Petőfi Népe, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-22 / 249. szám

4 • • PETŐFI N£PE • 1986. október 22. Jövőre, veled, ugyanitt A kecskeméti Katona József Színház társulata bemutató elő­adással örvendeztette meg a ba­jai közönséget. Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című két­szereplős vígjátékát Réti Erika és Kiss Jenő (Jászai-díjas) mutat­ta be. A darab kanadai, tizenegy esz­tendővel ezelőtti premierjén ma­ga a szerző játszotta az egyik fő­szerepet. Később óriási sikerrel mutatták be New Yorkiban: öt- százszor volt műsoron egymás után. Kétségtelen, Slade ismeri a •színház minden cs'*'iút-bínját. A nem túlságosan na&vigényű tör­ténet során a mesterien vezetett dialógusok tartják ébren a né­zőt, igencsak igénybe véve neve­tőizmait. Cselekmény szinte semmi, a színhely mindig ugyanaz: egy panzió kietlen szobája, amelyben összebúvó házaspárnak véljük a két főszereplőt. — Micsoda téve­dés! Doris és George egy éjsza­kára tervezett kapcsolatát a vé­letlen hozta 1 össze. Mindketten házasok, három-három gyermek szülei, csak éppen boldogtalanak a törvényes frigyben. Elhatároz­zák, hogy huszonöt éven át min­den februárban ugyanitt talál­koznak. Az 1951-ben történt el­ső, még véletlen randevútól 1975-ig további öt víkendet töl­tenek együtt, közben lassanként külsejükben, jellemükben is for­málódva, és természetesen élet­korukban is előrehaladva. Doris az idő múltával egyre fiatalosab­ban öltözködik, sikeres üzletasz- szonnyá és ezzel együtt szinte ti­Slade vígjátéka Baján zenévessé változik. George hajá­nak szürkülését egyre komolyabb, polgári öltözködés és magatartás kíséri. Frappáns poénok követik egymást, szellemes, helyenként fanyar beszólások. Mégis gyakran az az érzésünk, hogy amit látunk- hallunk, az nem is teljesen „könnyű műfaj.. Folyik a rettenetes vietnami háború, a/nelynek George égjük fia is áldozatul esik. Ezen elszo­morodni azonban nincs sok idő. Doris meséli férje operációját: amikor betolták az intenzív osz­tályra, felnézett az orvosra és így szólt: — Doki, mondja meg, det őszintén, ha innen kikerülök, tudok majd zongorázni? Az or­vos azt felelte: — Természete­sen. Mire a beteg: — Ez jó. Mert mikor behoztak, nem tudtam... En pedig azon gondolkodom, hogy hol, s mikor találkoztam Bernard Slade-del, mert* ezt a régi muzsikusviccet csak tőlem hallhatta... Enyhe politikai íz is érződik időnként, de az utalások időben és térben is nagyon messze van­nak hozzánk. Valamikor úgy tanultam, hogy a jellemekben rejlő komikum ér­tékesebb, mint amit a helyzetek kínálnak. E tételt igazolja, ami­kor Doris terhesen jön a talál­kozóra, majd helyben megszüli gyermekét. Inkább kínosan ér­zem magam, mert az anyaság szent misztériumán nem tudok szívből nevetni, mégha kétség­telen is, hogy ez puszta játék. Ugyanígy nem örülök a károm­kodásnak, a durva kiszólásnak, jóllehet, nem kétlem, hogy ezek az eredeti szövegben is szerepel­nek: Minden jelenet az ágyban kez­dődik vagy végződik. George — könyvelő lévén — gondosan meg­jegyez mindent, ami számokkal is mérhető: „Tudod-e, hogy pon­tosan száztizenháromszor szeret­keztünk? Kiszámítottam a zseb- számológépemen.” — Talán nem is csoda, hogy ehhez a húsz ví- kendnyi, igazán tiszteletre méltó teljesítményhez számológépet kel­lett igénybe vennie... S míg tet­széssel szemlélem az ágyból ki­kelő Dorist (nem télikabátban van, bár jóllehet a színpad erő­sen huzatos volta indokolná), George hasonló öltözékének nem tudok igazán örülni, bár belá­tom, hogy ebben a szituációban más nem lehet rajta. Tudniillik az előzményeket részletesen, min­den- apró mozzanatra' kiterje­dően megtárgyalják. ~~ Ennek ellenére rögtön hozzá­teszem: mindenki nézze meg a darabot, ha két nagyszerű színész remek játékán jól akar szóra­kozni, szívből, nagyokat akar nevetni. Seprődi Kiss Attila ren­dezői munkája dicséretes, ahogy Szakácsi Márta díszletterve, So­mén Márta jelmezei is azok: tö­kéletes kifejezői a játéknak. Lendvay Ferenc igazgató tár­sulata megérdemelt sikert köny­velhet el a Jövőre, veled, ugyan­itt színrevitelével. Gál Zoltán A magyar anekdotakincs Tóth Bélának a századfor­duló táján megjelent hatkö­tetes munkája, A magyar anekdotakincs a legnagyobb, egyedülálló forrásértékű kul­túrtörténeti anekdotatárunk a múltból. Az 1899 és 1904 kö­zött napvilágot látott köte­tekben a szerző teljesen rend- szertelenül, esetlegesén közöl­te a politikai, katonai, irodal­mi, művészeti, tudományos élet, valamint a népélet leg­különbözőbb területeiről ösz- szegyűjtött apró történeteit. E hiányosság ellenére is klasszikus forrásnak számít a gyűjtemény. Bizonyíték rá, hogy a később megjelent ösz- szeállítások szerzői valami­lyen formában Tóth Béla tör­téneteit is felhasználják, idé­zik. te Géza fejedelem fölvette a keresztséget, de azért .tovább áldozott pogány módra a ma­gyarok istenének is. Emiatt egyik papja szemre­hányást tett neki. — Ne bánts — válaszolta ■Géza nagyúri egykedvűséggel —, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy megtehes- sem! m Mátyás király egyszer mun­kától fáradtan kikönyökölt az ablakon. Látja ám, hogy ud­vari bolondja siet valahová. — Hová, hová ilyen sebbel- lobbal? — kérdi a király. — Téged akarlak megláto­gatni, komám. — Hadd el, nem lehet az. — És miért nem? — Azért, mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába bejönni. — Hát akkor te hogy jutot­tál bele? • II. József egyszer titokban Kassára érkezett. Egy fogadó­ban szobát nyittatott maganak, azonnal a tükör elé ült, és borotválkozni kezdett. A fogadósné kíváncsian kö­zeledett feléje, s gyanítván, hogy nagy túr a vendége, ezt kérdezte: — Ugyan, édes uram, mond­ja meg nekem, hogy miféle szolgálatban áll maga a csá­szárnál? — Édes lelkem •— felelt a vendég mosolyogva —, biz a császár őfelségét néha borot­válni szoktam. • Egy alföldi városban a fia­tal Ferenc József császárnak feltűnt, hogy kevés a csendőr az előtte tisztelgő hatóságok közt. Ez iránt kérdést intézett a bíróhoz. — Volt itt több is, felséges uram — válaszolt a bíró —, de a többit aayonvertük. • Samassa József egri érsek teológiai professzor korában egy szép és nehéz kérdést adott föl valamelyik hallgató­jának, s aztán a nyitott abla­kon kikönyökölvén, kinézett' az udvarba. A kérdezettnek könnyen ment a válasz, mert könyvből olvasta ki szónokol­va az egészet. A főpap élt a gyanúpörrel, így hát vissza­fordult és megkérdezte: — Tisztelendő úr, el tudná ezt másodszor is ilyen szépen mondani? — Miért ne? — válaszolt a kispap. — Csak tessék megint az ablakon kinézni! • — Puhára főzzük majd a magyart! — mondta Deák Fe-' rencnek az 1867-es kiegyezést előkészítő időszak napjaiban egy osztrák. — Tudja meg. az úr «— vá­laszolt Deák —■, hogy a ma­gyar ember természete olyan, mint a tojásé: mentül tovább fői, annál keményebb lesz! • Horváth Boldizsár gróf And- rássy Gyula miniszterelnöksé­ge alatt nagy buzgalommal és szőrszálhasogatással csinálta a perrendtartást. Andrássy át­olvasta a munka .első részét, aztán csak ennyit mondott mi­nisztertársának : — Ha így haladsz, Bódi, pó­rul járunk. Mert ha az em­ber el találja holnap ejteni a zsebkendőjét, egy bíró és két ügyvéd kell hozzá, hogy föl­emelhesse. • Ballagi Mór, a tudós nyel­vész kora legszórakozottabb embere volt. Török püspök adott hivatalos ebédet, ame­lyen jelen volt Ballagi is. Fel­adják a levest, azonban a tu­dósnak sehogy sem ízlik. Fe­szeng a széken, aztán a ven­dégekhez fordulva, bűnbánó arccal megszólal: — Szíves engedmükért ese­dezem, uraim, de a feleségem éppen ma fogadott új szákács- nét, azért ilyen rossz a leves! • A Kúria épületében csak a század elején készítettek lif­tet. Midőn a Kúria épülete készült, Szilágyi Dezső volt az igazságügyi miniszter. Már akkor igyekeztek erősen rá­beszélni: építtessen liftet, hogy az idősebb kúriai bírók köny- nyebben juthassanak el hi­vatalukba. ­— No még csak az kéne — fakadt ki Szilágyi. Most se mennek nyugdíjba, hát még ha lift is állana a rendelkezé­sükre! * Deák Ferenc többször meg­rótta azt a nagyon elhara­pódzott szokást, hogy sokan a nyilvánosság előtt is kicsinyí­tett keresztnevükön emleget­ték az embereket. Egyszer egy vidéki úrfi volt nála. s mindig csak Eötvös Pepit'és Kemény Zsigát emle­gette. § f.’ Az öreg úr mérgesen hall­gatott. Egyszer aztán az úrf\ kérdezi, hogy mit adnak a színházban, mire Deák meg­szólal: — Hunyadi Lacit, a Jancsi fiát! K. Gy M. HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Mit mesél a bácsbokodi iskola? Vajon a települések iskolaépületeiről mit és meny­nyit tud a tanulóifjúság? A nevelők, a lakosság, s egyáltalán a közvélemény? Milyen épületben ta­nulhattak a gyermekek évtizedekkel, évszázadok­kal ezelőtt? Kik és miből építettek iskolát? Ha nem is tipikus a következőkben leírt bácsbokodi iskola- építés története, talán bepillantást nyújt egy-egy időszak törekvéseibe. Bácsbokod iskolatörténetéből annyit biztosan tu­dunk — a korabeli levéltári adatokra támaszkod- va —> hogy 1767-ben említik az első alkalmazott tanítót. Az intézmény pontos leírását 1891-től sike­rült feltárni. Eszerint: egy tanteremmel és egy ta­nítói szobával a templomhoz közel állt. A vertfalú épület ablakai akkorák voltak, hogy könnyen lehe­tett szellőztetni. A szaporodó tanulólétszám a községet arra kész­tette, hogy nagyobb épületet emeljen az oktatás szá­mára. Három nyelvet beszélő lakosság élt a falu­ban: németek, magyarok, dalmátok (ahogyan ak­kor a szerbeket nevezték). Ilyen tényezők hatásá­ra 1845-ben építették meg a háromtantermes, „Or­mótlan” iskolát és hozzá egy tanítói lakást. Ezzel eleget tettek annak a követelménynek, hogy min­den nemzetiség saját „iskolájában” tantermében ta­níttathassa gyermekét. Nem sikeredett valami kiválóra az épület, ugyan­is 1860-ban átalakították. A rossz dologi és tárgyi feltételeket szóvá is tették az illetékes egyházi és világi hatóságok. Hogyan vélekedett a község bí­rája? „... a község jelen szerény állapotában az iskolai tantermek szaporítására mit sem tehet, az iskolák fölszerelésére pedig, ami körülbelül no fo­rintig kerülne, pénze nincs. Ily körülmények közt ezután sikert feltüntetni tehetségi körünkön kívül, s az iskolaszék minden tehetsége megfeszítése ere­jén felül esik." Tehát sem új tantérem építésére, sem a meglevők korszerűsítésére nem volt pénz. A leírásokból annyit tudunk a háromtantermes iskoláról, hogy hat ablaka volt az utcára. A tan­termek méreteiről nincs pontos leírás, de nagysá­gukat többé-kevésbé jelzi, hogy egy-egy tanterem­ben 60—80 gyermeknek kellett helyet adni. A növekvő lakosság és a tankötelesek száma el­odázhatatlanná tette egy új iskola megépítését. A templom mellett látható mai, emeletes iskolát 1924- berf létesítették. Egy korabeli iratban ez így fogal­mazódott meg: „Az egyházközségünk 1924. évben 9 tanteremmel, tornateremmel iskolát építhetett 36 vagon búzáért. Az építkezéshez államsegélyt nem kaptunk^* Vele együtt épült meg az „apácazárda” és a II. számú óvoda, melyek értéke 62 ezer pengő volt. Érdekes, hogy az építkezés költségeit egyrészt búzában, másrészt pénzben jelzi a levéltári adat. Az okot sikerült^ más iratok áttanulmányozásával feltárni. Ez abban fogalmazható meg, hogy az épít­kezés idején a forgalomban levő pénz, a korona el­értéktelenedett, illetve az építkezés anyagi fedezetét jelentő hitel is ily módon volt „értékelhető”. Az tör­tént ugyanis, hogy az egyházközség a Pesti Hazai Első Takarékpénztártól 5700 dollár „amortizációs” kölcsönt vett fel iskolaépítésre. Ennek fedezetéül lekötötték 81 kataszteri hold templomföldet, amely az iskola fenntartásának fedezetét jelentette. Á hi­tel visszafizetésének feltételei/szigorúak voltak. Fél­évenként 302 dollárt kellett az egyházközségnek törleszteni. Hogy ennek eleget tudjanak tenni, igen kedvezően kellett értékesíteni a „templomföldpn” termett gabonát. S mivel ekkor a búza ára nem kedvezett a kölcsönkérőknek, segítségért fordultak az államhoz. Arra kérték a Vallás- és Közoktatási Minisztériumot, hogy „államsegély” folyósításával enyhítse a község terheit. Ügyük /.mozgatására” megkeresték és megkérték dr. Alföldi Béla ország- gyűlési képviselőt is, aki közreműködött a szép és célszerű iskolaépület építési költségei előteremté­sénél. Ma már a helyieknek — s a községben járó ide­genek számára is — kedves színfolt az iskola. Am senki sem gondol arra, hogy mennyi veríték, ügyes- taktikus magatartás és munka árán került a régi iskolaépületek helyére. Az épület több mint ötven­éves. Már a harmadik generáció „nyűvi” padjait. Molnár János OLVASÓNAPLÓ Útlevél a pokolba Ha mindent alaposan mérle­gelünk, egy átlagembernek sok­kal nagyobb az esélye, hogy ötös találatot ér el a lottón, minthogy eleven kémmel találkozzon. Ez egyébként így helyes: egyrészt ugyebár a szerencsiét akarattal kísértjük, másrészt jól is jönne az a pár milliócska, harmadrészt pedig az a kém, akiről tudvale­vő, hogy kém, tulajdonképpen nem is tekinthető kémnek. Így aztán mi marad, hogy titkos ügyekben járó ügynökökről tu­domást szerezzünk? A kémre­gény. A kémregény szerencsére föllebbenti a fátylat az effélék­ről, ráadásul pedig jótékonyan ellenpontozza a nem-kémregé­nyek által nyújtott képet az emberekről, tudniillik, a kém­regényben csak úgy hemzsegnek a kérnék — van, amelyikben, nem is szerepel senki más, kizárólag csak kém ‘(mely foglalkozás űző=- jét, ha hazai zászlók alatt dol­gozik, „hírszerzőnek” kell ne­vezni), egyszóval a kémek iránt érdeklődők nem is forgathatná­nak semmit olyan haszonnal, mint egy vérbeli kémregényt. Hä pedig az író még a társadalom életének ütőerén is rajta tartja a kezét, különösen pedig, ha kor- rajzot is kíván adni, hát olyan izgalmas úgynevezett „mai” könyv kerekedik, hogy mást nem is érdemes elolvasni, ebben min­den benne van: olyan, mint az élet (legalábbis ezt vallják azok, akik esküsznek a kémregények­re). Ha ezt vallják, Berkes! And­rás.Űtlevél a pokolba című nem­rég megjelent kötetét merem ajánlani. A kémregényben termé­szetesen kémek szerepelnek, aki­ket azonban a végére leleplez­nek az elhárítók, bár a győze­lemnek súlyos ára van. Beugra. tó akciók és ellenakciók, forté- lyos cselek — aki ennél többre kíváncsi, az legjobban teszi, ha máris elballag a könyvesboltba és megveszi az új „Berkesit”. No­ha vannak benne tárgyi tévedé­sek (Űz Bence például nem Ta­mási Áron, hanem Nyíró József szereplője), spongyát rá. Ki tud­ja: lehet, hogy ez is a konspirá­ció része, enélkiil pedig nemcsak kémakciók, kémregények sem létezhetnek. Ballal József KÉPERNYŐ „A velünk élő történelem” A Vélünk élő történelem soro­zat egyik tévés , főszerkesztője azon töprengett a sorozat „Aki magyar, vélünk tart” sajtóvetí­tését követő, vitán, hogy a sokak számára immár műsorrá formá­lódott történelem hány nézőt vonz a képernyő elé. Másként szólva: a három évtizeddel ko­rábbi, népünk sorsát még hosz- szú ideig befolyásoló drámai na­pok oknyomozó eseménytörténe­te érdekli-e a fiatalabb nemze­dékeket? A krimik mákonyához, a butácska kalandok lőréjéhez szokott százezrek vállalják-e a gondolati együttműködést a tra­gikus hetek, hónapok miérteket kereső,' tanulságokat sugárzó föl­idézésében. Magam is tapasztalhattam: a negyven év alattiak többségének a második világháborút követő évtized vezető politikusainak a neve alig-alig ríiond valamit. Számukra természetesek a fel- szabadulást követő társadalmi vívmányok. Értetlenül néznek, ha valaki a két világháború közöt­ti Magyarországot az urak és a kendtek világának nevezi. Nem­csak értesüléseik hiányosak; a történelem és egyéni sors össze­fonódásának tapasztalatát sem ismerik. Éppen ezért hiányoltak jó né- hányan rövid, az október 23-án kirobbanó szomorú kifejletét időrendben ábrázoló dokumen­tumműsort bevezető eligazítást. Harminc év távlatából a tör­téntek tárgyilagos, szenvedélye­sen pontos ábrázolása érződik kizárólagos szempontnak. A po­litika tudatában van az ' Illyés Gyula által kimondott életigaz- ságmak: „Növeli, ki elfödi a A sorozat csütörtöki részéből re­mélhető, hogy a felelősségteljes vállalkozásban közreműködők mindvégig a tényszerűségre, a hi­telességre törekszenek. Nem volt könnyű dolguk. Természetes, hogy felzaklatott időkben mindenki másként látja, másként minősíti a vele kapcso­latos eseményeket. Várhatóan a sorozat újabb szemtanúkat, résztvevőket indít emlékeik közreadására. Feltehe­tően többen pontosítanak majd az összképet kevéssé befolyáso­ló, de az összefüggéseket átha- tóbban megvilágító részleteket. Kívánatos lenne az újabb infor­mációk, vélemények tévés I föl­dolgozása is. A sajtóvitában több egykori tanú is jelen volt. Egyikük — tu­domásom szerint a rádió védel­mében harcoló férfi — szerint nem a dokumentumfilmben em­lített Magyar nevű katonatiszt volt az első halott, hanem Ko­vács László- százados áldozta először életét hivatása teljesítése közben. Korábban mások is azt a nézetet érősítették, amely szerint az 1950-es évek elején az akkori kiskunfélegyházi hadosztályban szolgálatot teljesítő,- művelt, csen. des katonatisztét érte a rádiót támadók első golyója. Nem szívesen használom az ez­rek életét követelő történelmi eseménnyel kapcsolatban a mű­sor kifejezést. Jobb híján kell mondanom: A velünk élő törté­nelem a televízió legizgalma­sabb, legelgondolkodtatóbb mű­sorai közé tartozik. Mindez fel­tételezi a szakmai hozzáértést, a rendezői-operatőri felkészültsé­get is. Heltai Nándor • Utolsó igazítás. (Straszer András felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents