Petőfi Népe, 1987. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-12 / 60. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. március 12. KULTÚRÁNK A NAGYVILÁGBAN — ROUSSEAU, BARTÓK ÉS KODÁLY MŰVEIBŐL TANULT Professzor Haitiből Ha nem vágyakozik szomszédom egy vasárnap délelőtt friss zöldségre, aligha írhatnék az afrikai népzene tudósáról. Ha a városból — a kecskeméti kiskörúton kívül élők így emlegetik a kereskedelmi, a hivatali és a kulturális központot — másfelé ballagok haza, elkerülöm piacra sétáló ismerőseimet, szó nélkül elhaladtam volna a lakásuk ajtaján mind reménytelenebbül csengető látogatók mellett. Úgy véltem, hogy messziről jöttek, ezért javasoltam: várják meg az M. családot. Mentegetőzve magyarázták: a napsütéses télvégi ünnepen olyan váratlanul határozták el a kecskeméti kirándulást, hogy nem is gondolhattak kedves ismerőseik előzetes értesítésére. Az illendőség, meg az újságíró szakmai kíváncsisága azt sugallta, hogy beszélgetéssel könnyítsem a várakozást. Csakhamar megtudtam, miért és mikor tanult meg bár idegenszerű kiejtéssel, de nyelvtanilag szinte hibátlanul a családfő* — bemutatkoztunk —, Claude Dauphin magyarul. — Néhány éve ösztöndíjas voltam a Kodály-intézetben. Az itt tapasztaltak, tanultak olyan hatással voltak rám, hogy elhatároztam: maradok még szép hazájukban, ha lehetséges. — Találkozásunk bizonyítja: sikerült. — Igen, még néhány hónapig Budapesten dolgozhatom. Itt készítem a nemzeti, a népi zenekultúrákat elemző, nemzeti zeneszerzőket bemutató munkámat. — Kitől hallott a kecskeméti intézetről? — Vikár Lászlótól, Kodály tanítványától. Vendégprofesszorként tanított egy kanadai egyetemen. Akkoriban elsősorban Rousseau-val foglalkoztam. Felvilágosult gondolkodóként ismerik általában. Kevesen tudják, hogy ő írta a nagy francia enciklopédia zenei cikkeit, egész életében kutatta a zene mineműségét, hatását a nevelésben, a szolmizáció lehetőségeit. Érdekelt: a népi muzsika miként hatott a nemzeti kultúrákra. Vikár László irányította figyelmemet Bartók és Kodály, a magyar zenetudomány fölismeréseire, a magyar zenei nevelés eredményeire. Ismerte a vudu népzenét bemutató, Kanadában kiadott könyvemet. — Miért érdekli az ősi néger muzsika? — Haitiben születtem, ott éltem egyetemista éveimig. A lakosság tekintélyes részében ma is eleven a spanyol gyarmatosítók által kiirtott indián őslakosság helyébe telepített afrikai rabszolgák által meghonosított vudu kultusz. — Keveset hallottam az elmúlt évszázadokban előbb francia, majd 1915-től amerikai érdekövezethez tartozó országról. Minden jóérzésű ember örvendett, amikor a kizsarolt, leigá- zott nép haragja elkergette Duvalier diktátor fiát. — Haiti szegény ország, a vudu kultusz is inkább a nincstelenek között hat, de néhány városban igen művelt értelmiségi csoportok is kialakultak. Mi is nehezen éltünk egy városkában. Könyvelő apámról tudták, hogy ellenzi a zsarnokságot. Anyám tanárnő, így érthetően mindent megtettek szüleim gyermekeik neveltetéséért. i:.— Zeneiskolába is járatták? — Nehezen. Szülővárosomban akkoriban mindössze két zongora volt. Nővéremet én kísérgettem egyik rokonunkhoz gyakorlásra. Magam is kedvet kaptam ehhez a szép hangszerhez, de csak sokára engedték meg a rendszeres gyakorlást. (Egy fiú kenyérkereső hivatást, szakmát válasszon ...) — Az elemi (alapfokú) iskolában tanultak-e énekelni? — Természetesen, de a középiskolában már a választható tárgyak közé tartozott. Az ünnepségeken azonban mindenki énekelt. Sok népdalt ismertünk. — Hogyan került Kanadába? MUSIQIK DU . VAU DOU HÍM |j()\>, HU ("fl Rt■> fl SIYI.ES Claude DAUPHIN — Odahaza eléggé kilátástalan volt a helyzetünk. Kanadában az egyetemen csak annyit tudtam először: a művészetekkel foglalkozom. Érdekelt a festészet, szobrászat, az irodalom is. A körülmények alakulásának köszönhetem, hogy végül is a zenetudományban mélyedhettem el. — Elűzték a zsarnokot. Nem gondol hazatérésre? — Nagyon erős volt a diktatúra, idő kell a helyzet lényeges javuláshoz. Mivel a XVII—XVIII. századi zene kutatásához nélkülözhetetlenek a régi kiadványokkal jól ellátott könyvtárak, szívesen maradnék Európában. Örömmel fogadnám, ha meghívnának egy ilyen jellegű forrásmunkákban mostani munkahelyemnél, a montreali egyetemnél gazdagabb egyetemre. Ha nem sikerül, szívesen folytatom ott, ahonnan Magyarországra jöttem, a montreali egyetemen. Közben megérkeztek M-ék. Dauphinék kisebbik fia is régi ismerősként köszöntötte őket. Bölcsődés apróság volt, amikor az édesapa a Kodály- intézetben tanult. Bárhová veti felnőttként sorsa: sohase felejti hazánkat, Kecskemétet. Az idegen nyelveket oktató, francia származású feleség is második hazájaként emlegeti Magyarországot. „Köszönöm a beszélgetést.” Rendszerint így fejezzük be az előre megbeszélt interjúkat. Legszívesebben így búcsúztam volna el Claude Dauphintól. Inkább azt mondtam: a viszontlátásra. Kultúránk hírvivőit mindig szívesen látjuk honunkban. Heltai Nándor A Gondolat Kiadó baráti köre Gyakran előfordul, hogy egy-egy méltán nagy érdeklődést kiváltó könyvet pár nap múlva a megjelenést követően hiába keresünk már a könyvesboltokban! A Gondolat Könyvkiadó sajátos módon kíván gondoskodni arról, hogy kiadványai — a sikerkönyvek is — biztosan eljussanak a komoly érdeklődőkhöz. Baráti kört alakított, amelynek tagjai lényeges „előjogokkal” rendelkeznek. Ez a szervezési forma jó két évtizede működik, nem árt azonban szólni róla, hiszen azóta az olvasóknak új generációi nőttek fel. Milyen előnyöket élveznek a baráti kör tagjai? Közvetlenül a kiadótól rendelhetnek könyveket ütánvétellel, vagy folyószámlára történő vásárlással (a postai szállítási díjat a kiadó vállalja). A baráti kör tagjai megkapják a kiadó féléves illetve egész éves tervét, tehát a később megjelenő könyvekre előjegyzési lehetőség is van. így bizonyos szakterület vagy speciális téma iránt érdeklődők tudatosan válogathatják meg a szakterületükhöz, érdeklődési körükhöz kellő könyvet, s azt bizonyosan megkapják. Nem kell részletezni, hogy ez milyen előnyös — különösen a kistelepüléseken élők számára, akik differenciált olvasási, könyvvásárlási igényeiket helyben nem tudják kielégíteni. Milyen feltételekkel, kötelezettséggel jár a tagság? Lényegében semmilyennel, a kiadó kulturális szolgáltatásnak. fogja fel eme tevékenységét. A jelentkezés egyszerű: a körbe belépni akaró olvasó jelezze szándékát a kiadónak (1368 Bp. Pf. 225), személyi adataival (név, lakcím irányítószámmal), s megkapja a tájékoztató prospektusokat. A Gondolat Kiadó a kiadáspolitikát illetően is támaszkodni kíván olvasóira. Rendszeresen közvéleménykutató lapot küld a baráti kör tagjainak, akik kifejthetik véleményüket a kiadó elmúlt évi munkájáról, bírálatokkal, utánnyomási és egyéb javaslatokkal élhetnek. A. J. SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL A félelmetes Basic Hungarian Pályázat pedagógusoknak A szegedi akadémiai bizottság neveléstudományi-pszichológiai szak- bizottsága az idén ismét pályázatot hirdet valamennyi oktatási és nevelési intézmény pedagógusának. Pályázni az alábbi témakörökben lehet: A magyar neveléstörténetet gazdagító helyi pedagógiai—történeti kutatások (intézmények, iskolák története, neves pedagógus személyiségek munkássága, helyi pedagógiai mozgalmak története). Valamelyik iskolai tantárgy tantervének és tankönyveinek kritikai elemzése; innováció bármely tantárgy tanítási módszertanában , (eredményméréssel). A tömegkommunikáció lélektani hatása az ifjúságra. Nevelési feladatok és vizsgálatok az ifjúsági egészségügy és mentálhigiéné tárgykörében. Az új oktatási törvénnyel kapcsolatos elvi és gyakorlati kérdések. Újabb pszichológiai irányzatok interpretációja. Korunk egyetemes emberi problémái (háború és béke, környezetvédelem) az iskolai oktatásban. A pályaműveket — a név, születési év, lakcím, munkahely és beosztás megjelölését tartalmazó lappal együtt — két példányban (kötve vagy fűzve) 1987. október 1-jéig kell beküldeni dr. Ágoston György egyetemi tanár, elnök címére (Szegedi akadémiai bizottság, Szeged, Pf.' 527. 6701). Külföldi úti élményeivel dicsekedő fiatalember szavainak lettem akaratlan tanúja múltkoriban. Izgalmas vadászu- takon járhatott valahol a forró égövi őserdőkben, mert sűrűn ütötte meg fülemet előadásában ez a szó: félelmetes! Aztán ahogy mentünk tovább, kiderült, hogy barátunk nem is Afrikában járt holmi vadászexpedícióval, csak itt valahol a jó öreg Európában, egyszerű túristaként. Neki azonban mindenre, amit látott, csak egyetlen szava volt: félelmetes! Félelmetesek voltak a fényűző szállodák, félelmetes volt a világvárosi forgalom, félelmetes az áruházak tömérdek áruja, a múzeumok kincsei — előadásában hovatovább félelmetes lett Mona Lisa csodálatos mosolya is. A megdöbbentő, a meghökkentő, az elbűvölő, a szédületes, a káprázatos, a hihetetlen, a bámulatos, a varázslatos nála mind-mind félelmetes volt. De nem merült ki ebben az egy szóban a világ dolgairól alkotott ítélete: volt egy másik minősítése is a látottakról: „az nem igaz!" Olyan szép volt az ünnepi játékok előadása, hogy „az nem igaz!’’-, annyian voltak a tengerparti fövenyfürdőn, hogy „az nem igaz!"-, olyan gyorsan száguldoztak a gépkocsik a széles sugárutakon, hogy „az nem igaz!’’-, annyi szép nő tündökölt az utcákon, hogy „az nem igaz!”. Lassanként az az érzése támadt a hallgatónak, hogy amit tőle hall, az talán nem is igaz. A nyelvi elszíntelenedésnek és modorosságnak csakugyan félelmetes jele az, amikor színes, sokatmondó jelzők helyett kényelemből, szellemi restségből, divatból beérjük egyetlen szóval. S a villamosbeli fiatalemberhez hasonlóan vannak, akik igék dolgában is éppilyen kisigényűek: kajál, piál, bezsong, kiborul, befűz, átráz, hantáz — ezek alkotják ennek a pár szóra korlátozódott új nyelvnek igei alapszókincsét. Néhány évtizede a derék Ogden professzor 850 szóból álló nyelvet próbált alkotni az angol szókincs alapján: az úgynevezett Basic English-t. Ez a keret azonban túlságosan szűknek bizonyult az érző és gondolkozó ember számára. A jeles tudós kísérletét tiszteletreméltó cél fűtötte: könnyen megtanulható néhány szavas világnyelvet akart teremteni. Kísérlete azonban így is meghiúsult, szűknek bizonyult. A kialakulóban levő pár szavas hazai „szükségnyelv”, a „Basic Hungarian” mögött azonban nincs semmilyen tiszteletreméltó lelki rugó; egyedüli oka a he- nyeség, lelki lomposság, szellemi igénytelenség. Lehet, hogy néhány beszélőt kielégít a derűre-ború, jóra, rosszra használt egyetlen szavas minősítés: az oltári, a klassz, az állati vagy esetleg a hullajó. Ennél már csak Swift halhatatlan szatírájának, a Gulliver utazásainak laputabeli lakói mentek tovább. A kalandos utazó szerint a lebegő szigeten működő lagadói Felséges Akadémia tudósainak az volt a véleményük, hogy „ki kell irtani az összes létező szavakat, amit azzal indokoltak, hogy ez mind az egészségügy, mind az időmegtakarítás szempontjából rendkívüli előnyökkel járna”. Úgy hiszem, nem egy ifjabb hazánkfia kiérdemelné a lagadói Felséges Akadémia legmagasabb elismerését. A miénket azonban aligha. Gondoljuk el, mi lenne, ha íróink, költőink — a fenti példák szerint — mindenre csak egyetlen jelzőt használnának műveikben. Még elképzelni is félelmetes! Szilágyi Ferenc SZÁZ ÉVE SZÜLETETT A FORRADALOM MŰVÉSZE Iván Sadr szobrai • A művész arcképe Sokan vannak, akik Iván Sadr szobrászról keveset hallottak. De alig van olyan ember, aki műveivel ne találkozott volna. Munkái megtalálhatók a szovjet postabélyegeken éppenúgy, mint tankönyvek oldalain, prospektusokon, filmhíradókon és a tévében — bejárva az egész világot. Valódi neve Iván Ivanov volt, 1887- ben született. A Sadr családnevet Sad- rinszk kisváros nevéből vette, amely szülőhelyétől nem messze található. Gyermekkorában sokat nélkülözött, megismerte a bánatot, az igazságtalanságot. És ugyanakkor gyermekkorától hitt egy igazabb, emberhez méltó életben. Elvégezte a jekatyerinburgi ipar- művészeti iskolát, majd Párizsba került, ahol alkalma volt találkozni a művészeti élet jeles képviselőivel, de igazi tanítóinak az orosz népet, az orosz forradalmat tartotta. Sadr leghíresebb alkotása — „Az utcakő — a proletariátus fegyvere" című kompozíció. Mihail Nyesztyerov, híres orosz művész írta róla, hogy Sadr tehetsége ebben a munkájában összekapcsolta a lélek örök szépségét a forma örök szépségével. Oleg Komov, modem szovjet szobrászművész is rendkívül nagyra értékelte ezt a munkáját, amelyet Sadr az 1905-ös orosz forradalom hőseinek szentelt. Sadr első munkái Omszkban láttak napvilágot. Itt formálta meg Marx szobrát is. A XIX. századi realista plasztika, elsősorban C. Meunier stílusát követő alkotásai közül a legismertebb a Magvető (1922), és a már említett Az utcakő —- a proletariátus fegyvere című, 1927- ben született dinamikus munkái. Sadr nagy álma volt, hogy megformálja a forradalom vezetőjének alakját. E dédelgetett tervéhez szomorú időpontban fogott, azon a napon, amikor az emberek hosszú sorokban indultak Leninhez, hogy végső búcsút vegyenek a nagy vezértől és tanítótól. A művész legjobb Lenin-szobra Grúziában, a Kúra folyó partján, egy vízerőmű épülete előtt található. A szovjet művészetben az az első, Leninnek szentelt monumentális alkotás. A szakemberek ezt a munkát a szobrászat tökéletes alkotásaként emlegetik. Maga Makszim Gorkij is dicsérő szavakkal illette. Sadr mély lélekismerete nemcsak a szociális témáknál mutatkozik meg. Lírikusnak bizonyul édesanyja portréjának megmintázásakor ugyanúgy, mint Leonyid Kraszin forradalmár, vagy Nyikoláj Kaszatkin festőművész megörökítésekor. Korai halála (1941) megfosztotta őt attól a tervétől, hogy emlékművet állítson Puskinnak. Nem fejezte be Gorkij emlékművét sem. Ezt a szobrot Sadr tervei alapján később Vera Muhina készítette el. A szobor Moszkvában, a Belorusz pályaudvar előtti téren látható. Érdekeseknek hatnak Sadr olyan monumentális szobortervei, mint a „Lány fáklyával”, a „Munkás zászlóval", vagy-az Októberi forradalom emlékművének és a Párizsi Kommün em- lékmütervei. G. Petroszjan • Vöröskatona Szellemidézés Furcsa szerzet az emberi emlékezet ... Azt mondja itt, Szolnokon — a közeli tízemeletes bérház második szintjén lakó anyuka kisfiának. — Itt van ez az igazoló papír. Menj el vele Lazányi bácsiékhoz. Tudod, akik szomszédaink voltak, mielőtt ebbe a ,felhőkarcolóba" költöztünk. Mondd meg neki, tiszteltetjük, és hogy bizony hiányzik ezen az új helyen egy olyan tréfás kedvű szomszéd, mint amilyen ő volt. Kérd meg, írja alá ezt a nyomtatványt. Neki kell ezt a dolgot igazolni. A gyerek biciklire kap, s hogy ne unatkozzon, osztálytársát is elhívja. Oda is ér a két lurkó a periférián levő öreg lakótelepre. Verik a zárt kapu kilincsét. Ismeretlen asszony néz ki a léckerítés felett. — Kit kerestek? — Itthon van Lazányi bácsi? ( — Van már vagy fél éve, hogy nem lakik itt. — Hova költözött? — Abba a tízemeletesbe, ott, a színház mellett. A kisfiúk egymásra néznek, s kirobban belőlük a nevetés. Hát hogyne. Eszerint Lazányi bácsi pont abban a házban lakik, ahol ők. Persze, idő kell, amíg egy ekkora épületben megismerik egymást az emberek, de hogy ennyi idő alatt még csak a liftben se találkoztak össze?! Alighogy elmeséli a „direkt újságírónak való sztori"-t a fiatalasszony, amolyan keser-édes érzést lobhantva bennem, néhai kedves kollegánk, Jóba Tibor „kéredzkedik" emlékezetembe. Szerényen mosolyog, s azzal a szinte természetének részévé vált udvarias kis meghajlással kér szót. Mint mindig igényes, a jó fogalmazásra, választékos stílusra — s uram bocsá’, e napjainkban háttérbe szorult „jelentéktelen" követelményért '—, a helyesírásra is sokat adó munkatársunk, tapintatosan közeledett az emberhez, ha látta, hogy előtte papír van az írógépben. — Nem akarlak zavarni. . . Nekem is dolgom van ... De hoztam egy kisszi- nesre \aló sztorit. Neked való. Én is megírhatnám, de most nincs ándungom rá. Tudod, nemrég jöttem vissza az NDK-ból, ahol a Schwerinische Volks- Zeitung szerkesztőségének vendége voltam. Most gürizek az útibeszámoló fejezetein, de ezt az érdekes kis epizódot sehogy se tudom „beemelni" az útirajzba. Más az egésznek a tónusa . . . Szívesen átadom neked. —- Ugyan Tibikém — vonakodtam tisztességből —, csak nem lopom el tőled?! A te élményed volt, a te toliadból jött ki igazi átéléssel az eset. . . Majd megírod máskor, külön . . . Hozzád méltóan. Kedves kis ironikus somolygással fogja meg a váltam. — Csak ne szabadkozz, biztosan örömmel csinálsz belőle csinos kis hírfejet. A nevemet kihagyod belőle — és kész. Ez most aktuális! És már meséli is, hogy a lipcsei pályaudvar jegypénztárablakánál figyelt fel az előtte sorra került utasra, aki füllel hallhatóan bugaci tájszólásban beszéli a németet. Dolguk végeztével szóba is elegyedett az illetővel — természetesen még németül. Egykettőre kiderült, hogy bizony az ízesen társalgó turista honfitárs. Jó kis traccsolást csaptak, s midőn honfiúi nosztalgiával a jó magyar s azok közt is a könnyű homoki borokat kezdték emlegetni, Tibikénk elsóhajtotta magát: „Bizony, bizony, sok víz lefolyik még addig az Elbán, míg hazaérek Kecskemétre ...” , — Hát maga kecskeméti? — Az ám. — Hol dolgozik? — A Petőfi Népe szerkesztőségében. És maga? —- Én meg a tervezőirodában . . . Egy emelettel feljebb. (Akkor még a városi tanácsházán volt a redakciónk.) S ezt Lipcsében kellett tisztázni. . . Igen, csak az élet képes ilyen „parabo- lisztikus" helyzeteket teremteni. ... Az apró hírfejnyi szöveget megírtam ... S mennyi hasonló ajándékot hozott hosszú évek során Jóba Tibi! Hányszor várt íróasztalomon egy-egy mínu- szos hír, kiollózva valamelyik napilapból. Csacska kuriozitások, különleges, fura „újságok", melyekből — a tartalomtól, avagy az ihlet erejétől függően — humoros írások, krokik vagy legalább kopjócskák születtek. Tibor lopta oda nekem ezeket az apró „ollózato- kat", s ha feltupírozva viszontlátta őket a lapban, elégedett mosollyal nyújtotta kezét. Az ő „kezdeményezése" után kaptam rá magam is, hogy rendszeresen, tartalmilag „kategorizálva", külön-külön borítékba gyűjtsék efféle furcsaságokról szóló kishíreket, mint mondjuk egy chicagói szemorvos felfedezéséről. Azt állapította meg a doki, hogy a versenylovaknak szemüvegre van szükségük, mert legtöbbjük messzelátó. Vagy az egyik amerikai egyetem vezetőségének rendelkezéséről, amellyel megtiltotta a diákoknak — a szakállviselést. Indoklásuk szerint egyetemista korban a szakállvi- selés bizonyos idegrendszeri zavarokra vezethető vissza ... És hasonlókról. No persze bőségesen szemelgetett Tibor barátunk bakikat is —főként saját lapunkból. Ezeket azonban csupán „alá- húzgatás" formájában, amolyan szé- gyellős kajánsággal mutatta be. Nem biztatott kipellengérezésükre. Meg volt még egy velem kapcsolatos felfedezése. Rájött, hogy a zsivaj szót következetesen, azaz esztendők során át mindig el-ipszilonnal — zsivaly-nak hozza az újság — az általam irt cikkekben. Ilyenkor jött, jött nevetve, kezében a széthajtott lappal, s fejcsóválva mondta. — Pistám, még a „ Villa negra’’-ban hívtam fel a figyelmedet először, hogy a zsivajt pontos j-vel kell írni . .. S látod, ne adj isten ... („ Villa negra’’: ma a „lordok háza" van a helyén.) — Nem létezik, hogy az eredeti kéziratban úgy volt!— kértem ki szinte, magamnak, mikor már sok évre rá ismétlődött a hiba. És közben megrovóan néztem szegény—sajnos most már szintén néhai gépírónö kollegénkra, Martomé Ilikére, mintha ő nem gépelte volna jól. No de Ilike is köztudottan karakánságig önérzetes munkatársunk volt, s nem hagyta annyiban a ránézve sértő, bár néma gyanúsítgatást. Volt úgy, hogy nem nyugodott addig, amíg föl nem kérettük a nyomdából az ominózus kéziratot. Az derült ki, hogy nem is ő, hanem én gépeltem le a cikket — öt évben ha egyszer történt meg, hogy őt kértem meg kézírásos karmolásom áttételére. Természetesen (?) az el-ipszilonos jé elkövetése is rajtam száradt. Őszintén mondom, hogy csak a legutóbbi időkben kapom magam rajta, hogy már megint zsivaly-t írtam zsivaj helyett. Ilyenkor aztán szélsebesen fogom a gépradírt, és —javítok .. . Úgy nézek fel a korrigálás után, mintha Jóba Tibi állna ott velem szemben, barátságosan bólogatva. Tóth István
