Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-14 / 112. szám
4 • PETŐFI NÉPE ff 1986. május 14. Helyünk egy vitázó kultúrában Az utóbbi időben ismét sok vita folyt az iskola működésének és belső életének továbbfejlesztéséről, a gimnáziumi irodalomtankönyvekről, a művelődési otthonok (lehetséges) funkcióiról és funkciózavarairól, a népfőiskola újjáélesztésének szükségességéről, a színiházi struktúráról, az irodalom szereptudatának átalakulásáról — hogy csak néhányat. említsünk. Mire véljük ezt a nem is mindig udvarias pengecsattogást? Az érvek és ellenérvek szikrázó parádéját? Azt hiszem, nem tévedünk, amikor mindezt a reform „begyűrűzésének” tekintjük a kultúra szférájában. Az oktatás és közművelődés szintjén is évtizedes beidegződések kér- dőjeleződtek meg, váltak tarthatatlanná: a régóta felmerült új kérdésekre ma kénytelenek vagyunk megadni az új választ. Kénytelenek vagyunk, mert a régi elképzelések alapján továbbfejlődni lehetetlen, s mert olyan gazdasági kényszerek léptek föl, amelyekre korábban nem kellett odafigyelni. Helyi közösségek Ma már — a pénzügyi források apadása idején — világossá vált, rossz hatásfokkal. Elpazarlódott pénz és energia, személyes ambíciók fulladtak ki, mert egy képzeletbeli kultúrát akartunk elosztani (jobb esetben: eladni) egy képzeletbeli társadalomnak. Nem vettük kellé n figyelembe a differenciált rétegigényekéi, a helyi közösségek spontán érdeklődését, nem támaszkodtunk rájuk, sőt igyekeztünk „semlegesíteni” az efféle törekvéseket. Egy képzeletbeli és áldemokratikus közművelődés „terjesztése” jegyében. Amely mindenkinek szól... Nos, egy olyan művelődési kínálat, kulturális termék, műalkotás, amelyik mindenkinek szól — az nem szó] senkinek. Az csak egy fikciónak szól, egy fantomnak, egy kipipálható kulturális statisztikai bűvészmutatványnak. Az csak a felszínt borzolja meg. sohasem válik a konkrét és meghatározott egyén legbelsőbb ügyévé, személyes meggyőződésévé. A kultúra bürokratáinak tetszését lesz csak képes elnyerni. Másét aligha. Igen, a jövőben nem lehetünk a kultúra kegyosztói”. Másra, többre van szükség. Érdekeidé tenni az embereket a közös felelősségű kululrálódás folyamatában. Építeni arra a mindenkiben szunnyadó belső igényre, amelynek kibontása, fölerősítése nélkül minden célzott hatás csak külsődleges .marad. És létrejön az elitkultúra sznobizmusa, s ennek ellentétpárja: a tömegkultúra „gyorsfogvasz- 1 ói” mentalitása. A fásultság veszélye Napirendre kell tűzni — ha ugyan tetszik: újból! — a kultúra demokratizálását és társadalmasítását. Föltárva és fölkarolva a meglevő helyi közösségek hagyományait, az azonosságtudatot erősítő kötődéseket, mindazt a lappangó értéket és aktivitást, amely a korábbi művelődési hálózat „hálójából” — mert túl nagy szemű volt — kisiklott, elveszett. Mert, a „végtermék” egyre nyomasztóbb, kiábrándítóbb: az érdektelenség és közöny. A fásultság és kifáradás ezernyi tünete. A visz- szahúzódás a privát élet csak a tévéhíradótól háborgatott zugaiba. A viták élénkülése mutatja: elérkezett az idő az átrendeződésre. Mert szocialista kultúránk értékei kerülnek veszélybe. Egy olyan közösségi jellegű kulturális modellé, amely még csak nyomaiban van jelen mindennapjainkban. Amely még- a kellő kibontakozás előtt a „süllyesztőbe” kerülhet. Ha nincsenek tisztázó viták, megújulást serkentő új nézetek, ha a kezdeményezés szelleme nem hatja át társadalmi közgondolkodásunkat. „ ... fent már régen fölismerték: ebben az országban a kezdeményezés nemcsak egyetlen centrumból indulhat ki” — mondta Pozsgay Imre az 1984-es országos közművelődési tanácskozáson elhangzott felszólalásában. S adott esetben — az alkotmány keretei közt és a társadalmi közmegegyezés alapján — a fent és a lent eltérő álláspontjai, vitái is az új megoldások, meggondolások előtt egyengethetik az utat. Állást kell foglalni Tudomásul kell vennünk: vitázó kultúra a miénk. S helyünket — akár szűkebb értelemben is — ebben kell megtalálnunk. Föl kell készülnünk arra, hogy a reformfolyamat mind mélyebben hatol be a rosszul funkcionáló művelődési szerkezetbe, apparátusba: az idejétmúlt részek sürgős cseréjére figyelmeztetve. Vita folyhat arról, milyen mértékben szükséges az átalakítás. Vitázhatunk a támogatás mértékéről, az önfinanszírozás lehetőségeiről, tankönyveink szemléletéről vagy színházaink struktúrájáról. Egyet nem tehetünk,: hogy nem foglalunk állást, félreállunk vagy kivonulunk valamilyen barátságosabb terepre. Netán elhallgattál juk a nekünk nem tetsző véleményeket. Erre egyszerűen nincs mód. Ebben a vitázó kultúrában kell helyet és szerepet találnunk. Társadalmi fejlődésünk új szakaszának előkészítése és elérése végett. P. I A SZÉP MA JS HÓDÍT Bagoly György képei DUNAVECSÉTÖL Bajáig feltucat. művelődési nazoan mutatkozott be Képeivel nemrég bagoly György Budapesten élő, vecsei illetőségű festő. A harmincéves ai.koio azok közé az igen érzékeny művészek köze tartozik, akik nemcsak meglátják, hanem vállalná is merik a szépet. Jól tudja, hogy ha nem tavoLodi-k ei a valóságtól, a természettől, és biztos talajon jár —s ha technikailag is tökétle- lösíti tudását — sikerre számíthat; a szép ma is hódít. Hogyan, honnan indult Bagoly György? Az esztergapad mellől. Magányosan, az amatőrként alkotók keserves munkájára! sajátította el a grafika és az ecsetkezelés titkait. Már folyókátok publikálták rajzait, amikor tailálkozott a máig mesterének vallott kunszentmiklósi művésztanárral, Gál Sándorral. Tőle tanulta el a „mestermunka” műhelytitkait, és a realitással való szoros elkötelezettséget. Felvonószerelőként. majd lakatosként dolgozott, amikor olajképeivel első díjat nyert a KISZ Alkotó Ifjúság című országos pályázaton. Később mint dekoratőr kereste kenyerét, s a nemrégen elhunyt jancsek Antal festőművész alkotó-baráti köréhez tartozott. Fárasztó munka, majd este ecset, grafit, szón, rosttoll. Így teltek napjai. Közben egyre inkább rátalált saját világára. Mell Bagoly György rész vállalkozás Bagoly Györgyé, amikor ifjan csendéleteket és tájképeket alkot. Nem könnyű ma újat mondani egy virágcsokorról. vagy az alföldi tájról. De Bagoly György bátor, fegyelmezett, következetes alkotó. Ennek a „harcos” magatartásnak nyomai láthatók a legmeghittebb hangulatú vásznakon is. A* ifjú művész a Közeljövőben — szülőfaluja meghívására ; hosszabb Ideig a Duna-tájon fest majd. A du- navecsei alkotótelep munkájában vesz részt olyan jeles tájképfestő egyéniségek társaságában, mint Bo- zsó János, Gádor Emil, Hajós Hol- landa Éva és Seres János. F. P. .1. tg Csendélet Turizmus és kulturált életmód A turizmus hosszú távú ágazati és területi fejlesztési koncepciójának tervezetéről tárgyalt tegnapi ülésén az Országos Idegen- forgalmi Tanács. A Budapesti Kongresszusi Központban Andrikó Miklós államtitkár elnökletével tartott ülésen Vincze Imre belkereskedelmi miniszter- helyettes örvendetes tényként nyugtázta, hogy az elmúlt évtizedben gyors ütemben fejlődött a magyar lakosság turizmusa, s a turisztika az életmód fontos elemévé vált. A turizmus fejlesztésének továbbra is alapvető céljai közé tartozik —, s ezt fogalmazza meg a 2000-ig kidolgozott koncepciótervezet —, hagy az idegenforgalom különböző formái jól szolgálják a magyar lakosság növekvő igényeinek kielégítését. Az előrejelzések szerint a belföldi idegenforgalomban ezentúl is fontos szerepe marad a szociálturizmusnak, de várhatóan megnövekszik a fizetővendég-látás és a falusi turizmus szerepe is. A külföldre utazások száma hosszú távon 25 —30 százalékkal növekszik. A KGST-országokból érkező turisták száma 60— 70 százalékkal, a tőkés országokból idelátogatóké pedig két és félszeresére emelkedik. A cél az, hogy az idegenforgalmi bevételek is ennek megfelelően alakuljanak. A 2000-ig terjedő időszakban az egyik legfontosabb feladat a korábbiaknál jobban kihasználni a meglévő adottságokat, lehetőségeket, de szükség van a gyógyidegenforgalom- ban, a kongresszusi, a kulturális valamint a sport- és hobbiturizmus feltételeinek fejlesztésére, bővítésére is. A várható fejlődéssel szoros összhangban indokolt bővíteni az idegenforgalmi fogadókapacitásokat, s az infrastrukturális hálózatot. Az erre szolgáló központi és helyi pénzügyi forrásokat növekvő mértékben egészítheti ki a hazai magánén. g és a külfpldi tőke. HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Kalocsai szállások Kalocsa város és a hajdani ör- jeg mocsár közötti árvízjárta, sík területen az Alföld újkori településformáinak világában szokatlannak számító, sűrűn egymás közelében álló apró falvacs- kák húzódnak meg. Ezeket a kis településeket, amelyek Kalocsa város XVIII—XIX. századi határában jöttek létre, kalocsai szállásoknak nevezik. Lakóik a néprajzi csoportot alkotó potók. akik eredetüket tekintve mind kalocsaiak. Ök teremtették meg a kalocsai hímzést, viseletét és falfestést. A vizek közötti Kalocsa a XVIII. században egy szigetszerű, hosz- szúkás földháton feküdt. 40 ezer holdas határát is erek, palék. mély, mocsaras földsávok tagolták. A vizek által szabdalt távoli földeket nem lehetett a városból művelni. Ezért a kalócsai jobbágygazdák a pusztai birtokaikon gazdasági telephelyeket hoztak létre. E gazdasági telephelyek azonban nem tanyasze- rüen, szétszórtan alakultak ki. mint a legtöbb alföldi város határában, hanem kisebb-nagyobb csoportokat alkottak. A paraszti szállások csoport osságát többféle okkal magyarázhatjuk. A kalocsai paraszt jobbágy volt. Birtoka úrbéres földnek számított, ahol a földesúr nem tűrte el a rendszertelen építkezést. A határhasználat háromnyomásos formája is a gazdasági telephelyek csoportos létrehozását kívánta. Végezetül csoportokba terelték a szállásokat a gyakori árvizek is. Ezen a tájon a legkiemelkedőbb pontokon volt érdemes építkezni. A kalocsai szállások első említései a XVIII. század közepéről származnak. Egy-egy pusztán több szálláscsoport is kialakulhatott. Ezek egy része a középkori falunevet őrző pusztanevet viselte, amelyet néha megtoldottak az alsó és felső vagy az öreg és kis jelzőkkel. Például: Felsőerek, Alsóerek, Résztelek, Keserűtelek, Szakmár, öregcsertő, Kiscsertő, Halom. Homokmégy, Alsómégy, Hülye, Drágszél. Más csoportokat az olt legnagyobb számban birtokló kalocsai családok nevével jelöltek. Ilyen település volt pl.: Mácsaiszállás. Ludasszállás, Andrásszállás. Bol- váriszállás stb. A kalocsai jobbágy esa I á d o k. illetve azok egyes tagjai a XVIII. században általában csak annyi időt töltöttek pusztai szállásukon, amennyit a mezőgazdasági munkák végzése, elsősorban a gabonatermesztés és az állattartás érdeke megkívánt. Az állatok te- leltetését legtöbbször gazdalegények és szolgák végezték. Az 1780-as, 1790-es években megnőtt a kinntartózkodás ideje, és a kinttartózkodcik száma. A munkaképes lakosság ekkor már az évnek nagyobb részét töltötte a szállásán, mint a városi házában. A XIX. század első felében a családok megosztottsága jellemezte a szálláshasználatot. Az öregek többnyire a városi házban laktak, a fiatalabb munkabíró nemzedék pedig a szállásokon. A pusztaiak azonban ünnepnapokon rendszeresen bejártak a városba. Kiköltözésük csak az élet egy szakaszára szólt. Ha a pusztai gazdák elérték az öregkort. beköltöztek a városi házukba, gyermekeikre bízva gazdaságuk vezetését. A jobbágyfelszabadítás után a legtöbb kalocsai gazdacsalád eladta városi házát, és végleg szállására költözött. A szállásokon az állandó kintlakás vált általánossá. A régi kezdetlegesebb szállásépületek mellé vagy helyére rangos házak épültek. A kalocsai szállások, elvesztvén tartozéktelepülés jellegüket. falusiasodtak külsőleg és szervezetileg egyaránt. Nagy per után 1898. január 1-jén önálló községekbe szerveződve elszakadtak anyavárosuktól. Kalocsa az Alföld legkisebb határú történelmi mezővárosaként, Erdei Ferenc szavaival élve, „renegát mezővárosként” lépett a XX. századba. Bárth János KÉPERNYŐ Öregek A minap olvastam híres operaénekesnőnk nyilatkozatát. Élete egyik nagy adományának mondta, hogy szülei, valamivel túl a nyolcvanon könnyű, gyors halállal hagyták itt ezt a világot. Mintegy magyarázatként hozzátette: a kilencedik évtizedtől kezdve az élet csupa nyűg, baj, betegség és magának is hasonló sorsot kíván. Vitára ingereltek szavai, mert ismertem és ismerek már a kilencvenet is túllépő iókedélyű, egészséges déd- és nagyszülőket, mert az orvostudomány, a jobb táplálkozás révén egyre több hosszú életű ember lesz a földön. Annyi azonban bizonyos, hogy az elillant vagy elcammogott évek súlyát mindenki érzi, kevesen találják meg új helyzetükben környezetükkel és önmagukkal a harmóniát. A Viselték a sorsuk terhét megdöbbentő őszinteséggel szólt az öregségről általában és a falusi időskorúakról különösen. A falu évszázadokig szigorú társadalmi rendjének fölbomlása talán helyzetük, sorsuk megváltozásán mérhető leginkább. A szokás és — némelyek — a vagyon .jogán kivételes pozícióból irányíthatták nagycsaládjuk életét. Az öreg gazda felesége határozott apró mindennapi ügyekben is, akarata szinte természeti törvényként érvényesült. Nemcsak ez a „hatalmuk” veszett el az életmód és a társadalom változásaival, hanem meglazultak családi kötelékeik is. Szinte — a dokumentumfilmből is érzékelhettük — minden kisebb közösségből többen, sokan távoli tájakra kerültek gyermekkoruk színteréről. Megszakadtak az együttélésből, olykor az érdekekből is adódó kapcsolatok, elma- gányosodtak a szülők, a nagyszülők. Embere válogatja, hogy ki miként viseli el ezt a próbatételt, ki mennyit hasznosít az élet- körülmények kedvező változásaiból, ki találja meg öregesen is élete értelmét. „Közös nagy tenger csöppjei vagyunk", írta századunk egyik költője. Az én Japánom című megdöbbentő — miért került a második műsorba? — dokumentumfilm. Kortársaim közül néhá- nyan talán olvasták a Nobel-dí- jas Papini Gőg című kötetét, amiben beszámol azokról a meghatározott számú ember eltartására alkalmas szigeten élőkről, ahol a születést törvényszerűen követi a kényszerű halál. Hacsak közben nem távozik valaki természetes halállal, maguk döntik el: kinek kell elpusztulnia. Sánta Ferenc is írt egy csodálatos elbeszélést a fölöslegesnek ítélt idősek elmúlasztásáról. Az élet, a továbbélés kényszere, a kegyetlen életönzés egy kis Japán falucska népét is arra készteti — mint erről a szigetországban készült képsorokból értesülhetünk —, hogy az időseket, a tehetetleneket „vigyék ki a hegyre”. Csak az életkörülmények javítása, az elköltözés szüntethette, szüntetheti meg ezt a szörnyű szokást. A Nők a pult mögött — megjósolható — sikersorozat lesz. A Kórház a város szélén-hez hasonlóan itt is egv mindenkit foglalkoztató rétegről adnak fordulatos, köznapi ügyeket és helyzeteket tanmeseszerűen felidéző történetet, a mi életünkből is jól ismert helyzeteket és típusokat. A csehszlovák filmsorozat első része is osztatlan tetszést váltott ki. Hcltai Nándor A NEKDO TA KINCSTÁR A MAGYAR KLÉRUS ADOMÁKBAN A szombathelyi püspök Szabó, a kassai püspök Schuszter, a veszprémi Kovács. Hja, szegény az eklézsia, s a szegény magyar püspök nem élhet, ha valami mestersége nincs! — állapítja meg Gvadá- nyi József, s ezzel a Gvadányi-idézettel kezdődik Csiukássi József A magyar klérus adomákban címet viselő gyűjteménye. A kötet 1879-ben látott napvilágot, s o szerző nemcsak az egyházi hierarchia alsóbb fokán álló papok, szerzetesek, kispa- pok, koldulóbarátok történeteit jegyezte fel, kuriózumnak számító összeállításában érsekek, püspökök, a 19. század ismert magyar főpapjai is szerepelnek. • * * Gróf Eszterházy Károly egri érsek egyházi méltóságában is megtartotta nagyúri szokásait. Egyszer — vasút híján — Becsbe utazott a saját fogatán. Amikor az udvarhoz hajtatott, a császár titokban az ablakból vette szemügyre a főpap kitűnő négyesfogatát, majd a találkozáskor megjegyezte: — Eminenciádnak valóban olyan gyönyörű fogata van, amilyennel az egyház első feje, Krisztus urunk sem dicsekedhetett. — Nem is született ám Eszterházy-ágyból! — válaszolt a büszke főúr. V * * Kopácsy József prímás nagy ebédet adott, s észrevette, hogy az egyik káplán, ki szintén részesült a meghívásban, nagyon kereste az utolsó helyet, de csak nem bírta eltalálni. Kopácsy, megközelítvén a káplánt, mosolyogva mondta: — Ülj le bátran, édes fiam, ott az utolsó hely, ahová te leülsz! * * * Egy vén kacér angyal dicsekedett, hogy őt — nem tagadja — tizenhat éves korában elcsábította egy férfi, no de azóta úgy megőrizte erényét, mint a Párkák bármelyike. Sz. P. kanonok jóízű, tréfás ember volt, s miután a vénkisasszony mondását végighallgatta, megszólalt: — Ugyan, nagyság, mondja meg őszintén, hiszi, hogy van olyan puskapor, amivel egyszer már lőttek? * * * A Ipoly menten, az 1869-i szárazságkor a plébános esőért imádkozott. — Adjál nekünk, uram, egy aldasdus, csöndes esőt! — mondta imájában, amikor az egyik hivő félbeszakította’: — Sose válogassék. fötisztelendö úr. akármilyet ad. csak adjon! é * * K. miniszteri tanácsosnak az egyik tanulótársa mindig mondogatta: — Kálmán, amilyen tudatlan vagy, sosem lesz belőled semmi! A jóslat nem vált be, az illető éppen 1867-ben, a kiegyezéskor lett tanácsos. A tanulótárs már pap volt, amikor Pestre jött, és felkereste a minisztériumi urat. — Na, látod, barátom — korholta a vendéglátó barátját —, mégis lett belőlem valaki. Én miniszteri tanácsos vagyok, te csak egy félreeső falu szegény plébánosa. — Hja — válaszol a pap —. amikor tök a tromf, a hetes is üt! * * * Ment a kálvinista ember részegen a falun keresztül. A parókia előtt álló tiszteletes — nagypéntek lévén — megbotránkozva rákiált: — Hát nem tudod, te akasztófára való. elkárho- zott lélek, hogy a mai szent napon halt meg Krisztus urunk? — Nem biz én, tiszteletes uram! Még azt sem hallottam, hogy beteg lett volna! * * * Bartakovics egri érsek szeretett mindennap sétálni, s ebben még a zord időjárás sem akadályozta meg. Egy ízben a nagy sártól félő kísérője. Zs. kanonok így szólt hozzá: — Ugyan már, excellenciás uram, fogasson be ezegyszer, hisz csizmánk csupa víz és sár lesz! — Menjünk csak gyalog, fiam! — válaszolt az érsek. — Holnap úgysem rajtunk van a csizmatisztítás sora! • « * A cs.-i tiszteletes illuminált állapotban botorkált hazafelé, s ahelyett, hogy a kapuja előtti hídon ment volna keresztül, a patakot gázolta át. — Te részeg korhely, hát ott kellett átjönnöd, nincs híd, mi? — korholja hitvese. — Hadd el, asszony, hadd el — szól a vízben gázoló tiszteletes —, úgyis beleestem volna! K. Gy. Mi
