Petőfi Népe, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
. IRODALOM • MŰVÉSZET Kórusfesztivál Loretóban • A Kecskeméti Pedagógus Énekkar. Április elején a Kecskeméti Pedagógus Énekkar számos országának képviselői találkoztak. A sikeres képviselte hazánkat az olaszországi Loretóban. A vendégszereplés alkalmából Erdei Péter, a kórus jelentős hagyományokkal rendelkező, idén 26. al- vezetője, a Kodály-intézet igazgatója beszélt olasz- kalommal megrendezett kórustalálkozón a világ országi tapasztalataikról, élményeikről. — Honnan kezdődik a loretói napok története? Kinek köszönhető a meghívás? — Ai nemzetközi fellépésekre, fesztiválokra a Kórusok Országos Tanácsának Művészeti Bizottsága választja kii — folyamatai Itevé- tenységüket nyomán követve — a legalkalmasabbakat, s e döntést a ikónuisfenrotartó szerv ihagvja jóvá. Ilyen felkérésnek tettünk eleget mii is. — Melyek voltak a kórustalálkozó jellegzetességei? — 1960 óta minden évben sor kerül — tizennégy, tizenöt énekkar képviseletével — az említett találkozóra. melynek szép színfoltja. különlegessége, hogy a jelen lévő 500—600 énekes egy olyan művet (olasz zeneszerző kompozícióját) szólaltat meg, amelynek előadására egyedül egv kórus nem lenne képes.i Színezte még a távoli nemzetek zenéitől már eredendően változatos programot az is, hogy nagyon sokféle művet kértek egy-egy együttestől, s mivel mindezeket egyáltalán nem versenycentirfeus. szorongó légkörben énekelték, úgv adhatta át magát mindönki *» muzsikálás örömének, ahogyan szerepléseink során csak nagyon ritkán tapasztalhattam. — Hol léptek fel? — Loreto, az elsősorban idegenforgalmáról nevezetes kisváros a kórustalálkozók alkalmával sainte egészében megmozdul... A föllépések a bazilika, a főtér és a hangversenyterem mellett a mindennapi élet színi terén1: üzemekben, gyárakban, nyilvános tereken zajlottak. S ezáltal szinte beépülitek a város életébe. Emlékezetes marad például rögtönzött előadásunk az állomáson, ahol a vasút dolgozóimak és az utasoknak adtunk népzenénkből összeállít ott műsort. A szabadtéri énekléshez kötődik loretói napjaink ülegmegrázóbb élménye: a lengyel katonai .temetőben, ahová a városon át békemfeneüként. díszruhában vonultak ki a kórusok. Négyszáz fehér, pontos geometriai négyszögekben elrendezett sírkő állt előttünk. (Néhány nap leforgása alatt itt négyszáz lengyel katonát mészárollak, le a fasiszták.) Megrendültségünk mellett valamennyiünk békevágya fejeződött ki dalban. Sikerünkre jellemző, hogy az utolsó elitén, amikor mindenki egy reprezentáns nemzeti művel lépett közönség elié, a mi kórusunkat a színpadra lépésikor taps, hangosl tetszésnyilvánítás fogadta. De hivatalos sikerünk sem maradt el, a kórus szakmailag kedvező fogadtatásai ékesen bizonyítja egy újabb (írásos) meghívás Pescarálba, ahová a mostaninál is nehezebb zenei anyag lesz a belépő. '(Tavaly a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola énekkara képviselte Pesca- rában Magyarországot.) — Énekeltek-e más nemzetek magyar szerzőktől? — A XV. századi angol madrigáloktól kezdve az olasz, angol és német (sőt afrikai) nemzeti zenéikig nagyon gazdag műsort halhattunk, s énekeltünk. Bartók, Kodály és Bárdos európai és világhírét bizonyította, hogy műveik gyakran szerepeltek a nemzetközi műsorban. A hangulatra jellemző volt, hogy a kórusok nemcsak élénk figyelemmel kísérték, hanem bátoríitoitíták, biztatták egymást. Egy amatőr énekkarnak az az igazi köszönet — a puísztán zeneszeretőiből1 ellenszolgáltatás nélkül, hosszú evésen át végzett közös munkájáért — ha ennyire érzékelhetően megbecsüli a közönség. S ha ez ráadásul külföldcin történik, annál nagyobb az értéke, hisz minden külföldi fellépés egy kulturális misszió, mely ezúttal békemtssziának is számított. Négy nap alatt kilenc alkalommal, mintegy harminc művel léptünk felt így meglehdtösiein zsúfoltnak számított a program. Az utolsó déleiőttünk különösem emlékezetes marad. A zászlós .virágdíszbe öltözött szűk utcákon tavaszi karneváliként vonultak végig a kórusok, miközben a város lakói virágokat dobáltak. Utunk végén egy téren csaknem száztagú fúvószenekar adta elő a jelenlevő országok Himnuszát. Az egész mindaninyiumk számára a barátság, a zene és az emberek egymáshoz való békés kapcsolatának ünnepét jelentette. — Hogyan összegezné tapasztalatait? — Egy ilyen részvétel előzménye és utóhatása szerintem különösen fontos. Az előkészítő időszakban mindenki rendkívül koncentráltan dolgozik. Ha az élet minden területén ilyen intenzitással folyna a munka, minit egy hozzánk hasonló amatőr művészeti csoportban, annak valószínűleg nagy hasznát látnánk. Az éLmé- nyekiben gazdag út utóhatásaként nagy jeléntőségűnek tartom, hogy a kórusnak lehetősége nyílik a nemzetközi megmérettetésre, ezáltal pontosabban tudja mérlegelni a kulturális életben elfoglalt (elfoglalható) helyét és szerepét. Mindennapi munkánk pedig minden ilyen megmozdulás után magasabb szinten folytatódik. — Terveik a közeljövőre? — Üjabb fellépésekre készülünk, május 12-én Kiskunfélegyházáin, majd Szolnokon, az alföldi pedagógus énekkarok találkozóján. Károlyi Júlia A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEPEN IS DOLGOZOTT Száz éve született Pólya Tibor ,, Humor át képeiben is ki tudta fejezni” • Pólya Tibor modelljével. r J J (Herman Lipót rajza) Tizennégy sort kapott Pólya Tibor (1886. április 25.—1937. november 29.) a Művészeti Lexikonban. Monográfiairásra sem ösztönözte munkássága a művészettörténészeket. Kétségtelen: a szolnoki születésű festő és grafikus nem sorolható századunk meghatározó hazai alkotói közé. Irányzatok, csoportok, kezdeményezések aligha köthetők nevéhez. Emlékbizottságokat sem szerveztek születésének századik évfordulójára, pedig sokat dolgozott, sokfelé járt, jó néhány kiállítást rendeztek műveiből. Mintha jókedvű, bohém lénye elfödné alkotásait. Mintha azt sugallnák csínjei, könnyed ötletei, hirtelen elhatározásai, hogy ne vegyék őt magát se túlságosan komolyan. Így vélte barátja, Herman Lipót is, aki A művészasztal című kötetében külön fejezetet szentelt Pólya Tibornak. „Igazán istenáldotta tehetség volt. Humorát képeiben is ki tudta fejezni. Tudják-e, milyen nagy dolog ez? Egyáltalán valamit is kifejezni tudni a képeken? Mert ezt kevesen tudják... Tudott tömeget festeni, falvakat és városokat felülről nézve rajzolni, ahogy az ember a toronyból látja (pedig biztos, hogy nem ment fel a toronyba, nagyon is szédülés volt!) össze tudta kombinálni, mi minden is van a vidéki ház ‘körül, a ház mögött, az istállóban, a baromfiketrecben, a trágyadombon, a galambdúcban, a kerekes kútnál, a kerítés mellett, .disznóöléskor, falusi lakodalmas kocsisorban, a cigánybandában, korcsolyázó, jégen játszó gyerekek körében. Ismerte a koldusokat, meg a szegény falusiakat. Meg a pohos gazdag parasztokat, a jegyzőt, a bírót, a kisbírót, a fináncot, a huszárt meg a hordárt... Akár reggelig sorolhatnám.” A szolnoki ügyvéd fia budapesti és párizsi tanulmányai után a Tisza-parti város művésztelepén is dolgozott. Művészetét Végvári Lajos — a telep mo- nográfusa — Aba-Novak Vilmoséhoz hasonlította. „Kezdetben az impresszionizmus befolyása alatt álló táj- és alakos képeket festett. Számos sikert ért el plakátjaival és karikatúráival. Az elmélyült munkához nem volt (különös érzéke ... Mint világfi és tréfacsináló, rendkívül népszerű volt, nem csupán a szolnoki művésztelep lakói közt, de a szolnoki uralkodó osztály tagjainál is, akik benne látták a művészetről való elképzeléseik megtestesülését.” Noha a Kecskeméti Művésztelep alapítói, első művészei közül többen és többször kifelejtik Pólya Tibor nevét, biztonsággal megállapítható, hogy már 1911-ben Kecskeméten dolgozott. Az alapításról tudósító jegyzetében is említi nevét Herman Lipót. A Vasárnapi Űjság 1912. évi 35. számában Farkas Zoltán .művésztelepi tudósításában olvasható: „Pólya Tibor még a válaszúton áll. Egyrészről erőteljes természetmegfigyelő, az impresszió ügyes felfogója, másrészt egészen sajátos víziószerű erővel stilizáló.” A száz éve született művész egyik legismertebb művét, a Fivére hegedül-t a Kecskeméti Galériában láthatják az érdeklődők. Jó néhány alkotását magángyűjtők őrzik. Heltati Nándor GÁL FARKAS: Anyám Gyalog haladtunk a virágzó gyümölcsfák között. Valami furcsa ütemet tapsolt a sárga szél, amitől megrészegültek a madarak. Néztem viszeres lábad, mely nyomot hagyott a langyos homokban. S akkor torkon ragadott a vágóhídi állatok szomorúsága, örökérvényű szép szavakat akartam mondani, de nem jöttek a számra ... Nyolcvannégy nyár tüze érlelt meg a halálra. Viszeres lábaidnak végül két bot adott) erőt. Ágaidról szétszóródtak gyümölcseid, csontosodták, megkérgesedtek a munkától, mint te magad s élnek a homokon, sziken és a hegyek rozsdás vizet izzadó sziklái iközött a becsület törvényei szerint. Nem keresnek szavaikat, ha eszükbe jutsz, de párás lesz a szemük, ajkukat összeszorítják s kutató tekintettel keresnek a virágzó gyümölcsösök között ahol valami furcsa ütemet tapsol a sárga szél. VÖRÖS ISTVÁN: A varjak éje Mint hinta leng a pillanat az éve^c vékony rúdján, és földre hull a gondolat átfordulva múltján. Reánkzárul a jövő, mint ruhára a szekrény, összerezzen az idő a molylepkék testén. A pillanatokat kibontja, mint lány éjjelre copfját, a varjak éje rikoltva fölénk gyűri gondját. BÖRÖNDI LAJOS: Összedrótozott remény amikor a sötétség majd fölszákad az ember fölnéz magára ismer ragyogva jön föl majd a nap és szétrohad minden fegyver hemzses zöld lesz a forradalom néven neveződnek az álmok lepkeszárnyat bontanak s elröpülnek a szivárványos virágok mikorra minden sötét fölszakad megtelik szeretettel a világ összedrótozódifc a remény súrolja arcunkat az ág mmm któberi éjszaka volt, s kint végeláthatatlanul esett. Vagy nem is esett, inkább csak lefelé gomolygott képlékeny felhőkben valami esőféle szürke permet. A vadgesz- tenyefa északnak ívelődő ágai egészen a kollégium faláig nyúl. tak a kerítésen túlról, elnehe- zülten, csatakosan, és mivel a gyér lombozatot átvilágította az ágak közé felnyomuló utcalámpa, Anna jól láthatta a nyitott ablakon át, hogy apró, nekibolondult ördög, egy felriasztott feketerigó cikázik és kaszabol a gallyak között nedvesen fénylő szárnyaival. A párkányra odaesett pár átázott barna levél, a lány felvette az egyiket, sokáig szemlélte figyelmesen, sőt szinte gyermeki ámulattal, azután a homlokához érintette finoman, majd gyors, idegen mozdulattal nyitott ingnyakába csúsztatta. Megborzongott, de otthagyta a nyirkos gesztenyefalevelet forró mellére tapadva, és rágombolta az inget. Háta mögül, a szobából cigarettafüst áramlott ki az éjszakába, és egyre hallatszott a gyufaszálak csörgése, amint a fiú újra meg újra nekipöckölte a gyufáskatulyát a bontatlan borosüvegnek. Anna nem tudta elvenni tekintetét az átázott, vergődő rigóról, noha szorongó bizonyossággal érezte, hogy rég elkésett a szembeforduló mozdulattal, azzal a dél óta formálódó egyetlen mondattal, a fiú játszik és unatkozik, tudja már az ő esőbe tartott arcú hallgatásából, hogy mire kell számítania, a remegve halogatott bejelentést kész válasz várja attól a pillanattól fogva, ami. kor a gyufásdoboz először ütődön a vörösboros palacknak, litána vannak tehát mindennek, Anna igy tudta ezt ebben a pillanatban. Közben érezte a hűvös nedvességet az inge alatt, és arra gondolt, ha valahogyan meg tudná oldani a málladozó gesztenyelevél folyamatos hűtését, reggelre megállna szépen a szívverése.' — Nem hagyod még abba? Micsoda hülye játék! — Valami ismeretlen, rikácsoló némber hangján hallotta magát kiabálni. A madár szempillantás alatt eltűnt a fakorona sötétebb tartományaiban. a gyufásdoboz koppant az asztalon, s úgy maradt, Anna becsukta az ablakot, és végre elfordult tőle. — Adj egy pohár bort legalább! — mondta, és megindultak a könnyei. — Jlyisd már ki azt a nyavalyás üveget! A fiú még kabátban ült, hosz- szú, nyitott kabátban, mint aki épp csak beugrott egy percre, s már indulni készül. Ahogy most felállt egy ránduló, hirtelen mozdulattal, azt lehetett hinni, ennek lendülete az ajtóig viszi. De csak körülnézett a szűk tanulóban, elvett egy villát egy lapos tányér mellől, a szilva- lekvárt farmerébe törölte róla, és kipróbálta a hegyét a parafa dugón. Ledobta az alkalmatlan szerszámot, kispárnát hozott elő a hálószobából, a falnak szorította, és odaverte hozzá az üveg talpát. Negyedszerre melléütött, az üveg szétment, a falon lefolyt a vörös bor, Anna elnevette magát vontatottan, keservesen. — Te is ideges vagy? — Kis megkönnyebbülés is megbújt a kérdésben. — Mitől? — Amitől te is az vagy. — Tudod? — Látom rajtad. — Hát látszik? — Bele van írva a hátad görbületébe a félelem. — És ha bele van? — Tegnap még nem féltél semmitől. — Szóval akkor tudod. — Tudom. — Es mit mondasz rá? A fiú felemelte a borosüveg kezében maradt nyakát, s ahogy az asztalra tette, épp csak kére sztülvillant az arcán egy mosoly. — Hogy öltözz fel, és menjünk, rendeljük meg valahol a borodat. — Ezzel csak halogatod a választ. — Igen, pontosan. Ezzel csak halogatom. A ködös éjszaka, akárcsak a fal meszelése a vörös bort, gyorsan beitta. elnyelte a derűnek azt a néhány cseppjét, mely az ügyetlenül szétvert palackból közéjük permetezett. Az eső már elállt, die a kövér viz- rügyek még hibátlan gyöngysorokban ültek a fák ágain, s üvegesen, hidegen fénylettek. Mintha valaki más számára volna feldíszítve az éjszaka, azt érezték mindketten, és némán, gallérba húzott nyakkal vágtak keresztül a Nagyerdőn, a város felé. Anna tudta, hogy se presszó, se kocsma nincs már nyitva a környéken, fázott, fáradt volt és gyenge, mellében, arcizmaiban a sírás utáni merevség, reménytelen és fölösleges körbejárásnak látta a kettejük tétova, hallgatag vonulását. Csodálkozva észlelte, hogy fogy belőle a fájdalom, enyhülnek a rossz kis gyomorgörcsök, és lassanként eluralkodik rajta valami ernyedt, levere- tettség utáni tisztánlátás. Nincs hova menniük, ahogy tegnap sem volt záróra után, s vem lesz holnap sem. Ez a ködös ország nem az ő számukra van feldíszítve. „Ti vagytok az évfolyam legjobbjai" — mondta tegnapelőtt a professzoruk, akit feiköszöntöttek a neve napján. — „Nehéz sorsot jósolok, és majdnem olyan nehezet kívánok nektek. A világos elmét és a. szilárd jellemet semmi sem erősíti biztosabban és véglegesebben, mint az alacsony kísértések sorozata. Ezért titeket cl fognak kerülni a vagy pénzek és a teljes tudás felének elhallgatását jutalmazó rangok.” — Itt már egészen elérzékenyült, szinte gyermetegen mosolygott a szép örgember. — „Reménységei és albérlői lesztek ti az édes hazának." A fiú akkor kedves íróját idézte pohárral a kezébení „A felderítő induljon hátizsák nélkül, és tartsa edzésben magát." Anna abban a pillanatban mélyen, anyásán büszke volt a fiúra ezért a mondatért, de most, amint némán járták az üres utcákat, talán egy órája már, megérezte a benne lappangó kíméletlenséget. Mennyi idő még így? Tíz év? Húsz? És azalatt hányszor fekszik ő fel még arra a kegyetlenül és megalázóan célszerű szerkezetű vizsgálóasztalra, hányszor matatnak benne idegen, türelmetlen férfiujjak, és amit a ma déli vizsgálat óta kétségbeesetten próbál elképzelni, combjai tövében a saját vére melegét hányszor kell bor- zongva megéreznie? — Még egy szót sem szóltam, és már túl vagyunk rajta — mondta halkan, épp csak mozduló ajakkal. — Ha ez ilyen olcsó, akkor forduljunk vissza, és menjünk lefeküdni. Azért az egy mondatért, amit órák óta tartogatsz nekem, nem gyalogolok el a város másik végébe. Ki vele, aztán eredj egyedül, ha dolgod van. — Ne beszélj így! — Hát hogy beszéljek? Mit mászkálunk itt fel-alá? Mire várunk? Mit akarsz? — Téged meg akarlak tartani. Megálltak a sötét utcában, szembefordultak. Anna hangját reszelőssé tette valami szorongó, esett gyűlölet. — Pontosan fogalmazol, mint mindig. És büszke pillantással nézel elébe a felmerült nehézségnek. Ki fogod küszöbölni, te ugyan ki... — Visszanyelt nyüszítéssel a hangjában, szinte levegő után kapkodva beszélt már Anna. — Hát nem_érzed a nyomorúságát ennek a büszkeségnek? Állón érezte a fiú ujjait, hagyta, hogy a vékony, erős /kéz felemelje az arcát, pillantása fogoly volt a fiú egyenes tekintetében. — De érzem — mondta a fiú. — Semmit nem éreztem még ilyen határozottan. És mégsincs egyebem, mint ez a büszkeség. Ez a nyomorúságos büszkeség. Neked sincsen, Anna. És erre... erre elegen vagyunk ketten is. Gyere! Végig az erdő sétányain, egyik sötét alagútból a másikba fordulva Anna ráhagyta már magát a másik akaratra. Az első emelettől már ölben vitte a fiú a kollégium lépcsőjén, de a tanulóban kiszabadította magát, és kitárta az ablakot. Nyitott szemmel csókolta vissza a fiút, nyitott, kimeredt szemmel látta, hogy a felceterigó ismét ott vergődik az ágszövevényben, mint egy ravaszul megszerkesztett ketrecben, és közben érezte, a hosszú csókoknál élesebben és világosabban érezte, hogy mellén c simogató tenyér alatt szét- morzsolódik a csörgére száradt gesztenyelevél, törekes ízei leperegnek lassan a hasára, forró. Tapos hasára, és szúrnak, szúrnak kegyetlenül. CSENGEY DÉNES: Szép szerelmes novella
