Petőfi Népe, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-26 / 48. szám
4 • PETŐI I NÉPE • 1987. február 2«. TÁRLATNAPLÓ Zsuga Sándor az Alföldről, közelebbről a szabadságharcos hagyományú Hajdúnánásról indult életútjára 1950-ben. Ifjúkora „szindbádos” kanyargásokkal Budapestre, majd Leninvá- rosba vitte. A gyermekkorától eltérő környezetben azonban nem talált igazán magára és a 80-as évek elején Kecskeméten telepedett le. Jó időben, mert csak a századfordulón volt a jelenlegihez hasonló kedvező társadalmi környezet a művészet számára ebben a városban. Az Erdei Ferenc Művelődési Központban a napokban megnyílt kiállítás is bizonyítja: Zsuga Sándor- festőművész számára is kedvező alkotói feltételeket nyújtott Kecskemét. A tárlat átfogja ugyan a kiállító művész eddigi alkotói pályájának utóbbi tíz évét, hangsúllyal azonban — és igen helyesen — a művek többsége az utóbbi néhány év termését képviseli. A kiállított festmények a tár- latlátogató számára első rátekin- tésre is világossá teszik, hogy alkotójuk munkásságának középpontjában az ember és a természet kapcsolata áll, mely sajnos soha nem volt ennyire időszerű és gonddal teli, mint éppen napjainkban. Ezt legközvetlenebbül a természettel állandó kapcsolatban lévő tanyai ember által fejezte ki a művész. Egyéni kifejezési módja két forrásból, egyrészt a kortársi törekvések közül a hipperrea- lizmusból, másrészt a klasszikus hagyomány lírai, realista megfogalmazásából táplálkozik. A pályaív kezdeti szakaszában a hipernealizmus hideg, tárgyias, részben elidegenítő, hűvösen leltározó hatása érezhető. Az utóbbi évek termésében viszont a puhább, gyöngédebb. meditativ, lírai megjelenítés felé mozdult el Zsuga Sándor. Mindez jól érzékelhető az önálló címekkel (Egyszer volt, hol v.em volt. Odüsszeusz. Szindbád) kiállított, de a rendezés által is egybeszerkesztett triptichonon. Az előtér kemény, tárgyias fogalmazásával, a háttér oldott testisége kéDez ellenpontozott hatást. A drótkerítés , plasztikusHONISMERET — HELYTÖRTÉNET Lírai, meditativ megjelenítés EGYSZER VOLT. HOL NEM VOLT sága, anyagszerűsége és a háttér árnyalati finomsága jó példája ennek az egyéni kifejezésbeli „együttélésnek”. E művek kifejezően tolmácsolják a tanyai lét nehézségét, ennek a megjelenítettekbeni tudatát, az elvágyódást és a mégis maradást, a magára hagyottság és az értelmes lét kettősségét. Némi re- zignációval bár, de érezzük a horatiusi „Boldog, ki távol áll...” életérzést. Tájképeiben az Alföld lényegét a föld és ég egységében és ennek az egységnek a hangsúlyozásában alkotja meg. A szokásostól eltérően, nemcsak a horizonton találkoztatja ezt a két elemet, hanem az előtér gazdag, plasztikus göröngy—fűszál szövetébe helyezi a tócsák égtükröző kékjét. Ez a föld—ég jelké. pen túl elvont értéket hordozó képépítő elem is. Szívesen alkalmazza kompozíciós elemként a lombtalan fák gallyainak rajzi szövevényét. Az alföldi festészet élő klasszikusánál, Kurucz D. Istvánnál is találkozunk ilyen megoldással, de Zsuga Sándornál kubisztiku- sabb, keményebb ez az ágszö- y*t. Téli tájain érezzük leginkább a líra, az atmoszférikus hatás teremtésének törekvését. Babits Halovány téli rajzának soraira rímelnek „puha csendességükkel” e művei. (Reméljük, a finom atmoszférikus hatásokért a jövőben sem mond le az ösz- szetettebb, mélyebb gondolatiságról.) Varjas téli képében is érzékelhető, hogy lényegében megtalálja helyét a világban. Van Gogh tragikus, vészjóslóan kavargó és Kohán a bekövetkezett tragédiát kifejező lelőtt varjai helyett nála a szálló, lebegő madarak könnyed képépítő elemekként teszik változatossá, mozgalmassá a tél fehérségét. A természettel közvetlen kapcsolatban álló figurái az együttélésben relatív vigasztalást is nyernek. A zártabb terekben az épületek által körülhatárolt környezetben a szürke szín dominanciája és az árnyékok jelképi- sége által is a hétköznapi lét monotóniája, kényszerpályája kerül előtérbe. Ugyancsak a munkában eltöltött élet fáradtsága, elnyűttsége, esendősége jellemzi egész alakos portréit. Érdekes összevetésre és szinte önkéntelen gondolattársításra késztet bennünket a kiállítás Kecskemét ismert festőművésze, Bozsó János munkásságát felidézve. Ezek közelebb állnak az alföldi festészet Tornyai—Kosztka hagyományához, erőteljese^ expresszívek, koloritjuk szélesebb ívű és élénkebb. Ügy gondoljuk azonban, hogy mindkét megközelítés lehetséges. Ugyanaz g világ, az alföldi táj, a benne élő ember Zsuga Sándor által történt megfogalmazásával is gazdagabbá, sokszínűbbé válik. Bemutatkozása megalapozza azt a reményünket, hogy Zsuga Sándor otthonra lelt Kecskeméten. (A kiállítást március 5-éiig tekinthetik meg az érdeklődők, a művelődési központban.) Dömötör János Mio Játékvárak Bács-Kiskunban László Aniikó megyei útitörőel- ndk vezetésével az elmúlt napokban tekintette át a Játékvár-akció helyzetét a megbízóét ós felként „várkapitányok” egy csoportja. A Magyar Úttörők Szövetségének Onszágos Tanácsa által még 1986 derekán meghirdetett közösségi játéksorozat tulajdonképpen felöleli az általános iskolai gyermekkuilitúra sziinJte valamennyi területét. Az új akcióval kapcsolatos tennivalók, s egyáltalán ennek értelmezése többnyire azért okoztak gondot (az információik szerint nemcsak megyénkben), mert úgy tűnt, a már korábban is folyt, jól bevált, vagy éppen megújuló könyvbarát, természetjáró, múzeumi, rádió®, bábjátékos és né- pijáték-gyűjtő stb. tevékenységek csak új „címkát” kapnak, s tartalmuk alakulását az akció maga bem befolyásol jál. Az ajánlott közösségi játékok között még olyan ós akadt, amelyiknek a témája és címe rövid időn belül máts- és másfelek éppen jelent meg az úttörőmozgalom központtá lapjaiban („Egyiszer volt, hogy ős volt?”, ". ..hol nem volt”). Így válóban új „játékváraik” nagyszámú megalakulásáról jelenleg még nem beszélhetünk. A kecskeméti Szórakaténusz- ban megtartott eszmecsere a következőkre hívta fel a figyelmet: A játékvár-akciót, a széles körű közösségi játékok összefogásának újszerű kezdeményezését az úttö- rőcsalpatdk folyamatként értelmezzék. s ne miiinit a mozgalmi év egy kampányát. A lehetőség és igény szerint folytassák, illetve maguk válasszák ki azt az egykét játékformát, amelyben már eddig is eredménnyel tevékenykedtek. vagy a jövőben tevékenykedni kívánnak. A játékokban részt vevő útiiörőközösségsik vegyék fel a kapcsolatot a területükön! működő közművelődési ,'Intézményeikkel. (múzeum, levéltár, könyvtár, művelődési házak és otthonok). A megyei úttörőelnökség vállal! ja, hogy szélesebb körben terjeszti a „Barátunk a könyv” és a Magyar Rádiió „Kenguru” programsorozatához készült. valamint a megye népi já- tékhagyomániyait feltáró kecskeméti és kiskőrösi módszertani anyagokat, illetve az önállóani kidolgozott. máscik érdeklődésére is számat tiaiifó játékos forgatókönyveket. A Katona József Színház tagozataként működő „Ciróka” Bábszínház nem csupán produkciók létrehozásában és bemutatásában. hanem a gyermakközönség f cgi'a' k ozás -.Size r vezéséb en és báb- csoportok felkészítésében is közreműködik. Az ..Úttörőélet 1984— 88” c. kiadvány útmutatásai alapján a megyei úttörőelnökség, a Bács-Kislkium Megyei Népművészeti Egyesület és a Szórakaté- nusz Játékmúzeum a tavaszi hónapokban felihívást tesz közzé a játszóterek fejlesztése és a pihenőparkok gondozása érdekében, 'A játékvár-akció megyei bázisainak listáját és minden új kezdeményezést ligyeksziik a bizottság minél szélesebb körben megismertetni K. V. J. a A magyar közoktatás történetét vizsgálva érdekes irat került a kezembe. Egy 1927-ből származó jegyzőkönyv, amely a bácsbokodi római katolikus elemi népiskolában készült, abból az alkalomból, hogy tanfelügyelő látogatta meg az intézményt. Ekkor Bácsbokod község hat tantermes iskolával rendelkezett, ahol hat tanító dolgozott. Az ilyen jellegű adottságuk mesz- sze jobb volt, mint az akkori bajai járás többi oktatási intézményének. Ezért is maradt ki az ezt megelőző évek tanterem- és iskolafejlesztési programjából. A három nyelvet beszélő lakosság alapvetően jól gondoskodott gyermekeinek iskoláztatásáról. Fél évszázaddal ezelőtt a tan- felügyelő elismerően szólt bácsbokodi látogatása során az iskola tisztaságáról, rendjéről, az épület állapotáról. Bár e téma kapcsán javasolta, hogy az épületben lévő ..árnyékszéket” szüntessék meg, és az iskolaépülettől távolabb, az udvarba telepítsék át. Ugyancsak tanácsolta, hogy BÁCSBOKOD ISKOLÁJÁBAN TÖRTÉNT Mit látott tanfelügyelő? a „tantermek szellőztetésére a tanítók nagyobb gonddal ügyeljenek”. E bölcs figyelmeztetés mögött azt is érdemes feltárni, hogy a tantermekbe hány gyereket ültettek le. A már idézett jegyzőkönyv ezt is tartalmazza. Az adatok sok mindent mutatnak. A többi között azt is, hogy a jobb gazdasági és természeti adottságok között élő községben is igen nagy volt a tanulók évközi lemorzsolódása. Másrészt: az első osztályt megkezdett tanulóknak még a fele sem jutott el a'hatodik osztály béfejezéséig. Ugyanakkor a tanításon való rendszeres részvétei >s több kívánnivalót hagyott maga után. Az iskolába látogató tanfelügyelő fontosnak tartotta a tanulók egészséges életre nevelését. Erre utal a jegyzőkönyv egyik önálló fejezete : „A tanító kötelessége a reá bízott gyermekek egészségére vigyázni. A gyermekek az iskolában ne igyanak, mert az ivópohár ragályos betegségek terjesztője lehet. A gyermek inkább szomjazzék.” (Megjegyzés: sajátos követelmény az egészség óvása szempontjából!) A tanítók számára az előzőeken túl még egyéb feladatok megvalósítását is előírta a tan- felügyelő. Ezek között kiemelten fontosnak tekintette a takarékosságra való nevelést. Ma már, fél évszázad távlatából tudjuk, hogy az 1920-as évek közepe nem túl sok jóval látta el a magyar falut, a lakosságot. Így érthető, hogy ez a nevelési feladat mind nemzeti, mind családi érdekeket is kifejezett. Molnár János Sokszoknyában a popszakmában Lassan egy esztendeje, hogy a veres- egyházi asz- szonykórus — 40 és 70 év közötti tisztes családanyák — a Z’ZI-labor- ral berobbant a hazai popszakmába. A zenekar új hangzást és szokatlan ötletet keresve gondolt arra, hogy egy népdalkórussal lépjen színpadra. A MaVERESEGYHÁZÁTÖL A VILÁGHÍRIG gyár Rádió a sok aranyéremmel kitüntetett, a rádióban is gyakorta hallható veresegyházi asszonyokat javasolta. A faluban meglepetéssel fogadták ugyan a Z’ZI jelentkezését, de nem utasították el. Így történt, hogy a kórus a próbáin nemcsak a népzenei repertoárt gyakorolta, hanem például az átütő sikert hozó Rolling Stones-szám paródiáját is. A művelődési házban, a kórus próbájának helyszínén csupán Kardos István kórusvezetőt talál om. — Közbejött egy váratlan fotózás — mentegetőzik. — Nagyon elfoglaltak az utóbbi időben. Koncertek, próbák, filmfelvételek. És közben a népdalt sem hanyagolják el. Bár az utóbbi időben annyi támadást kaptunk ... Amíg üldögélek a veresegyházi művelődési ház halijában a bejáratot figyelve, minden ajtónyitáskor arra várok, hogy hímzett zsebkendőjüket lobogtatva, vidám énekszóval belejtenek az asszonyok. Se kendő, se énekszó, se aprózó táncléptek. Este fél hét tájban hatalmas bőrönd jelenik meg az ajtóban, utána egy fáradt asszony, újabb bőrönd, . ■ : Mii tKJ<V«ISVR iföt iújabb tá^ka,. újy^b • Fá^adtak, éhesek, elgyötörtek. Réggel hétkor indultaik Pestre, még enni sem tudtak egész nap. Elgyötörtek és enyhén szólva nem fogadják lelkesedéssel a hírt, hogy újra be kell öltözniük. Ennek ellenére az ifjúsági ház egyik termében hozzákezdenek az átváltozáshoz. A bőröndökből ropogósra keményített, gondosan összehajtogatott kellékek kerülnek elő. Számolom, hány alsószoknya kerül egy asszonyra, a hatodiknál föladom. — Szerették azelőtt a popzenét? — kockáztatom meg az igen sablonos kérdést. — Jaj, dehogyis — kiabálják kórusban, majd egymás szavába vágva. — Ha meghallottam, már tekertem is tovább a rádió gombját... ha meg a tévében láttam, még a szobából is kifordultam ... Úgy sértette a fülemet, hogy még ... — És most? — Ez is jó zene — válaszolják. — Hangosabb. Ezt a nagy hangerőt máig se szoktuk meg igazán, de hát a popzenét így hallgatják. Szeretjük most már ezt a zenét is. Csak ne lenne olyan fárasztó! — Mit szól a család? — Tetszik nekik, meg büszkék is ránk. A munka pedig megvár otthon, ^z sajnos nem szalad el. Különösén, ?az unokáknak dagad a metlük'. Mindegyik Z’ZÍ-lemezt kért, már amelyiknek még nincs meg. Eközben a jól öltözött, dolgozó nők matyókendős, főkötős asszonyokká lesznek. A zöld rakott szoknya mellett döntenek — a hatalmas bőröndökben több aljat is visznek —, mint mondják, a fekete-fehér képeken az jobban mutat majd. — Profik — mondja az együttes vezetője, Janicsák István. —- Pedig nálunk nem mindennapi á hajtás. Hat órát buszozni például Nyíregyházára, és hajnalra hazaérni, nem semmisig. Olykor hetente többször is. Bírják az iramot, nincs semmi gond a színpadon, pedig nagyon oda kell figyelni. Pontos koreográfiája van az egésznek. Kemények ezek az asszonyok, különösen egymáshoz. Rövid próba következik, inkább csak a fotós kedvéért. Lobog a hímzett zsebkendő, fejhangon szól a dal. Jócskán elmúlt este kilenc, gyorsan búcsúzunk és indulunk haza. Némelyik asszony, aki közel lakik, az utcai ruhát rakja bőröndbe. Elmenőben még látom, hogy egyikük söprűt fog, és takarítani kezdi a termet. M. K. Z uhan az első kapa föld. Iszonyatos hang száll föl onnan lentről; szinte beletántorodik. A koporsó a maga anyagnyelvén a legtömörebb tömörséggel rezgi: porból lettünk, porrá leszünk. Ilyen félelmetesen egyszerű az egész ... Pár napja még ott ült az öreg tüzér ágyánál a százkilencesben. Fogta a kezét, gyöngéden próbálgatta a béna újjakat kiegyenesíteni; csak begörbültek, mint ha most is a szerszám nyelét szorítanák. Homlokát a vasrácsnak támasztva várta, szálljon már el a kábulat, térjen magához az apja. Kétszer áftt meg a mentőautó az alvégi ház előtt. Először tizenhat éve vitték apját kórházba. Akkor is trombózissal. Ö épp katona volt. Csak tíz nap múlva telefonálták meg neki, hogy mi történt. Egy májusi estén, már takarodó után. A parancsnokai kivallatták, < „fineszesen” közelítve a témához, hátha csak a család trükkje az egész, hogy egy napra hazaengedjék. A barátja mindjárt hozta volna motorral, de arról szó sem lehetett. „Lássák be az elvtársak, hogy nem lehet” — hajtogatta az ütegparancsnok. Megfogadta, ha már nem találja életben az apját — úgy adták át az üzenetet, mintha a baj aznap érte volna —, egy egész tárral enged a vadbaromba, ha visszajön. Tudhatta volna azaz állat, hogy az embernek mit jelent az apja ... Csak másnap délben ért a kórházba. Az apja bénán feküdt. A gyógyszerek egyszer engedték kinyílni a szemét, míg nála volt. Nem jött ki hang a száján, de a szeme szólt, hogy megismerte. S hogy most már minden rendben, mert a fia mellette van, ezután már csakis győzni lehet... tüzér halála Amikor a kórházból hazahozták, lépten-nyomon sírva fakadt; engedjék őt megdögleni inkább, mint hogy iaz ágyat nyomja. A béna jobb felén először a hüvelykujját tudta megmozdítani, egy centire oda és vissza. Ez volt a jele, hogy az élet lassan visszatér a végtagjaiba. E gyik nap még vígan ment föl a padlásra a százkilós, zsákkal a vállán, a másik nap ott fehérlett a ház előtt a félelmetes autó. Nem akarta elfogadni a maradék életet. Ezért állt talpra végül, igaz, csak úgy másfél lábra. Betartotta, amit az orvos előírt, tornázott, ahogy ő, az öreg tüzér mondta: csuklózott. De mindez kevés lett volna számára a létezéshez. Hiába vették körül szeretettel, türelemmel, nem ízlett az étel, a beszéd, semmi a világon. Hiányzott neki a munka. Hiányzott a fanyar illatú fűzvessző, amiből életében ezer és ezer kosarat font. Ez volt minden, amihez értett. Ilyesmiért nem szoktak emlékművet állítani a főtéren ... Tizenhárom éves korától maga kereste a kenyerét. A kosárgyárban szövődött szerelmük anyával, akit a szegénység ugyancsak korán tett felnőtté. Több mint fél évszázadon át kitartottak egymás mellett. Inkább csak a rosszban, az jutott makik. Az öreg tüzér sok részletben öt évet húzott le a had-. seregben a háború előtt és alatt. „Te sógor csak szanitéc voltál” — vágott oda gyakran Imre bácsinak, amikor kedvenc témájuk, a katonáskodás szóba jött. Ki tudja hányszor elmesélte, mikor merre járt, milyen lovai voltak. S hogy minden egyes bevonulás mekkora csapás volt az életükre. Azt azért mindig büszkén emlegette, hogy amikor karddal az oldalán hazajött a faluba szabadságra, milyen nyalka legény volt. A fiú sokszor nézegette otthon a sárguló fényképet, amely még fiatalon mutatja apját, anyját; az esküvőjük napján. Milyenek voltak, amikor ő még nem ismerhette őket? Milyenek voltak ifjan, boldogan? Mert ő gyereklkorábain örökösen gondterheltnek, fáradtnak látta őjcet. Szép pár nézett rá a képről. Apján az a fényes szárú csizma volt, amelyiket gyerekkorában a végrehajtó le akart foglalni. Az az átkozott juttatott föld volt az oka: nincstelenekként kaptak tíz holdat, aztán meg úgy kezelték őket, mint a népnyúzó kulákokat. Ha a fűzvessző nincs, fölkopik az álluk. Az öreg tüzér egyik nap, amikor anya nem volt otthon, bevonszolta a konyhába a kaspadot. T alált kinn egy ruháskosár-feneket, válogatott hozzá karónak, patkónak, berakásnak való vesszőt, és hozzáfogott a fonáshoz. Bal kezével hajlítgatta, vezetgette az engedetlen fehér szálakat, a jobbal csak csapkodni tudott a fonatra, hogy sűrűsödjék, ahogy kell. Ezzel a kezével a kanalat többé már nem tudta megfogni, de még tizenöt évig dolgozott vele. Tavaly nyáron még kapált a kertben. Ha nem vigyázott eléggé, elesett. Ilyenkor anya behívott valakit az utcáról, hogy segítse fölemelni. De másnap újra kiment a szőlősorok közé. A rácsos oldalú kórházi ágy mellett ült még pár napja, s fogta a kezét. Sokat dolgozott őérte. Maga előtt látta, amint apja a konyha egyik sarkában zöldkosarat fon. Anyja a másik sarokban feneket készít a következőhöz. Hosszú a vessző, a hegye az asztalt csapkodja, s rajta a füzeteit, könyveit, amelyekből tanul. Este van. A petróleum- lámpát az asztal távolabbik végére állították, nehogy a vessző eltörje rajta az üveget. r ' U jaibb meg újabb kapa föld zúdul a sírba. A tisz- teletes a föltámadásról énekel... Eszébe jut, hogyan tért haza az apja a fogságból, háborúból negyvenöt őszén. Olyan sokszor mesélték el neki, hogy szentül hiszi, ő maga is emlékszik a jelenetre. Ott ül a konyha küszöbén és egy papírra firkál, alig múlt kétéves. Így találja az apja, aki már egy éve nem látta, nem tudott a családjáról semmit, mert a levelek sehol sem érték utói. „Mit csinálsz, fiam?” — kérdi, és leguggol hozzá. „írok apákámnak levelet” — feleli ő az idegennek. A rongyos katona szíve ebbe majd belereped, fölkapja, a feje fölé emeli. Tudja már, őt ide hazavárták! És határtalan erőt érez magában, mintha nem szenvedte volna végig a háború száz poklát. öreg tüzér, hová szállt el ez az erő, rázd le magadról a rögöket!... A. Tóth Sándor t
