Petőfi Népe, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
üUffffB művelődés A kecskeméti színház új tagja: A DUNA-TÁJ SORSÁNAK VÁLLALÓJA NAGY ATTILA Csodát csinálni csak közösen lehet... Gimnazistaként verseket, elbeszéléseket írt, publikált: írói pályáról álmodozott. Mígnem megtekintette az általa vezetett irodalmi szakkör műsorát egy kiváló miskolci színész, Pagonyi Nándor, s az előadás után elragadtatva mondta: „Öcsi, te hülye vagy, ha nem leszel színész!” — Őszinte, megfontolásra méltó szavak voltak ezek, s mint utóbb kiderült: egy életre meghatározóak Nagy Attila számára. Érettségi után az első nekifutásra felvették a színművészetire. Amikor elvégezte a főiskolát, már 11 színházi alakítást és öt filmszerepet tudhatott maga mögött. A miskolci teátrumhoz szerződött, és 23 évesen vállalkozott a Bánk bán címszerepére, ami országos visszhangot gerjesztett. Hasonló feltűnés kísérte néhány évvel később, Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában, melyben Eddie Carbone-t alakítva lépett a veszprémi színház deszkáira ... Két évtizeden át a Thália Színház tagja volt. Emellett megannyi filmszerep — közöttük amerikai, francia, szovjet produkciók —> több mint 60 tévéjáték tette híressé, ismert, illetve elismert színész- szé. Kétszeres Jászai Mari-díjas, Kazinczy-díjas érdemes művész, aki az idei évadtól a kecskeméti Katona József Színház tagja. 0 A Játék és valóság című darab férfi főszerepében. Valószínűleg lámpással is nehezen találnánk vidéken dolgozó színészt, aki nem kapna örömmel az alkalmon, ha szerződtetni akarná a Thália, hasonló lehetőségeket kínálva neki, mint Nagy Attilának húsz éven át. Ezzel szemben: szinte azonnal igent mondtál, amikor e zűrös, nehéz éveket megélt kecskeméti teátrum új igazgatója, Lendvay Ferenc hívott. Miért? A mi szakmánkban, ha az ember körül kialakul egy totális biztonság, az bénító is lehet. Úgy éreztem, olyannyira elrendeződött körülöttem minden, hogy már semmi lényeges sem történhet, végzem a dolgomat, de az már nem befolyásolja a sorsomat... A Tháliá- ban, már előre tudtam, melyik darabban melyik szerepet osztják rám, sőt azt is, hogy ha nem „hozom magam” igazán, a közönség elnézően megbocsát. Holott én mindig azt tartottam természetesnek, hogy ezen a pályán újra meg újra meg kell küzdeni a jogért, hogy színpadra léphessen valaki. Nos, Kecskeméten a légkör is más napjainkban a színház körül... Itt ma igazi élményekre éhes a közönség, s a puszta tekintéllyel nem lehet takarózni; meg kell mutatni a csodát, különben ... Szóval, úgy érzem magam, mint kezdő, fiatal színész koromban, vagyis legalább annyira izgulok, hogy elfogadnak-e vagy sem. — Tudtommal van egy másik magyarázata is, hogy Kecskemétre szerződtél: Lendvay Ferenc. — Igen. 1961-ben, amikor Veszprémben játszottam, ő volt a direktora a színháznak. Sokat tanultam, sok önbizalmat kaptam tőle, megannyi műfajban kipróbálhattam képességeimet, a klasszikus drámáktól az operettig, és itt kezdődtek sorozatossá válni sikereim, itt éreztem először, hogy a fejlődésem nem a véletleneken múlik. Szóval Veszprémben szövődött ez az életre szóló barátság. 1969-ben Lendvay Szegeden szervezett új társulatot. Akkor is hívott, s akkor is örömmel mentem. Azaz mentünk: Dajka Margittal és Aj- tay Andorral. — Ez, ha jól tudom, hároméves kiruccanást jelentett, azután visszatértél a Tháliához, de vendégszereplést később is vállaltál vidéken. — Valóban, játszottam Győrben, Békéscsabán, sőt néhány esztendeje Kecskeméten is, Katona József Zsiská- jának címszerepében. — Az új évadban melyik darabokban láthat viszont a kecskeméti közönség? — A Háború és béke, illetve Németh László Villámfénynél című drámájának főszerepét osztották rám. De ha szükséges, természetesen bármelyik produkció sikeres színre;yitelét segíteni fogom. — Rendezel is ebben az évadban. Melyik darabot viszed színre? — Fekete Sándor A Lilla villa titka című vígjátékát. — A rendezés új próbálkozás számodra? — Nem. Már a főiskolán Gellért Endre azzal biztatott, hogy vannak rendezői adottságaim, vagyis ő adta az önbizalmat. Legelőször 24 éves koromban, Miskolcon rendeztem. S azóta többször is. Kétségtelen, hogy ehhez a sok izgalmas lehetőséget kínáló feladathoz csupán a színészi múlt, tekintély igen kevés. Ezért is vállalkozom rá szívesen. — Mi a véleményed az új műsortervről? — A közönségigény változó, hiszen a gazdasági, társadalmi, mondhatni: a napi eseményektől determinált. Ez a műsorterv szerintem bő választékot ad, ami lehetővé teszi, hogy felmérjük, mi érdekli, mi foglalkoztatja az embereket pillanatnyilag, illetve milyen fajsúlyú darabokra kíváoasiifjki ^»! az új társulat tökéletes alap'a bizakodásra. Meggyőződésem — hiszen többségüket régóta, személyesen ismerem —, hogy ilyen színészgárdával az ország bármely színházában — beleértve a Nemzetit is — jó évadot lehetne produkálni. Ugyanis külön-külön átlagon felüli képességű színészek gyűltek össze itt Kecskeméten. Ám csodákat csak akkor tudnak — tudunk — csinálni, ha a közös munkánk is átlagon felüli lesz. A világ legnagyobb zsenije is torzó marad, ha nem a neki legmegfelelőbb környezetben teszi a dolgát. Mi itt egymás számára jelentjük a környezetet, ami szétzülleszti vagy nagyszerű produkcióra inspirálhatja a színészeket. Bizonyos vagyok abban, hogy itt ez utóbbi történik majd. Ezért is jöttem Kecskemétre. Koloh Elek TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS Joghurt és fekvőtámasz Szűcs mindig joghurttal kezdte a napot, és a folytatás sem volt sokkal zsírosabb. Főzelék, saláta, gyümölcs, főtt tojás, és csak nagy ritkán egy kevés hús. Nem vastagabb a levélpapírnál. — Könnyű koszt a hosszú élet titka - mondogatta az ismerőseinek —, no és természetesen sok mozgás. Nem szabad elrenyhülni. Ennek bizonyításául minden reggel ötven fekvötámaszt csinált, esténként meg többször is körbeloholta a lakótelepet.- Látod, fiacskám... — mondta Molnár né a férjének, amint hazafelé tartottak éppen, és ellihegett előttük Szűcs —, ezen az emberen nincs egy deka fölösleg, pedig egykorú lehet veled, de most is olyan, mint egy nyurga kamasz. Példát vehetnél róla. — Példát. ..? Én? — bámult az asz- szonyra Molnár, aki mintha csak Szűcs eldeformálódott, messzire rikító ellenpárja lett volna. Joghurtot legfeljebb a tévében látott, ha reklámozták, és mozgásban sem volt különösebben igényes. Beérte azzal, hogy járt. Nála a nap hat pár debrecenivel indult, és hasonlóan folytatódott. Legszívesebben csülköt evett volna csülökkel, és az esti köröket csak söröskorsókban számolta. — Igen, te, példát... — vágott visz- sza élesen az asszony, — mert ha továbbra is annyit zabálsz és fekszel, ez a Szűcs évtizedekkel fog túlélni téged. Már most is csak csodálkozni tudok, hogy eddig még nem ütött meg a guta! Molnár elnézően legyintett, és ezzel a maga részéről befejezettnek tekintette az ügyet. De nem így az asszony. Másnap este a nyolcadik rántottszeletnél, amit Molnár a tányérjába kotort, újra kezdte Szűcsöt meg a hosszú életet. — Legalább ne a vacsoránál — méltatlankodott Molnár —, így teljesen elmegy az étvágyam ... — Csak menjen — mondta az asz- szony —, te már eddig is annyit faltál össze, hogy ha életed végéig koplalnál, meg sem éreznéd. Egyik este, amikor rengeteg kilóit hazafelé cipelve szuszogott Molnár, kis híján összeütközött Szűccsel, aki a szokásos köreit rótta. — Nem tud vigyázni? Vagy alszik is ilyenkor?! — Elnézést... — torpant meg Szűcs megigazítva a szemüvegét —, valóban figyelmetlen voltam. De tudja, uram, rajongok a versekért, és ilyenkor memorizálom a kedvenceimet. Most éppen Petrarca szonettjeit. . . Bocsánat, igazán nagyon sajnálom ... Molnár röhögve mesélte el otthon az asszonynak, hogy ez a Szűcs egy emeletes barom. Futkározás közben szaval. — Finom lélekre vall... — mondta az asszony. -— Te is inkább verseket olvasnál vacsora helyett, de én már abban is kételkedem, hogy egyáltalán tudsz még olvasni. Látod ez a Szűcs . . . — Elég! — mordult rá Molnár. — Torkig vagyok azzal az alakkal. Ha még egyszer kiejted a nevét, esküszöm, agyoncsaplak! — Irigy vagy rá — kiáltotta diadalmasan Molnáráé —, mert érzed, hogy túl fog élni! Te már régen a föld alatt leszel, amikor ö még délcegen futja a köröket. És ötven fekvötámaszt csinál majd akkor is! — Ezt meg honnan tudod — nézett rá Molnár —, tán ott strázsálsz, amikor csinálja? — Azt nem, de az egész lakótelep tudja, hogy Szűcs minden reggel ötven fekvötámaszt csinál. Ez igen! Látod, ez egy férfi! Fogalmam sincs, miért nem nősült meg. Bezzeg az ö feleségének nem kellene félnapokat a konyhában büdö- södnie. Ha téged megüt a guta, ki fogok vele kezdeni. Molnár aznap nehezen aludt el. Gyűlölte Szűcsöt, az asszonyt, az egész világot. Nem értette, miért kell amiatt szégyenkeznie, hogy szereti a hasát. Elvégre az ő hasa, nem másé. Másnap egész nap rosszkedvű volt, és este a vendéglőben legalább hat korsó sörrel többet ivott a szokásos adagjánál. Nehézkesen fújtatott hazafelé, és már messziről észrevette Szűcsöt, ahogy kocogva közeledett. Megállt, bevárta, és amikor el akart iramodni mellette, megfogta a karját. — Mondja csak, igaz, hogy maga ötven fekvőtámaszt csinál reggelenként? — Igaz ... — mondta Szűcs, és közben helybenfutást végzett, hogy a társalgás alatt se essen ki a ritmusból! — Ezt én nem hiszem — mondta Molnár —, ilyet nekem ne akarjon be mesélni. . . Már maga sem mai gyerek . . . — De kérem ... mondta sértődötten Szűcs -, én nem szolgáltam arra rá, hogy meghazudtoljon. Ha akarja tudni, ötven fekvőtámasz csak a napi adagom, sokszor megcsináltam már a dupláját is. — Hiszem, ha látom ... — mondta Molnár. Szűcs úgy állt ott, mint akit igazságtalanul felképeitek. Először szó nélkül tovább akart futni, de aztán meggondolta magát, és levette a melegítőfelsőt. — Jó .. . Akkor hát figyeljen ... És számoljon . . . Fekvőállásba helyezkedett, és elkezdte a gyakorlatot. És mert nem bízott túlságosan Molnárban, attól tartva, hogy megpróbál csalni, hangosan számolta is a fekvőtámaszokat. Molnár ott tornyosult felette, és meredten bámulta. „Bezzeg a Szűcs” . . . —jutottak eszébe az asszony szavai, és egyre inkább elhatalmasodott rajta a düh. Valami iszonytató igazságtalanságot látott abban a lehetőségben, hogy ez az egyszálbélű, nyiszlett kis fráter csak úgy egyszerűen túlélhesse őt. — így könnyű ... mondta rekedten, majd szép lassan, ahogy otthon a kanapéra, rátelepedett Szűcs nyakára, a száznegyven kilójával. Na most folytassa, ha tudja .. . Talán negyedóráig üldögélhetett ott, elszívott két cigarettát, kicsit szunyókált is, majd szokatlanul frissen, elégedetten tápászkodott fel. — És még ez akart engem túlélni. . . — nézett vissza , ez a joghurtot szür- csölő keszeg kis könyvkukac . .. Na. jó! néztem volna ki! Balogh Edgár nyolcvanéves Aki ismeri Balogh Edgárt — szüntelen tevékenységét, legendás munkabírását, mindig új életre kelő optimizmusát és hitét —, meglepődéssel áll a tény előtt. Nyolcvan- éves volna? Nyolc évtized múlt volna el felette, nyolc évtized kelet- közép-európai történelem? Háborúkkal, forradalmakkal, meneküléssel, otthonalapítással, börtönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódásokkal teli nyolc súlyos kelet-közép-európai évtized? Egy egész korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ívelő hitekkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nemzedékre szóló politikai tapasztalattal? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Duna-táj népeinek közösségi történelmét, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcé- na gyanánt, valóban betöltötte nyolcvanadik életévét, egy küzdelmes és termékeny írói sors végső összegzéséhez érkezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példázza. Temesvárod született, Pozsonyban és Prágában tanult, Szlovákiában ismerkedett a kisebbségi lét és a forradalmi munkás- mozgalom tennivalóival, Romániában lett a népfrontgondolat és a Duna-táji közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfoglalásra kényszerítő, egyszersmind tettekre mozgósító történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba került magyarság sorsa. Ő és társai a kényszerűségből csináltak erényt a kelet- közép-európai népek, a magyarok, a szlávok és a románok eszményi közössége felé akartak kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; sőt messzebb, az emberiséghez, a nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális alárendeltséget, asszimilációs politikát. Balogh Edgár e Duna-táji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, művek, történeti és publicisztikai írások sorában magyarázta, életével és munkájával tett mellette hitet. Mint ahogy életével és munkájával tett hitet a népfrontos összefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a Duna-táji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaratú emberek együttműködése jelenti legfontosabb feltételét. Ezt az együttműködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain és az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus és a kirobbanni készülő háború ellen kívánta frontba szervezni a romániai magyar fiatalságot. Ezt az összefogást képviselte a felszabadulás után is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének történelmi feladata. Erről a tevékenységről —- munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi kudarcairól — ad számot utolsó könyvében, a nyáron megjelent Férfimunka című önéletírás lapjain, akárcsak emlékiratainak korábbi — Hét próba és Szolgálatban című — köteteiben vagy éppen irodalmi és történelmi tanulmányaiban, publicisztikai müveiben. A Duna-táj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, a magyarság és a szocialista eszmék korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát e két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A nyolcvanesztendős író, közíró és tudós ma is dolgozik: tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szívében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár fél évszázada az otthona. De otthona egész Erdély, az egész Duna-táj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelmes élete során mindig azon fáradozott, hogy e Duna-táj valóban a nemzetek és a nemzetiségek otthona legyen. Pomogáts Béla • Angyal szál! le. (Révész Napsugár grafikája.) CSANÁDY IÁN OS Nehéz kaszám Nehéz fegyverét csattogtatja a sötét láthatár, lilán repeget a távoli ég súlyos felleget: kint állok a tanya udvarán a susogó ezüstnyárfák alatt és keblemben feszül az indulat, a vihar előszelét érzem talán, mely nem kímél állatot, életet, a vihar előfutamát érzem, no lám, mely nem kímél senkit, sem engemet: csukok, lehúzok redőnyt, ablakot, ami közéig, lelkesít, borzadok ha lecsap majd a villám itt talán, s a repedt ég is dong rá egy nagyot, s lezúdulnak a nyári záporok, no lám. talán megvéd majd tanyám, megóv, ha fedele alá futok —- de most, de még állom a kihívást, fenyegető villámok kardjait — nehéz kaszám csorbítatlan feszít az eresz alatt, s fénylik, nem fényit! Könyvespolc LIMONÁDÉ „Hát persze, szerelem. Találkozások, gyengéd szavak s a többi. Még versfaragás is, olyan témáról, amely a legtávolabbi kapcsolatban sem áll az építőmunkával... A szerelem ebben az értelemben mindig negatív módon alakítja a dolgozó világnézetét. Szívfájdalom lép fel néha, meg mindenféle humánus érzelem ...” Ha nem is a máról szólnak a fenti sorok, azért tudom, hogy szatírát olvasok. Szatíra ez a javából, nem pedig „limonádé”. Itt van például a Gazdasági rendszer című írás, ami történetesen egy takarékossági kampány bírálata: „Akkor, szerencsére, a takarítónőnk, Nyusa, a maga női módján hozzászól a kérdéshez. — Ha egyszer — azt mondja — ilyen a nemzetközi helyzet, vagyis rosszul áll a szénánk, akkor — azt mondja — megtehetjük, hogy például nem fűtjük a klozetot. Minek oda hiába dönteni a fát? Nem szalon az! Igaz — mondjuk —, legyen hideg a klozet! A fagyban legalább nem húzza ott az időt a publikum. Ettől még a termelékenység is növekszik, ami éppen időszerű ...” Bizony, még némi időszerűség is fellelhető ezekben a sorokban, s az olvasó csak gyaníthatja, hogy a szerző görbe tükrében a húszas, harmincas évek Szovjetuniójára vethet pillantást. Mihail Zoscsenko hatvanhat szatirikus napilaptárcáját tartalmazza az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, Limonádé című kötet, amelyben sajnos — nincs feltüntetve sem a tárcák megírásának, sem az első megjelenésük időpontja. És arról sem esik szó, hogy Zoscsenko a második világháború előtt hazájában a legnépszerűbb írók közé tartozott, hogy 1946-tól mintegy nyolc éven át nem publikálhatott, s hogy hatvanhárom éves korában, 1958-ban hunyt el, éppen csak megélve művei újraértékelését. A kellő tájékoztatás hiánya miatt a kötetben szereplő, javarészt Rab Zsuzsa lírai fordításában különösképpen élvezetes, ám mégis csak fél évszázados szatírák dokumentumértéke az olvasók számára óhatatlanul elvész. Ráadásul tájékozatlan olvasó számára a kötet címe is megtévesztő, mert legfeljebb szatirikus értelemben nevezhető „limonádé”-nak a könyv tartalma, amely egykor minden bizonnyal égetett, mint a tiszta szesz, s ha azóta el is párolgott belőle némi alkohol, azért „tömény” maradt. (Európa Könyvkiadó 1986.) A. G. 1986. szeptember 6. szombat
