Petőfi Népe, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-01 / 231. szám
« • PETŐFI NÉPE • 1986. október 1. BEMUTATÓ: CSÜTÖRTÖKÖN Jóízűt beszélgettem Horváth Jenő színész-rendezővel. .Gyorsan megtaláltuk érdeklődésünk közös nevezőit. Évtizedek óta tudom, hogy a magyar színházi élet egyik eredeti, skatulyázhatatlan, vibráló szellemiségű egyénisége, de csak most ülhetünk szemtől szemben. Rendezéseinek túlnyomó többségét is csak örvendező beszámolókból, sajtókritikákból ismerem. Kettőből idézek a jó néhány sakatmondóan jellemző közül: Az 1974 májusában Szolnokon bemutatott Volpone-ről így írt Csík István: „Horváth Jenő rendezése sok ötlettel, nagyszerű megoldásokkal, de néhány kicsit erőltetett ivagy túlhajtott mozzanattal is gazdagította a játékot, egyértelműen érvényre juttatva a vaskos, reneszánsz izeket. Az egyes szereplők karakterét részletesen kidolgozott mozgásrendszerrel támasztotta alá. Egyetlen pillanatra sem tűrt üresjáratot: a mozdulatok, a gesztusok, a színpad különböző pontjain is egymásra rímelnek, a játék minden egyes jelenetben az egész színpadon folyik..Szintén a Tisza-parti városban rendezte Shakespeare remekművét, a Troillus és Cressida-t. A kritikus szerint: „Horváth Jenő rendezésében egy humanista előadást láttunk. Az emberi értékek, erények vesztésén ugyan nem siránkozik hosszan és unalmasan, de a háborúellenesség tapinthatóan ott van az előadásban”. Beszélgetés a Sybill rendezőjével Üldögélünk- az Aranyhomok presszójában,Jegy-egy pillantást vet közben a park őszbe hajló fáira, bokraira. Kedveli a természetet. Érkezésemig kertészeti szaklapot olvasgatott, s gondolatban dunántúli kiskertjében járt. Üjabbkori kis magyar színház- történetté kerekednek pályafutásának kérésemre fölidézett emlékei. Szerénységet, eleganciát tanult Abonyi Gézától, egyik tanárától, a légkörteremtés képességét a csodált XJray Tivadartól, a mesterség, a szakma tudásának tiszteletét a legjobbaktól. Mondják, a színház az ember- ismeret iskolája. Vélhetően jól tanult ebben a tanodában, meg az életiskolában az engem kicsit Németh Antalra emlékeztető bölcs, öregedő férfi. Nem sokkal a színházak államosítása után a debreceni élére állították, volt főrendező is. Szép szerepek kötik Miskolchoz, Pécshez. Volt úgy, hogy tucatnyi, kéttucatnyi feladatot kapott egy évadban. (Szíve mélyén kicsit sajnálja a mai fiatalokat, akiket a más műsorrend, olykor az egyéb elfoglaltságok kényszere megfoszt sok jó szerep önerősítő, te- hetségizmosító, egyéniséggazdagító, tapasztalatdúsító boldogságától.) Szívesen dolgozott Kaposvárott, Győrött Gáti György igazgatóval,. Pécsett a Ferivel, azaz Lendvay Ferenccel. Gyönyörű éveket töltött Szolnokon Székely Gábor új szellemű, a korszerű művészetekre érzékeny társulatával. Maga is fontos részese volt — mint az idézett kritikák is tanúsítják — a honi szinházkultú- rát pezsdítő vállalkozásnak. Emlékezetes sikerű volt két évtizede kecskeméti Kaukázusi krétaköre. Magam sem tudom, hogy irigyeljem, vagy sajnáljam mostani feladatáért: ő rendezi az évadnyitó operettet, a Sybillt. Hajdanán a vidéki színházak hétköznapjainak tartották a gyakran sablonosán színpadra állított kaptafa-operettelőadá- sokat. Ünnepnek számított a becsvágyó színészek és némely közönségréteg számára egy-egy dráma próbatétele. Hirtelen-ha- marjában azonban nem is tudom, mikor volt utoljára Kecskeméten efféle hétköznap. Aligha kell tartani a közönség érdektelenségétől ! A népszerű Ra- dó Vilmos örökös tagnak igaza van: kiéheztek a nézők az operettre. A szezonkezdés is fölcsigázza a várakozást, különösen a Kecskeméten kialakult helyzetben: vajon mit tud, mivel kínál bennünket az új együttes. Az ezerszínű muzsikájú Sybill méltatása nevetséges szószaporítás lenne. Csak annyit: még az Operaházban is bemutatták. Talán azért diadalmaskodott öt világrészben, mert az ifjú komponista elkerülte a nemzetközi operettközhelyeket. A gondok sem lebecsülhetők. Százan és százan emlékeznek még Kecskeméten a Galambos Erzsi, Csajányi György, Karizs Béla, Gyólay Viktória, Medgyesi Mária, Juhász Pál, majd Sas József és mások nevével minősített zenés-táncos előadásokra, Seregi László káprázatos rendezéseire, Szőke István felejthetetlen Luxemburg grófjára. Kérdéses: ilyen rövid idő alatt sikerül-e mégoly tapasztalt és igényes rendezőnek egységes, a tömegáruvá silányult operett álságaitól, olcsó modorosságaitól óvakodó, öt- feledten, jókedvűen játszó együttest formálnia? Egyik-másik művész most próbálkozik ezzel a műfajjal. Horváth Jenő tehetsége mellett mindenképpen bízhatunk a jóhírű új karmester (Kézdi Zoltán Pál) által irányított, itt szokatlanul nagy létszámú zenekarban, a látványos díszletek és jelmezek szépségében, (Zeke Edit ötletes, szép mimikái), a sikert nagyon-nagyon áhító színészekben is. Közülük — elnézést a többiektől — most csak arra a Magyar Máriára hivatkozom, akit annak idején oly fájó szívvel búcsúztattak Kecskeméten. A mostani Nagyhercegnőről joggal mondták: „elbűvölő jelenség, finoman és stílusosan játszik, énekel”. Heltai Nándor • Petőfi Sándor: TŐI világ Borsos Miklós könyvillusztrációi Borsos Miklós legkiválóbb szobrászaink egyike, reneszánsz egyéniség. Nagyszerű és sokoldalú életmű sorakozik mögötte. Kőbe, bronzba, márványba faragja figuráit, bronzból érmeket formáz, irodalmi igénnyel ír könyvet, naplót. Alkotótársként illusztrál. Az idén, augusztusban töltötte be nyolcvanadik életévét. Talán ez adta az indítékot, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban kiállítást rendezzenek, Borsos Miklós könyvillusztrációi címmel. A 240 rajz, s a könyvtár állományából mellé helyezett illusztrált könyvek méltón reprezentálják a hatalmas életmű eme kicsi, de teljes értékű szeletét. A kiállítás november 16-ig látható. • Babits Mihályt Erato. Az erotikus világköltészet remekel. Ovidius: Nyárt ftát U ■ - I „Érdemes nagy nevelőinkre újra és újra figyelni..É Nyilatkozik a megyei ének-zene szakos vezető szaktanácsadó • A személyiségfejlesztés pótolhatatlan eszköze... ellenek az ünnepek! ■ A rendezvények, megemlékezések, a közvélemény elé tárják egy szőkébb közösség, mozgalom örömeit, gondjait, terveit; közös gondolkodásra késztetnek. Október 1-jén a Zenei Világnapon elsősorban nagy örökségünk a Bartók és Kodály által kidolgozott korszerű metodika mai állapotának ügyei juthatnak eszünkbe. Hogyan látja zenei nevelésünk mindennapjait a gyakorló tanár? Milyen törekvésekre hívja fel. a figyelmet az iskolák tucatjait látogató, kollégáit segítő, órák százait elemző nagy tapasztalaid pedagógus? Ä többi között ezekre a kérdésekre kértünk választ Péli Győ- zőnétől, megyénk ének-zene szakos vezető szakta- 11 nácsadójától. — Zenei nevelésünk mostoha sorsáról — a tényleges eredmények elismerése mellett — már korábban is sok szó esett. Beszéltek róla többször is a képviselők az országgyűlés kulturális bizottságában és másutt. A Magyar Kodály Társaság 1985-ben azonban már drámai hangú felszólítást tett közzé, amit valahogy így summázhatnánk: végveszélyben a Kodály-örökség. Bács-Kiskun iskoláiban is ilyen elszomorító a helyzet? — Sajnos nem' jobb, igaz nem is rosszabb, mint bárhol másutt az országban. Persze azt, hogy a gondok és bajok túlnőnek a szűkebb szakmai berkeken, hogy nagyjaink hagyatékát nem a kívánalmaknak és az ígéreteknek megfelelően ápoljuk, nem a mesterről elnevezett társaság fedezte fel. Az érzelmi nevelés válsága ma szinte minden területen érezteti hatását. A művészek, politikusok, pedagógusok tavalyi felhívása értók-, sőt nemzetmentési szándékkal született. Napjainkban ugyanis nemcsak a zene, hanem minden igényes művészet csatavesztéséről beszélhetünk. Sokan a „kinek mihez van kedve, azt csinálja” megnyerő jelszavával zsákutcába kívánjál: terelni az értékcentrikus művészeti nevelés ügyét. Pedig művészet- és oktatás- politikánk az „ahogy esik úgy puffan” megoldásoknál sokkalta értelmesebb feladatokat írt zászlajára. — Amíg Kodály élt, újra és újra kijárta a zene legyen mindenkié programnak a szükséges támogatást. Emlékezzünk például az akkori pénzügyminiszterhez írt 1962-es nyílt levelére. Lehet-e azt mondani, hogy Kodály halála volt a vízválasztó zenepedagógiánkban? — Kodály személyes jelenléte nagy erő volt. Sokat segített abban, hogy nemzetközileg elismert módszere hazánkban mindenütt zöld utat kapjon. Ha felvállalt egy ügyet — és nagyon sok ilyen volt —, az szinte már elintézett lett ezáltal. Ma sokkal nyíltabban beszélhetünk gondjainkról, mint az ő idejében, de sajnos legtöbbször minden marad a régiben. Ügy tűnik néha, szinte lehetetlen érvényt szerezni igazunknak. Kérem, foglalja össze azokat a problémákat, amelyek feltétlenül megoldásra várnak a közeljövőben. — Hadd kezdjem a .szakmával. Megyénkben a szakos pedagógusellátottság ötvenszázalékos. Vagyis a tanulók jelentős részét szakképzetlenek tanítják.. Előfordul — például Kunszentmiklóson —, hogy a gimnáziumban is csak ilyen nevelőt alkalmaznak. — Es a képzés területén? — Az óvónőképzőkben szerintem mégfelelő hangsúlyt kap a zenepedagógia. A tanítóképző főiskolákon viszont már úgy érzem, nem. A felvételinél például nem kizáró ok, ha valakinek nincs hallása, nem ismeri a kottát, vagy nem játszik hangszeren. Eredmény: az óvodából az általános iskolába kerülő, énekelni szerető gyermekek az ötödik osztályban már komolytalan időtöltésnek találják az énekórákat. — Milyen alappal kellene, hogy elhagyja a nyolcadik osztályt egy növendék? — A tantervi előírás: kottaolvasás és -írás, zeneművek művészettörténeti korszakok szerinti azonosítása ... — Ezzel szemben... — A tantervi előírást iskoláinkban — igen jóindulatúan számolva — csak ötvenszázalékosán tudják teljesíteni. Ennél is aggasztóbb, hogy a fiatalok úgy hagyják el az intézményt, hogy nem volt részük igazi zenei élményben. Nem hallottak például élő zenei koncertet, vagy operaelőadást. Ez a nagyabbik baj. Mert azok a szerencsések, akik ilyenben részesülnek, később sem zárják el a rádiót vagy a televíziót, ha operát vagy szimfonikusokat közvetítenek. Az ilyenek később a családi programokba is beillesztik a hangversenyt. — Az iskolai audiovizuális eszközök nem segíthetnek? — Ott, ahol rendszeresek a hangversenyek és méltán fontosnak találják a szakot, adnak arra is, hogy felszereléseik is megfelelőek legyenek. Ahol viszont nincs igazi rangja e munkának, megelégszenek á tíz-tizenkét éves, tűhibás, recsegő hangszóróid ilemfezjátszióklkafl, az agyonhasznált hanglemezekkel. — Hangszerek? — Iskoláinknak csak körülbelül tizedrészében van például zongora, sok közülük felhangolatlan, vagy olyan, amit másutt már kiselejteztek, mert alkalmatlan egyszerű művek előadására is. Vagyis, amelyen játszani a gyermekek hallása elleni vétek. — Es ha kikerül a nebuló az általános iskolából? — Ez egy elszomorító téma! Manapság a katonafiatalok a menetelés gyakorlásánál többet énekelnek, mint a gimnazistáink. A szakközépiskolákban és a szakmunkásképző intézetekben pedig nincs is zenei nevelés. Egyszerűen érthetetlen: a munkásosztály jövendő, új és újabb generációit miért kell megfosztani az énektől. — Eddig iskolai keretekben gondolkodtunk. Ez az intézmény azonban hű tükre a társadalomnak. Biztosan hallotta már, hogy ha énekből kap rossz jegyet a gyerek, az otthon bocsánatos bűnnek számít. Ez a szülők ítélete... — Ördögi kör... A szülő azért ítéli el, mert nem kapott megfelelő indíttatást az iskolában; a gyermek azért, mert a szülő nem serkenti kellőképpen. A baj szerintem az, hogy a kulturális irányítás berkeiben sem találják igazán fontosnak a Kodály- örökség ápolását. — A zene embergazdagító áldásait tehát egyre kevesebben élvezhetik... — Sajnos, valóban e nemkívánatos állapot felé haladunk. Akik ismerik, szeretik az opuszokat, akik tudják, hogy a személyiségfejlesztés pótolhatatlan eszköze a zenei nevelés, azok mindent megtesznek azért, hogy részelhessenek e kincsből. Mások csak legyintenek rá — arra, amit tulajdonképpen nem Is ismernek. — Mit tehetnénk azért, hogy ezt a tendenciát visszaszoríthassuk? — Érdemes nagy nevelőinkre újra és újra figyelni. A korszerű nevelést nem kell kitalálni. Arra érdemesebb, mint már régen, rejtetten élőre: rátalálni. Figyeljünk jobban a bartóki, kodályi testamentumra. Nehogy úgy járjunk: a világ idejár tanulni zenepedagógiát, mi pedig elfelejtjük, mit akartak nagyjaink, mit szerettünk volna elérni mi. Farkas P. József F. TOTH PÁL: Nádirigó A gyereket úgy hozta be a rendőr a Itanácsházára. Szipogott még és arcán ijedelem játszott. Ma- szatos kis ábrázatából ragyogó szempár világított, $ bozontos üs. tökét csajlaszélű kalap fedte. Olyan tízéves forma lehetett, öregesen ráncolta a homlokát, is a szétmázolt könnyeket kezefejéről a fél lábszárig érő /rojtos szélű nadrágjába' törölte. Soványka volt az istenadta, és elhanyagolt külsejű, sarka repedezett, lábfején véres csíkok húzódtak. — A nádasban találtam . — mondta a rendőr kérdést sem várva —, vadkacsatojást szedett, azt eszegette. Már tegnap is láttam, de azt hittem, hogy csak valamelyik közeli tanyából koncsor gott el. Ma aztán gyanússá vált előttem. Behoztam, •gondoltam, itt majdcsak eligazítják a dolgát valahogy. Azt mondja, nem ierre a vidékre való. Többet nem bírtam kiszedni belőle. Biztosan elcsavargott hazulról. A titkár fáradtan nézett fel, miközben egy kimutatás rubrikáin motoszkált ideges újakkal. — Hagyja csak, majd csinálunk vele valamit. Nem rendőrségi ügy at. Nyugodtan elmehet. A frendőr még tétovázott egy darabig, majd, mint aki megtette ami tőle tellett, leltávozott. A titkár még babrált egy ideig az árkus papiroson, aztán félretolta a ceruzát, cigaretta után nyúlt, rágyújtott. A gyerek mohón szívta be a feléje áramló füstöt. — Tán dohányozni is szoktál? — vette észre az érdeklődést a hivatali ember, de nem volt szigorúság a .hangjában. — .Csák ritkán — válaszolt, a gyerek illendően, de szégyenkezés nélkül. — Adjak egy slukkot? — Hát, ha lenne szíves. — No, de csak két szippantást! A fiú nagyokat húzott a ciga. rettán. a titkár azonban hamarosan elvette tőle, s lelnyomta a hamutartóban. — Elég lesz most te... Hogy is hívnak? — Laci. — Másik neved nincs. — Hogyne volna, Szekeres Laci. — Meguntad otthon? — Nem otthon voltam. Egy nénike vigyázott rám. . Bántott? : — Dehogyis. Rendes néni volt az. Csak meghalt szegény. Elvitték a temetőbe. — És. téged otthagyták egyedül a házban. — A.. .sose találja ki. Elmon. dóm én, ha kíváncsi irá. Engem is el akartak vinni. Azt mondták, hogy lelencbe kerülök. Hát elszöktem útközben. Bebújtam a a nádasba. A gyerek kuncogott. — Kerestek egy darabig, de nem találtak. Jó alaposan elbújtam. — Ott is aludtál? — Hát persze. |Hol aludtam volna? Volt egy jó fűzfa, az alatt. — Nem féltél? — Ugyan mán... Csák a farkasoktól, de azok ilyenkor nin. csenek. A lelenctől inkább. Aztán kitört belőle a visszafojtott sírás. — Bácsi kérem, ugye nem visznek el a lelencbe? Én nem akarok oda menni. Inkább meghalok. Hüvpögött. az orrát törülhette az inge ujjába, s iköz ben a köny- nyeket is szétmázolta az arcán. A titkár nem szólt, csak eltolta maga alól a széket, ikaronfogta a gyereket és kivezette a mosdóba. A csap alá nyomkodta a fejét, törülközőt kerített valahonnan, és megdörzsöite vele a borzas kobakot. Egy törött nyelű fésű is akadt. — No, így már egészen másként nézel ki — dünnyögte, } s megint az irodába kisérte a fiút. Léültette az asztal mellé, aztán kiment valahová. Kis idő múlva egy tányért hozott, kenyér és szalonna, meg zöldpaprika volt rajta. Kinyitotta a bicskáját, azt is az étel mellé tette. — Egyél. — A gyerek falni kezdett, i — Lassabban hé, mert meg. árt — szólt rá az ember. — Igenis — mondta iá fiú, és lassított valamicskét. Amikor el. tolta az üres tányért, csak akkor szólalt meg a titkár. — Tudod te egyáltalán, hogy mi az a lelenc? Láttál olyat már közelről? — Még soha. De mondták. A nénike is mondta. A szegény gyerekeket viszik oda, Nagy fal. van körülötte, és nem jöhetnek ki onnan soha. — A titkár csóválta a fejét. — Hogy te milyen butaságokat beszélsz. Ninés is lelenc, elhiszed -e? — iHonnét tudja? . — Régen volt. Most nincs. Tudom. Nekem elhiheted. Hallgatott egy kicsit. aztán fojtottabb hangon mondta: — Én is voltam benne valamikor. Régen, nagyon régen. — Aztán magas fala volt ugye? És sárga... — Olyan, tényleg olyan. > ■ ' — Ki sem engedték? — Ritkán, csak ha jött valaki értem. — És most nincs? Igazán mondja ezt? — Hát persze. Nincs. Nem kell. A fiú kételkedve nézett az emberre, de az komolyan tekintett vissza rá. Aztán ő kezdett kérdezősködni, és a gyerek engedelme- . sen válaszolt. Csak az apjára emlékezett, anyja, úgy tudta, régebben meghalt. Van még egy kistestvére, de azt elvitték a háztól még pici korában. Az apjával lakott, aztán érte is eljöttek az idegenek. Akkor már egy másik asszony 'is volt odahaza. Sokszor megverte, bezárta a kamrába, a sötétbe. A veréstől nem félt, de a sötéttől igen. Apa- néha berúgott,' és olyankor goromba volt ő is. Laci nem sírt, amikor elvitték hazulról. Szabó néni, a gondozója sose bántotta. Csak hát meghalt szegény... Megint könnybélábhdt a szeme, aztán lassan ismét megnyugodott. i — Azt. mondja, hogy nincs lelenc? — Hát nem hiszed el? — az ember hangjában szemrehányás . csengett, • miiítha megbántották volna. ,— Csak . gyermekotthon van,-és az más. Szép, tiszta, rendesi. Játékok, virágok, tiszta ágynemű és ruházat, meg pajtások, füzetek és könyvek. Mondd, jártál te iskolába? — Persze. Két osztályt is. Amióta a néninél laktam. — Elmaradtál egy kicsit. De az nem baj. Okos fiúnak látszol, biztosan utoléred majd a többieket. Szeretsz .tanulni? — A képeket nagyon szeretem, meg az állatokat. A tanító bácsi azt mondta, hogy ügyes kezem van. Kifaragtam fából egy kiskutyát. Azt mondta rá, hogy olyan, mint az igazi, majdnem ugat... A titkár hunyorgott az ablakon át betűző napfényben, és sokáig méregette a fiút. Közben mélyeket lélegzett, miniha só. hajtana magában. A ceruzájáért nyúlt és firkálni kezdett. A fiú odasandított és elmosolyintot. ta magát. Egy kiskutyát formált az ábra, a kimutatások szélén. A kutya egy kicsit formátlan volt, a feje olyan volt, mint egy borjúé, s az egyik lábára sántikált, rövidre sikerült. Szerette volna kijavítani, majdnem odakapott a ceruzáért, de aztán elszégyellte magát, és visszahúzta a mozduló kezét. A titkár feleszmélt elmélázá. sából, iés mérgesen dörzsölte le a kutyát a papír széléről. De aztán ő is, elmosolyodott. Felállt, nyújtózott egyet, majd az ablakon bámult kifelé céltalanul. Egy kis töprengés után megszólalt: :— No, akkor most elkísérsz. Egyelőre hazaviszlek, aztán majd meglátjuk. Tudod, az asszonyok véleményére adni kell, pláne ha gyerekről van szó. Ezt te rr(ég nem érted, de hát majd megnősz .. . .. Átkarolta a fiú vállát, kiszólt a másik szobába, hogy ne keres, sék, s kiiuszkolta a gyereket az ajtón, miközben ezt morogta: — Gyere, te kis nádirigó! I
