Petőfi Népe, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
művelődés Zsuga Sándor MUVESZPORTRE Hajdúnánáson született, 1950-ben. Érettségi után volt segédmunkás, fazekas, hórukkember, matróz, kertész — Közben — autodidakta módon — szobrászatot és festészetet tanult. Az első önálló kiállítását 1979-ben Párizsban rendezték. Majd Hollandia, s persze Magyarország kiállítótermeiben is bemutatkozott. Tíz éve tagja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának. 1985-től él és alkot Kecskeméten. „Zsuga Sándor alföldi festő. Ez ma nem származást, lakóhelyet, hanem művészi szemléletet jelent. .. Festészete egyaránt táplálkozik a paraszti naiv és a klasszikus alföldifestészetből. Hatott rá a nemzetközi hiper realizmus; korszerűbbé, eszközeiben hatásosabbá, tuda- tosabbá tette festői formanyelvét, anélkül azonban, hogy alfoldiségét gyengítette volna” — irta Pogány Gábor művészettörténész. • Zsuga Sándor: Hazafelé „Reménytelen elvágyódás” — Nyolcesztendős voltam, amikor édesapám meghalt, s Berettyóújfaluba kerültem, intézetbe. Itt már elég sokat rajzoltam, festettem. De csak jóval később, a hajdúszoboszlói gimnáziumban gondoltam először arra, hogy a művészi pályát választom. Úgy érettségi táján, amikor, azt hiszem, minden fiatal eltűnődik azon, mi érdekli, foglalkoztatja leginkább, elhatároztam, hogy szobrász leszek, s felköltözöm Pestre, mert ott biztosan lesz alkalmam tanulni, így is történt. Az érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben elhelyezkedtem a főváros egyik építőipari vállalatánál segédmunkásnak. Egy különös véletlen folytán ismerkedtem meg a Czene családdal — Czene Bélával, Czene Gáborral, Hikádi Erzsébettel—, s azután rendszeresen jártam a műtermükbe, rengeteget tanultam tőlük. Sőt egy ideig náluk is laktam. A mai napig őket vallom mestereimnek. Közben beiratkoztam a Dési Huber Képzőművészeti Körbe, ahol öt évig tanultam szobrászától, s készültem a főiskolai felvételire. Nem sikerült. A második nekifutás után feladtam, s jó tíz éve, hogy félre is tettem a vésőt, az ecset kedvéért... — Igyekeztem mindig olyan munkát találni, amely legkevésbé korlátoz abban, hogy minél többet festhessek, viszont a megélhetéshez elég anyagi lehetőséget kínál. Egy alkalommal — ezt ugyancsak a Czene családnak köszönhetem — külföldi képkereskedők megvásároltak néhány festményemet. S nem sokkal később már bemutatkozhattam a Galerie Sin’ Paora kiállítótermében, Párizsban. 1979-ben költöztem Leninvá- rosba, ahol elvállaltam a helyi Derkovits Művelődési Központ felnőtt, illetve gyermek képző- művészeti körének vezetését. Küzdelmek, vívódások, tanulságok, eredmények ... — Nem volt hiány egyikből sem, az itt töltött hat esztendő során. Amikor tanít az ember, rákényszerül arra, hogy újra meg újra átgondoljon, elemezzen technikai és szemléletbeli dolgokat egyaránt. Vagyis közben én is sokat tanultam... — 1982-ben volt egy kiállításom Kecskeméten. Akkor ismertem meg közelebbről ezt a várost. Tetszett. A hangulata, az itt élő emberek mentalitása, s a környező táj egyaránt megragadó volt. Vagyis nem sokat tétováztam, amikor új otthon után néztem. És nem is bántam meg. Nekem az Alföld mindig sokat jelentett, s gondolom, ez a festményeimen is érződik. Ezt leírtam egyszer az önéletrajzomban. Felolvasok belőle néhány mondatot: „Ösztönösen tiszteltem és tisztelem a természetet, félelemmel és nem kevés csodálattal figyelem az alföldi embert, a tanya világát. S a tanya — amely tulajdonképpen abszurditás, hiszen a szabad, nyilt térben sajátos bezártságával az élet egy valós síkjának gátja is lesz — úgy tűnik, már végképp behálózta mindennapjaimat. Igyekezetemmel úrrá szeretnék lenni a rossz értelemben vett lokálpatriotizmusomon, s képeimen a sok emberre jellemző reménytelen elvágyódás általánosságát próbálom megjeleníteni. Képeimen az ember és a természet — illetve a magam viszonya és kritikája a természethez — mindig főszerepet kap. Szeretném tudni, hogy mások akaiják-e átvenni, felismerni ezeket a szociográfikus hangulatelemeket, s emlékeikkel ütköztetni, kulturális autonómiájukkal a magukévá tenni ? ...” Lehet valaki nagyszerű nonfiguratív festő, meggyőződésem, hogy csak igen kevesekhez tud szólni a művészetével. Nekem mindig az ellenkezője volt a célom. Realistának tarSIMÁI MIHÁLY § MAKAY IDA Románc Dísztelenül mielőtt elmegyek e részeg hófalak mielőtt rámszakadnak egy hattyútollat adj felhőfehér szavakban azt a megírhatatlant azt a gyönyörűséget azt a szédületét Utoljára azt akarom. A dísztelen verset. A zengéstelen-rimtelent. Szeplőtlen-tisztát. Foszlott-kendőzetlent. Meztelen-tártat: boncasztalon halott. a rianás ha elzeng ha már túlnan leszek azzal a hattyútollal megírom majd neked 'S», 'MIBMHMMIBMRMiKBnBNHMMHHHHBMi — ahogy ez a bolond robbanószerkezet a szívem lüktetett érted percenként tízezer évet Titokba zárt mégis. Fölfoghatatlan: Elemek végső, fénylő rendjét. A szót. — Mely az Isten ajkain vacog. * tom magam, bár ez nagyon tág fogalom. A legvadabb absztrakt képzőművészre is igaz lehet. Mert nemcsak a technika, a forma, hanem a mondanivaló, a tartalom is meghatározza a realitásokat. Én például vallom, hogy nem tanyákat, fákat festek, azok egyszerűen csak közismert eszközök, hogy egy-egy hangulatot, érzést, gondolatot képileg megfogalmazhassak. S ezek az emberben lappanga- nak, érlelődnek vagy háborog- nak hetekig, hónapokig, olykor évekig, s amikor vászonra kerülnek a fák, bokrok, tanyák, általában nem is hasonlítanak az eredetihez. A magyarázat egyszerű: más dolog másolni és más komponálni . . . Sokan segítettek, sokfélét tanulhattam, de a festészet titkainak többségét magamnak kellett — és kell — felfedeznem. A színhatásoktól a formai megoldásokig, a különböző technikai fogásokig keserves az út, ha autodidaktaként játja be az ember. De valószínűleg megvannak ennek is az előnyei, a buktatók, időt rabló holtvágányok mellett. Csak így még nagyobb megszállottsággal, eltökéltséggel kell párosulnia az alkotómunkának, különben nem lehet kitartóan szembenézni a megújuló művészi problémákkal, nehézségekkel, vagyis nem lehet önerőből leküzdeni azokat. Holott ez az, amit mindig vállalni kell. Ahogy a múltat és jelenlegi önmagunkat is... (Zsuga Sándor festményeiből február 12-én délután fél ötkor nyílik kiállítás az Erdei Ferenc Művelődési Központban.) Koloh Elek • Zsuga Sándor. Szindbid
