Petőfi Népe, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
Albumunk főszereplője ezúttal műszaki ember. Mit tagadjam, nem volt könnyű beszélgetőpartnert találnom. Pontosabban: akadt néhány jelölt, de nem vállalták a nyilvános szereplést. Amikor telefonon felhívtam Füzesi Pált, a Duna—Tisza Közi Állami Építőipari Vállalat műszaki fejlesztési osztályának vezetőjét, az első percekben ő sem kecsegtetett nagy reményekkel. Azután mégis leültünk beszélgetni. • Füzesi Pál 1981-bcn tanulmányúton járt Finnországban. A repülőgépen hányó László műszaki igazgató és az azóta már elhunyt Berta László vállalkozási főosztályvezető társaságában örökítette meg a fotós. n Mottóm: mindig magasabbra rr — Néhány kollégája határozottan elutasított. Nem tudom, ebből általánosíthatok-e, hogy a műszaki értelmiségiek nem szeretik a nyilvánosságot? — Van benne igazság! Csendben, észrevétlenül szeretünk dolgozni. Az eredmények önmagukért beszélnek. Tudja, a mi tevékenységünk nemigen hasonlítható más alkotómunkához. A találmányok, újítások megvalósítása soha nem egy emberen múlik, általában kisebb közösségek, teamek érdeme. Különösen akkor érvényes ez a kijelentés, ha a kivitelezésre gondolunk, mi, műszaki fejlesztők. Az ötlet önmagában nem sokat ér. Komoly tervezés, kísérletezés előzi meg a végleges megvalósítást, s ez bizony sokszor éveket vesz igénybe. Osztályunkon mérnökök, technikusok, műszaki rajzolók, adminisztrátorok dolgoznak. A vállalat műszaki fejlesztésén túl a már meglévő technológiák további „karbantartása”, folyamatos tervezése, továbbfejlesztése, különféle műszaki vélemények készítése is a mi feladatunk. Ezeken kívül elengedhetetlennek tartjuk, hogy a minőségre figyeljünk. — Hogyan lesz az ötletből valóság? —Az élet veti fel a problémákat, . amelyeket nekünk kell megoldani. Megfogalmazzuk az elképzeléseinket, kijelöljük a legfontosabb tennivalókat, amelyekkel érdemes foglalkozni és érdemes rájuk pénzt áldozni. Ha ezeket a vállalat vezetősége jóváhagyja, akkor bekerülnek a műszaki fejlesztés éves tervébe, határidők, várható költségek megjelölésével. Persze, menetközben is szembesülünk gondokkal. Vannak nagy horderejű fejlesztések, amelyek külföldi vonatkozásban is jelentősek. Például a szálerősíteses beton témakörében jelentős eredményeket mondhatunk magunkénak már eddig is. Ez nagy lehetőséget rejt magában^ Visszatérve a kérdésére, sokszor több év megy rá az ötlet megvalósitásá- ra. Az ugyancsak igaz, hogy soha sincs tovább már nem fejleszthető megoldás, lényegében egy újítás sem tekinthető véglegesnek, befejezettnek. A sikerig igen rögös az út, türelem, kitartás szükséges hozzá. A vállalatnak első számú érdeke, hogy minél eredményesebb legyen a fejlesztőmunka, főképp akkor, ha az anyagi biztonság nem a legnagyobb. S bizony, ellendrukkerek is akadnak ... — Sikerek és kudarcok kísérik az életüket? — Igen . . . Nem mindegyik elképzelésünk, ötletünk lesz sikeres, van amelyik elvetél, s kárba vész a munka, a pénz. Erre számítani kell. Szerencsére, ez elég ritkán fordul elő, ami biztatást ad számunkra, és bizalmat jelent velünk szemben. — Miért választotta a műszaki pályát? — Páhiban születtem, Csengődön teltek a gyermekéveim. Akkoriban sokféle szakmáról álmodoztam. Egyszer utat építettek a környékünkön. Csodáltam az útépítők munkáját, ott sündörögtem körülöttük. Ettől kezdve már csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy mérnök legyek. A véletlen úgy hozta, hogy valóban általános mérnök lett belőlem. Igaz, amikor Kiskunhalason befejeztem a középiskolát, a műszaki egyetem mezőgazdasági gépészmérnöki karára jelentkeztem, de oda helyhiány miatt nem vettek fel, viszont a mérnöki karon elkezdhettem a tanulmányaimat. Az út-, vasút-, alagútépítő szakra specializálódtam. Tehát megvalósult a gyerekkori álmom . . . 1962-ben kaptam, diplomát és Kecskemétre, az Állami Építőipari Vállaláthoz kerültem. Jól emlékszem még az első önálló feladatomra, megbíztak a gabonatárház létrehozásával. 1963- ban megnősültem. Miután a lakásunk Budapesten volt, oda költöztem. Akkoriban épült a Tiszai Vegyi Kombinát, ott kaptam feladatokat, majd a kiskörei vízlépcsőnél. Sok tekintetben csodálatos munkák voltak ezek, örültem, hogy részese lehettem e jelentős beruházásoknak. Bár nem kis áldozatot követelt tőlem az ingázás, hiszen csak a hétvégéket tölthettem együtt a családdal. Ez ma is így van. Itt lakom a munkásszállón, hétfőn jövök Kecskemétre, pénteken pedig utazom haza Pestre. — Leninváros és Kisköre után ismét Kecskemét lett pályájának állomása. — Visszahívtak. 1970-ben jöttem újból a vállalathoz. Azóta a műszaki fejlesztésben dolgozom. Az osztály vezetését tavaly vettem át. — Milyen feladatok vártak önre a hetvenes években? — Miután Kecskemét is gazdagodott házgyárral, észrevehetően megnövekedett a paneles • Portré az egyetemi évekből. • Ágota, Gábor és Katalin. Füzesi Pál gyermekei 1971-ben. • A kecskeméti újítások egyike a résalapozás. A kép az első házgyári épületek munkálatain készült, a hetvenes évek közepén. építkezés a városban. Meg kellett teremteni a műszaki bázist. Arra gondolok, hogy az épületek alapozása ne kubikolással, hanem — haladva a fejlődéssel — sokkal korszerűbb módszerekkel történjen. A résalapozást ekkor alkalmaztuk először. Tíz- tizenkét méterre ástunk le gépek segítségével. Viszont ez az eljárás nagyon sok betont igényelt. Az anyagtakarékosságbol kiindulva jöttünk rá a mikrocölö- pözésre, amit a hetvenes évek közepén vezettünk be. A gyorsabb ütemű építkezés érdekében is lépéseket kellett tenni. A házgyári épületek alatti fogadószint fémzsaluzati rendszerét előregyártott elemek váltották fel, a BÁCSBIND pedig a betonacéltoldást oldotta meg. Sorolhatnám még tovább, hogy mennyi újítást tudhatunk magunkénak. Hadd mellőzzem, hiszen ezek túlságosan szakmai- jellegűek. Mintegy harminc találmány részese, kezdeményezője vagyok. — Mennyire tölti ki az életét a munkája, a szakmája? — Nyilvánvalóan összefügg az életmódommal, hogy a nap túlnyomó részében a szakmám kerül előtérbe. Már említettem, hogy a családom Budapesten él. A munkaidő után is műszaki dolgokkal foglalkozom, az estéket, az éjszakákat az alkotásra tartogatom. A szakmai leírásokat mindig itt készítem el. Nem járok szórakozni, nem nézek tévét. Semmi nem vonja el a figyelmemet. Ez az állapot tizenhét éve tart... — Mit szól mindehhez a család? — Úgy érzem, nem kerülnek hátrányba azért, mert vidéken dolgozom. Feleségem a háztartást vezeti, mindent megtesz a gyerekekért. Ágota másodéves bölcsészhallgató, Gábor az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolára jár, Katalin pedig érettségi előtt áll. Hogy kitartok a Dutép mellett? Abban az is szerepet játszik, hogy kellő anyagi hátteret tudok teremteni a családomnak. S talán még ennél is fontosabb: ä műszaki fejlesztés olyan tevékenység, hogy ha elkezdi az ember ezt a pályát, kirajzolódnak a témakörök, nem lehet egykönnyen hátat fordítani. Képletesen szólva, ha elszórom a magokat, lehet, hogy csak évek múltán kelnek ki, s további esztendőket kell várni, amíg a termés jelentkezik. A Dutépnél lehetővé tették, hogy azt csináljam, amit a legjobban szeretek, ami igazán érdekel. Az alkotómunka volt mindig is a legnagyobb vágyam. Azt azért nem mondhatom, hogy elégedett vagyok, mert a fejlesztőmérnök soha sem lehet az. Mottóm: mindig magasabbra ... * Már-már elköszönök Füzesi Páltól, amikor még megkérdezem: mi maradt ki a beszélgetésből, ami nem került szóba, de fontosnak tartaná elmondani. Felsorolhatná elismeréseit, a találmányaiért, újításaiért járó arany fokozatokat, de arra kér, ettől tekintsünk el. (Megint a műszakiak szerénysége!) Említi, hogy szenvedélyesen szereti a filozófiát. Izgatja az EMBERI JELENSÉG, honnan jöttünk, hol van a helyünk, hová tartunk? Igen, érthető. A gondolkodó ember a műszaki élet bonyolult, ám mégis precíz, determinált világában igyekszik eligazodni, rendet teremteni. Ehhez egy kicsit filozófusnak is kell lenni... Borzák Tibor
