Petőfi Népe, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-02 / 232. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1986. október 2. 1 Menni, ülni, beszélni Öregszem, szemüveggel olvasok, de a hallásom még jó, bár valami bajra gyanakodtam a minap na­gyobb. általános iskolásokkal be­szélgetve. Közelebb léptem hozzá­juk, jobban odafigyeltem, mégis csak minden harmadik-negyedik szót értettem. Barátom oszlatta el aggo­dalmamat azzal, hogy megkérte az egyik hadarót: „lassabban, tagoltab­ban, drága fiam”. A másiknak én javasoltam, nyissa ki a száját, ha közölni akar valamit, mert tulajdon édesanyja képtelen volna kihámoz­ni, hogy mit is akar. Közösen igazí­tottuk ki a jóképű, értelmes legény suk-sükölését. Mi tagadás, nehezen tudnám kita­lálni, hogy miért baktat oly büszkén a formás, csupa fiatalság 16—17. éves szőkeség csoszogó-totyogó diáktár­sa mellett. A njpkigláb fiú úgy von­szolja magát, f jkha ólomcipőkben járna, fjedig ASMHas hivalkodik a lábain, pedig sportoló, csak éppen nem tanították meg járni. Legszí\fesebben fölhívtam volna a televízió illetékes osztályát, amikor egy pedagógiai műsorban a padra szinte ráfekvő, bántóan rossz test­tartással író kisdiákokat láttam a képernyőn. Még dicsérte is a műsor­vezető valamilyen jó módszerért, no­ha szinte éreztem a döf orrnál ódó csontok, a természetellenes helyzet­be kényszerített ízületek jajongását. Ma is emlékszem hajdani tanítóm­ra. Két botot is tartott a katedrán. Szelíd szigorúságával alig-alig ütött meg valakit az elemi négy évében, de sűrűn' kapott a botok után. Ha valamelyik gyerek szinte orrával a füzetet túrva rótta a sorokat, máris vitte a rövidebbiket. Fölemelte a gyerek fejét, bemérte a boton jel­zett távolságot és megkövetelte a növendékétől, hogy máskor így tart­sa a fejét, ne tegye tönkre időnap előtt a látását. A hosszabbik bot a hátukat púpozók, görnyedezők ne­velésére szolgált. Kissé hátrahajlí­tott karjuk között átdugva, kiváló testegyenesítési eszköznek bizonyult. Aki így ült, így sétált, játszott a szünetben, támaszték nélkül is jó testtartással tanult, szórakozott, és szerencsés esetben öregkorában is szabad szemmel böngészte az újsá­gokat. Jó volna, ha most az iskolaév ele­jén, az éljünk egészségesebben ak­ciók hónapjaiban valamennyi peda­gógus gondolna arra, hogy a rosszul beszélő, hajlott hátú, egy pádon, szé­ken „megülni” * képtelen diákok akarva-akaratlanul az iskolákat, a nevelésügyet, a pedagógusokat is elmarasztalják. Annyira túlbonyolítottuk, túl­szerveztük, ködösítettük, túlfontos- kodtuk a pedagógiai tudományokat, hogy közben mintha megfeledkez­tünk volna a legfontosabbakról. Több továbbképzési program került a kezembe, meghívtak magasröptű előadásokra, de aligha véletlen, hogy egyszer sem hallottam a testtartás, az értelmes, kifejező szóképzés, az egészséges, illő járás fontosságáról. Mi tagadás, elszomorodom, ha durva helyesírási hibákkal csúfított levélben kér valamire egy frissen érettségizett, megkérdőjelezem ok­tatásunk hatékonyságát, ha tíz fiatal szakmunkásból csak ketten-hárman tudják történelmünk legfontosabb eseményeinek időpontjait, akkor sem repesek az örömtől, ha érettségiző gimnazistáknak fogalmuk sincs a helyi tanácsi szervek, tömegszerve­zetek felépítéséről, csak találgatják: ki a tanácselnök, ki a városi KISZ- titkár, de elfogadhatatlannak tartom azt, ha valaki nem tud beszélni, ül­ni, menni. Az egyén és — közvetve- közvetlenül — a társadalom egész­ségét — rongálják ezek a felnőtt­korban nehezen gyógyítható, javít­ható hibák, megrögződő rossz szo­kások. Miért csodálkozunk, ha egy gü­gyögő, dünnyögő főnök hasztalan magyarázgatja a teendőket: nem is értik, hogy mit mond, képtelen gon­dolatai továbbítására. Miért csodál­kozunk a szemészetek növekvő for­galmán; mit teszünk mi, az iskola a látás megtanításáért? Csodálkozunk, hogy fájdalmasan sok az elpuhult, akaratgyenge felnőtt, ha már fiata­lon sem tudunk teste egészséges, ha úgy tetszik, esztétikus tartásához szükséges energiát kicsiholni belőle. „Szép járása az eleganciája”, írta Illyés Gyula felszabadulásunk után a Balaton partjára először eljutó parasztlányról. Tegyünk érte, hogy a mai és a holnapi költők is ha­sonló lelkesültséggel dicsérhessék fiaink-lányaink szép beszédét, szép járását: az új nemzedékek tartását. Heltai Nándor Művészek Hartán Új alkotóteleppel gazdagodtunk A hartai Arany János utcában festőművészek dolgoznak. Érdek­lődök sokasága veszi őket körül. Kérdések és válaszok követik egy­mást. A nézők nagy ámulatára a születendő alkotásokon egyre- másra jelennek meg az Arany János utcai ódon házacskák. Már alig van a községben ilyen szép öreg házsor — mondja az egyik Iskoláskorú lány. — Jó, hogy a képeken megmarad az öregebb falu hangulataival, emlékeivel... Erdei Ferenc szellemében Furcsaságnak Hartán valószínűleg csak az idén számított a festőcsoport megjelenése. Májusban, a most alapí­tott helyi alkotótelep következő talál­kozóján, már ismerősként fogadhatják az alkotókat az egykori hajósfalu la­kói. A táborgazda az Erdei Ferenc Termelőszövetkezet. A közös gazdaság Vezetősége döntött: úgy is tisztelegnek névadójuk emléke előtt, hogy támiogat- ják a művészetet. A testületi határo­zat szerint a gazdaság évente kétszer — májusban és szeptemberben — két- két hétre, öt alkotóművészt lát vendé­gül. A festők az ihlető környezetben épült Duna-parti Teleki-kastélyban — a megyei tanács oktatási központjá­ban — laknak. Az alapítók szeretnék, ha a változa­tos technikákkal dolgozó vendégeik személyiségén átszűrve maradandóvá válna a táj, a település és a fáradságos munkát végző szorgos hartai ember. A meghívóban szerepelt: a művészek a kéthetes vendégségért egy-egy szín­vonalas alkotást adjanak az évek óta szép eredményekkel bizonyító 1500 ta­gú közösségnek. A kéthetes együttlé- tek alatt készült alkotásokból évente kiállítást rendeznek majd a hartai mű­velődési házban. Az alapító okmány­ban megfogalmazott fontos szempont — és jól mutatja a mecénások művé- szetszeretetét —, hogy az alkotók közt legyenek idősebb, tapasztaltabb, ismer­tebb mesterek és fiatal pályakezdők is. A meghívásnál a táj, a dolgozó ember tisztelete, a hagyományok ismerete le­gyen a legfőbb szempont, és ne az, hogy ki milyen művészeti irány képvi­selője. Képmustra — naponta Az első hartai művésztábor a múlt héten nyílt. Résztvevők: Bozsó János (ő festette „az alapító képet” a kastély­kertről), Seres János, Hajós Hollanda Éva, Várkonyi Gyula és Bagó György. — VA művészcsoportot — bár az or­szág más-más tájairól érkeztek tagjai — közösséggé formálta a realista alko­tásmód és a természetszeretet. Mun­kájukhoz kedvez az ősz. A változatos • Bagó György: Tanya hodállyal • Fontos napi program: a képmustra. táj — falvak, Duna-part, ártéri rétek, erdők, tanyasorok — hangulatait ott- jártunkig mintegy hatvan képen örökí­tették meg. Fontos napi programjuk — magunk is részt vettünk ilyenen — a képmust­ra. A nagyobb tapasztalaté idősebb és az újszerű megoldásokat kedvelő fiatal alkotók közösen vitatják meg a termést: elemzik a képeket, témaléhetőségeket beszélnek meg. Megtudtuk: a táborala­pítóknak egyik fontos célkitűzése, hogy az alkalmi közösség fóruma legyen a tapasztalatcseréknek és vitáknak. Három vélemény BOZSÖ JÁNOS: Mindig tiszteltem azokat a gazdasági vezetőket, azokat a közösségeket, amelyek a napi gondokon és feladatokon túl a távolabbi jövőbe, néztek. Le tudtak mondani pillanatnyi előnyökről azért, hogy a jövő generációk számára értékeket teremtsenek. A har­tai táboralapítást is ilyennek látom. Néhány év alatt így igen értékes anya­got gjrűjthetnek a szövetkezetiek. J SERES JÁNOS: Régóta ismerem a hartaihoz hasonló tiszakécskei tábort. Itt a Duna-parti remek környezetben hasonlóan jól érzem magam. Az esti beszélgetések, a képelemzések hatéko­nyan segítik az egyéni alkotómunkát. BAGÓ GYÖRGY: Legfontosabb, hogy itt az alkotótelepen fiatalok és idősek gyümölcsöző kapcsolatot alakíthattak ki. Sokat tanultam például Bozsó Já­nostól, aki a mai alföldi festészet meg­határozó egyénisége. Farkas P. József EGYRE ELSZOMORÍTÓBB A SZÍNVONAL Zenés helyek vagy ivótermek? Mi tagadás, ma már sok választási lehetősé­ge nincs annak, aki jó konyhával rendelkező, szerényebb árakat sza­bó, s emellett színvona­las zenei szolgáltatást is kínáló étteremben sze­retne vacsorázni, kelle­mesen eltölteni néhány órát. Egyre több szóra­kozóhelyen fogadja gép­zene, video a vendéget, s egyre kevesebb üzlet alkalmaz zenekart. Pe­dig kétségtelen, hogy igazán, jó hangulatot leginkább az élő zene képes varázsolni. Per­sze, nem az a fajta élő­zene, amikor egy sze­rény képességű zongo­rista vagy gitáros egy- szál magában „nyűvi” hangszerét, s a vájtfü- lűbb vendégek türel­mét ... A színvonal tehát a jelek sze­rint egyre elszomorítóbb Bács- Kiskunban is ezen a téren. Az okok felől az Országos Szórakoz­tató Zenei Központ megyei ki- rendeltségének vezetőjétől, Stu- der Bélától érdeklődtünk. Ugyan­is e kirendeltség feladata — egye­bek mellett —, hogy a szórakozó­helyekre és a különböző rendez­vényekre zenekarokat közvetít­sen, szervezze a zenészek kép­zését, továbbképzését, s minő­sítse felkészültségüket. — A szórakoztató zenészek kép­zése az úgynevezett OSZK Stú­dió keretében történik Bács-Kis- kun két városában: Kecskemé­ten és Kiskőrösön — mondta Studer Béla. — Magasan kvali­fikált, kiváló zenészek oktatnak mindkét helyen, felkészítve a jelentkezőket a kategóriavizs­gákra is. Az új tanév most, ok­tóber elsején kezdődött. — A stúdióban folyó képzés keretein belül milyen hangszere­ket lehet választani? — Különböző billentyűsöket, valamint gitárt, basszusgitárt és dobot. — Mennyi a tandíj? —■ Havonta 225 — azaz egy órára 56 — forint, ami szerin­tem nagyon jutányos. Különösen, ha arra gondolunk, hogy egy-egy magánóra tiszteletdíja ma. n)ár ennek háromszorosa. A stúdióba jelentkezők korhatára most már 14 év. Természetesen a tehetség és a zenei alapképzettség hatá­rozza meg, kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy elérje a kívánt kategóriát. Legmagasabb minősítéssel — „A” kategóriával — 12 zenész rendelkezik a me­gyében. — A minősítés meghatározza a gázsijukat? — Igen. A „C” kategóriás 200, a „B” 280, az „A" pedig 340 fo­rintot kaphat esténként a ven­déglátóipari egységektől, tehát anyagilag is {érdekeltek a zené-, szék, hogy. . továbbképezzék ma­gukat. A vendéglátó azonban, úgy tűnik, kevésbé. — Ügy tűnik? — Nézze, januárban még ti­zenhét zenészt foglalkoztatott Kecskeméten üzleteiben a ven­déglátó vállalat. Október elsejéig ez a szám ötre (I) csökken. Igya megyeszékhelyen például mind­össze két zenés-táncos szórakozó­hely lesz ezután: az Aranyhomok Hotel és a Júlia presszó. A szé- chenyivárosi Akadémia étterem­ben jó zenekar játszott. Legutóbb ezeknek a zenészeknek sem hosz- szabbították meg a szerződésü­ket, mégpedig azért, mert úgy ítélték, nem éri meg foglalkoz­tatni őket, esténként annyira ke­vés a vendég. — Tapasztaltam többfelé is a megyében, hogy egy-egy étterem­ben nemhogy zenével, de vacso­rával sem szolgálnak a vendég­nek, ha este nyolc óra után ér­kezik; mert nemcsak a zenekart, a konyhát sem tartják anyagilag hasznosnak üzemeltetni. így vi­szont lassan csak ivótermek lesz­nek az éttermek, zenés szórako­zóhelyek. Nem? — De igen. Még a harmadosz- tályúak foglalkoztatnak zenészt — egyet-kettőt és nem zenekart —, ugyanis akkor felszámolhatják a tízszázalékos felárat. Ez vi­szont a másod- és elsőosztályú üzletekre nem vonatkozik, mert jóval nagyobb haszonkulccsal dolgozhatnak. De elnézést, én nem szeretnék erről bővebben nyilatkozni. Az tény, hogy ke­vesebb zenészre van szükség, azaz a létszám mindenütt csök­ken, s ezzel együtt a zenei szol­gáltatás színvonala is. Például öttagú cigányzenekart egyetlen vendéglátó üzlet foglalkoztat a megyében, négytagút kettő, a töb­bi néhány ennél kevesebbet. Hol­ott a klasszikus felálláshoz hét tag kell. A tánczenekarok eseté­ben még rosszabb a helyzet. Hiá­ba nagyszerűen felkészült egy zenész, egyedül, olyan hangzást produkálni, mint egy zenekar, nem képes soha, ez köztudott. Ezért csökken a színvonal — képzési törekvéseink ellenére. * Felesleges lenne bizonygatni, hogy egy jó zenekar milyen sajátos hangulatot, jellegzetességet adhat egy-egy szórakozó­helynek. Mondjuk egy tamburazenetkar, aminek híre-hamva a megye vendéglátóegységeiben, évek óta. Azt is felesleges hangsúlyozni —, vagy talán mégsem? —, hogy az éttermek, szórakozóhelyek esetében mennyire lealacsonyítóan kevés, lehangoló, s mi tagadás dühítő, ha csak egyetlen szolgáltatást kínálnak a vendégnek esténként: az italmérést. Igaz, egyre több helyen játékautomaták, rex- és biliárdasztalok vagy vi­deoclipek szolgálnak ma már vendégmarasztalóként, de ki­csit rossz szájízzel mondhatjuk: csak kísérőként a féldecik mellé. Más tekintetben is elgondolkodtató ez a fajta — különösen a hagyományoknak, a tájjellegnek egyre inkább hátat fordító — változás, színvonalcsökkenés. Egy példa: Bács-Kiskunban az idegenforgalom rohamosan növekszik az utóbbi években, nemzetközi szintű rendezvényeknek, fórumoknak adnak ott­hont városaink, s az ideérkező turisták, vendégek, ha betér­nek egy szórakozóhelyre, valószínűleg nem rexezni akarnak, és nem gyenge videoműsorokat nézegetni. Az után ácsin­góznak, ami jellegzetesen magyar, mi több: kiskunsági, bács­kai. Minden bizonnyal, a fütyülős barackpálinka vagy a ho­moki bor önmagában kevés, szegényes kínálat egy vendéglá­tóüzletben, ami a tájjelleget illeti. S legkevésbé szolgálja a kulturált szórakozást. Koloh Elek Nekem elveim vannak Az osztályértekezlet után Brúnó kipirult, dühös arccal lépett hozzám: — Csak azt tudnám, mi van ma veled? — kérdezte. — Miért, mi lenne. Egyál­talán semmi — válaszoltam. — De hát az előbb az érte­kezleten olyan szenvedélye­sen bíráltál engem, mintha nem is lennénk barátok — tette hozzá. — Ezen nincs mit csodál­koznod — mondtam. Jól tu­dod, nekem elveim vannak. Tehát: tegnap elkéstél a mun­kából vagy nem? Elkéstél! Ha 10 percet is, de elkéstél. A fe­gyelem azonban fegyelem, mindenkinek be kell tartania a rendet. — Jó, jó, de hát ezért tá-' madtál úgy rám? — folytatta Brúnó, még idegesebben. — Talán nem a földön élsz, valahol más bolygón képzeled magad. Miért bírálnak vala­kit az osztály értekezleten? — kérdeztem Brúnótól. Talán nem azért, hogy megváltoz­zon, s máskor ne kövessen el hasonló hibát? — Most már semmit sem értekN— fűzte tovább Brúnó. — Talán nem köszöntöttélek elég illedelmesen ma reggel, s ezzel "akartad tudomásomra hozni rosszallásodat? — Hagyd már abba! — mondtam kissé indulatosan. — Vagy lehet, hogy sértve érzed magad, amiért tegnap már a hatodik dominópartit, nyertem meg ellened — sut­togta bizalmasan Brúnó. —. Vagy táléin abba betegedtél bele, hogy tegnap olyan so­káig beszélgettem a feleséged­del telefonon? — hunyorgott Brúnó. — Hallgass ide! — mond­tam. — Most már elé$! Nyil­ván fogalmad sincs, hogy mit jelent az, ha az embernek el­vei vannak, De én egy olyan ember vagyok, aki ragaszko­dik az élveihez — ha felfogod, ha nem. A baráti kapcsolata­imtól függetlenül bírálok meg bárkit az osztályértekezleten. ' — Aha, most már dereng valami — kiáltotta Brúnó. — Egyszerűen nem tudod meg­bocsátani, hogy tegnap legyőz­telek sakkban. — Jó — válaszoltam. — Most már csak azt szeretném tudni, hogy mi köze van a sakkpartinak a bírálatomhoz? — De mi köze van a bírá­latodnak hozzám? — viszo­nozta rögtön Brúnó a kérdést. — A fene egye meg! Hát nem érted? Nem lehet elkésni a munkahelyről, s te tegnap elkéstél! Ha csak 10 percet is, de elkéstél! — Oké. Ebben igazad van, de én szentül meg vagyok győződve, hogy azért bíráltál engem, mert tegnap nem hív­talak meg lazacvacsorára. De hát értsd meg, üzletemberek­kel voltam, nem mondhattam nekik, hogy a legjobb bará­tom is szívesen eljönne, hi­szen rajong a lazacért — fej­tette ki véleményét Brúnó. — Na, most aztán már elég — mondtam —, és kirohantam a főbejáraton, az utcára. De Brúnó oda is követett, s mel­lettem csak sóhajtozott, hogy nem és nem érti az egészet. — Na jó, most már meg­mondom neked '— fordultam hozzá. — Az elvi bírálatom válasz a viselkedésedre. — Na de milyen viselkedé­semre? — nyögte Brúnó. — Jó, nagyon röviden vá­zolom — mondtam. — A városi színháznál dolgozik ugye a féleséged?, — Igen — válaszolta Brúnó. — S gyakran adnak ki tisz­teletjegyeket is? — kérdez­tem. — Igen — válaszolta ré­mülten Brúnó. — Na, s felajánlottál egy­szer is nekem ilyen jegyeket? Dietmar Schulze Fordította: Szabó Béla i • Bozsó János: Nyárfaliget

Next

/
Thumbnails
Contents