Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4. • PETŐFI NÉPE • Z Ma is történelmet formálunk Szabó Lajos ünnepi beszéde .Szabó Lajos, a párt megyei vég­rehajtó bizottságának tagja, az Április 4. Gépipari Művek ve­zérigazgatója beszéde elején kü­lön köszöntötte Bács-Kiskun ■testvérmegyéjének kommunista küldöttségét, a hős Keres ésSze- vasztopol város képviselőit, majd megemlékezett a hazánkat fel­szabadító szovjet katonákról, valamint az antifasiszta szövet­ség harcosairól. Az emlékeket idézve beszélt az elmúlt 42 esz­tendő történelmi tanulságairól, a fejlődés kimagasló sikereiről ■és a megtorpanásokról, majd beszédét így folytatta: — A fő politikai irányvonal­ban központi helyet foglal el a gazdaság helyzete. Érthető, hi­szen a gazdasági építőmunka eredményessége vagy sikerte­lensége hat életünk minden más területére. Különösen napja­inkban foglalkozunk ezzel a kérdéssel, mert az intenzív gaz­dálkodás erőteljesebb és álta­lános kibontakoztatása a nép­gazdaság anyagi-műszaki alap­jainak bővítése a korábbi évek­ben megszokott mértékben alig lehetséges. Az utóbbi két év gaz­dasági fejlődése megtorpant, s ■az ez évi indulás tapasztalatai sem kedvezőek. Mindezek azért is figyelmeztetőek, mert eddig sem volt előttünk soha kitapo­sott út és biztosan garantálható nemzetjövedelem-növekedés. A világtól sem voltunk soha elszi­geteltek, de időről időre választ találtunk a világgazdasági kihí­vásokra. Tanulságtétel is az ünnep, al­kalmat kínál a gyakorlat során nyert tapasztalatok hasznosítá­sára további fejlődésünk érdeké­ben. A gazdasági törvényeket nem lehet megsérteni Ma is tudjuk, hogy a szocialis­ta társadalom gazdasági életé­nek folyamatait szigorú gazdasá­gi törvények szabályozzák, ame­lyeket nem lehet büntetlenül megsérteni. Mindig ráfizettünk, amikor így vagy úgy elszakadtunk a gaz­dasági élet realitásaitól. Megta­nultuk, hogy az áru- és pénzvi­szonyokat a szocializmusban is nagyon komolyan kell venni. Rá kellett jönni, hogy a szocializ­musban is vannak anyagi termé­szetű érdekkülönbségek, s jó ideje keressük a helyes arányt a társadalmi, a csoport- és az egyéni érdekek érvényesülése kö­zött. Hisszük, hogy a szocializmus építésének formája és eszköze a tervgazdálkodás, de azt változ­tatni, alakítani kell. Felismert és alkalmazott mód­szere ezért pártunk gazdaságpo­litikájának a széles körű reform kezdeményezése. Olyan változ­tatási szükségszerűség, amely figyelembe veszi a szocialista építés általános törvényszerűsé­geit, de országunk sajátosságait is. A párt fő gazdaságpolitikai irányvonalában kifejeződik, hogy a szocializmus az emberért van. Az e téren szerzett legfon­tosabb tapasztalat, hogy először meg kell termelni a javakat és csak utána lehet elosztani azo­kat. Jelenlegi problémáinknak is egyik oka az, hogy évek óta job­ban élünk, mint azt megenged­hetnénk magunknak. Most is en­nek a következményeit viseljük. Előbb meg kell termelni a javakat! Ezzel a felismeréssel függösz- sze, hogy az életszínvonal nem szakadhat el a társadalmi pro­duktumtól, vagyis megalapo­zottnak kell lennie, s csakis olyan arányban növekedhet, aho­gyan előrehaladtunk, ahogyan lehetőségeink megengedik. Be kell látni, hogy az anyagi érde­keltségnek, az anyagi ösztönzők­nek a szocializmusban is nagy ereje van. Nem igazi 'humaniz­mus az, hogy a szocializmusban mindenki jól élhet attól függet­lenül, hogy miként dolgozik. Ér­vényes a szocializmus elosztási elve, hogy mindenki képességei szerint dolgozzék és munkája arányában részesedjék a javak­ból. Vállalni kell, hogy emiatt az egyik ember jobban, a másik kevésbé jobban él. Természete­sen a szocializmus nem tűrheti el a társadalmi igazságtalansá­got. A szociálpolitika feladata a munkateljesítménytől függet- let társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése. A szocializmus egyik legna­gyobb vívmánya, hogy hazánk­ban is érvényesül a teljes fog­lalkoztatottság, a munkához va­ló jog, mint a szocializmus alap­elve. De sok év kellett ahhoz, hogy kimondjuk: a munkához való jog szocialista elve nem le­het azonos a munkahelyhez va­ló joggal. Mert a munkaerőnek ott és akkor kell összpontosulnia, ahol és amikor arra népgazdasá­gig a legnagyobb szükség van. Ezért a teljes foglalkoztatottság elvének fenntartása mellett egy­re inkább számolni lehet és kell a munkaerő nagyobb mozgásá­val. A kérdés: fejlődésünk sebessége A legutóbbi két évben külö­nösen megsokasodtak gazdasági nehézségeink. A gazdasági ter­vek teljesítésében, az életkörül­mények javítására kitűzött cé­lok elérésében az eredeti elkép­zelésekhez képest lemaradások mutatkoznak. Ennek sok össze­tevője, sokféle oka van. Nem vitatható, hogy számos külső kedvezőtlen hatás egyide­jű összeesése is ludas ebben. De ne ezekben keressünk a saját hibáinkra mentséget! A magyar nép 42 év alatt tanújelét adta annak, hogy bízik a pártban, bí­zik saját erejében, szorgalmában, szellemi képességeiben. „Jövőnk a tét” mondja a KISZ KB felhívása! Gondoljuk át, 30 évvel ezelőtt, a KISZ zászlóbon­tásakor sem volt más történelmi helyzet. Azóta csak annyi a kü­lönbség, hogy a harc, a küzde­lem főként a gazdaság, területé­re helyeződött át. Ez a sajátos forradalom ma is történelmi idő­szakot jelent! Ma is történelmi időket élünk! A jelenünk is tét! A nagy kérdés persze nem meny- nyiségi! Gondjaink nem ettől vannak, nem az alapéletszínvo­nal esetleges csökkenése miatt kell ébresztőt jelezni a gazda­ságnak. A nagy kérdés: szocia­lista fejlődésünk sebessége, a fejlődés minőségi oldalának ér­vényesülési lehetősége. A kérdés úgy is feltehető: Akarunk-e job­ban élni? , Egy marxista párt — annak tagjai és vezetői — egy szocialis­ta ország megbecsült állampol­gárai csak a többre, jobbra, az emberibb és javakban is bővebb célok elérésére szavazhatnak. Egy vállalkozó, tenniakaró, te­hetséges nép, olyan, mint a ma­gyar, szívós és fegyelmezett mun­kával képes a mai gazdasági ki­hívásra tettekkel válaszolni! S ebben a tettrekész harcban nem vagyunk egyedül. Számít­hatunk a Szovjetunió testvéri se­gítségére és a szocialista államok közösségének gazdagodó együtt­működésére. Fokozott reménnyel tölthet e! mindannyiunkat és erősítheti jövőbe vetett bizalmunkat az SZKP XXVIII. kongresszusá­nak történelmi jelentőségű el­határozása a szovjet gazdaság programjának gyorsításáról, a szovjet nép demokratikus to­vábbfejlődésének nagyszerű táv­latairól. Intenzív gazdálkodásra van szükség A párt Központi Bizottsága a múlt év novemberében szám­vetést készített a XIII. kongresz- szus óta eltelt időszak tapaszta­latairól és a kibontakozás lehe­tőségeit mérlegelve megállapí­totta, hogy a feltornyosult aka­dályok leküzdése csak az inten­zív gazdálkodás erőteljes és ál­talános kibontakoztatásával, a ráfordítások csökkenésével, a tartalékok teljesebb hasznosí­tásával lehetséges. A megyei pártbizottság is rész­letesen elemezte a megye gaz­daságának 1986. évi teljesítmé­nyét és az 1987. évi indulásának körülményeit. Az 1986. évi teljesítmények alapján nem lehetünk elégedet­tek, ránk is igazak az általános tendenciák. A megye gazdaságá­nak eredményei viszont diffe­renciáltak, vannak kedvezőbb­nek és sajnos kedvezőtlennek ítélhető ágazataink. A megye ipara jelentős erőfe­szítéssel növekvő részt vállal a konvertibilis egyensúly megte­remtésében is. A megyei székhe­lyű ipari vállalatok közül 13 szer­vezet exportpályázatát fogadták el, amellyel 1986. évre mintegy 440 millió forintértékű többlet- export valósult meg. Az építőipar megyénkben is nehézségekkel küzdő ágazat. Ugyanakkor Bács-Kiskunban több lakás épült 1986-ban, mint 1985-ben. Az agrárgazdaság 1986. évi eredményei elmaradtak az éves tervelőirányzattól. Mindezek el­lenére a belső ellátás mind meny- nyiségben, mind választékban megfelelő volt, s az agrárgazda­ság ekjéhez mérten bővítette az ágazat külkereskedelmi for­galmát. Az 1987. év indulásának ta­pasztalatai sem kedvezőek. Az egyre sürgetőbb gazdasági átala­kulás, a fejlődés és a megújulás terén eddig mérsékelt eredmé­nyeket értünk el. A gazdaság élénkítésére való törekvés he­lyett túlságosan gyakran talál­kozhatunk a központi döntések hiányára való hivatkozással. Nem tudatosodott kellőképpen, hogy minden közösségnek, min­den dolgozónak megvan a sa­ját feladata és felelőssége. Min­denkinek a maga helyén kell eleget tenni kötelességének, hogy a jelenlegi helyzetből ki­jutva előrehaladhassunk! Való igaz: a kenyeret, amely aszta­lunkra kerül, együtt dagasztjuk és sütjük! Kapjon a tudás nagyobb rangot! Kitűzött céljaink eléréséhez azonban több figyelmet kell for­dítsunk a következőkre: — A vezetés és végrehajtás minden szintjén javítanunk kell a munkaerkölcs színvonalát. Az előttünk álló feladatok megol­dásának ez az egyik, ha nem a legfontosabb feltétele. Ez nem­csak a munkafegyelem nagyará­nyú javítását jelenti. A mun­kaerkölcs magában foglalja a célokért való elkötelezettséget, a tenniakarást, az önálló és a kollektív együttgondolkodást, a lelkiismeretesebb munkavégzést, a takarékos szemléletet, a na­gyobb szervezettséget, a mindig nehezebb és bonyolultabb mun­ka iránti igényességet. S ezt a minőségi követelményszintet elő­ször és elsősorban a kommunis­táktól, a kommunista vezetőktől kell igényelni és számonkérni. Lássuk be, hogy vezetőnek len­ni nem elsősorban beosztást, vagy megbízatást jelent, hanem alapvetően szolgálatot. A párt, a dolgozó kollektíva szolgálatát! — Kapjon a tudás nagyobb rangot! Legyen vezetőerő. Nem­csak annál, aki alkalmazza, an­nál is, aki tanítja. Tudjuk, a tu­domány termelőerő. Adjunk okos programot a műszaki-köz- gazdasági-agrár értelmiségnek, minden alkotó-cselekvő ember­nek! A békéért harcolók oldalán állunk Ha országunkból kitekintünk, azt látjuk, hogy egy zaklatott világban élve, a szélsőséges im­perialista körök felelőtlensége miatt veszélyes helyzetbe ju­tott az emberiség. Azt is látjuk, hogy az újabb és újabb szovjet kezdeményezések révén meg­szüntethetek e veszélyek. Szö­vetségeseinkkel együtt azért küzdünk, hogy atomfegyverek nélkül lépjünk a következő év­ezredbe. Mi, magyarok, ebben a küzdelemben is a jó oldalon állunk: a békéért harcolók ol­dalán. Nemzeti függetlenségünk és társadalmi felemelkedésünk leg­főbb garanciája a szocialista vi­lággal és annak fő erejével, a Szovjetunióval való együttmű­ködésünk és barátságunk. Fi­gyelmünk és rokonszervünk en­nek tudatában irányul arra a hatalmas társadalomátalakító, a fejlődést meggyorsító munkára, amely a Szovjetunió Kommu­nista Pártjának vezetésével je­lenleg a Szovjetunióban folyik. Nagy fontossága van annak is, hogy barátságra és jó szomszéd­ságra törekszünk a határaink körül lévő országokkal, népek­kel. Ezek nagyobb részével kö­zös az utunk és köztük vannak szövetségeseink is. Azt tartjuk, hogy a szomszédokkal nem él­hetünk együtt másképp, csak ha együtt boldogulunk, ha meg­becsüljük, ha elismerjük egy­mást és a nemzetiségek létjogát a határ mindkét oldalán. Ezért kívánjuk, hogy az országaink­ban élő nemzetiségeink is a bennünket összekötő szálakat erősítsék. Ezt várjuk el más or­szágoktól is! Céljaink és törekvéseink szo­cialisták és nemzetköziek, mert a szocialista forradalom nem­zetközi érvényű elveire és ta­pasztalataira épülnek. Ám egyút­tal magyar és nemzeti célok és törekvések, mert a mi országunk boldogulását szolgálják! Céljaink reálisak, de kemé­nyen meg kell dolgoznunk ér­tük. Vállaljuk ezt, abban a tu­datban, hogy soha nem kaptunk semmit eddig sem ingyen az élettől, mindenért küzdeni, dol­gozni, verejtékezni kellett. Ezekhez a nemes feladatokhoz kívánok Önöknek, a megye min­den dolgos emberének jó erőt és egészséget. , Híd a frontvonalban • 1945. január. Átkelés a Dunán, a felrobbantott híd maradványain, Solt és Dunaföldvár között. 1944 decembere. A 29. utász­alakulat és a személyi állomány egy része már elszállásolta ma­gát Solton, két kilométernyire a Dunától. Mo>st már csak az volit hátra, hogy végre a parancsnok is fedél alá jusson. Igor Csepajkin alezredes várta a segédtisztjét, az ő dolga volt, hogy megfelelő szállást keressen. Az utcán hideg, myiirkois volt a levegő, csizmája alatt nehéz sár mindenütt. Szeretett volna már behúzódni egy jó meleg szobába, hogy végre levethesse átnedve­sedett köpenyét. Több alkalommal is volt már szálláshelye magyar falvakban és tudta, hogy a parasztok rend­szerint örömmel, jószívvel fogad­ják a szovjet katonákat. Mégis, elgondolkozott azon, hogyan fo­gadják most majd egy újabb családnál ebben az országban, amely végül is Németország im­már egyetlen szövetségese Eu­rópában. De most is az történt, mint eddig, amióta Magyarország dé­li határától nyomultak előre: Nagy Péter házában is szívélye­sen, barátsággal fogadták az •orosz alezredest... 1944 utolsó napjaiban az ^Jtászalakulat, amelynek Igor* Csepajkin volt a parancsnoka, a 3. Ukrán front 5. hídépítő bri­gádjával a dunai átkeléseket tá­mogatta. Hídfőket építettek a meglehetősen meredek dunai par­tokon. Ahol a 3. Ukrán front csa­patai harcoltak, a Duna bal és jobb partja között, megbízható és jól szervezett összeköttetés volt. De most, váratlanul, pont az új esztendő küszöbén ... — Teljesen váratlanul ért a jelentés, amit kaptam — emlé­kezik Csepajkin. — A Duna fel­ső szakaszán egy éjszaka meg­indult a jégzajlás és ez lehetet­lenné tett minden átkelést. Ar­ra fel voltunk készülve, hogy bármelyik pillanatban elveszít­sünk egy-két, akár három átke­lőhelyet is, de hogy mind egy­szerre ... Első gondolatom az volt: mi lesz most a mieinkkel a túlsó parton? A szovjet csapatok nehéz hely­zetben voltak odaát. Az ellenség óriási erőket vont össze Székes- fehérvár térségében és sikerült áttörnie védelmünket a Balaton és a Velencei-tó között. A fa­siszták a Duna felé törtek előre, és az ellenség dühödt támadásait visszaverő 3. Ukrán front csapa­tainak jóformán semmi lőszert, élelmiszert, fegyvert nem tud­tunk szállítani, ők pedig a se­besülteket nem tudták elszállí­tani. A páncélozott kétéltűek a szükségesnek csak a minimumát tudták átvinni a jobb partra. Csepajkin folytatja: — Tíz napunk volt. Ennyit engedélyezett a biztonságos át­kelés megszervezésére F. Tol- buhin marsall, a 3. Ukrán front parancsnoka. L. Köti jar, a front műszaki alakulatainak parancs­noka pedig úgy döntött, hogy egysávos hidat kell építenünk, felhasználva ehhez a Solt—Du­naföldvár közötti vasúti híd rom­jait. Ezt ugyanis a fasiszták le­robbantották. A döntés műsza­kilag ugyan szokatlan volt, de az adott helyzetben ez volt az egyetlen helyes megoldás. Ilyen rövid határidőre minden más variáció túlment volna a reali­tás határain. A hidászoknak a hídpillérma- radványokra fa- és fémszerkeze­teket kellett szerelniük, ki kel­lett építeniük a hídra vezető utat. A híd közepén, ahol a sé­rült pillérek mélyen a víz alá kerültek, új pillért kellett emel­ni, hogy összetartsa a híd két részét. — Ha lett volna időm elgon­dolkodni, biztosan kétségeim tá­madtak volna,, hogy van-e elég erőnk ilyen rövid idő alatt ilyen feladatot végrehajtani. De töp­rengésre nem volt idő. Éjjel-nap. pal dolgoztunk, és az ellenség a levegőből szüntelenül bombá­zott, mert rájött, hogy a készü­lő híd milyen fontos nekünk.. Csepajkin még a mai napig is úgy emlékszik a látványra, mintha köd borítaná az egészet: a vegyészek, hogy álcázzák a hidat az ellenséges repülőgépek elől, állandóan „füstöltek”. Csak­hogy a szél gyorsan elvitte a füs­töt, és amikor kitisztult az ég, az ellenséges bombázók újra megjelentek, hol egyesével, hol kötelékben. — A tíz nap alatt egy percnyi megállás sem volt, alig aludtunk valamit. Mégis éreztük, hogy nincs elég emberünk. Rádión keresztül segítségért fordultunk a magyar lakossághoz. Lesz-e foganatja, magunk sem tudtuk. De sikerült! Néhány száz ember jött a környékbeli falvakból. Szekerekkel hoztak síneket, talp­fákat, távíróoszlopokat, min­dent, aminek hasznát vehettük. Törtük is a fejünket: honnan szerezték? Köztük volt Péter is, annak a háznak a gazdája, mely­ben Solton laktam. Pontosan tíz nap múlva elké­szült a híd, és attól kezdve fon­tos szerepe volt a Duna jobb partján harcoló katonáink élel­miszer- és lőszarutámpótlásában. Nemhiába nevezték a katonák az „élet hídjának” ... Ám a helyzet még sokáig — egészen január végéig — eléggé bonyolult volt. A német csapa­tok csaknem a Dunáig előretör­tek, és a híd, amit építettek, bi­zonyos ideig tulajdonképpen frontvonal volt. Csepajkin még arra is parancsot kapott, hogy minden eshetőségre számítva, készítse elő a híd felrobbantását. Csepajkin alezredes azokban a napokban ritkán lakott bent a faluban, a hídtól nem messzire, egy földkunyhóban élt. Meg is halhatott volna benne, ha nincs a véletlen, amelynek az életét köszönheti, másoknak viszont a pusztulását okozta. — Úgy döntöttem, hogy kicsit távolabb rendezkedem be, egy földkunyhóban, úgy háromszáz méterrel közelebb az erdőhöz — folytatja tovább az emlékezést. — Ez valamikor délután történt, aztán éjjel 11 óra tájban köz­vetlenül bombatalálat érte a ré­gi földkunyhómat. Nem maradt belőle semmi, és azokból a ve­gyészekből sem, akik beteleped­tek, hogy a kályhánál meleged­jenek egy kicsit... Hogy becsapjuk a német bom­bázókat és elvonjuk a figyelmü­ket ettől a hídtól, hidászaink épí­tettek még egy hidat, egy kicsit feljebb a Dunán. Az építkezé­sen szigorú őrség volt, úgy tet­tünk, mintha nagyon is aktív- munka folyna, éjszakánként még tábortüzeket is gyújtottunk. A fasiszták pedig „bejöttek a cső­be”. Légierejük jelentős részét átdobták oda, hogy bombázzák az épülő átkelőhelyet. Igor Csepajkin Ausztriában érte meg a háború végét. Buda­pest ostromában nem vett részt, csak később járt a magyar fővá­rosban. — Sokat hallottam Budapest­ről, amelyről azt mondják, hogy Európa egyik legszebb városa — mondja Csepajkin. — De hát azt hittem, ide már nem jutok el, másfelé visz a sorsom. Egy- szercsak aztán kapok egy telefont Budapest városparancsnokától: feltételezhető, hogy Budán a ki­rályi vár alá van aknázva. Ez néhány nappal a város felszaba­dítása után történt. Aknákat ugyan nem találtunk, de a vár pincéiben rejtőző fasisztát an­nál többet. Soha sem felejtem el, amikor az egyik föld alatti folyo­són nekem ugrott egy nagyda­rab német. Szerencsére, a segéd­tisztem keze rajta volt a gép­pisztolyon ... Igor Csepajkin (ma már nyug­állományú vezérőrnagy. A há­ború után szovjet veteránkül­döttségek tagjaként többször járt Magyarországon. 1984-ben két dokumentumfilmben is szerepelt, amelyet magyar televíziósok ké­szítettek az ország felszabadulá­sáról. Akkor ment el Soltra is. — Lementem a Duna-partra, ahol egykor a mi hidunk állott — folytatja Csepajkin. — Ott most szép új híd van, rajta két vasúti sínpár. És hogy örültem, amikor újra találkoztam Péter­rel, hiszen negyven éve nem lát­tuk egymást! Mindketten meg­öregedtünk, de mint kiderült, a legapróbb részletekig emlékez­tünk az akkori napok eseményei­re. Neki már unokái vannak, nekem is, és azt szeretnénk mindketten, hogy éljenek sokáig és boldogan, ne tudják meg, mit jelent félni a háborútól. Milyen kár lenne azért a gyönyörű szép hídért is, amely most összeköti a Duna két partját. Mennyi cso­dálatosat alkotott az ember szer­te a világon! Mennyi idő és munka van benne, s ma már mindez egy pillanat alatt el­pusztítható. Februárban, a moszkvai békefórumon ismét bebizonyosodott, hogy sokan ugyanezt gondolják. Biztos va­gyok benne, hogy a többség ugyanúgy aggódik az emberiség jövőjéért, az emberi kéz alkot­ta értékekért, mint jómagam. És nem tudom elhinni, hogy nem tud­juk megvédeni legdrágább kin­csünket — az életet és a békát. Ivan Tonkonog (APN) © 19841. Csepajkin vezérőrnagy azoknak a szovjet katonáknak a sírjá­nál, akik a dunai híd építésekor estek el. SMS-ben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents