, de nem hiszik. A brigádve­zető zsákszámra hordja haza a tápot. Nappal elkészíti, es­te meg hazaviszi, ha tiszta a levegő. Nagyobb fegyelmet kéllene tartani a tsz-ekbenés a gazdaságokban. Mert itt ná­lunk, ebben a kis faluban na­gyon sokan jóban vannak a szégyennel. Akinek nem in­ge, ne vegye magára, de aki­nek inge, az ismerjen magá­ra, mert a népgazdasági hely­zetet rontja. Egy hű olvasó”. Amint látjuk, mindenkinek van „példája” és szerencsére — még ha névtelenül is — felháborodnak, tiltakoznak, megoldást sürgetnek. Másik levélből is tudok idézni, de itt már én hallgatom el a vá­ros és a vállalat nevét. Mert a vád súlyos és a feladó itt is névtelen maradt, csupán any- nyit írt hosszú levele végére, hogy „Egy dolgozó, aki már sokallja”. „Ami nálunk fo­lyik, kipellengérezhetnék az újságban, a főnöknek az ösz- szes rokona itt dolgozik és este, munka után kocsiban, ülés alatt ládákban karton­számra viszik ki a drága hol­mikat, de a portás nem mer szólni, inkább behúzódik a kuckójába, hogy ne is lássa. Nincs senki, aki szólni mer­jen, mert ezek össze vannak fonódva, ők itt az istenek és annyit visznek, amennyit akarnak. Bezzeg nekünk fe­nékig kotorják a táskánkat, mert mi csak egyszerű mun­kások vagyunk. Így könnyű nagylábon élni, vagy házakat építeni..Nem azért hall­gatom el a vállalat, a város nevét, mert én is „jóban va­gyok a szégyennel”. De ilyen és ennél sokkalta súlyosabb vádakat bizonyítani kell. Már­pedig egy névtelen levél, még­ha konkrét vállalatról, meg­határozott eseteket is ír le a' feladója — önmagában nem bizonyíték. Lehet rosszindu­latú rágalom is, ami nem va­lószínű. Mit tehet és mit kell tenni a megszaporodott lopások, a szégyent már alig, vagy egy­általában nem érző tolvajok ellen? Mutogassunk a rendőr­ségre, a vállalatok vagyonőr­zőire, a portásokra, éjjeli­őrökre? Ez nem elég. Teremt­sünk olyan közszellemet, amelyben a tolvaj mélysége­sen szégyelli magát, mert az emberek nagy többsége meg­veti és nem cinkosan kacsint­va „ügyes fickónak” kiáltja ki. Ne névtelen leveleket íro­gassunk akkor, ha konkrét eseteket, konkrét neveket tu­dunk. Félünk a tolvajok, az „összefonódottak” megtorlásá­tól? Lehet. De az azért két­ségtelen, hogy többségben, méghozzá döntő többségben a becsületes emberek vannak. És éppen az kell, hogy a be­csületesek is „összefonódja­nak”, hogy ne legyünk jóban a szégyennel. NEGYVENÖT ÉV MÚLTÁN 1945. május 9-én, Cseh­szlovákia felszabadításá­val, a német fasizmus szét­zúzásával Európában vé­get ért a II. világháború. E napon emlékezünk meg a győzelem napjáról. Egész életében erre a találko­zásra várt. Különböző címekre irt, szabadsága idején pedig a nyomokat kereste irattárak po­ros papírjai között... Az ukrán nemzetiségű, de üz- bég családban nevelkedett Fjo­dor Kulcsikovszkij a dinyepro- petrovszki terület Piszmennoje nevű falujában találta meg hoz­zátartozóit. Negyvenöt év múltán találkozott nagymamájával, a 104 éves Darja Kulcsanovszká- jával, aki mindig is hitte, hogy Fjodor él. Nem sokkal a háború előtt Darja néni egyik lánya, Okszana férjhez ment egy donyeci bá­nyászhoz. Amikor megszületett a fiuk, Fjodor, a nagymama ve­zette le a szülést. Emlékszik, hogy a kisfiú mellén piros anyajegy volt, nem nagy, de jól látható. Negyvenöt év múltán ez az anyajegy volt az egyik bizonyí­téka rokonságuknak. Fjodor másféléves volt, ami­kor édesanyja meghalt. A hábo­rú első hónapjaiban elesett az édesapja. Amikor a fasiszták Piszmennojóhoz közeledtek, a nagymama a hátországba küldte unokáját. A kisfiú ötéves volt, amikor elhagyta a szülőfaluját... A háború után Darja Aleksze­Emberi sors • 45 év múltán találkozott ismét unokájával Darja Alekszejevna. • Felvétel a családi albumból: Babri-opa Akramova és Saahmed Samahmudov (középen) fogadott gyermekeikkel (jobbról a harma­dik Fjodor Kulcsikovszkij). jevna sokáig kereste Fjodort, de nem akadt nyomára. Csak annyit tudott, hogy a gyermekek sze­relvénye Üzbegisztánba indult. A keresésben sokan segítettek. Vé­gül az Üzbegisztáni Tanács cí­mű köztársasági napilap egyik cikkében, mely A háborús gye­rekek címmel Jelent meg a győ­zelem 40. évfordulója alkalmából, találtak egy hasonló nevet... A háború következtében Fjodor vezetékneve megváltozott. A kap­kodásban Kulcsanovszkijból Kul­csikovszkij lett, apai nevét is el­tévesztették, Grigorjevics helyett Vasziljevicsnek írták. ... Fjodor jól emlékszik arra a rettenetes útra. A fasiszta gé­pek többször bombázták a szerel­vényt. A bombázások alatt szét­futottak, és utána sokuk nevét már hiába kiáltozták. Kevés volt a víz, a gyerekek az izzadság- cseppeket nyalogatták. Az út vé­gére az éhségtől és a hidegtől jártányi erejük sem maradt... A gyermekotthonból rövide­sen magához vette Saahmed Sa­mahmudov kovács. 1942. szeptem­ber 2-án lépte át Fjodor új ott­hona küszöbét. Juldásnak nevez­ték el, ami üzbégül útitársat je­lent. A kovácsnak és feleségének, Bahri-opa Akramovának nem r volt saját gyermeke, minden sze- retetükkel a 15 örökbefogadott gyermeket halmozták el. Voltak közöttük oroszok, tatárok, ukrá­nok, beloruszok, kazakok, üzbé- gek, moldáviaiak, csuvasok. Nem voltak gazdagok, de nagy szere- tetben éltek. Fjodor sorsa szerencsésen ala­kult: a 8. osztály befejeztével bányászati technikumba került, majd Karagandába küldték. Itt találkozott Valentyinával, akit fe­leségül vett. 1966-ban, a taskentt földrengés után visszatért szü­leihez. Fjodornak két fia és egy lánya van, aki már unokával is megajándékozta őt. A Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa Elnöksége 1955. augusztus 23-ai rendeletének értelmében Samahmudovot és feleségét, Ak- ramovát, 15 fogadott gyermek nevelőszüleit, „A dicsőség rend­jellel” tüntették ki. 1982-ben ké­szült el a népek barátsága em­lékmű Taskent egyik legszebb te­rén, ahol e család tagjait is meg­örökítették. Saahmed Samahmudov 1969, augusztus 13-án halt meg, 83 éves korában. Bakri-opa Tas- kentben él, két fogadott gyer­meke, Fjodor Kulcsikovszkij és- Alekszandr Bunyin szomszédsá­gában. 31 unokája és 14 déduno­kája van. Háza mindig hangos ». gyermekzsivajtól. (APN-KS) •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents