Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
művelődés „ELŐKÉSZÍTETTÉK A \/ÁLTOZÁSOKAT.. A szovjet értelmiség és a „glasznoszty" Interjú E. Fehér Pállal, a Szovjet Irodalom helyettes főszerkesztőjével A Szovjetunió az utóbbi kct évben felkapott témája lett a nagy világlapok kulturális kolumnáinak. A tudósítók és elemzők gyorsan reagálva a napi aktualitásokra is, választ keresnek arra a kérdésre: a gorbacsovi politika nyitottsága, a közügyek nyilvános intézése — a „glasznoszty” — érzékelhetö-e a kultúrában és a tudományban; vagyis látható-e a szépirodalmi folyóiratokban, kötetekben, a mozikban, a színházakban és a kiállítótermekben? Emigrációból hazatérő írókról, sokáig félretett, s most publikált müvekről, kritikus hangú filmekről, színdarabokról a szovjet lapok is gyakran írnak... Az „új nyíltság" és a szovjet értelmiség viszonyáról beszélgettünk E. Fehér Pállal, a Szovjet Irodalom című folyóirat helyettes főszerkesztőjével. — Keleten és Nyugaton egyaránt meglepően gyorsnak ítélik a változásokat. Ez a hatalmas lendület hogyan hat a Szovjetunióban élő alkotókra, művészekre? — A hatásvizsgálatnál fontos, hogy megfelelően korszakoljuk a változásokat. Az új idők beköszöntét jogosultnak látszik az 1985-ös áprilisi plé- numhoz kötni. De a folyamat — úgy gondolom — korábban kezdődött. Jól érzékelhető ma már: 1985 tavasza előtt nagyon sok olyan burkolt vita zajlott le a Szovjetunióban, amely egy valóságos szocialista demokrácia irányába mutatott. Bizonyságul elég néhány közismert adatot említeni. Szinte a plénum másnapján jelent meg Jevgenyij Jevtusenko híressé vált FUKU című poémája, amely lényegében a személyi kultusszal való őszinte, kemény szembenézés. Ez biztosan már jóval 1985 tavasza előtt íródott, úgy mint a tavaly kiadott Ajtmatov-regény, a Vesztőhely is. A Versenyló halála írója rendkívül élesen szól ebben a kábítószerezés problémájáról és a dogmatikus látásról. (A Szovjet Irodalom egyébként folytatásokban közli az írást). Talán nem szentségtörés, ha azt állítom tehát, hogy ezek az írók — és sokan mások is, tudósok, művészek, gondolkodók — tulajdonképpen előkészítették a közgondolkodásban azokat az eseményeket, amelyeket később a hivatalos program szintjére emeltek. — Feltételezhető tehát, hogy e mostani csak a megújulás kezdeti szakasza? — Igen. Most, ugyanúgy mint a XX. kongresszus után, egy nagy igazságtétel jegyében zajlik a folyamat. Olyan gondolkodók juthatnak szóhoz, akikről eddig még csak nem is beszélhettek a Szovjetunióban. — Például a regényíró Borisz Paszternák... — Legtöbbször valóban Paszternákot szokták emlegetni, de — a Dr. Zsivágó ismeretében mondhatom — fontosabb művek is léteznek. Például, hogy megjelent Alexander Bek, az Uj poszt című regénye, amely a legkritikusabb Sztálin-ábrá- zolások egyike. Hamarosan napvilágot lát majd Vlagyimir Dugyincevnek az az írása, amely leleplezi a Liszenko-féle szélhámosságot; publikálták a lenin- grádi Danyiil Granyinnak A bölény című regényét is; amely a szovjet tudóssorsról vall rendkívül érdekesen. Központi gondolata, hogy milyen nehezen érvényesül a XX. kongresszus szelleme; rövidesen olvashatjuk oroszul — az Ogonyok már közölte néhány részletét —, s majd remélem, magyarul is! Anatolij Ri- bakovnak Az arbát gyermekei című regényét, melyben a Kirov-gyilkosság idejét, a személyi kultusz terrorjának kezdeteit ábrázolja megrendítő erővel. Ez az igazságtétel! A következő kérdés: a hogyan tovább. Az értelmiségi lét megújulásának sorsa azon múlik, hogy sikerül-e a fiatalokat, az eddig ismeretlen neveket behozni a közös gondolkodásba. Azt a közéleti és szellemi életbeli légkört kell megteremteni — és ez a folyamat nagyon sikeresnek mutatkozik —, amely fölhozza a ma még hiányzó fiatalokat. Természetesen ez több éves folyamat, és az eredmény nem holnap vagy holnapután születik meg. — Említette, hogy a XX. kongresszus idején is volt „glasznoszty”. Ez a mostani, gorbacsovi nyitás mégis miben más, mint a hruscsovi volt? — Azt hiszem, pontosabbak vagyunk, ha nem politikusok nevével jelezzük a változásokat. Akik a lenini gondolat mai érvényességét keresik, másként gondolkodnak, mint a korábbi nemzedékek. Egy konkrét példa: a legtekintélyesebb szovjet irodalmi folyóiratnak, a Novij Miinek tavaly ősz óta új főszerkesztője van, Szergej Zaligin személyében. Ő meglehetősen szokatlan módon, A fordulat című politikai esszével nyitotta az 1987-es évfolyamot. Ebben fölidézi azokat a vitákat, amelyek a társadalmi és a politikai életben, valamint részben a szellemi életben zajlottak 1985 áprilisa óta. Különös hangsúllyal azt, amelyben neki is rendkívül jelentős része volt; a szibériai folyók átalakításának tervéről. Ezt az elgondolást mint tudjuk, az SZKP Politikai Bizottsága — noha óriási előkészítő munkák voltak már — elvetette. Ezek után vonja le a következ-- tetést: az igazi fordulat nem az, hogy most így döntött a politikai bizottság, hanem, hogy változik a gondolkodás. Zaligin visszatekint: Lenin halála után a NÉP, az új gazdasági politika lefékeződött és ezzel egyidőben a több változatot figyelembe vevő politikai gondolkodás is lassan olyanná váltott át, amelyben csak egyetlen eshetőség volt: vagy végrehajtjuk a párt és a kormány által kiadott feladatot, vagy ellenség vagyunk. Az biztos — teszi hozzá Zaligin —, hogy ez az egysíkú, parancsot osztó gondolkodás óriási eredményeket hozott. Az is valószínű, hogy amennyiben ez nem történt volna meg, a II. világháborúban a szovjet hadsereg nem győzhetett volna, de a variáció kikapcsolása gondolkodásunkból óriási károkkal is járt. Akkor, amikor az országgal szemben a fenyegetettség, már nem állt fenn — önmagát gerjesztve — ez az egysíkú szemlélet olyan rendkívüli állapotokat teremtett, amilyenekre valójában semmi szükség nem volt. Nekünk ma már — íija Zaligin — többvariációs gondolkodásra van szükségünk. Arra, hogy az esélyek rendkívül széles skáláját vegyük tekintetbe. És két éve tulajdonképpen ebbe az irányba történt meg a fordulat. Szerintem ez az okfejtés nagyon lényeges, mert az 1985 áprilisa utáni szovjet társadalmi és politikai élet módosulásait ma még nem gazdasági eredményeiben tudjuk igazán lemérni. Nem is új nevek jelentkezésével, mondjuk az irodalomban. A valóságos fordulat azt jelenti, hogy utat nyitottak a politikai gondolkodás polifóniája felé . . . — A Szovjetunió példáját vizsgálva sokakban fölmerül a kérdés: a létező szocializmusoknak lényegükből fakadó velejárójuk, hogy vannak zárt és nyitott periódusaik? — A személyi kultusz, nagyon valószínű, nem jött volna létre, ha a Szovjetunió nem abban az izoláltságban és külső fenyegetettségben éli meg a húszas-harmincas éveket. Ez — ismét Zaligin cikkére utalnék — egy rendkívüli állapotot hozott létre az országban. A másként való gondolkozást az ország, a hadiállapot miatt, nem tudta elviselni. Utána, 1939-től jött a világégés, majd a hidegháború. Ez utóbbi egyébként Nyugatón is éreztette a hatását. Gondoljunk Oppenheimer tragédiájára, vagy arra, amikor a haladó színészeket, — például Chaplint — kizavarták az amerikai filmgyárakból, Thomas Mann pedig kénytelen volt Svájcban letelepedni. Tehát a nyitás mindig egy világpolitikai helyzetnek is függvénye volt. A XX. kongresszus óriási lépés volt, de a magyar ellenforradalom világhatása szűkítő tendenciákat léptetett életbe. Dogmatikus erők voltak, amelyek a XX. kongresszusnak ellenálltak. Leegyszerűsítették a dolgot és azt mondták, hogy ide vezet a XX. kongresszus, a magyar ellenforradalomhoz, tehát nem szabad a szocialista demokráciával élni. A vizsgálódásnál a körülményeket kell mindig mérlegelni: a szocializmus lényegéhez szerintem a „glasznoszty” tartozik. Farkas P. József ÍstvánÍ Emlék a háborúból* Egy kicsit bonyolult — még nekem is bonyolult — ezeket a fakuló emlékeket térben és időben egyeztetni, de még bonyolultabb úgy előhívni őket, hogy azok is megértsék, akik ezt nem élték át. Én akkor már elég régen Tambovban voltam, egy erdő mélyén lévő hadifogolytáborban, testileg-lelkileg nagyon rossz állapotban, nem sokkal a flekktífusz után, és már egy évvel egy csomó aknaszilánk után, amelyek csak egy kis rakás kis sebet ütöttek rajtam, de ezek a sebek a vitaminhiány következtében nem gyógyultak, pedig mindenféle rongydarabokkal egész nap kötözgettem magam. Az enyéimről már rég nem tudtam semmit, és arról, ami rám vár, a háború kellős közepén nem is akartam tudni semmit, mert tudni tulajdonképpen csak azt tudtam, hogy nincs nálam reménytelenebb lény a világon. Akkor hoztak oda egy Nakropin nevű államvédelmis hadnagyot, akit a francia foglyokhoz osztottak be, mert francia szakos diák volt a körülzárt Leningrádban, ahonnan repülőgéppel hozták ki. Már az is, hogy onnan kihozták, csodaszámba menő ritkaság volt. Ha jól emlékszem, annak köszönhette a szerencséjét, hogy egy Ermitázs nevű intézet diákja volt, de lehet, hogy a névje nem jól emlékszem, mert tífusz után egy ideig mindenkinek rosszul működik a memóriája. Annyi biztos, hogy ez afféle kitűnőek iskolája volt, ő pedig a szó szoros értelmében nyelvzseni. Franciául igazán, de igazán megtanulni úgyszólván lehetetlen, de őneki ez a lehetetlen sikerült, csak éppen a kiejtésével voltak bajok. Azt mondta, voltaképpen francia (Folytatás a köv. oldalon.) * Hetvenöt éve született a kitűnő magyar író, Örkény István, akire ezzel az elbeszélésével emlékezünk. Bemáth Hajnal: Béke (gobelin)
