Petőfi Népe, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-10 / 213. szám
® ® PETŐFI NÉPE 0 1986. szeptember 10. / „Könnyű” és „komoly” Sajátos esztétizáló kategorizálás honosodott meg századunkban a zenei produktumok megítélésében. Eszerint minden zenemű besorolható a „könnyű”-nek, vagy „ko- moly”-nak nevezett kategóriák valamelyikébe. A megkülönböztetés elsősorban az egyes művek vélt vagy valódi, de nem egyszer meglehetősen önkényesen megítélt társadalmi funkciója szerint történik. Hasonlítható ehhez a jelenséghez némiképp az irodalom és a képzőművészet világában meghonosodott, s a művészi igénnyel megalkotott művektől a „ponyvát”, ,,'kom- merszet”, illetve a „igiccset” elválasztó gyakorlat, amely azonban egyben szigorú ítélet is az ebbe a kategóriákba tartozó produktumok esztétikai értékét tekintve. A zene semmivel nem rokonítható sajátosságait figyelembe véve azonban tudomásul kell vennünk, hogy a „zenei ponyvának” vagy a „zenei giccsnek” az autonóm zeneművészet törzséről való leválasztása, elkülönítése jóval nehezebb feladat. Hiszen még a zenetörténet értéknek elfogadott alkotásai körül is fel-felvetődik olykor a kérdés: hol és miképp fogható meg, mutatható fel az az emberi tartalom, „mondanivaló”, amely például egy irodalmi mű lapjairól közvetlenül szól hozzánk. Századunk kiváló zenefilozófusa, Theodor W. Adorno mutatott rá elsőként, hogy zeneszociológiai megismerésünk többnyire a zenehallgatási szokásokról begyűjtött adatok rendezgetésével foglalkozik. „Az olyan zeneszociológiai törekvéseket viszont — írja Adorno —, melyek nem érik be eny- nyivel, melyek magyarázatra is törekedve túllépnek a puszta tényszerűség megállapításán, nem túlságosan iles elmére valló megfogalmazással, önkényes spekulációknak szokták bélyegezni”, s azok számára, akik a zene ember- formáló erejét hirdetik, nem egyszer „az empirizmus játékszabályai szerint benyújtják a számlát, azt követelve, bizonyítsák be kétséget kizáró módon, hogy Beethoven zenéjének csakugyan van valami köze a humanizmushoz ...”. „Könnyű”- és „komolyzene” társadalmilag elfogadott megkülönböztetése a napi szóhasználatban éppen ezért nem jelent egyben értékkülönbséget is; pontosabban: az értékkategóriák közé egyenlőségjelet tevők (kihasználva egyebek között századunk egyébként is értékválságos időszakának zűrzavarát (gyakran görcsös igyekezettel bizonygatják, a .könnyű” műfajnak a „komoly”-éval való egyenrangúságát, nem ritkán arisztokratizmussal vádolva a „komolyzene” néha valóban rosszul érvelő képviselőit. A teória hirdetői legfőbb érvként szokták emlegetni, hogy — utalván az elnevezés helytelenségére — a „könnyűzenéit a legkevésbé sem köny- nyű csinálni, annak műveléséhez ugyanolyan felkészültség, mindennapos kemény munka és tehetség szükségeltetik ,.. „A zene nem könnyű és nem nehéz, — zene vagy nem zene!” — írta a század első felének kiváló karmestere, Sergio Pailoni, mintegy megelőzve jónéhány évtizeddel a teóriák kialakulását és összecsapását, s egyetlen mondatba sűrítve a lehetséges megoldását korunk egyik fontos esztétikai kérdésének. És kifejezve közvetett módon természetesen azt is, hogy menynyire megtévesztő, félrevezető bizonyos zenét „komoly”-naik nevezni; mintha Bach, Haydn, Mozart, Schubert, de a zene- történet bármely alkotójának életműve nélkülözné az élet minden örömét, az ember derűjét, élniakarását, örök optimizmusát. Miként félrevezető a „könnyűzene” létrehozatalának nehézségeiről is beszélni: ha van létjogosultsága a kifejezésnek, akkor a2 csak a műfaj befogadásának könnyűségét jelentheti. „A zenei élmény szavakba öntése a legtöbb embernél szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik” — állapítja meg Adorno. Ami csak még nagyobb felelősséget ró a zeneszociológia, illetve a zene- esztétika, a zenefilozófia művelőire. Olyan alapvető kérdések tisztázása vár (várnai) rájuk, amelyek jóval túlemelkednek a zene, az esztétika körén; amelyek az ízlés-szabadság vonalán haladva a társadalom legáltalánosabb kérdéseit is megérintik. Ámbár lehetséges, hogy Adornonak igaza volt, amikor ezt írta: „Az ellentmondás, mely a művészet szabadsága és e szabadság felhasználásmódjainak sivár látleletei közt feszül — a valóság ellentmondása, nem pedig a tudaté ...” Sz. Gy. Tardi Gábor: /lakótársak Tanulmányok Kecskemét történetéhez Történetírásunk és a közvélemény is régóta hiányolja a Duna—Tisza köze legjelentősebb mezővárosa, Kecskemét történetének korszerű feldolgozását. Hornyik János múlt századi, négykötetes monográfiája óta a várostörténeti kutaitás nem mutatott fiel számottevő eredményt. Különböző folyóiratokban!, évkönyvekben ugyan jelentek meg részlet- tanulmányok, ám ezek együttesen sem pótolják a hiányokat. A megyei levéltár Bács-Kisfcun múltját fieldolgozó sorozatának VII. kötete annak ellenére, hogy szintén tanulmánygyűjtemény, különbözik a korábbi publikációktól. A Gazdaságtörténeti és demográtfiai feldolgozások alcímet viselő könyv valamennyi írásának szerzője Iványosi. Szabó Tibor, a levéltár igazgatója. A gyűjtemény sajátosságát azonban a tematikai körülhatároltságan túl elsősorban az adja, hogy minden feldolgozás a török hódoltság utolsó negyedszázadától a 18. század első évtizedéig terjedő időszakot vizsgálja. (28.) Űtszéli csárdához értek. A kőműves szó nélkül bekanyarodott az udvarra. A kerékpárt egy -fának döntötte — a masina hangos fémzajjal zuhant a földre —, míg maga az első szabad asztalhoz támolygott, és hanyattdőlt a pádon. Lehunyta a szemét. Az asszony a férfihoz sietett. Föléhajolt. — Várjon meg itt — mondta. — Lehet... — nyögte a kőműves; nem mintha kedve lett volna továbbmenni. Megállt mellette a pincér; fiatal, zsíros hajú kölyök volt. Amint meglátta a hanyatt fekvő férfit, elvigyorodott, és megpörgette fölötte a kendőjét. — Hozhatok valamit, nagyjó- uram? — He... — Mit akar, öregem? — Papot... Visszatért az asszony. A kölyök leplezetlenül végigmérte az alakját, aztán a férfira vetett egy lapos pislantást. — Beteg vagy részeg? — kérdezte. — Ha tele van. jobb lesz, ha eltünteti a főnök szeme elől. Ma már elvitetett gyomormosásra egy tagot a zsarukkal. — Lefogadom, hogy nem nyugati turista volt az illető — vágta felé az asszony. — Kerítsen vizet! — Minek? — somolygott a kölyök. — Azért, mert rosszul van a vendég úr — válaszolta az asz- szony. — Pohár víz rendel — motyogta távozóban a kölyök. —A vendég úrnak... A kőművesnek az ital nem sokat használt, szemhéját nyitogat- ta ugyan, de azt nem lehetett pislogásnak nevezni. Lába időnként rándult egyet, combja, vád- Hja kemény volt, s törékenynek érezte, akár az üveget. — Akad itt valahol egy darab kötél? — fordult ismét a kölyök- höz az asszony. — Erős legyen, és hosszú. Az a legfontosabb... Szedje a lábát, megkapja érte a pénzét! A kőműves az északi part hátralevő részét vontatva tette meg. Bódultán, feszes izmokkal ült a nyeregben, az éjszakai bogarak akadály nélkül ütköztek tágra meredt szemének. Amikor egyvonalba értek az indulási ponttal, az asszony a tó felé fordította a kormányt. — Vízbe veszejt? — szólalt meg fásultan a kőműves. — Talán még elérjük az utolsó kompot — fordult hátra az asszony. A komp hatalmas teste ott rázkódott a part mentén. Az asszony megtámasztotta kerékpárját a járdaszegélyben, s elsietett jegyet venni; a kőműves továbbra is szoborszerűen ült a gépén. A fedélzeten az asszony odaintett egy matrózt, s a férfit kettesben lesegítették a nyeregből, majd nekitámasztották a korlátnak Az asszony melléállt, könyöke hozzáért a karjához. — Ügy érzem, megértjük majd egymást — mondta. — Na ja... — nyögte a kőműves. A víz szuroknak tetszett, a gépházból kiszűrődő zaj dörgedelemnek hatott. — Ha akarja, ma éjjel magával maradok — simult a férfihoz az asszony. — Velem? — bukott ki a szó a kőműves száján. — Persze — mondta természetes hangon az asszony. — Ma éjjel magánál alszom. Ez ilyen egyszerű. — Nem hiszem — rázta a fejét a kőműves. — Nálam nem alhat. — Miért ne alhatnék? — nevetett fel az asszony; hangjába kis kétség szökött. — A szállásadónőm nem engedi .., Az asszony most felszabadultan nevetett. — Akkor mit tegyünk — kérdezte halkan. — Menjünk szállodába? Mint a fiatal párocskák? — Eredjünk hát magához, az új házba — ajánlotta a kőműves. — Hiszen tető alatt van, nem kell más, mint bedobni egy matracot meg egy plédet. Az asszony elkomorodott. — Oda nem lehet! — Kétség- beesetten nézett a férfira. — Ma még nem. Holnap. S azután mindig... — Én a tiszta, világos beszédet szeretem — dörrentett rá a kőműves — Miért nem lehetünk kettesben az új házban? — Tony miatt... — mondta sokára az asszony. • A kőműves egy darabig hallgatott. — Maguk... együtt vannak? — kérdezte lassan. — Tudom, nehéz megértenie... — mondta zavartan az asszony. — Egyedül voltam... Megzavarodtam ... Ugyanakkor éreztem, hogy ami elmúlt, nem ismétlődhet ... Ezért is hívtam el magát a túrára... A kőműves gyomra összerán- dult. Áthajolt a korláton. Hányt. Az asszony megérintette a homlokát. — Hagyjon engem, Edit asz- szony — egyenesedett ki. — Többet nem megyek magához. — Dehogynem jön — nyúlt felé az asszony. — Hiszen még tartozom magának. — Énnekem nem tartozik senki — jelentette ki a férfi. — A ház felépült, és én megkaptam, ami járt. Az emberem majd elhozza a szerszámaimat. Minden jót... A kőműves megindult, s merev, határozott léptekkel megindult a lejárat felé. 27. A késői ébredés után a kőműves roskatag térddel, izomláztól gyötörve támolygott az udvarra. Első pillantása az esővízgyűjtő hordónak támasztott kerékpárra esett. Mellette állt Pálné, s botjával piszkálta, bökdös.te, mint egy döglődő állatot. — Nem mondom, alaposan le lett strapáivá — fordult a kőműveshez. — Szerencse, hogy a mindenható egyben tartotta. Mit művelt vele? — Elköltözöm, öreganyám — közölte válasz helyett a férfi. — Elköltözik, nem addig van az... — Az öregasszony kezében megremegett a bot. — Nem így szólt a megállapodás. — Megállapodás ide, megállapodás oda. másként alakultak a dolgok; elmegyek, szót se róla többet. A, kifizetett lakbért megtarthatja. Az öregasszony homlokán húr- szerűen mozdultak a ráncok. — ífopen ma vesztek meg mindketten? — szűkölte. — Azon még kevésbé csodálkoztam, hogy az a fiatal ficsúr kiköltözött, de most maga is, mester uram, idény vége előtt... — Elment hát a Bakos ___ — mo ndta maga elé a kőműves. — Még hajnalban. Csodálkoztam is, hogy olyan korán ébredt, máskor akkortájt szokott lefeküdni. — Na és mennyivel maradt adósa magának? — Nem maradt adós, kifizette a lakbért, az utolsó fillérig. A kőműves testét melegség járta át; mégsem egészen méltatlanra pazarolta tanácsait, idejét, pénzét. — Magának tán tartozott? — hajolt közel az öregasszony. — Nem... — mondta a kőműves, és félrefordult. — Nem tartozott semmivel. Utoljára még körb ehordozta tekintetét az udvaron, aztán nehézkesen visszabillegett a bérleményébe, hogy összeszedje a személyes tárgyait. Déltájban, mikor a napsugarak legerősebben támadták a vidéket, a kőműves batyujával és szerszámaival felmálházva — ahogy három hónappal ezelőtt érkezett — vonszolta magát az út szélén a vasútállomás felé. Váratlanul éles, ismétlődő dudaszót hallott a háta mögül. Oldalra lépett, s folytatta útját, anélkül, hogy hátranézett volna. A duda tovább szólt, majd fék- csikorgás közepette elévágott egy széles, lapos tetejű személyautó; kivágódott az ajtaja. (Folytatjuk.) Keserves évtizedekről Olyan korszak ez, amely nemcsak Kecskemét történetében jelent fehér foltot, de a magyar történetírásnak is komoly adósságai vannak e téren. Ugyanakkor külön aktualitást ad a kötetnek, hogy Buda felszabadulása és az ország nagy része visszafoglalásának 300. évfordulójára jelent meg. Az évfordulóra megjelenő országos áttekintést adó kiadványok mellett mit nyújthat az egyetlen hódoltságbeli mezőváros problémáival foglalkozó kötet? A bevezetőben erre a kérdésre így fogalmazza meg a szerző a választ: „E kötet nem kíván egy újabb lenni, azok között, amelyek a valóban keserves évtizedek szenvedéséit, személyek és közösségek tragédiáit rögzítik ... Tekintettel arra, hogy évtizedek óta visszatérő gond és panasz: több történeti segédtudomány terén a kutatások elmaradnak, illetve túl lassú az ütemük, ezért legtöbbet akkor tehetünk e kor még alaposabb megismerése érdekében, ha ezen sokak által meg- és előkerült területekre összpontosítjuk figyelmünket, megkönnyítve a gazdasági és társadalmi fejlődés összetettebb vizsgálatát.” E kutatási program szellemében születtek tanulmányok a pénzforgalomról, a gaibonaűrmér- tékekről, az árak és bérek alakulásáról, a népességmozgásról és egy 1689-es összeírás alapján Nagykőrös népéről és gazdálkodásáról. Nem könnyű olvasmányok ezek az írások, ám aki alaposan tanulmányozza őket, számos érdekességre, új megállapításra bukkan. Csak néhányat kiragadva: igazán meglepő, hogy mennyire szerény Kecskeméten a török pénzek forgalma, hogy a fertály nálunk az országoshoz viszonyítva egészen sajátos mértékegységet jelentett, s hogy a 17. századiban a szalonna ára háromszorosa a marhahúsénak. Kiderül, hogy nem helytállóak Hornyik becslései a lakosság számára, s jónéhány néprajzi, viselet- és életmódtörténeti megrögző- dést Is módosítani kell. Megalapozott következtetések Ez a néhány önkényesen kiragadott példa nem érzékeltetheti igazán a kötet szellemét. Az egészre egy rendkívül elmélyült, fejlett forráskniitikával rendelkező, s ennek alapján megalapozott következtetésekre juttató kutató keze nyomja rá a bélyegét. Iványosi-Szabó Tibor bebizonyítja, hogy a korábban mostoha forrásadottságúnak vélt hódoltsági mezőváros történetének kutatásába szükséges új irategyüttesek bevonása, mert csak ezek elemzése révén juthatunk új eredményekre. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy erősen -hézagos vagy esetleges források birtokában is van remény, lehetőség új eredmények elérésére. Igaz, hogy e források feldolgozása aránytalanul sok munkát kíván, ám következetesen végiggondolt, tudatosan alkalmazott forráskritikai módszerekkel eddig használhatatlannak vélt egykori írások is „megszólaltathatók”. Az egyes tanulmányokon belül felfedezhető szigorú logikát követő építkezés érvényes az egész kötetre. A forgalomban levő pénzek, azok egymáshoz való aránya, értékük hullámzásának tisztázása, egyáltalán a mértékek meghatározása adhat csak alapot az árak és bérek alakulásának megállapításához. Ez utóbbiak, mai fogalmaink szerint az életmód- kutatás körébe tartoznak, de ebben a könyvben mindez úgy jelenik meg, hogy nem egy-egy esetleges adatra épülő summázat, hanem jól dokumentált adatsorok statisztikai módszerekkel elemzett bizonyossága. Valamennyi tanulmány erénye, hogy a bennük megfogalmazott gondolatok további kutatásokra ösztönöznek. Elegendő utalni a népességmozgásról szóló írásra, melyből kiderül, hogy milyen szoros volt Kecskemét kapcsolata a viszonylag távoli Baranyával az átköltözések révén, ami bizonyára kereskedelmi és gazdasági katpcsolatokat is jelentett, ám ezek még további kutatásra várnak. Inspirativ a kötet tematikájából látszólag kilógó, Nagykőrössel foglalkozó tanulmány is, mivel példa arra, hogy a Duna—Tisza közi hódoltsági települések anyaga miként vonatkoztatható egymásra, miként lehet egy-egy konkrét település elemzésének tágabb távlatokat adni. Úttörő vállalkozás Iványosi-Szabó Tibor e kötetben megjelent írásai a szigorúan vett tudományelméleti osztályozás szerint a történettudomány segédtudományai körébe tartoznak. Mégis, így együtt, ilyen logikusan megszerkesztve ezekből történetírás kerekedik, hiszen é diszciplína leglényegét tárgyalják, egy meghatározott korszakon belül a gazdasági és társadalmi alapokat. A kötet jelentősége ugyanakkor messze túlmutat a jó értelemben vett helytörténetíráson, általános érvénnyel állapít meg jelenségeket, tendenciákat a hódoltság kori, és az azt követő évtizedek alföldi mezővárosairól. A tanulmányok még nagyobb jelentőséget kapnak majd akkor, ha ezt az úttörővállalkozást Nagykőrös, Cegléd, s a többi Duna—Tisza közi település kutatása is követi, hogy így az eredmények összehasonlíthatóvá váljanak. Reméljük, hogy ezt a példamutató tanulmánykötetet a szerző tollából követi majd a korszak teljes társadalmi-gazdasági viszonyait feldolgozó monográfia. Dr. Sztrinkó István etnográfus Engel Tevan István grafikái „Szinte nem is tudok olvasmányélmény nélkül dolgozni” — vallja Engel Tevan István, s ez ars poétikának is tekinthető. Grafikusi pályája szorosan kötődik az irodalomhoz. Rajzainak többsége könyvillusztráció, amelyekkel az Európa, a Szépirodalmi, a Kossuth és a Móra kiadónál megjelent könyvekben találkozhatunk. E. T. A. Hoffmann, Bulgakov, Andersen, Krúdy, Karl Kraus, a Biblia, s a különféle mesekönyv-illusztrációk sejtetik, hogy Engel Tevan irodalmi nyitottsága teljes. Örömét leli munkájában. Ezt bizonyítja a szakmai finomságok ismerete, az apró figurák gondos kimunkálása. Jelenetein a tragikum és a komikum gyakran egymásba hajlik, összefogott, lényegre törő kompozícióin általában a figurák dominálnak. A budapesti Dorottya utcai teremben látható kiállításán az elmúlt nyolc év alkotásait mutatja be, önálló grafikai lapok, könyvillusztrációk és könyvborítók formájában. • Biblia, József története (1985). KÉPERNYŐ olasz—holland dokumentumfilm, megkezdték a 13 részes angol, nagy nemzetközi összefogással forgatott Élet a Földön sorozat vetítését. Folytathat- • nám a példák sorolását, hivatkozhatnék a híradókban, a magazinműsorokban képernyőre kerülő külföldi tudósításokra. Valamennyi földrészről kaptunk híradást, látképet. Egy francia filmsorozat a trópusokról mondott el érdekes és hasznos tudnivalókat. Hallhattunk a Vietnami Szocialista Köztársaság ünnepén a sokat szenvedett ország jelenéről, terveiről, a könnyűzene kedvelőit pedig hamisítatlan távol-keleti összeállítással ajándékozták meg. Sokat ígér a Rabszolgasors című brazil tévéfilmsoroczat, ausztrál film sem mindennap tekinthető meg otthonunkban. A spanyol történelmet használta ürügyként egy amerikai—spanyol szuperfilm, az igazi álomgyári, kalandos, romantikus, világsztáros — majdnem olyan, mintha igaz volna, de mégsem — El Cid készítésére. . Megemlékeztünk a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nemzeti ünnepéről is. Időben is hatalmas távolságokat kötött össze a magyar televízió elmúlt heti műsora. A vikingek korától napjainkig ível a tematika, a megjelenített események sora. A teljességre korántsem törekvő szemlézés is azt szeretné igazolni, hogy a televízió műsorszerkesztői érzik napjaink kihívását: az gondolkodik népben, hazában, aki szemmel tartja a nagyvilágot, aki igyekszik megérteni más népeket, aki minél többet tud a nagyvilágról. Heltal Nándor Gyakori szófordulattal — „ugorjunk át egy másik kontinensre” — váltanak témát olykor a műsorvezetők. ..... Tíz-tizenöt esztendeje még fölkaptuk a fejünket távoli tudósítások, riportok bejelentésekor. A jó útikönyvek által keltett izgalommal figyeltük, néztem a műsort. A legtöbbször nem a történést, az eseményt lestem, hanem a hátteret, az utcai forgatagot, a föl-föltünedező emberek arcát („közös nagy tenger csöppjei vagyunk”, mint a költő mondta), a házakat, a hétköznapok üzeneteit. Százegynéhány esztendeje még fehér foltok jelezték az emberi megismerés határait a térképeken, ma az átlagnéző (csúnya szó, de okosabbon hiába töprengek) legalább mozgóképeken láthatja Amerika nagyvárosait, Szibéria hatalmas folyóit, be- kukucskálhat a trópusi erdők rejtekeibe, széttekinthet felhőkkel társalkodó csúcsokról, csodálhatja tengerek mélyének nap-nemsütötte növényzetét. A megszokás kényelmessége azonban mintha csillapítaná érdeklődésünket. Mind bajosabb szenzációt kelteni, mert a rendkívüli teljesítményekre is nehezen mozdul eltompuló figyelmünk, tudásvágyunk. Az európai országok közül láthattunk-hallhat- tunk az elmúlt héten lengyelországi, ausztriai, angliai, bulgáriai ismeretterjesztő, tájékoztató jellegű műsorokat. A Szovjetunióban készítették A győzelem stratégiája című, többrészes dokumentuimfilm- sorozatot, a hajdani Pétervárt a vasárnap este a kettesen megismételt zenés játék idézi, a malt a Séta a Néva partján mutatja be. Műsorra került Közös nagy tenger csöppjei”
