Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-15 / 89. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 15. A HAJÓSI ALKOTÓTÁBOR KIÁLLÍTÁSA Egy nagyszerű vállalkozás tíz éve * Ma már biztos, hogy majd’ egy évtizede nemes ügy érdekében kötöttek szerződést a Hajósi Alkotótábor megalapítói. Arra vállalkoztak, hogy néhány népművelő, néhány művészetkedvelő álomnak is beillő terveit támogassák. A tábor 1978-ban kezdte meg munkáját a Hosszúhegyi Mezőgazda- sági Kombinát, a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság anyagi segítségével, valamint a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskola művésztanárainak szakmai közreműködésével. A kezdeteknél és az első évek sikereiben, a Miskén élt Tóth Menyhért szervezőmunkája, támogatása meghatározó volt. Halála után megtorpant a fejlődés, a belterjesség, :iz önelégültség jelei mutatkoztak. A szervezők és támogatók összefogása azonban hamarosan újabb lendületet hozott. A megújításban szerepet vállalt a Képző- és Iparművészeti Főiskola, valamint Markolt György művészeti vezető is. Az eredményekről a kiállított művek érzékletesen beszélnek. Az emberi élet, a munka megörökített mozzanatai, az anyagból kibontott formák lényeglátásról, kifejező- készségről, mesterségbeli tudásról ta* Papcsch Lászlónak, a megyei tanács művelődési osztályvezetőjének, a kalocsai városi kiállítóterembén elmondott megnyitó beszédéből idézünk. núskodnak. Igazi értéket hozdoznak ezek az alkotások. A vállalkozás és a munka nagyszerűségét további tények is igazolják. Ezek közül elsősorban a művészek és a lakosság kapcsolatairól kell szólni. Az itt élő emberek kezdetben idegenkedve fogadták a tábor vendégeit. Azután mind közelebb kerültek egymáshoz, gyakoribbá váltak a találkozások, igazi barátságok is szövődtek. Értő beszélgetések. amolyan zsűrizések bontakoztak ki. Ezek révén több alkotás talált itt végleges helyére, ami messzemenőkig igazolja az alapgondolat helyességét, a művészek, a művek és a lakosság kapcsolatának erősödését. Valamint: újabb bizonyítéka annak, hogy a művészet támogatása egyáltalán nem úri pazarlás. Maradandó értékű igazolás a tábor szervezése, gyakorlata a támogatás módszereit illetően. Elsősorban a gazdaságok részvételére, az összefogásra gondolok. Az igények kiteljesedése, valamint a központi, állami keretek szűkülése feltétlenül ilyen átrendeződést tesz szükségessé. A lehetőségek — példák sora igazolja — most is megvannak, de javulhatnának a vállalati elszámolás kedvezőbbé tételével. Arányosabb rész juthat így terhekből is, javakból is, felelősségből is. Érdekesek a táborba jutás módszeDRAMATIZÁLT DOSZTOJEVSZKIJ Kovács Gyula odúlakója „Én voltam az egyetlen, aki megmutattam az odúlakás tragikumát, amely abból áll, hogy egy ember szenved, kínozza önmagát, tudja, hogy lehetséges valami jobb, és azt is, hogy azt nem érheti el; és főként abból, hogy ezek a szerencsétlenek rendkívül meg vannak győződve róla, hogy mindenki ilyen, tehát nem is érdemes megjavulni. Még egy lépés és következik a legszélsőségesebb züllés, a bűn (gyilkosság). Az odúlakó a legfontosabb ember az orosz világban” — írja egy helyütt Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Ez az általa teremtett, különleges intellektuális, erkölcsi és lelki állapotban leledző figura, egy sajátos emberi magatartás útvesztőjében tévelygő alak elevenedett meg szemünk előtt már több ízben is — legutóbb a Garabonciás'Házban — Kovács Gyula színművész és Mózes István rendező jóvoltából. Dosztojevszkij a múlt század közepe után nem sokkal írta meg Feljegyzések az egérlyukból című kisregényét. A mű, de még inkább hőse annyi megfejthetetlen rejtélyt rejt magában, hogy azóta is sok fejtörést okozott magyarázóinak. Olvasói ízlése válogatja persze, hogy ki mekkora türelemmel viseltetik, e nagyszerű „feljegyzés” iránt. Most lehetőség adódott arra, hogy az eddig netán kézbe nem vett mű lényegét, nem sokkal több mint egy órába sűrítve, megismerhesse, aki nem olvasta. A kisregény színrevitelének leghálá- sabb, de kétségtelenül legnehezebb módja a monodrámaként való előadás. Hiszen az odúlakó nem csinál mást, mint általa kitalált dialógusokat folytat képzeletbeli beszélgetőpartnereivel, de leginkább önmagával. Ebből az egyoldalú társalgásból bontakozik ki a saját levében fövő, önmagát több soron keresztre feszítő odúlakó alakja. A lelkileg sérült, rendkívül érzékeny, fejlett intellektusú figurát lépten-nyomon megsebzik a „cselekvő” emberek megnyilvánulásai. Ahhoz viszont sem ereje, sem lehetősége, hogy igazi bosszút álljon, settenkedve, önmagát porig alázva próbálja megtorolni, valójában irigyelt ellenfelein sérelmeit. A világgal, de legfőképp saját magával konfliktusba keveredett odúlakó már-már önkínzással felérő módon keres választ kérdéseire, állandóan támad — persze, önvédelemből — s közben önmagát sebzi meg. Kovács Gyulának nincs könnyű dolga a színpadon, hiszen egyedül van, rászegeződnek a tekintetek. A végig magas hőfokon égő művész rendkívüli koncentrálóképességéről tesz tanúbizonyságot. Mint ahogy hőse, a bőrébe bújt színész sem kíméli magát a élveboncolás különböző stádiumaiban. Mivel ez esetben a rendező és a színész elképzelései a kibogozhatatlanságig összefonódtak, nem tudom kinek a számlájára írható, az a ketrecből való rei. A művészek pályázatot nyújtanak be, ez alapján szakmai bizottság dönt a részvételről. A táborban készült legjobb alkotások azután nívódíjra pályázhatnak. Ezek a módszerek gondoskodnak a nyilvánosságról és az objektivitásról. Gyorsan demokratizálódó társadalmunkban növekszik az igény — nem csak a művészetpártolásban — a nyilvánosság és az objektivitás iránt. Az értékeket illetően ez, természetesen, még kevés garancia, de növeli a biztonságot, a bizalmat. Éppen ezért fontos a példa Hajóson, a megyében egyaránt. A kilencedik hajósi tábor kiállítása, anyagának gazdagsága, színvonala hosszú évek munkájának gyümölcse. Ezért a munkáért, az elkötelezett, felelősségteljes művészetpártolásért köszönettel tartozunk a tábor létrehozóinak, a mecénásoknak, Mafkolt Györgynek, a művészeti vezetésért, Alföldi Albert- nek, a helyi művelődési ház igazgatójának, a gondolatért, a gondoskodásért, mellyel a tábor életét, sorsát kísérte és kíséri. Végül, de nem utolsósorban köszönettel tartozunk a kiállítás rendezőinek. A kalocsai párt- és állami szerveknek, amiért ilyen odaadással támogatják a körzet községeinek művészetét, az amatőr alkotókat. (A kiállítás május 3-áig tekinthető meg.) HONISMERET — HELYTÖRTÉNET KUTATÓK KÖNYVESPOLCÁRA A budai szandzsák összeírásai A budai szandzsák 1546—1590. évi összeírásai (Demográfiai és gazdaság- történeti adatok) címmel jelent meg Káldy-Nagy Gyula vaskos kötete a Pest Megyei Levéltár kiadásában. A könyvben bőségesen találunk Bács-Kiskun megyére vonatkozó helytörténeti adatokat is. A budai szandzsákat 1546-ban, 1559-ben, 1562-ben, 1580-ban, 1590- ben és 1613-ban írták össze. E két ösz- szeírás közül az 1570. és az 1613. évi nem maradt fenn. Az összeírok feljegyezték a családfő, annak nőtlen fiai, nőtlen testvére és a nála dolgozó legények (szolgák) nevét, valamint a beszedendő adók és tizedek összegét. Sokféle címen adózott a török korban a lakosság. Volt kapuadó, dzsizje- adó, malomadó, kertadó, (esetenként) menyasszonyadó, hordóadó (boradó), sarlópénz; a piacokon és országos vásárokon illetéket szedtek, fizetni kellett a hídvámot és a kereskedelmi útvonalak találkozásánál az áruvámot. Tizedet szedtek búzából, kevertből (kétszeresből), árpából, gyümölcsből, szénából, köles-, lenmag- és lencsetized helyett váltságot fizettek, a méhkasok száma szerint mézet, a juhok és serté«I • (Straszer András felvétele) kitörés vágyára és lehetetlenségére utaló, olykor zavaró, mert feleslegesnek tűnő jövés-menés, serteperte a színpadon, ami alkalmasint eltereli a figyelmet a mondandóról. Az odúlakó a dráma során a végtelenségig lemeztelene- dik előttünk, éppen ezért nincs szükség arra, hogy ez a valóságban is végbemenjen a színpadon. Nem erősíti, hanem inkább gyengíti a hatást azzal, hogy még egy lapáttal rátesz arra, ami egyébként egyértelműen benne van a darabban. Mindezek ellenére elismerés illeti Mózes Istvánt rendezői, Kovács Gyulát pedig színészi teljesítményéért, csakúgy, mint „szerzőségéért”, hiszen ő alkalmazta színpadra a művet. Jóllehet, a kisregény igy dramatizálva kevésbé kelti azt a nyugtalanító érzést, mint olvasva, ez viszont nem akadályozza meg abban, hogy közvetett módon. a mára érvényesen adjon választ sok, bennünket aggasztó kérdésre. Kormos Emese sek száma szerint is tizedet szolgáltattak. Megyénk 79 helységének az adatai szerepelnek az öszeírásban. Ezeknek a többsége ma is meglévő település, de vannak olyanok is, amelyeknek csak a neve él valamely határrész vagy dűlő nevében. Ez utóbbiak közül néhány: Beszter, Feiregyház, Tomos, Józan, Sereg Simon puszta, Szodakház, Juhásztelek, Szentkozma, Zömök, Bőszér stb. Mindezek arra mutatnak, hogy megyénkben a török korszak közepén sűrűbben voltak kistelepülések, mint ma. De utalnak arra is, hogy a töröknek nem állt érdekében a lakosság elpusztítása: szüksége volt a mezőgazdasági termelésre és az adókra. Nagyobb helységek a mai megye területéről: Tas, (Kun)Szentmiklós, Lajos, Mizse, Kerekegyház, Szabadszállás, Izsák, Jakabszállás, Orgován, Pal- ka, Alsóalpár, Kisszállás stb. És a legnagyobb: Kecskemét. Megtudjuk az összeírásból, hogy 1546-ban 471, 1559-ben 492, 1562-ben 758, 1580-ban 1421, 1590-ben 721 személyt — családfőt, férfit — vettek számba a hírős városban. A lakosok száma ennek nyilván a többszöröse volt. Megismerhetjük a diákok, papok, kovácsok, mesterek, szolgák, pásztorok számát is. A város lakosai 1559-ben, illetve 1562-ben már használták Borbásszál- lás és Bábon, Ágasegyháza, Félegyháza, Köncsög, Matkó, Monostor, Pahi és Bene pusztákat. Kecskemét lakosai elsősorban állat- tenyésztésből éltek. Konkrét adat van arra is, hogy 1563—1564-ben 7 fél hónap alatt a váci vámállomáson át 1661 darab szarvasmarhát és 188 darab lovat hajtottak át Bécs felé eladásra. Az első három összeírásban a lakosokat utcánként vették nyilvántartásba. (Nyilván ezek az első kecskeméti utcanévjegyzékek.) 1546-ban és 1559- ben a következő „ucca” neveket jegyezték fel Kecskeméten: Nagy ucca — ez volt a legnagyobb utca, amelyben juhos gazdák és pásztorok laktak —, Szentmária ucca, Új ucca, Kozma ucca, Varga ucca, Szentlőrinc ucca, Oskola ucca és Gyümölcs ucca. Az í 562. évi összeírásban pedig ezeket az utcákat sorolták fel a következő sorrendben: Nagy ucca, Varga ucca, Kozma ucca, Kőrös ucca, Gyümőcs ucca, Szentlőrinc ucca, Lomliic ucca, Oskola ucca, Szentmária ucca és Kún ucca. Az egykori Új uccát, melyben 1559-ben még csak 26 család lakott, 1562-ben, amikor már 59 családfő élt benne, Kún utcának nevezték el, (feltehetőleg mert zömmel kunok költöztek oda). A két utcanévsor összevetéséből megállapítható még, hogy két új utcával is bővült a város. Nemcsak Kecskemét, hanem megyénk számos más helysége és (volt) pusztája népességi és gazdasági viszonyairól is értékes adatokat ad Káldy- Nagy Gyula könyve, amelyeket a hely- történeti kutatók sem nélkülözhetik. Bognár András Kikre büszkék az izsákiak? Mátyási József (1765—1824) költőre, irodalmi tevékenységére. Ádám Gerzson (1838—1906) tanárra, aki nemzetőr volt az 1848-as szabadságharcban, majd a nagykőrösi főgimnáziumnak huszonhat évig volt az igazgatója, Arany János tanártársa és barátja. Szily Kálmán (1838—1924) egyetemi tanárra, aki tizenhat évig volt a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, két évig a Műegyetem rektora, a mai TIT elődjének, a Természettudományi Társulatnak a szervezője. Madarassy László (1840—1893) Amerika-utazóra és íróra. Izsák őslakóira, akik a futóhomokot verejtékükkel megszelídítették, Izsákot a Sárfehér hazájává tették. Szegedi Sándor (1924—1986) kandidátusra, a Kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet tudományos munkatársára, több szőlőfajta nemesítőjére. Mihala Ferenc (1925— ) gépészmérnökre, a magyar plazmavágó berendezés szerkesztőjére, a titánból készült csontprotézis készítőjére. Keserű János (1926— ) agrármérnökre, volt földművelésügyi miniszterhelyettesre, az Állattenyésztési Kutatóintézet főigazgatójára, címzetes egyetemi tanárra, másfélszáz tudományos cikk írójára. Máté Ottilia (1946— ) festőművészre és alkotásaira. Ifj. Kocsis Pál (1952— ) volt olimpikonra, aki 148-szor volt a magyar kézilabda-válogatott tagja. Minden életrajz a szülőhely megjelölésével kezdődik, a felsoroltak valamennyien Izsákon születtek, itt ringatták bölcsőjüket, az izsáki iskolában tanultak meg írni és olvasni. Az élők ma is hűek a szülőhelyükhöz, Izsákhoz. Összegyűjtötte: Kovács Gyula tanár, Izsák / Q \ Ez valami szeszcsempész le- ( s • J hét — mondta, miközben visszatette tokjába a távcsövet. — Álljunk ide a házsarokhoz, aztán ha ideér, megállítjuk. Pár perc múlva odaért az ember a szélső házhoz. Az örvezető kiugrott az útra, puskáját az emberre fogta. — Állj! — kiáltotta a megszeppent ember felé, közben én is odamentem. A kiskocsin olyan huszonöt liter körüli hordó volt. — No, öreg. hová ballag? Az öreg hallgatott, csak állt, és a földre vetette tekintetét. Az örvezető előhúzta tokjából a szuronyát, és a hordó dugóját kezdte feszegetni. Közben jött vagy három teherautó, nagy port kavarva maguk után. — Szagold meg — mondta az őrvezető, miután kivette a dugót a hordóból. Megszagoltam. A törkölypálinka erős szagát éreztem. — Ez pálinka — mondom neki. Közben elült a poé az autók után. — No, öreg, most maga velünk jön —fordul az örvezető arra, ahol az előbb még az öreg állt. De bizony ott nem volt senki. Az öreg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában — Most aztán mi lesz? kérdeztem. — Nem téma — mondja az örvezető, a lényeg, hogy a pálinka megvan, a többi nem érdekes. A kocsit a szélső ház udvarára húztuk be. Ott a házigazdától kértünk egy gumitömlőt és megtöltöttük a literes kulacsainkat pálinkával. A kocsit és a hordót otthagytuk, majd ha jövünk visszafelé holnap reggel, akkor majd elvisszük, mondtuk a házigazdának. Útközben meg-meghúztuk a kulacsot. Mire közvetlenül az országhatárra értünk, sötét este lett. Az elfogyasztott pálinkától különösen jókedvünk kerekedett. Én mentem elöl — vagyis hát inkább tántorogtam —, az örvezető meg utánam. Énekeltünk, amilyen nóta eszünkbe jutott. Az örvezető meghúzta az én puskám ravaszát. Hatalmas dörrenés hasított az est csendjébe. Én megijedtem nagyon, mert miután a puska elsült, hatalmasat rántott rajtam. Az őr- vezető nagyokat röhögött az ijedségemen. — Nyugi pajtás! Nem kell betojni! Leakasztotta derékszíjáról a kulacsát, jól meghúzta, aztán nekem nyújtotta. — Igyál pajtás! Én is alaposan meghúztam, majd visszaadtam a kulacsát. Fejem zúgott, lábaim alig akartak engedelmeskedni. A csillagok szinte egybeolvadtak, és úgy láttam, mintha az egész égbolt egy szikrázó acéllemez lett volna. Megnéztem az órám világító számlapját. Nagy nehezen megállapítottam a pontos időt. Tíz óra múlt hét perccel! — Most pedig lesben leszünk két óra hosszat — szólalt meg a hátam mögött az örvezető. Megálltunk. A gyalogösvény két oldalán a magasnövésü szudáni fű terpeszkedett. Ledőltünk a fűbe — amely eléggé vizes volt —, aztán pár perc múlva el is aludtunk mind a ketten. Arra ébredtem fel, hogy ráz a hideg. Remegtem, a fogaim vacogtak, fejem zúgott mint a méhkas. Nézem az órát, negyed három volt éppen. Az örvezető mélyen aludt, horkolása bizonyára messze elhallatszott. Feje körül a fű úgy mozgott, mintha erős szél mozgatta volna. Pedig szinte állt a levegő, szellő sem rezdült. Na, gondoltam magamban, — miközben rágyújtottam, — itt ezen a határszakaszon az nem megy át, aki nem akar. Az örvezető még egyet-kettőt hörkentett, aztán hirtelen felült. — Itt vagy komám? — kérdezte, miután jól megdörgölte a szemét. — Itt hát — feleltem. — Hű, hallod, micsoda hülyeséget álmodtam össze-vissza. Képzőid el, álmomban elkaptunk egy pofát, egy kis hordó pálinkával. — Az valóság — mondom neki, ez biztos, — igyál, nyújtottam feléje a kulacsomat. — Tényleg! — rikkantott az örvezető. — Na akkor induljunk, mert hatra be kell érnünk az Örsre. Feltápászkodtunk. Ruháinkat megigazítottuk, fegyvereinket vállra akasztottuk, aztán elindultunk. Már jó két óra hosszat mehettünk, de az őrvezetönek rémlett, mintha a táj teljesen ismeretlen lenne. Eh, biztosan jófelé megyünk, hessegette el magától a nyugtalanság gondolatát. Közben azért meg-megálltunk, és jókat húztunk a pálinkával megtöltött kulacsból. Egyszer csak feltűnt egy betonút szürke szalagja a szemünk előtt, a hajnaliszürkületben. Azon folytattuk utunkat. Alig mehettünk pár száz métert, amikor egy oldalkocsis motorkerékpár jött velünk szembe. Az örvezető lekapta válláról a puskáját, és kibiztosította. — Állj! — ordította, amikor a motor egészen közelünkbe ért. A motoros megállt, és leállította a motort is. — Hova-hova legény!? — reccsent rá az örvezető. A szőke nyurga fiatalember megütközve nézett ránk. — Nixn ungaris! Meine Österreich! — Micsoda!? Még hogy te nem tudsz magyarul? No állj csak itt, mondta neki az örvezető. Aztán jött egy asszony kerékpáron. Az sem tudott magyarul. Már egy egész csoportot tartóztattunk fel, amikor egy oldalkocsis katonai BMW fékezett le mellettünk. Három géppisztolyos katona ugrott le róla. Az örvezető, meg én is döbbenten meredtünk rájuk. — Fel a kezekkel! — kiáltotta az egyik katona hibás magyarsággal. Elvették a fegyvereinket, aztán bilincs került a kezeinkre. Egyik katona elment a motorral, a másik kettő meg kísért bennünket a távolban látszó falu felé ... (Folytatjuk) KÉPERNYŐ A magyar nép nevében! — Miért kell több mint négy évtized után a második világháborúval nyűglődnünk? — bosszankodott ismerősöm a tévéműsort tanulmányozva. — Miért kell újra fölfakasztani a sebeket? Miért bizonyítgatjuk: „bűnösök voltunk”? A magyar nép nevében! című, sajnálatosan késő este vetített dokumentumfilm válaszolt a kétkedő kérdésekre. Szükségesek az ilyen dokumentumok, mert a nemzet még mindig nem dolgozta föl korábbi katasztrófáját. Ismernünk kell: miként kerültünk a szakadékba, hogy más érdekekért senki se taszíthassa népünket újra szörnyű háborúkba. Az önismeret elképzelhetetlen a múlt tárgyilagos vizsgálata nélkül. Még az ilyen szörnyűségek vizsgálata is csak akkor hozhat maradandó tanulságot, ha lekötözzük fölháboro- dásunk ágaskodó indulatait. Róna Péter és dr. Bokor László filmje igyekezett megfelelni a történelmi dokumentumokat földolgozó művektől követelt feltétlen hitelességnek. Az már hazánk tragédiája, hogy olyan emberek kaparintották kezükbe a hatalmat 1944 őszén, akiknek többsége képtelen volt a helyzet reális fölmérésére, akik rögeszméik bódulatában föl sem fogták, nogy saját sírjukat ássák, akik a beteges hatalomvágytól elvadítva nem törődtek — tudniok kellett — az elkerülhetetlen felelősségre vonással. Magatartásuk józan ésszel szinte magyarázhatatlan. Kell az ilyen film, mert ellentétben némely felszabadulás utáni véleménnyel, bizonyítja: a nép többsége áldozat volt és nem hóhér. A koncentrációs táborokban és a távoli frontokon, a bombázások során és városaink ostromaiban elhaltak egyaránt egy gonosz és ostoba politika miatt vesztették életüket. A dokumentumfilm nézői is nyilvánvalóan igazságosnak érezték a magyar nép neveben kimondott ítéleteket. Alkalmasabb időben újra be kellene mutatni! „Az örök népkomédia nem akkor emelkedik művészi magaslatra, ha papírízűen .irodalmivá’ próbálja formálni szövegét, .operáivá’ bonyolítani zenéjét, .balettszerúvé’ tornászni táncait. Hanem ha különféle hatáselemeket saját műfajának törvénye szerint olyan tökéletes egységbe olvasztja össze, hogy a fényes és csillogó ötvözet hiteles tükörként vetítheti vissza a kor mosolyát”, olvasható Gáspár Margitnak A múzsák neveletlen gyermeke című könyvében. A kiváló színházi szakember saját műveiben is a hatáselemek ízléses vegyítését tartotta a legfontosabbnak. Jó példa erre Az állam én vagyok cimű, itthon és külföldön kedvelt vígjátéka. Most csak a kitűnő szerepekre és a kínálkozó lehetőséget hálás örömmel kiaknázó kiváló színészekre hivatkozom. Máté Gábor, mint herceg pompásjátékkal ízesítette a figurát. Bánsági Ildikó egyszerűen remek volt Clajron- ként. Ha Nemere László rendező még több friss humorral hintette volna meg Gáspár Margit vígjátékát, igazán jo szívvel köszönném a kellemes vasárnap estét. A televízió biztosra ment a mű bemutatásával. Nem tévedett. Heltai Nándor
