Petőfi Népe, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-17 / 219. szám
4 0 PETŐFI NÉPE 0 1986. szeptember 17. SZAKSZERVEZETI IFJÚSÁGI TAGOZATOK TERVEZIK Üdülőépítés, nyelvtanfolyam, érdekvédelem A pedagógusszakszervezeti alapszervek mellett az ifjúsági tagozatok most alakítják ki terveiket, működési kereteiket. Hasznos tapasztalatcserének bizonyult a szakszervezet megyei _ bizottsága által szervezett összejövetelük. útkeresésről és tenniakarásról tanúskodtak a tanácskozás szünetében megkérdezett ifjú pedagógusok válaszai. A kiskunmajsai származású, Jánoshalmán tanító Kovács Márta középiskolai tanár néhány hete ismerkedik friss tisztségével. — Baranya megyei üdülőnk •építése foglalkoztatja leginkább kollégáimat, főként a fiatalokat. Magyarhertelenden vásároltunk telket. Némi pénzünk is ivan nyári keresetünkből. Többen meggyszedést vállaltunk. Kisebb-na- gyobb összeggel mindenki hozzájárul az építkezési költségekhez. A nagyközségben mintegy 200 tagja van a petíigógusszakszer- vezetnek, hozzávetőlegesen egyötödükre számíthatunk az ifjúsági tagozatban. A községi tanács támogatásának is köszönhetően minden családos pedagógusnak van lakása. Mit szeretnénk? A többséget vonzó értelmes elfoglaltságok, művelődési, szórakozási alkalmak teremtését. Egyelőre. Általános iskolai napköziben dolgozik Vékony Ervin Kiskun- majsán. — Noha más a feladatunk, mint a KISZ-nek, — számolnunk kell azzal, hogy nálunk most nem működik a pedagógus KISZ- szervezet. E pillanatban azt sem tudom, lesz-e valamire pénzünk, mit tervezhetünk. Mindenesetre arra ügyelünk, hogy semmit ne erőszakoljunk senkire, elvégre önálló, felnőtt emberek az ifjúsági tagozat tagjai. A soltvadkerti Péntek Erika gyógypedagógiai tanár, tagja a kiskőrösi körzeti ifjúsági tanácsnak. — Mindenekelőtt jobban szeretnénk ismerni és megismertetni a fizetési besorolásokat. Többeknek sejtelmük sincs arról, hogy mennyi az adott kategória alsó és felső határa. Csak a bérgazdálkodási előírások és lehetőségek ismeretében érvényesíthetjük a jól dolgozó fiatal pedagógusok érdekvédelmét. Majd a gyakorlatban alakul ki együttműködésünk a KISZ-szel. Még vannak átfedések. Rab Mária lett a városi ifjúsági titkár Kecskeméten. A természettudományi tárgyakat oktató pedagógus a műkertvárosi iskolában tanít, jól ismeri ifjú pályatársai gondjait. Maga is pedagógusszálláson lakik, viszonylag olcsón, de nem a legideálisabb körülmények között. — Óvónők, tanítók, tanárok, főiskolai oktatók az Ifjúsági tagozat tagjai. A változatos összetétel előny is, hátrány is. Egymás munkájának a megismertetése is egyik feladatunk lehet. De mielőtt továbbmennénk, hangsúlyozni szeretném: céljaink természetesen azonosak a szakszervezetével, csak mi az ifjúság sajátos érdekeit emeljük ki, munkánkban figyelembe vesszük a korosztályi sajátosságokat, akárcsak — például — a nyugdíjasok csoportulása. Mit tervezünk? A továbbképzést szeretnénk segíteni mindenekelőtt. Számos nyelv- tanfolyam beiratkozási díja láttán több pályatársam kénytelen lemondani a tanulásról, pedig szívesen tanulna. Tervezett olcsóbb tanfolyamainkra előreláthatóan sokan jelentkeznek. Rendszeresebb sportolásra csábítjuk kartársainkat. Tudtommal — például — a kosárlabdázók csütörtökönként találkoznak a Molnár Erik Általános Iskolában. Szeretnénk tömöríteni a pedagógus természetjárókat. Törjük a fejünket, hogy miként segíthetnénk összefogva a fiatal pedagógusok lakásgondjain. Egyelőre a tervezgetésnél tartunk. Heltai Nándor HONISMERET — HELYTÖRTÉNET IZSÁK: Mellszobor Kostka László emlékére E hét végén lesznek Izsákon a sár fehér-napok. Annak a szőlőfajtának a tiszteletére rendezik, melyet az izsáki nép leleményessége mintegy száz évvel ezelőtt szelektált, mert felismerte e fajta értékét, mely a csemege- szőlő és borszőlő egyesített tulajdonságaiban rejlik. A rendezvénysorozat keretében Kostka László (1858—1918) századeleji izsáki szőlész megkapja azt az elismerést, ami megilleti. A ma szőlésznemzedóke tisztelettel és hálával emlékezik mesterére, Kostka Lászlóra, az izsáki é.s az alföldi borszőlő el- terjesi'ojére Az Izsáki Állami Gazdaság 1986-ban Kostka-díjat alapított, és évente a legjobb és legeredményesebb szőlésznek adományozza. Az állami gazdaság mellszobrot is emeltet a központjában lévő díszkertben, melyet pénteken délután lepleznek le. Ki volt Kositka László, és mát tett a szőlőműveléséért? Gyógyszerésznek tanult. Sátoraljaúj0 Kostka László arcképe. helyen gyógyszerészkedett, majd Szerencsen, Nagykőrösön, Budapesten, Kecskeméten, Párádon és Gácson, ahol bátyja, Csontváry Kosztka Tivadar későbbi festőművész gyógyszertárát bérelte. Kostka László 38 éves korában otthagyta a patikát, és mint írja Albumában: „lettem a szőlő szerelmese”. Gyógyszerészbiológiai ismereteinek segítségével felismerte a homok élettani hatását a szőlőtőkére. Ezért új szőlőművelő eljárást dolgozott ki, és ahhoz új metszőmódszert. Vegyi ismereteinek alkalmazásával előállította a rézrrvész- port. a peronoszpóra elleni védekezéshez. A szert itthon és Franciaországban szabadalmaztatta. Az izsáki sárfehér szőlőtáblákon kataszteri holdanként 26 300 kilogramm szőlőt termelt évenként, mely abban az időben világcsúcsot jelentett. Kostka László sokat tett a2 izsáki sárfehér szőlő elterjesztéséért úgy Izsákon, mint az egész Alföldön. Kovács Gyula JÁNOSHALMA: KÉPERNYŐ Megújult Híradó? Új a főcíme, a zenéje, a fő- szerkesztője, a stábja, a szerkesztési rendszere, ezért újnak kellene nevezni a korábhi Tv-híradó helyébe lépett Híradót (tv nélkül), csakhogy sok jel mutat arra is, a változások többsége csupán formai, s a szerkesztési módosítások sem mind szerencsések. Kezdjük talán a főcímmel és a zenével, mely utóbbiról mindig közölték velünk: Presser Gábor szerzeménye, mely kijelentés implicit tartalma: ez a zene nem lehet rossz. Pedig lehet, ezek a taktusok például kifejezetten idegesitőek (mely ugyan nem zeneesztétikai minősítés, viszont annál pontosabb jellemzés). A főcím — a Híradó többi inzertképével együtt — amolyan átmenet a számítógép-grafika és a stilizált ábra között: ez különösen városok esetében zavaró (többedszerre: bosszantóan az). Igazán akkor lenne modern a tévé, ha jó minőségű, új szögből készített fotókkal jelezné tudósításának színhelyét (vagy témáját). Mindez persze üres forma — aminthogy üres forma az a mód is, ahogyan a különböző kommentátorok (műsorgazdák) köszöntik a nézőket. Eleinte a kérdéscímek domináltak (Libanon — Lehet-e még fegyverszünet? stb.), mindenből kérdést farigcsáltak. Most az egyéni szólás más foka dívik, hogy tudniillik mindegyik műsorvezető más-más módon, de ugyanúgy köszönti a nézőt. Ebben az a baj, hogy talán el is hiszik, hogy a néző majd abból fogja egyéninek tartani Sándor Istvánt, hogy a jellegzetes szájhúzással együtt, szombaton, a héten már hatodszorra köszönti őt ugyanazokkal a szavakkal. Ez jól állt, állhatott — egy egészen más világban! — Walter Cronkite-nak, ám itt(hon) csupán üres modorosság. Mára épp ilyen semmitmondó képi megoldássá vált az is, amint a stúdióbeszélgetések közben, látható egy félfülnyi a műsorvezetőből is. Erőltetik, tehát van — de talán nem biztos, hogy jól is. A korábbi Tv-híradó nézője több évtized tapasztalatából tudhatta, hogy mire számíthat. Azt is, hogy mikor. Hogy először a kínálatot látja-hallhatja, utóbb a kül-, majd a belpolitikát, legvégül az időjárást. Ennek megvolt ugyanaz a szerepe, mint egy karórának; ha az időjárás zenéje hallatszott, ideje volt bevégezni a fogmosást, mert jött utána a fő film. (Ne tessék mosolyogni, ez éppenhogy nem naiv megállapítás, gondoljunk csak arra, hogy reggel a rádióból nemcsak aszerint tájékozódunk, hogy mondja-e a pontos időt; mert az időt az épp pergő műsorból is tudjuk, a Reggeli párbeszéd háromnegyed 7-kor kezdődik, nem pedig negyed nyolckor. A kommunikáció szakemberei mindezt már nagyon régen fölmérték, s a kommunikálók figyelmébe ajánlották.) A Híradó nézője nem mehet biztosra, mert a tudósítások és a riportok tökéletes szabálytalanságban következnek" egymás után, amiben nehéz — ha ugyan nem lehetetlen — következetes rendszert fölfedezni. Időnként mintha az „érdekesség” játszaná a rendező főelv szerepét, máskor a „fontosság” — egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, de lehetetlen naponta alkalmazkodni hozzá (legalábbis a nézőnek). A legfőbb kérdés persze a Híradó esetében az: meg tudott-e újulni tartalmilag is? Mond-e többet' — netán: mást — mint elődje? Ha számszerűsítjük a dolgot, az a válaszunk, hogy igen, hiszen a korábbi anyagoknak a másfélszerese fér ugyanabba az időbe. Nagyon helyes, hogy elmaradtak a — szájbarágós — kommentárok. Az a nagyon nagy baj viszont, hogy a tájékoztatás bővülése nem járt együtt a tartalmi gazdagodással. A dolgok miértjére egyetlen válasszal nem tudunk többet, mint előtte, amire persze bárki megjegyezheti azt: a Híradónak, amint az nevéből is következik, a hír-adás a feladata. Erre azonban úgy is felelhetünk: ez nem zárja ki az alaposabb tájékoztatást, melynek sajnos még ma is Pest a központja. (Jó, 2,5 millió embert — esetleg — érdekel a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának — tehát nem is magának a testületnek, hanem végrehajtó szervének — ülése. De az is igaz, hogy 8 millió ember számára ez érdektelen információ). Emlékezetes marad sokáig, ahogy Jus2t László lesöpörte a tehót valamelyik kerületi tanácselnökkel beszélgetve az asztalról — dehát ekkorra a teho ügye (egyébként országosan) már régen eldőlt, különösebb bátorság tehát nem kellett az egyébként bátor riport elkészítéséhez. A nézők persze emlékeznek rá: a szervezés időszakában egyetlen tehót megkérdőjelező tudósítást sem láttak, nemhogy tehót ellenzőt! Megújult-e a Híradó? Külsőleg jobban, mint tartalmilag, tartalmilag kevésbé, mint vártuk. Mint mutatta magát, utolsó Tv- híradós heteiben. Ballal József A villányi alkotótelepen 0 A villányi szobrász-alkotótelepen az idén nemcsak egyéni alkotások születtek, hanem egy nagyszabású közös tereprendezéshez is hozzáfogott a nemzetközi művész- csoport. A szabadtéri alkotótelepen amgol, román, magyar, francia szobrászok dolgoztak, a megkezdett munkát a résztvevők jövőre folytatják. A képen: Mary Kenny angol szobrász művével. A település szülöttei Jánoshalma két szülöttének az idén van 75., illetve 150. születési évfordulója. Török Lászlóra és Agai Adolfra emlékezünk az alábbiakban. Török László 1911-ben született Jánoshalmán, és 1946-ban halt meg ugyancsak ezen a településen. Matematika-fizika szakos középiskolai tanár volt. Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1935-ben szerzett diplomát. 1935-ben Budapesten kezdett tanítani. Diákkorában nyaranként rendszeresen a Felső-Bácska című lapnál segédszerkesztőként szorgoskodott Jánoshalmán. Megírta a Jánoshalma népe és földje című könyvet, amely a nagyközségünkre vonatkozó gazdaságföldrajzi adatoknak első, rendszerbe foglalt, és jórészt kiértékelt gyüjte. rnénye. A könyv Jánoshalmán ■készült a Felső-Bácska könyvnyomda gyorssajtóján, 1938- ban. Jánoshalma neve már akkor túlnőtt a vármegye, sőt az ország határán is, hisz szorgos népe a homokon a maiga páratlan gyümölcstermesztő kultúrájával az 1930-as években a vagonok százait és ezreit indította útnak vasútállomásáról, nemcsak a magyar fővárosi, de Bér- lin, Bécs, Prága, München, Varsó és London piacára is. Agai Adolf (Jánoshalma, 1836. márc. 31. — Budapest, 1916. szept, 21.) író, újságíró, szerkesztő volt. Nagykőrösön érettségizett,, ahol tanára volt Szász Károly és a nagy epikus költő, Arany János. 1862-ben Bécsben orvosi oklevelet szerzett. Pestre költözött, de orvosi gyakorlatot nem folytatott. 1868-ban indította, és 1910-ig szerkesztette a liberális szellemű Borsszem Jankó című kormánypárti élclapot. A lap jellegzetes állandó alakjai közül sokat ő teremtett, így Mokány Bercit, Mihaszna Andrást. Más lapok szerkesztésében is részt vett. Mint újságíró, különösen tárcaleveleivel aratott sikert. Ezeket később összegyűjtve Porzó tárcalevelei címen két kötetben adta ki. 1870-től 1879-ig a Magyarország és a Nagyvilág című szépirodalmi folyóiratok szerkesztője volt. 1871-től Forgó Bácsi néven a Kis lap című gyermeklap szerkesztésével úttörő munkát végzett az ifjúsági irodalomban. 1877-től a Kisfaludy Társaság tagja volt. Jelentős műfordítói munkássága is. Németből és franciából fordított regényeket. Horváth József MARAFKÓ LÁSZLÓ: A vállak felett átkandikálva: Szemben a vér- és zsírfoltos kötényű hentes, kezében a keskeny pengéjűvé fent kés, hangja évődőnek szánt, de csattan, mint hús a deszkán: — Nem lesz az sok, bátyám? Az öregember fejéből kiszalad a vér, egy pillanatra meg is szédül. A hentes — elismerő he- herészést várva — körülpillant, de a tekintetek az üveg mögötti árut vizslatják, meg a pénztárcát fürkészik, még félmosoly sem honorálja a szellemesnek szánt megjegyzést. Merthogy az öregember két, azaz kettő szelet combot kért, hiszen csak magának meg a feleségének kell vasárnapra, minek is kérne többet. És ha egy szeletet kért volna? Honnan tudhatná ez a hústorony, hogy Nyugaton, ahol annyira álmélkodik a magyar turista, ott dekára kér a háziasszony húst, s a hentes zokszó nélkül, dekára pontosan metszi le a szeleteket, s megköszöni a dekára szóló megrendelést. És a hústorony nem emlékezhet arra sem — hiszen nem is élt —, amikor a háború után föl- séges ételnek számított az olajban megpirított kenyér, meg süteménynek a kukoricadarából sütött lepény, a prósza, megkenve melasszal. De ez a hústorony azt sem tudia, mi az a melasz, biztosan valamilyen külföldi lekvárnak hinné. Az öregember nem válaszol; nem attól tart, hogy legközelebb mócsingosat kap — magát kíméli: a vérnyomásának nem hiányoznak az indulatok. Vetítőgép pereg a múltból, rég elhangzott mondatok gyűlnek alá, melyek szétoszlottak a térben: Az öregember, alig túl a nyugdíjkorhatáron, meleg vízzel egy üres tejeszacskót mosogat el. — Mire lesz az, apuka? — kérdi a menye. — Diót tartunk benne, vagy Öregember madzagokat, legalább nem hullanak szét. Menye nem szól, csak bólogat. Aztán néhány nap múlva a fia, akinek gyerekkorában fapuskát fabrikált, mert akkor még nem lehetett kapni mindenféle kattogó, villogó fegyvert, szóval a fia nagy hümmögve kérdezi: ■ — Apu, nem kellene abbahagyni ezt a kenyérakciót? — A csomagokat? Az öregember ugyanis félrerakja a száraz kenyeret, sőt, a szomszédok is áthozzák, mióta tudják, hogy hetente-kéthetente felad egy csomagot a falun élő rokonnak, aki disznókat hizlal. — Miért kellene? — emeli fel a fejét az öregember. — Mert már szóbeszéd tárgya a szomszédok között. — Miféle szóbeszédé? — Hát ez majdhogynem olyan, mint a gyűjtögetés. — Mondd csak nyugodtan azt, hogy gyűjtögetek. — Jó, jó, nem erről van szó — és a fiú már bánja, hogy szólt. — És kitől hallottad? — Nem mindegy? Egyébként Zsuzsi hallotta vissza. — Akkor helyben volnánk — mondja az öreg, menye nevének hallatán. — Hogy érted ezt? — Szégyelli a kisasszony. — Értsd meg, nem erről van szó. Egyszerűen nem vagyunk rászorulva. — Éppen ezért nem szégyen. Ha nem tenném, szemétre kerülne, így meg a sógor hasznosítja. — De majdhogynem többe kerül a csomagdíj! — Ezt meg honnan veszed? Feladtad egyszer is? Nem voltál te mindig ilyen gyerek. Nem tudom, kinek a hatása, de hagyjuk is... Többé nem került szóba a kenyérügy. Az öregember továbbra Is összeszedte a száraz kenyeret; a fiáék meg néhány év múlva, amikor önálló lakáshoz jutottak, elköltöztek. A levegőt hangtalanul kavaró helikopter szinte zajtalan kamerájával közelítve a jelenetet, a lépcsőház üvegtábláin át... — Be kell törni! — mondja megfellebbezhetetlenül a földszinten lakó technikus, miközben derekát tapogatja: vagy félórája görnyed és kínlódik a zárral. An- talné felnőtt lánya véletlenül mindkét kulcsot magával vitte,_s csak másnap jön haza vidékről, Antalné meg szeretne bejutni a lakásba. — Csak azt ne — sopánkodik Antalné —, nyáron festettünk, mázoltattunk, újra kezdhetjük az egészet. — Én mást nem tudok javasolni — mondja a technikus és lebaktat. Antalné kétségbeesetten csönget. Az öregember végighallgatja a zavaros panaszáradatot, aztán előveszi a kopott aktatáskát, amiben a szerszámokat tartja. Hosszú szárú csavarhúzót keres, vastag drótot, fogót. Megszemléli a zárat, belekukucskál, mormog. A vastag drót végét fogóval meghajlítja, belepiszkál a zárba, kihúzza a ‘drótot, igazít rajta, lereszel belőle. Tíz perce foglalatoskodik, majd beledugja a zárba, megemelinti az ajtót, elfordítja a drótot, kattanás, és nyitva a lakás. — Arany keze van magának, szomszéd úr — mondja Antalné —, jöjjön, finom borom van, a gyerekek hozták, az anyóstárs termése, hadd kínálom meg. — Sajnos, nem szabad — mondja az öregember, és összecsomagolja a szerszámokat. A kamera puha mozgással távolodik a jelenettől... Az öreg elteszi a papírba csomagolt húst, fizet, aztán az ajtóból, köszönés helyett még visszaszól a pecsétes kötényűnek: , — Maga is megöregszik majd! S úgy érti: lesz még kiszolgáltatott.
