Petőfi Népe, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

művelődés Mecénás kerestetik! Kedvenc szórakozásom: régi fényképek közt kutatni. Egy-egy megőrzött, régi pillanat sokat mond a korról, történelemről és az emberekről. Gyűjteményemben ku­tatva gyakran kezembe kerül egy különös kép. Színpadi jelenetet áb­rázol. A Csárdáskirálynő izsáki premierjén készült. A nagyestélyis hölgyek között hiába keresem Honthy Hannát vagy a frakkos, ci- linderes, parókás urak között Fele­ki Kamillt, Rátonyit vagy a Lata- bárokat... A fotográfián a helyi földművesszövetkezet fiataljai azo­nosíthatók. ők mutatták be sok tu­catszor s mindig sikerrel Kálmán Imre nagyoperettjét. Ha saját szememmel nem látnám a jókedvű kereskedőket, pénztáros­lányokat, nem is nagyon hinném, hogy volt, lehetett ilyen még né­hány évtizede... Azt már a kora­beli sajtóból tudom, hogy nemcsak ott, a borairól híres községben, ha­nem szerte az országban számos fa­luban játszotta a „helyi munkás színház” a zenés színműveket, ope­retteket ... Felnőttek amatőr színháza ma­napság már szinte elképzelhetetlen, bár az öntevékeny teátrumoknak nagy hagyományai vannak hazánk­ban. Más ma a világ! Mostanra csak néhány megszállott diák vál­lalkozik az ilyen jellegű közös mun­kálkodásra. A hatvanas években hagyták el az idősebbek a színpa­dot, s adták át helyüket az irodalmi színpadokban tevékenykedő ifjak­nak. Az évtized végén szinte berob­bant az utódok önkifejező színhá­za; amely művészi eszközökkel iga­zi közéleti fórumot is teremtett. Magával hozott ez orientációs problémákat. Itt-ott ideológiai za­varok is keletkeztek, de nem ez volt a jellemző. Az amatőr színjátszás­nak ebben a „nagy” korszakában — a nem dicsérhető „elfiatalodás” ellenére —jelentős közösségi művé­szi értékek születtek. Máig tulaj­donképpen ehhez a szakaszhoz méijük mindazt, ami azóta történt. És mi is történt valóban? Sok­sok csatavesztés, s kevés előrehala­dás! Mára rendkívül lecsökkent az amatőr művészeti mozgalomban tevékenykedők száma. Megyénk­ben — egy időben itt volt az ország egyik legfontosabb színjátszó bázi­sa — ma a korábbinak hatoda, ti­zennyolc—húsz, többségében isko­lai csoport működik. Művelődési házak már csak elvétve támogatnak csoportokat. - Városokban még akad egy-egy, de a falusi színjátszás teljesen visszaszorult. A száraz adatok különösebb meglepetést nem okoznak. Az vi­szont már furcsa," hogy tudomá­nyos elemzések a hanyatlás fő okát abban vélik, hogy az amatőr szín­játszás iránt csökkent az érdeklő­dés: nincs rá igény — mondják! Té­ves megközelítés. Nem mindegy ugyanis, hogy valójában kinek az érdeklődése csökkent. Azoké-e, akik csinálnák, vagy azoké, akik a pénzt, a szereplés lehetőségét nyújt­ják számukra. Szerintem az utóbbi­aké. Ma százszor is meggondolják az intézmények irányítói, hogy fel­vállalják-e az öntevékeny alkotók támogatását. Emelkedtek a költsé­gek! Alig akad olyan megszállott rendező, aki három- vagy ötszáz forintért hetente kétszer fiatalok felkészítésével foglalkozzék. Töb­bet pedig — például ezer forintot — csak képesítés birtokában fizet­nek a tanárnak. A csekélyke plusz­ért viszont kevesen vállalják a tan­folyamra járást, a tanulást, a vizs­gázást ... Drága a jelmezek, kellé­kek bérleti, kölcsönzési dija is. Min­dezeket tetézik a szállítás és az utaz­tatás költségei, amelyek a fenntar­tókra, vendéglátókra elviselhetetlen terheket rónak. Az úgynevezett egyéb költségek elszámolása is igen bonyolult. Ha például egy csoport- vezető kólával köszönti föl egy fesz­tiválon jól szereplő csoportját, min­den tagnak külön nyugtán kell iga­zolnia (személyi számmal, lakcím­mel, anyja nevével stb.), hogy való­ban elfogyasztotta az italt. Fokozatosan romló pénzügyi fel­tételek; arányvesztés a tiszteletdijak kiszámításánál; az ifjúság egyre ér­zékelhetőbb passzivitása; lelkes me­cénások, tehetséges rendezők hiá­nya; — ime a diagnózis. Mi a teendő? A legfontosabb: nem feladni! Az okokat kutatva, meg kell találni a változtatás lehető­ségeit. Ehhez természetesen néhány új vagy korszerűsített jogszabályra is szükség lenne. Például, hogy a vál­lalkozások teret kapjanak amatőr színházaknál. Közismert, hogy a magyar vidék színházínséggel küsz­ködik. Nincsenek tájoló truppok, igényes előadásokkal faluzó együt­tesek, Jó lenne, ha a mostani űrt vég­re valami értékes töltené be. Kelle­nének színvonalas produkciókkal tájoló együttesek, akiket megilletne utazási, szállítási díjkedvezmény, támogatás a jelmez- és a kellékköl­csönzésnél. Véleményem szerint már a jó gyermekdarabokkal is megélnének azok, akik ezzel — még ha diákok csinálnák is — komolyan foglalkoznak. Vagyis ne tegyük „ad acta” az ügyet. A néhány működő, lelkes művé­szeti közösség az elmúlt évtizedben is bizonyította: az amatörizmus ko­moly közművelődési missziót tölt be társadalmunkban. Megkérdője­lezni tehát nem e mozgalmat, in­kább a mai szemléletet szükséges. Mecénás kerestetik! Farkas P. József Két hét volt még karácsonyig, mégis sikerült ünnepi han­gulatot teremtenie orv. Boros Imrénének. Mesélt a hajdani szokásokról, a betlehemezőkről, a családi körről, a készülő­désről. ízesen beszélt és olyannyira hangulatosan, hogy szin­te magam előtt láttam a kicsiny szoba ünnepi fényét, pompá­ját, a finom falatokkal megrakott asztalt, hallottam a kö­szöntők rigmusait és egy pillanatra elkápráztatták szememet a karácsonyfa díszei. Baján, a Határ utcában él özv. Boros Imréné, aki hosszú esztendőkön át ké­szített agyagfigurákat a fenyőfa alá. Bárányokat, juhászokat, szarvasokat, egyéb kicsiny formákat és betlehemet. Hónapokkal megelőzte az ünnepet, a tetszetős darabokkal mindig elballa­gott a bajai piacra, hogy gazdára lelje­nek portékái. Hajdani hagyomány őr­zője ő. Mára egy kicsit fáradt. Az idén nem vállalkozott „az agyagozásra”, hi­szen legalább három-négyszáz figurát kellett volna megformálnia. Megunta az állandó civakodást is a piacon ...' — Mik ezek, kérdezgették állandóan a piackezelők, és el akartak küldeni! — mondja dühösen Erzsi néni. Aztán belenyugodtak, hiszen Baján más nem foglalkozott ilyesmivel. Pedig régebben meg konkurencia is volt! A „tiszta szoba” szekrénye mélyéről előkerül egy fehér doboz, benne több karácsonyt megért figurák lapulnak. Ezek Erzsi néni édesapjának keze nyo­mát őrzik. Tőle leste el a titkokat. Va­lamikor nagyméretű betlehemet is ké­szítettek, meg torony is ágaskodott a tetején. A fényt viharlámpa adta. Az istálló jászolában kis Jézus feküdt, Má­ria, József vigyázott rá, ott voltak a ásztorok, az angyalok is, állatfigurák özött. Agyagból. —! Ma már nem becsülik az ilyesmit, igaz? Egykoron a betlehemmel házról házra járták. Bekopogtak az ablakon: szabad-e betlehemezni? Baján élt egy törvény: a fel végiek nem mehettek az alvégre és fordítva. Minek mondjam el raeket, érdekli ez magát? Egészen más világban éltünk, a kényelemnek, a jó­létnek nyoma sem volt. Legalábbis a mi családunknak kijutott a rosszból. Egy ideig Pécsett laktunk, 1914-ben költöz­tünk vissza Bajára. Azt jósolták az is­merősök, ott sok bajunk lesz. Igazuk lett. Varrónőnek tanultam, de egy idő után abbahagytam. Felmentem Pestre. Céltalanul kószáltam az utcán, míg­nem a vásárcsarnok niellett megláttam egy virágüzletet, az ablakban felirattal: „Tanulólányt felveszünk!” Bementem, jelentkeztem. Tizenkét esztendőt töl­töttem abban az üzletben... 1935-ben jöttem ismét'haza Bajára. Goromba férjet kaptam, ivott, szórakozott, pedig jó szakmája volt: szobafestő. Édes­apám unszolására mentem hozzá, két gyerekéről is nekem kellett gondoskod­nom. Dolgoztam, de'az uram csak nem tért jobb belátásra, válás lett a vége. Erzsi néni úgy idézi fel ezeket^ mint­ha csak most történtek volna. Második házassága jól sikerült. Hajóvezető fia­talember lett a párja, helyes, jóravaló embernek jellemzi. Később őt is elvesz­tette. Erzsi néni a háborúban vöröske­resztes‘ápolónő volt, büszkén mutatja az ezt dokumentáló iratokat, jelvényt. A közelmúltban magas elismerést ka­• Agyag­figurák, állatkák, melyek még Erzsi néni édesapjának keze nyomát őrzik. (Straszer András felvételei) 0 „—Mikezek? — kérdezgették a piacon." Vm i pott volna, de nem tudott elmenni az ünnepségre. Azóta sem keresték fel, nem hívták, így azt gondolja, más ke­zekbe került az a jutalom. Bosszantja a dolog, hagyjuk is, nem akar erről többet beszélni. A régi karácsonyok hangulata érde­kelne. Már harmadszor terelem a be­szélgetést erre a témára, de valahogy mindig más választ kapok. Aztán tö­mören csak ennyit mond: — Milyenek lettek volna? Szépek! Az ünnepek előtt lázasan készülőd­tek, kenyeret, kalácsot sütöttek. A ház­ban több generáció élt együtt, a kará­csony estét családi körben töltötték el. Az öregek, a fiatalok körbeállták a fe­nyőfát, dalokat énekeltek, ajándékokat adtak egymásnak. Névnapokat kö­szöntöttek. Éjfélkor misére mentek. Utána került az asztalra a kocso­nya ... Reggelig már nem volt érdemes afudni, addig kártyáztak, beszélgettek a meleg szobában. Nyugodtan, béké­sen peregtek az ünnepnapok. Szaloncukor, díszek, mézesbábok, szalaggal átkötött piros „cseresznye”, dió, csillagszóró virított a fenyőn. A fa alatt pedig betlehem, agyagfigurák ál­lottak. Ajándékok? Mindenki kapott valamit, érdemeset, hasznosat. Nem úgy, mint ma, amikor a szeretet mérté­ket lassan forintban mérik. — Hallgattam a rádióban a játékról szóló műsort — adja tudtomra Erzsi néni. — Arról diskuráltak, hogy a gye­rekek nem tudnak játszani a játékok­kal. Pedig némelyik egy vagyonba ke­rül! Mutatok magának valamit. Ezzel a kis köcsöggel a névnapomon ajándé­koztak meg. Tessék, lepereg róla az ezüst máz... Hát ilyenek a játékok is, hazaviszik a boltból és jó, ha néhány napig megy a kisautó. Régen nem vol­tak szemfényvesztő játékok, csodama­sinák. A lányok babát kaptak, azzal a különbséggel, hogy a nagyobbaknak természetesebb baba járt. Mivel a csa­ládban én voltam a kisebb lány, nekem kisebb baba jutott. Persze, hogy bosz- szantott a dolog, mérgembén kiteker­tem a nyakát... A nyolcvankét esztendős Erzsi nénit bárki megirigyelhetné. Ennyi idősen is frissen emlékezik a régmúltra, fiatalo­san mozog, állandóan tesz-vesz a ház köriil. Mar bánja, hogy az idén‘nem látott munkához, nem készített agyag­figurákat. „Kárpótlásul” elmeséli, ho­gyan formálódtak — és remélhetőleg még formálódnak! — a tenyérnyi állat­kák, alakok. —Először fehér agyagos földet ho­zok a közeli Koppanyból. Az apró mészkőszemcséket kiszedem, csak az­után lehet beáztatni, gyúrni. Megfor­málom az alakokát, majd fél óráig szá­radni hagyom. Szikkadas után kicsi fa­pálcikákból lábakat, füleket szúrok az agyagfigurába. Kétszer teszem mészbe, hogy minél fehérebb legyen. Díszítő­elemként vattát, színes papírt haszná­lok, a szemet, a szájat ecsettel festem. Ennyi az egész... Börzék Tibor---------------------------j_________________:___________t M ŰVÉSZPORTRÉ Vinczellér Imre Baján született, 1953-ban. Qe kalocsainak vallja ma­gát, hiszen ebben a városban élt mindig, s ide kötődik a családja is több nemzedéken át. Környezete, gyer­mekkora a művészetek iránti vonzalmának erős gyöke­rei. Miiidössze 16 éves volt, amikor a helyi I. István Gimnáziumban kiállítást rendeztek képeiből. Érettségi után felvették a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Fő­iskola rajz—földrajz szakára. Miután megkapta tanári diplomáját, a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol Patay László és Bráda Tibor voltak a mesterei. Az < első jelentősebb önálló kiállítását Kalocsán rendezték, 1976-ban. Azóta a megye megannyi városában, sőt országhatárainkon kívül is megismerhették alkotásait. Festményei megtalálhatók .osztrák, német, ausztrál és svéd gyűjtők tulajdonában, de Cziffra György zongora- művész senlisi kápolnájában is. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának 1984-tŐI tagja. 1981-ben és az idén a Bács-Kiskun Me­gyei Tanács művészeti ösztöndíjasa volt, tavaly a Szoci­alista Kultúráért elismerésben részesült. Tizenöt éven át tanított, ma már azonban csak a festészetnek él. Természet- és szellemi műemlékvédelem Vinczellér Imre képei nem kia­bálnak rá szemlélőjükre. Nem pukkadozik a polgár pannóit lát­ván, nem verejtékezik a sznobok homloka sem, s az igazi művészet- barátot mégis megtorpanásra, el­tűnődésre ragadtatja festményei- vél. Egy-egy szín megannyi árnya­lata uralja képeit — a zöld és a barna különösen gyakori —, s a realisztikus és szürrealisztikus ele­mek furcsa keveredésében. távoli titkokról és napjaink életérzéseiről egyaránt mesélnek vásznai. Mesél­nek halkan, szinte suttogón, s mintha valami sajátos hangulatot árasztó kísérőzene szólna aláfesté­sül e mesékhez. A harmónia, a lírai Vhangvétel” jellegzetes jegyei Vin­czellér festményeinek. S ha az emlí­tett jegyeket adekvát gondolatok­ra váltjuk, beléphetünk a termé­szetszeretet múlttisztelet dobogó­ján játszó, formálódó meditativ festői világába. Beléphetünk és to­vább meditálhatunk mindazon, amit szerelemnek, örömnek, csaló­dásnak, elesettségnek, félelemnek vagy sebzett lelkiismeretnek nevez­tek egy-két évszázada, s amit an­nak érzünk, nevezünk ma is. Fur­csa, sejtelmes világ ez, álomszerű színekkel, figurákkal, ugyanakkor mégis meglepően valóságos, mai. Azaz: emberi. — Ez a ház, ahol felnőttem, már a dédszüleimé volt. Nyaranta gyakran benépesült rokonokkal, akik között akadt író, költő, szob-> rász, művészettörténész ... Pél­dául az avantgarde törekvések egyik első hazai propagátora, He- vesy Iván, anyai-nagybátyám is többször megforault itt. Ahogy Kasselik László festő- és szobrász- művész is, aki példaképemmé válj művészként és emberként egy­aránt. Hat-hét évig rendszeresen jártam át ha?zá Paksra, a műter­mébe. Túlzás nélkül mondhatom, hogy tőle, illetve a családomtól in­díttatásként jóval többet kaptam a képzőművészet terén, mint az álta­lános és a középiskolától összesen.' — Másfél évtizedig tanítottam a tanárképző elvégzése után. Itt, Ka­locsán, az I. István Gimnáziumban és a Hunyadi János Kollégiumban. Igazi elhivatottságot sosem érez­tem a pedagógusi pálya iránt, de valamiből einem kellett. Vállal­tam, s végül is sok kedves emlékkel ajándékoztak meg az évek. Köz­ben lehetőségem nyílt szétnézni né­hány idegen országban. Tudod, a művészetszeretethez hasonlóan, az utazás is családi „betegség” ná­lunk. Volt egy geológus nagyné- ném, aki nyolcvanévesen még be­utazta Franciaországot — levéti csekélyke nyugdíja: — autóstop­pal. Engem is mindig vonzottak az idegen tájak, kultúrák. Már felke­restem Európa több nagy múzeu­mát, képtárát, s jártam Ausztráliá­ban is. Ha elindulok, a legfonto­sabb útravalónak a szakmai aláza­tot tartom a mai napig. — A letűnt századok művészete iránt erős a vonzalmam gyermek­korom óta, s ez törvényszerűen ér­ződik a képeimen. A múlt nagysze­rű értékeinek tisztelete, csodálata persze nem jelenti azt, hogy ma egy festő megfeledkezhet saját koráról, az őt körülvevő világról. De e ro­hanó század csörtető éveit élő em­berek életébe belopni'egy csöpp­nyit a korábbi századokra jellemző nyugalomból, harmóniából—szá­molóra ellenállhatatlan csábítás. Ha körbenézünk, hamar szembe­tűnik, mennyire háttérbe szorultak a lelki dolgok, az élet összefüggé­seit fontoló meditációk, mert az ilyesmire legfeljebb percei marad­nak napjaink emberenek. Nyugal­masabb, humánusabb, kiegyensú­lyozottabb világról szeretnek me­sélni, s ehhez kimeríthetetlen pél­datár a történelem, inspirálók a »régi alkotások, zeneművek, költe­mények, regények. A legutóbbi ki­állításomon — melyen a Liszt- és a Krúdy-sorozatomat mutattam be — ezt úgy fogalmazták meg a megnyitó beszédben, hogy egyfajta szellemi műemlékvédelmet is foly­tatok ... — Sosem voltam nagyvárosi tí­pus. Viszolygok a zűrzavartól, a divatoskodo harsány gesztusoktól, a nagyképű pózoktól... A termé­szet es a természetesség a legfonto­sabb, legyen szó környezetről vagy gondolkodásról. Nyáron a házunk kertje teljesen zöld, még egy har­sány színű virág sem zavarja har­monikus nyugalmát. Persze igazad van, könnyen áradozik ilyen kör­nyezetről az, aki egyszerűen bele­született. De ha nem élhetnék itt, inkább vennék egy régi tanyát, mint egy sokadik emeleti lakótele­pi lakást. Mert a természet, a nyu­galom saját belső egyensúlyom megtartása érdekében is létkérdés számomra. Az alkotáshoz olyan közeg kell, hogy az ember gondo­latai letisztulhassanak'... Hajlamos vagyok a begubózás- ra, de a jó közösségnek is hiányát érzem. Ezért járok szívesen alkotó- táborokbá, ezért örülök, ha tagja lehetek egy-egy hangulatos, jó tár­saságnak, vagy ha utazhatom. Mert az „egyensúlyhoz” ezek is kellenek... — Nőiért figuratívak az alkotá­saim? Úgy érzem, hogy több tar­talmi és érzelmi momentumot le­het közvetíteni így. Másrészt azt vallom, hogy a festészet ne legyen öncélú, a nonfiguratív alkotások­ban pedig van egy jó adag öncélú- ság is. De ha az egyetemes művé­szetet nézzük, könnyű megállapí­tani, hogy az absztrakt festészet már eljutott a leegyszerűsítés leg­végső határáig: az üres képkeretig, illetve a tiszta, fehér lapig. Hova tovább? S mindezek mellett, a vég­sőkig elvont művészet magában hordja a meglepetést, a megrökö- nyítest vagy olykor a megbotrán- koztatást. S ez az, amit legkevésbé akarok képeimmel. Ezért is szere­tem az úgynevezett alárendelt szí­neket, a füstszerű árnyalatokat, melyek kétségtelenül szürreális ha­tást keltenek, de hát az életnek is vannak enyhén misztikus, nehezen megfogható, megmagyarázható mozzanatai, jelenségei, s ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni csak azért, mert az inspiráció maga a természet, a teniiészetesség, vagy a történelmi példák aktualizálása. Végül is, több minden meghatá­rozza, hogy valaki milyen irányvo­nalat, milyen stílust követ, éppen ezéirt a leglényegesebb mindig a minőség marad szerintem... — Terveim? Nem vágyom más­ra a jövőt tekintve sem, csakhogy konszolidált körülmények között dolgozhassak. Sok hazai és külföl­di kiállításra kaptam meghívást. Remélem, mindegyiknek eleget tu­dok majd tenni. Legközelebb már­ciusban, a Kecskeméti Tavaszi Na­pok rendezvénysorozaton, az SZMT művelődési központjában tárják közszemlére képeimet. A jö­vőben több pannót szeretnék feste­ni, s jobban elmélyülni a portréfes­tészet új lehetőségeinek, megoldá­sainak kutatásában. A Liszt- és a Krúdy-sorozat után, újakon gon­dolkodom. Tervekből soha nincs hiány... Koloh Elek • Vinczellér Imre: Krúdy­életképek (XIV.) Agyagfigurák a fenyőfa alatt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents