Petőfi Népe, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

a • Petőfi Népe albuma Kecelen született, 1930. május 23-án — de mint mondja, a szülei tősgyökeres kalocsaiak. Édesapja bognár volt. Rajfai Sarolta tanító­képzőt végzett, majd 1950 és 1968 között a város környékén, kistele­püléseken, tanyán tanított. Három évig könyvtárban dolgozott Kalo­csán, majd 1972-től 1978-ig a Forrás versrovatának vezetője volt. Ezt követően a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, ahol főigazgatóként tevékenykedett 1983-ig. Cselekvő részt vállalt a közéletben, 1971-től a legutóbbi választásokig országgyűlési képviselőként ismertük, sőt — 1975-től 1980-ig az országgyűlés alelnökeként. Rajfai Sarolta számos nívódíj tulajdonosa; 1968-ban József Attila-, 1972-ben SZOT-díjat kapott. Jelenleg Kalocsán él. Betegségére való tekintettel korábban kérte nyugdíjaztatását. A megtartó szerelmek című regénye megjelenésre vár, s készül a Virág utca 4. lakóinak történeteivel is. Művei: Részeg virágzás — versek (1966); Egyszál magam — regény (1967) -4= dráma, bemutató Kecske­méten (1967); Diplomások — dráma, bemutató Kecs­keméten (1968)'-^- könyv (1969); Rugósoron — novel­lák (1971); Utolsó tét — dráma, bemutató Budapesten (1971) — könyv (1972); Morzsahegyek — regény (1974); Egyszeri kalandig novellák (1975); Ne félts, ne félj — versek (1975); Vasderes — dráma, bemutató Kecskeméten (1975)|§íkönyv (1977); Jöhetsz holnap is — regény (1978); Legyen krizantém — novellák (1979); Menekülők regény (1981); Föld, ember, folyó — regény (1983); Didergő ének —■ versek (1985). „FÉLTETT TITKOM IS VOLT1 é | /c i / 44 Csodaszép őszi napsütés. Muskátlik virítanak a teraszon. A kert rózsafái már elvirágzot- tak. Raffai Saroltát hallgatom. Egyetlen egy sort sem tudok rögzíteni noteszomban, a tollat sem vettem elő. Amit mesél: megdöbbentő. Igazából az olva­sóra sem tartozik. Csak annyi: gyógyíthatatlannak vélt beteg­ségére férje talált írt. Néhány esztendőnyi hallgatás után ma ismét regényt ír. A nyugalmat árasztó kalocsai otthonában. A szerződés alapján még az idén el kell készülnie vele. Éjszakái mennek rá, akkor alkot. Megígéri, a Petőfi Népe albu­mában közölt fényképekhez ő maga ír szöveget. Két nét múlva megkapom a fotókat, a sorokat. .A szerencse annyiban kerül el, hogy, régi-régi képei elvesz­tek. Az Új írás 1979 májusi szá­mában adta közre a megsárgult felvételeket — szüleiről, s ezek sem kerültek vissza hozzá. Pe­dig apjáról, anyjáról feltétlenül szeretne szólni albumunkban. Álljon itt egy részlet az Új írás­ból: „Ha szüléimre gondolok, anyámat a konyhában ügyesked­ni látom, vagy kalocsait hímezni az utcai ablak világosságában. Apámat a bognárműhelyben. Ma is érzem a gyalu alól kigöndörö­dő lenge, S az ácsszekercével ha­sogatott durvább, 'szálkás for­gács illatát. A furésípor puhasá­gát talpam alatt. Mértéktelenül szeretem a növényeket', legin­kább mégis a fákat. Ha mozdu­latlanságra kárhoztatnának, ta­lán elviselném azt is, föltéve, hogy legalább egyetlen fa állna ablakom előtt, melynek pezsdü- lését, bimbózását, kiteljesedését, őszi színeit, havas koronáját néz­hetném csupán." Nálam boldogabb fiatalasz- szony aligha volt széles e vilá­gon. Apámtól, anyámtól a vi­dámságra való hajlamot örö­költem leginkább — mindig, mindennek humoros oldalát láttam meg elsősorban. Féltett titkom is volt. Senki sem sejtette, de az éjszakákat meglopva rendszeresen írogat­tam már. „Tanultam, tanítottam, alig éltem. Sok órában dolgoztam, sok idő elszaladt a nekikészülő- dés alatt, ezerszám talált rám a hajnal, hogy egész éjszakán át olvastam, írtam. A könyvet nagyanyáimék is tisztelték, mindkét ágon mindenki szeretett olvasni. Fogalmazni se az iskola, hanem apám tanított engem. Anyám haragudott: nem engedte éjjel a szemem rontani. Férjem gyengéden fogott volna vissza — magammal vonszoltam öt. Legalább úgy érti az irodalmat, mint a kémiát, matematikát, ugyanakkor én se a kémiát, se a matematikát." (Új írás) Egy felvétel Úszódról — a felhőtlen boldogság éveiből. Gyeremekeink kamaszkor­ban. Ekkor már verskötetem, re­gényem, drámám is volt. Nagyon szerettük egymást," s noha teljes óraszámban tanítot­tam, igen sokat voltunk együtt. Szépek voltunk, fiatalok, egészségesek, boldogok — mint soha'többé azután. . Férjem. Betegségben, jóban, rossz­ban ... mindig együtt, minden­ben együtt. Inkább az ő érdeme, mint az enyém. Tisztelem, becsülöm. Halálo­mig adósa vagyok. „Pályámon minden lépést együtt tett meg velem, noha ele­inte megpróbált lebeszélni az iro­gatásról. És mert én fiatalon kü­lönösen szertelen voltam minden­ben, következetesen és~tántorít- hatatlanul, 3—4 órákat aludtam akkortájt. A fürdőszobában volt egy sarok, ahol kisszéken üldö­gélve, ölemben tartóit füzetbeír­tam. Ez a szokásom megmaradt, ma is nagyméretű füzetbe fogal­mazok meg először mindent, csak éppen a legutóbbi években íróasztalhoz kényszerültem: ne­héz már lekuporodnom. Vagy felállnom nehéz? Azt hiszem, ez is, az is. Nehéz már az élet." (Új írás) Sokat utaztunk, több életre való élményt szereztünk. De Kuba? Havanna csodálatos. Az északnyugati. tengerpart­tól eljutottunk a délkeletiig: ez a felvétel Santiago de Cubaban készült. Téli verófényben. Mon­szunesőben áztunk. , Fidel Castro külön engedé­lyével megnézhettük Heming­way házát — kivételesen szeren­csénk volt. Soha nem feredem. A sors különös ajándékakép­pen a hazafelé úton Marquez- zel, a később Nobel-díjat kapott íróval találkoztam a repülőgé­pen. Aztán egy nap Madridban. Plaza Major, El Prado. , Felejthetetlen. „Nem jártam keresztül-kasul be a világot, jónéhány országba, eljutottam, más földrészre is. Mindegyik felé nagy várakozás­sal indultam, s minden esetben alig vártam, hogy hazamehes­sünk végre. Hogy melyik út nyújtott nagy élményt, melyik csak látványt, más kérdés. Itthon a legszebb, a legjobb, nem tud­nék máshol élni, s minél többet látok a világból, annál inkább így érzem. De mindenütt minden látnivalót megnéztem, fölkeres­tem, talpaltam, ha kellejt, szinte az összeroskadásig.„ _(Új írás) Az országgyűlés — ki tudja, hányadik — ülésszakán. Ma már bevallhatom, nagyon nem szerettem ezt a munkát, bár né­hány ügyben szerencsével tal­paltam. (Solti rádió-adó, ho- mokmégyi tévérelé ... A kisebb eredményekre az érintett közsé­gek talán emlékeznek még.) Érdekesebb, ami nem sike­rült. S főleg, miért nem sikerült. Egyszer talán erről sem lesz ér­dektelen szólni. Néhány hozzánk látogató parlamenti delegáció gazdájá­nak lenni az én tisztemmé is lett. Valamennyi vendégünk közül a legbűbájosabb, legkedvesebb ez a török férfi volt. Ők szentül hiszik, hogy <testvérnép va­gyunk, s ma is boldogabbak és szerencsésebbek lennénk egy hazában. Bármint szemlélik is a törté­nelmet, az igazság az, hogy nem lehetett nem szeretni őket. Három unokánk: Eszter, Ta­más, Zoltán. A jövő. Könyvtárra való fotóm van, az egész életünk. Ezek a legkedvesebbek mégis. Raffai Sarolta albuma. Ked­ves pillanatok, kedves képek. „Ennyi az egész” — írta az Új írásban, pályája emlékezetében. Talán ma, 1986 őszén ismét megkérdezné, amit akkor: „Em­lékezni — mire? Mindenkor közvetlen környezetem írtam meg, ha írtam, s hozzá kemé­nyen ... kíméletlenül? — Akár a jelenidő, akár a múlt kívánko­zott papírra, önmagamrpl is vallottam én.” A vallomásokat regényeiben fedezhetjük föl. Borzák Tibor művelődés MORÁLIS TARTÁSSAL* Kerekes Ferenc szobrászművész kiállítása Nem ismertem Kerekes Fe­rencet személyesen, s munkái­ból is életemben eleddig csak kettőt láttam. Amikor szóba ke­rült, hogy mostani bemutatko- zását Kecskemét művészetsze­rető közönségének ajánljam, el­sősorban a kíváncsiság vezérelt, nem pedig a hit és a meggyőző­dés, mert nem is lehetett ilyen. Nem fűz tehát belső lelki elköte­lezettség a művekhez, hiszen nem ismertem őket. így utólag megvallva, nagyon boldog va­gyok, hogy elvállaltam a kiállí­tás megnyitását és nagy szere­tettel ajánlom az itt szereplő- műveket mindenkinek. Három olyan alapmotívum van, amely azt hiszem igazol­hatja majd esetleg .elfogultnak tűnő véleményem hitelességét. Az első Kefekes Ferenc életpá­lyájából következik. Annyi mindent hallunk az utóbbi idő­ben arról, hogy mi minden kell, mi mindent kell ismerni ahhoz, hogy valakiből művész legyen, és közben egyre inkább elsikkad az etikai tartás és etikai tarta­lom kérdése. Az ő életpályája, a választott hivatáshoz való ra­gaszkodás, illetve az „önerőből való építkezés, amelynek ered­ményét itt láthatjuk, arról is meggyőz, hogy ha valaki ezt a hivatást választja, akkor a kö­zösséggel és önmagával szem­ben tartozik egy olyan követke­zetességgel, amely az ezen az úton való végighaladásnak egy nagyon komoly morális tartal­mát jelzi. Es ha az alkotó vá­lasztott hivatásához való viszo­nyában ezt a morális tartást kö­vetkezetesen viszi végig, az elv letagadhatatlanul megjelenik a művekben is. Úgy érzem, hogy ez felfedezhető például az emberábrázolásban. Az amorá- lis tisztelet, az az ember szépsé­ge iránti elkötelezettség, amely ezeken a szobrokon megjelenik, * A kiállítást Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Köz-' pontban. véleményem szerint ebből épít­kezik. Ez egy olyan momentum, hogy ha más nem lett volna, már ez is elég lenne ahhoz, hogy az ember jó szívvel ajánlja a ki­állítást. A másik momentum, amit szeretnék megemlíteni, az, ami a művészet forradalma során a művészet és a közönség közé lerakódott: vagyis, mi minden teszi a művészt művésszé és mi­től mű a mű. Mindig elfelejtő­dik, hogy valaha a görögök azt mondták a művészetre: techné. Tehát, hogy ez egy mesterség is. Nem lehet felkészületlenül mű­veket létrehozni. Aki arra vál­lalkozik, különösen a plasztika terén, hogy anyagból formákat álmodjon, méghozzá úgy, hogy kompozíciós rendbe ‘rakva az valamilyen másokban is vissz­hangot keltő esztétikai értékké nemesedjék, annak nem lehet gondja az anyaggal való bajló­dás, annak abszolút mesterszin­ten kell bánnia vele, ismernie kell minden csínját-bínját. Ha megnézzük ezeket az alkotáso­kat, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: ilyen gondja Kere­kes Ferencnek nincs. Azt mer­ném állítani, hogy briliáns szin­ten ismeri azt a technikát, ami alapfeltételé"annak, hogy egyál­talán ki tudja magát fejezni. Harmadszorra mondanám azt, ami általában mindig a köz­ponti kérdés szökött lenni. Mi­lyen minőségű — miért jó vagy nem jó—az itt kiállított anyag? A tizenhat évből válogatott, el­sősorban az utóbbi időszak munkáit felmutató plasztikák nyomán egy felkészült, igénye­sen szóló szobrászt ismerhet­tünk meg Kerekes Ferencben. Számomra nagyon fontos, hogy fölfedeztem a formák szépséget, amelyek egy természetelvű lá­tásmódból építkezve emberköz- pontúak. S ebből fakadóan az emberhez kötődő esztétikum az, ami meghatározza munkás­ságának lényegét. Ezen a bemutatón sétálva egészen biztos, mindenkinek lesznek kedvencei. Régi tapasz­talatom, hogy ha bemegy az ember egy kiállításra és hirtelen látásra visszahangzik benne egy-két munka, akkor különö­sebb baj nem lehet sem a látoga­tóval, sem a művel. Számomra az egyik legmegragadóbb mun­ka a Kórus volt, amiben az a hármas szempont, amit próbál­tam itt elmondani mindenkép­pen benne van. Benne van egy másik művészeti ághoz — a ze­néhez — való kapcsolódás, egy emberi "magatartásforma. Föl­fedezte, hogy az egymás mellé sorakozó emberfejekből na­gyon érdekes kompozíció hoz­ható létre. Hihetetlenül magas szintű technikai tudást igényelt ennek a munkának az elkészíté­se. Az egészben van egy mögöt­tes tartalom is, ami mégiscsak az emberre utal vissza; egy sej­telmes megfogalmazása az egy­más mellé rendelt embereknek. Egyéníteni tudja a fejeket, s mégis egészében nagyon egysé­ges kompozíció. Merném állíta­ni, hogy középületben elhelyez­hető munkának is tekinthető. A másik, ami nagyon megra^ gadta a tetszésemet, a Táncoló. Megvan benne az eredeti moz­dulat, megvan anatómiailag is az, ami ehhez a tánclépéshez szükséges, nem leíró módon, hanem a tartalma fogalmazódik meg. Tehát nemcsak illusztráci­óról van szó. Úgy érzem, attól nőtt igazán szivet melengető plasztikává, ahogy ezt az embe­ri testet és a drapériát a fa anyagszerűségét megtartva ösz- sze tudta kombinálni. Gyönyö­rűszép anyag a fa, az erezete önmagában véve már egy deko­rációt jelent. Ezzel vissza is le­hetne élni. Mintha direkt így nőtt volna a fa, pedig nem igy van, csak meg kellett találni a szobrásznak, hogy igy legyen. Megvan tehát az a nagyon iz­galmas, a művészetre mindig jellemző mozzanat, hogy a kül­ső dekorációtól a belső tarta­lom felé haladva egységgé épül fel a szobor. Nehogy azt gondolják azon­ban, hogy csak szépeket fogok mondáni, bár így illik egy kiállí­tásmegnyitón. Tessék megnéz­ni, hogy a korai szobroknál — remélem nem harag&ik meg a művész — előfordulnak ügyet­lenségek. Anatómiai problé­mák, kompozíciós hibák. Nem minden esetben indokolt példá­ul a bizonyos fajta növényzet és figura összekapcsolása. Igen ám, csakhogy ez a kiállítás épp azt bizonyítja, hogy ettől a ponttól hogyan nő ki'Kerekes Ferenc művészete odáig, hogy egy plasztikával egy teljes vilá­got tudjon a nézőnek adni. 0 Táncoló Külön érdekes vállálkozás az, hogy a fától más anyag felé is fordul, tehát a sokrétűségét mu­tatja be, méghozzá mindig a maga kezemunkája sokrétűsé­gét, hisÉen nem a kivitelező vál­lalat csinálja ezeket a plasztiká­kat, hanem saját maga faragja. A kövek között legjobban az Önarckép tetszik, amiben nem az anatómiai hűség, hanem a fej szerkezetének, s a maga belső világának megjelenítése az, ami összefogottan megjelenik. Van még egy kedvencem, a kis torzó, ami igazán arra engedett követ­keztetni, hogy már ennél a plasztikánál is gondolhatta Ke­rekes Ferenc: én már tényleg szobrász vagyok, valami olyan­ra vállalkozom, ami próbatétel. Mert hiszen kulturális öröksé1 gekböl ránk maradt mintákhoz való igazodásban kellett valami újat mondani. Ez egy olyan kompozíció, egy olyan tökéletes egység, aminek" alapján a meg­nyitó végén csak azt mondha­tom: fogadják szeretettel Kere­kes Ferenc művészetét. Komo­lyan gondolom, amikor azt mondom, hogy egy jó felké­szültségű, a világ dolgai iránt nyitott, és a művészet morális, etikai tartását is vállaló alkotó munkásságát ismerhetik meg. 0 Kórus (Méhesi Éva felvételei) ■ Tóth~Máthé Miklós ALMÁSPITIZÉS Ökrösék másfél éve költöztek egy lakótelepi tízemeletes panel- házba. A lakásuk második eme­leti, két szoba öszkomfortos. Az emeletén még négy lakás van, de Ökrösék a köszönésen kívül nem tartanak semmiféler kapcsolatot a szomszédokkal. így hát csak látásból ismerik őket, ahogy ők isj Ökröst, Ökrösnét meg a kis Ökröst, aki fiú és harmadik álta­lánosba jár. Közvetlen szomszé­duk egy öregasszony, akirpl azonkívül, hogy öreg és asszony, természetesen semmit sem tud­nak. Azt is sejtik, hagy özvegy, miután mindig egyedül látják le­óvatoskodni a lépcsőkön. A liftet nem használja. Hogy miért... ? Ez már különösebben nem ér­dekli Ökröséket, ahogy maga az öregasszony sem. Öreg is, öz­vegy is, mi lenne olyan különös rajta. Néha hangosan rádiózik az öregasszony, ilyenkor Ökrös bosszúsan átdörömböl. A rádió­zás erre abbamarad, és ezt Ök­rös elégedetten veszi tudomásul. — Biztosan nagyot hall a néni — mondja Ökrösné —azért rá­diózik ilyen hangosan. — Akkor, olvasson inkább — mondja Ökrös —, vagy köl­tözzön családi házba. Ezek a fa­lak olyan vékonyak, hogy még a köhögés is áthallatszik. Egyik alkalommal éppen ha­zafelé ballag Ökrös a hivatalból, és akkor a nagy A BC előtt észre­veszi az öregasszonyt. Ebben még nem lenne semmi különös, máskor is észrevette már, de most egyszerűen nem akar hinni a szemének. Az öregasszony ugyanis nem egyedül áll ott, ha­nem . Virágh elvtárs társaságá­ban. Virágh elvtárs pedig egyike a legfontosabb elvtársaknak a városban. Ökrös megbabonázottan bá­mulja őket, közben a kalapja alól hideg verejtékcsöppek szivárog­nak végig a homlokán. Uramis­ten, ő ennek az assszonynak dö­römbölt át a falon! Hiszen lehet az anyja is Virágh elvtársnak, vagy a nagynénje, de hogy roko­na, az egészen biztos. Mi beszél- nivalójuk lehetne különben...? És még mosolyog is Virágh elv­társ, kedélyesen, ahogy csak a közeli hozzátartozókra moso­lyoghat egy ilyen elfoglalt, fon­tos ember. — Rosszul vagy? — Ökrösné- nek ez az első kérdése, amikor be- esik az ajtón Ökrös. A férfi nem válaszol, a hűtőszekrényhez im- bolyog, megragad egy üveg sört, valósággal belekapaszkodik, ki­nyitja, nagy kortyokban engedi le kiszáradt torkán. Aztán csak úgy nagykabptostul leül a fotelbe, és sokáig némán mered maga elé. — Süssél almáspitét —■ szólal meg később —, te azt nagyon jól csinálod. — Almáspitét? Most? „ — Igen, most... — mondja Ökrös, és egy. nagy sóhajtás után, mint valami titkot árulja el a feleségének, hogy kinek a társaságábani látta az öregasz- szonyt. • y ■' ' s — Teremtöm!—fohászkodik Ökrösné. — És csakugyan Vi­rágh elvtárs volt az? — Csakugyan ... — mondja Ökrös. — Ha mástól hallom, egyszerűen nem hiszem el, de hát a saját szememben nincs okom kételkedni. Csináld már azt az átkozott almáspitét! Ökrösné bólint, megy, csinál­ja, és amikor elkészül vele, úgy érzi, még soha ilyen jól nem sike­rült ... ízletes, omlós, puha, amit akár fog nélkül is elmaj- szolgathat az öregasszony. Ök­rös is elismerően biccent a meó- zás után, majd a díszes, herendi porcelán tányérra rakott süte­ménnyel elindul a szomszédba. Csöngetés előtt a névtáblára pil­lant. és csaknem, kicsúszik q tá­nyér a kezébpl: ÖZV. VIRÁGH ALAJOSNÉ. Semmi kétség, a főember anyja! — A feleségem küldi ezt a kis süteményt... — mondja elfogó- dottan Ökrös, amikor az öreg­asszony kinyitja az ajtót. — Még egészen friss, jnost vettük ki a sütőből. $ — Óh, igazán kedves... — mondja az öregasszony, és bel­jebb invitálja Ökröst. Beülteti egy régi fotelbe, likőrt hoz, kí­nálja. ■ — Nem, nem... — tiltako­zik Ökrös —s én úgyszólván absztinens vagyok ... Tessék el­hinni, még az arcom sem lötykö­löm be szesszel borotválkozás után... „Ez a jó — gondolja közben —, tudja meg csak Vi­rágh elvtárs, hogy én ellensége vagyok mindenféle szeszes italr nak, még a likőrnek is...” — Ugyan, ez csak amolyan konty alá való ..: — mondja az öregasszony —, egy nyelintést az én kedvemért... (Folytatás a köv. oldalon.) 1986. október 25.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents