Petőfi Népe, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

1985. december 31. • PETŐFI NÉPE ® 3 FESZTIVÁL, TALÁLKOZÓK, KONFERENCIA AZ ALAPÍTÓ TAGOK BECSÜLETE Kunadacsi sorsok • Németh László ép­pen darálni indul. • Antal Lajos mondta: — Hogyan is felejthetnénk el, amit értünk tettek ... — Hogyan is felejthetnénk • Annuska nénit a szomszédban találtuk, ahol egy mennyegző előkészületeinél segédkezett. A kunadacsi Barátság Terme­lőszövetkezet elnöke, Antal La­jos, bármilyen számítás szerint is fiatal ember. Ebben a kis köz­ségben született, ide köti a ro­konsága, családja és nem utolsó­sorban munkája. Így ismer min­denkit, és viszont. Ezúttal a nyug­díjas, idős téesztagokról, jára­dékosokról beszélgettünk. — Vigyázunk rájuk. A gon­doskodás már évek óta kitapo­sott kerékvágásban megy, emel­lett ügyelünk arra is, hogy ne váljon egysíkúvá. A nyugdíjas, járadékos tagjainknak ingyen műveljük háztáji földjeiket, 'kü­lönböző TOT—SZOT akciók ke­retében évente 20—22 idős csa­ládot tudunk gyógyüdülőkbe el­juttatni. A szövetkezet szociális bizottságának olyan tagjai is vannak, — például a mezőőr, az állatorvos —, akik állandóan járják a határt, így rögtön ér­tesülnek, ha valahol baj van. Egy házon belüli vezetőségi ha­tározat értelmében 2 ezer forin­tos segéllyel tudunk a rászoruló­kon segíteni. De hamarjában ide sorolhatom az ingyenes ebédel­tetést is. A községi tanáccsal kö­zösen felesben álljuk a költsége­ket. Huszonöt ebédet visznek el igy idős rászoruló tagjaink. * * Ezen a vidéken zömmel olyan földeken kell gazdálkodni, amire másutt azt mondják: csak útnak való. Nem csoda, ha az itt élő embereket a közös sors összeko­vácsolta. Ritkán panaszkodnak, inkább saját erejükre, esetleg a szomszédok segítségére támasz­kodva oldják meg a többemberes feladatokat. Az első termelőszövetkezet a község peregi részén 1949. de­cember 22-én alakult. De erről beszéljen a ma 74 éves Mezei Ferenc, aki később elnöke is lett a közös gazdaságnak. * — Akkor télen tizennyolcán összeálltunk és a régi peregi cse­lédházban megalakítottuk a Sza­badság Termelőszövetkezetet. 1956. októberéig jól is működött. Akkor sem mi adacsiak vittük kenyértörésre a dolgot, hanem volt néhány aranyegyházi ta­gunk is, azok meg visszaköve­telték a lovaikat. Azt mondtam: jól ment a téesz, pedig sok gondunk-ba- junk volt. Évente például 150— 300 hízó leadására szerződtünk, a kötelezettségnek eleget tettünk, a megmaradt jószágokat pedig levágtuk. Ez nem volt éppen le­gális dolog. De mivel pénzünk alig volt, ezzel fizettünk”a tag­ságnak. Egy munkaegység fél kiló húst ért. Ezért persze pisz­káltak bennünket, de nagyobb baj nem származott a dologból. Mivel Adacs lelke-földje volt a miénk, cukorrépát is termeltünk. Csak kapálni nem akarta senki. Mert a nehéz munka fejében já­ró fizetség bizonytalan volt. Ki­találtuk: minden mázsa felsze­dett répa után 20—30 dekagramm cukrot adunk a gondozást válla­ló tagoknak. Erre egyből lett keletje a feladatnak. 1959-ben újra megalakítottuk a téeszt, ez volt a Szabadság II. Engem választottak elnöknek, majd egy évre rá, Páll napján, a helyi Üttörő és Béke Tsz-szel egyesültünk, II. Rákóczi Ferenc néven. Ezután sem volt felhőtlen az életünk; mindennapos, fillé­res, forintos gondjaink voltak. De ha ma végignézek a községen, látom, érdemes volt küszködni. A 67 éves Németh László bri­gád vezetőként alapító tagja volt az Úttörő Termelőszövetkezet­nek. — Ahogy a tavaszi hó, úgy fo­gyott az egyéni gazda a környé­künkön. A belépés után én pél­dául rosszul jártam, mert a ház­táji földet lakhelyemtől jól pár kilométerre kaptam. Egyszer ta­lálkoztam a faluban Mezei Feri bácsival, mondom neki a bajom, azt mondja erre, gyere csak be az irodába. Megbeszéltük a dol­got, a vége az lett, hogy öten, akik ott laktunk egy tagban, szépen téeszt váltottunk, átjöt­tünk Feri bácsiékhoz, ahol kö­zeli háztájit jelöltek ki. Nem volt könnyű akkor sem a brigádveze­tők dolga, mert a kun ember konok, keményfejű, ráadásul só­gor, koma, rokon itt mindenki. Ha így dirigál nekik az ember, igencsak fel kell kötni a nadrá­got. Ha meg idegent állítottak a csapat elébe, akkor ez a társa­ság hamar kihegyezte. Régen bizony nagyon ragaszkodott az adacsi ember a saját földjéhez, ma talán tízet sem tudnék mon­dani, akinek kellene, amit a föld­osztáskor kapott. Most már jobb a közösben dolgozni. Mezei Mihályné Annuska néni azon ritka asszonyok közé tar­tozik, akilk táeszaíapító tagok. 1959. március 7-én tizenegy hold­dal és egy lóval lépett be az Űt­törő Tsz-be. Férje, a közelmúlt­ban ment kézbesítőként nyugdíj­ba. — Voltam én kérem a téesz- ben minden, kanász, takarmá- nyos, a vetéskor faros. Nem tu­dok munka nélkül meglenni. Ahová küldtek, ott dolgoztam. Emellett öt gyermeket neveltünk fel, ma már tíz unokám is van. Akkoriban szinte semmink sem volt. Mint téesztag is jártam — ami biztosabb keresetet jelentett — napszámba. Tudja, hány ki­lométer lehet a lábamban? Hány tonnát emeltem én már meg? Régen nem kéne bírnom a mun­kát. De szívós fajta a miénk. Most a téeszirodát takarítom. A múlt héten mostam a függönyö­ket, amit elértem, vissza is akasz­tottam. A többit majd az irodis­ták teszik fel. Mire emlékszem, ami szép volt? Mint a nőbizott­ság elnöke, szerveztünk ország­járó kirándulásokat. Sokfelé jártunk. Mint régi tanácstag, de mint adacsi lakos is, gyönyör­ködhetek a község fejlődésében. Betonjárda, úttest, villany, víz, gáz... Mit mondhatnék: boldog vagyok. Természetesen a leírtak a kun­adacsi beszélgetéseimnek csu­pán töredékét tartalmazzák. El­hangzott még sok minden az el­múlt küzdelmes évtizedekről: örömről, bánatról. Azt azonban mindenki elmondta, megbecsült­nek érzik magukat, mert az itt élő mai fiatalok nem felejtették el, hogy az idősebb, sokat pró­bált generációnak mit köszön­hetnek. Czauner Péter A béke éve Az ENSZ a béke évének nyil­vánította 1986-ot. Ezt a kezde­ményezést világszerte üdvözöl­ték a békemozgalmak, köztük az Országos Béketanács, amely a Nemzetközi Békeév magyar nemzeti bizottságának tagjaként is tevékeny szerepet vállal ma­gára azért, hogy ez a nemes cél valóra váljon. A Központi Saj­tószolgálat a békeév alkalmá­ból kért interjút Barabás Mik­lóstól, az Országos Béketanács főtitkárától. — A Hazafias Népfront decem­beri kongresszusán ön arról szólt, hogy a béke megőrzése hazánk­ban az emberek személyes ügyé­vé érett, mozgalmuk kiszélese­dett, erőteljesebbé vált. Miben látja ennek okát? — Általánosan fogalmazva abban, hogy cseppet sem csök­kent a fegyverkezés okozta ve­szély, és az emberek boldogulá­sa elől, óriási értékeket, anyagi és szellemi javakat von el az egyre pusztítóbb erejű fegyverek gyártása. Ezt látják itthon is, s az állásfoglalás, a tiltakozás ki­fejezésére vonzóbb, a közvéle­mény hangulatát jobban, közvet­lenebbül kifejező akciókat szer­veztünk az utóbbi időben. Vol­tak rendezvényeink, amelyeken Európa megszabadítását köve­teltük mindenféle atomfegyver­től és vegyi fegyvertől, tiltakoz­tunk minden fórumon a világűr felfegyverzését jelentő tervek el­len is. De a békére és egymás tiszteletére nevelés, a felelős kö­zös gondolkodás számára is bő­séggel kínáltunk alkalmat. Je­lentősen erősödött munkánk tár­sadalmi háttere, emellett újsze­rű, biztató jelenségeket is ta­pasztaltunk a megnövekedett ér­deklődésre: száznál több béke­közösség alakult — helyi kezde­ményezésre! — az elmúlt más­fél évben, főként a fiatalok kö­rében, de kismamák és nyugdí­jasok, munkások és értelmisé­giek is a helyi közélet fontos fó­rumaivá emelték ezeket a tár­sulásokat. — A fiatalok béketörekvései országszerte tapasztalhatók. Ta­lán az egész mozgalom ifjúságivá lesz? — Ifjúságivá nem, de fiatalo­sabbá szándékunk szerint igen, mégpedig módszerben, felfogás­ban, kritikusságban és önkriti­kában egyaránt. Néhány hang­súlyos területe alakult ki ebben az évben munkánknak: elsősor­ban a fiatalok lendületére, ten- • niakarására alapoztunk, újabb értelmiségi rétegek bevonására — például a pedagógusokéra — törekedtünk, s megerősítettük he­lyünket a munkásság körében. — Milyen célokat határoztak meg békeévi programjukban? — Ez a program most formáló­dik. Az eltérő elképzelések, a szerteágazó érdekek egyeztetése, a meglévő anyagi eszközök leg­célszerűbb felhasználásának ter­vezése komoly feladat. Az egy­séges magyar békemozgalom kép­viseletében az Országos Béketa­nács november végi ülésén meg­határozta jövő évi fő céljait. Továbbra is hazai munkánkat tekintjük alapnak, a társadalmi és tömegszervezetek, a békekö­zösségek és a szaporodó szakmai mozgalmak békemunkájának koordinálása lesz a legfőbb fel­adatunk a jövőben is. És mi az országot egységes egésznek te­Beszélgetés Barabás Miklóssal, az OBTfőtitkárával kintjük, tehát nemcsak Buda­pesten, hanem valamennyi me­gyében, a legkisebb faluban is szeretnénk törekvéseinket vi­szontlátni. ^ — Milyen rendezvények ad­ják majd ennek jelét? — Megrendezzük a békeközös­ségek területi találkozóit, az OBT-tagok csoportos értekezle­teit, akárcsak 1985-ben tettük két alkalommal. Áprilisban Szegeden lesz a békemunkában élenjáró brigádok második találkozója, kulturális békefesztivált terve­zünk a fertőrákosi Barlangszín­házban. A tatai békeklubok ja­vaslatára nyáron országos béke­kerékpártúrára invitáljuk az ér­deklődőket. Továbbra is számí­tunk a határmenti megyékre ha­tártalálkozóinkon, és általában a megyei társadalmi és tömegszer­vezetek munkásaira valameny- nyi rendezvényünkön, a nép­front megyei béke-barátsági bi­zottságaitól a kisiparosokig, a megyében tevékenykedő OBT- tagoktól a közreműködésüket fel- ajándó művelődésiház-igazgató- kig. Munkánk szerves része lesz jövőre is az egyházak békeszol­gálata, megyei tagozatain át a Katolikus és az Egyházközi Bé­kebizottságunk is sokrétű tervek megvalósítására készül. — Melyek lesznek a főbb köz­ponti, országos eseményei a bé­keévnek? — Az eddigi szakmai mozgal­mak mellett újabbak megalaku­lásával számolunk, így az újság­írók, a műszaki és agrárértelmi­ség, valamint a sportolók köré­ben. Valamennyi rendezvényünk a jövő év őszére tervezett XI. Országos Békekonferencia elő­készítését is szolgálja. Ezek so­rában a májusi békehónap több nagyobb rendezvényét, egy vár­hatóan nyár végi nagyszabású béke-hétvégét említhetem meg, amely teljes keresztmetszetét mutatja majd be a békemozgal­munknak. Konferenciánk előtt ismét tömegdemonstrációra vár­juk majd a bennünket támoga­tókat. Emellett számos egyéb esemény lesz, kiállítástól televí­ziós filmsorozatig. — Mozgalmuk az idén élénk nemzetközi munkát végzett, vár­ható ennek jövő évi folytatá­sa is? — A készségünk nem csökken a nemzetközi együttműködésre, s minden jószándékú kezdemé­nyezés számíthat aktív részvéte­lünkre, támogatásunkra. Most a genfi csúcstalálkozó nyomán re­mélhető, hogy a Béke-világta- nács első félévben sorra kerülő közgyűlésén, majd pedig az ok­tóberi koppenhágai béke-világ­találkozón a bizalom, a kölcsö­nösség és a közös cselekvés hí­veinek közös hangja érvényesül. Mi, otthon egy béke-népszavazást szeretnénk szervezni, amelynek eredményét a fővárosba, majd az ENSZ-közgyűlésre is eljuttatjuk; Bízunk abban is, hogy a helsin­ki folyamatot novemberben ér­tékelő bécsi találkozón újabb eredményekről szólhatnak a résztvevők. Ezeken a nemzetkö­zi találkozókon természetesen ha­zai munkánk alapján szólhatunk csak hitelesen. Idei tapasztalata­ink alapján meggyőződésünk, hogy sok száz partnerünk a vi­lágban, sok százezer itthon. A MONDABELI KÖLTŐ Petőfi él! Nemcsak verseiben, de a nép képzeletvilágában, mítoszai­ban, meséiben is. A tudomány is újra meg újra felszítja a „titkok” hamvadó parazsát. „Azonos-e nemzeti hősünkkel a szibériai sir- ban nyugvó Alexandr Petrovics?” — faggatták mostanában többen is a Petőfi-életrajz kutatóit. Két Munkácson élő irodalomtörténész, V. V. Pagirja és A. V. Tivanenko szerint ugyanis nemzeti hősünk nem halt meg Segesvárnál. Hadi­fogolyként, a Bajkál-tó melletti Kerezs (Körös?) faluban élt. Ha­lála után a környékbeli illszunsz- ki temetőben hántolták el. Fejfá­ján ez áll: Alexandr styepanovics Petrovics, magyar őrnagy és köl­tő, meghalt 1856. év május havá­ban. Százötven év — vagy még több? — kellett ahhoz, hogy a születési helyét azonosítsák. Százharminc- hat esztendő nem volt elég ahhoz, hogy tudományos alapon hitele­sen tisztázhassuk a halál körül­ményeit. Volt tehát jó talaj, hogy a „magyar Krisztus” legendái szárbaszökkenjenek, kivirágozza­nak. A Kiskunságban majd mind­egyik település Petőfi-emlékhely. Érthető tehát, hogy garmadával termettek, s teremnek ma is Pe- tőfi-legendák. Az e tájon gyűjtött hetvenhat történetből adok közre néhányat. Születés, gyermekkor A költő születését homály ^ fedi. Tíz település is ma­gáénak tudja az újszülöttet. A falvak, városok pusztáin, és út- széli fogadókban — megannyi betlehemi barlang — szintén szü­lethetett. Az anyakönyvi bejegy­zés szerint Kiskőrös a „boldog Város”, de a száraz adat kevés a népnek ... Gubacsi Imre kisizsáki szőlős­gazda szerint (nagyapjától tudja) nem Félegyházán született a köl­tő. Vendégségben voltak Petro- vicsók, a rokonoknál Szabadszál­láson. A kurta héten is ott ma­radtak volna, de az asszonyká­nak mehetnékje volt. Nagyon iz- gett- mozgott szíve alatt a gyer­mek. Rossz két lóval, szekéren indultak haza. Esni kezdett; buc­kákat emelt az útra a szél a friss, könnyű hóból. A farkascsordák is veszélyesek ilyen—időben. A hár- masi csárdánál (három község: Fülöpszállás, Izsák, Szabadszállás határán volt) meg kellett állniuk. Ez a pásztorok találkozóhelye volt. Ott született meg a kis Sándor, egy hideg szobában, ép­pen Szilveszterkor. A juhászok megsajnálták a bajbajutott, sze­rencsés családot. Ellátták «, őket minden jóval: sajttal, túrával, báránybőr takaróval. Másnap, a vihar elálltával tovább indultak, hogy a fiút hazavigyék, megke­reszteljék. Néhai Ádám István, Kurjantó­pusztai útőrnek egy öreg koldus mesélte: Fülöpszálláson szüle­tett Petrovics István első gyer­meke. A község főterén, a „Mor­gó” kocsiméban akart árendás lenni a család. Állapotos volt a fiatalasszony, de bátran útra in­dultak, hogy megnézzék a ven­déglőt: milyen forgalmú, érde­mes-e vele tervezni? Karácsony­ra haza akartak érni, de vissza már nem volt fogat. Viharos tél volt. Szenteste azonban kitisztult Petőfi-legendák a Kiskunságban az idő. A kocsmába érkező pász­tornépek egy nagy vörös üstökű csillagot is láttak a „Morgó” fö­lött. Ott született Petőfi, Kará­csom éjfelén. A történetet to­vábbadó koldus anyja is ott se­gédkezett Hruz Mária mellett. Cseléd volt a kocsmánál. A cse­csemő állítólag foggal született, mint a táltosok. Konkoly János szabadszállási pásztor a kisgyermek Sándorról beszélt. „A gyerek — mesélték a a régi öregek — szeretett a pusz­tán kódorogni. Ürgét öntött, to­jást gyűjtött, vagy leült a pász­torokhoz a szár nyékok mellé, hogy történeteiket hallgassa. Az egyik — Obernyik nevű — öreg­béres egyszer különös álmát mondta el. Katonát látott, aki remekül bánt a karddal, de ér­tett a szavak összeszövéséhez is. Próféta és költő volt, akit a Npgy Isten küldött, hogy a népet meg­védje a kemény szívű gazdáktól. A vitéz száz csatát vívott, a csá­szárral pedig úgy replikázott, hogy jobban kezdett menni a szegény nép sora. — Mi lett a katonával? — ér­deklődött az egyre izgatottabb ifjú Petrovics. „Nem tudom a végét, mert a hajnal vérvörös színe kiverte az álmot a szemem­ből” — válaszolta az öreg. A gyerek fölállt, elmerengett, aztán sietett haza, hogy anyjának el­mondja az álmot. Amikor otthon végére ért a történetnek, Hruz Mária elsírta magát. Megértette, hogy a látomás rossz véget je­lent.” Dienes András „A legendák Pe­tőfije” címmel több száz törté­netet adott közre, a vándorúton levő, diákoskodó, szüleihez ha­zajáró költőről. Szám szerint e hosszú életrajzi szakaszhoz 'kapcsolódik a legtöbb történet. Ezek sokban különböznek a szü­letési, gyermekkori és a „halál utáni” legendáktól. Kevesebb bennük a csodás elem: valóság- tartalma nagyobb. Hazatér a vándor Ezekhez tartozik Derecskéi La­jos dunavecsei nyugdíjas fod­rászmester története is. Egyik vendége — aki éppen negyven éve halt meg — mesélte, hogy nagyapja még jól vissza tudott emlékezni a húszéves, Dunave- csén nyaraló költőre. „Mindig a Duna-parti ligetes erdőkben kó­boroltak barátaival. Jó cimborája volt az iskolamester, a lelkész és néhány iparoslegóny. Szerette az egyedüllétet is. Ilyenkor írta a gyönyörű vecsei verseket, ba­rátaihoz, szüleihez és „egy sző­ke kislányhoz”, Nagy Zsuzsiká­hoz. Egyszer a falu lányai — a lelkész tanító kérésére — inget varrtak a költőnek, aki hálából elszavalta nekik legszebb ver­seit.” , .Petrovics kóborgó fia — me­sélte Becző Ferenc nyugdíjas köz­alkalmazott — gyakran gyalogolt ki a falu északi részén levő ér­hez. Ott az országút mellett, a hídnál állt egy nagy feketenyár. Hűvösében írogatott, elmélkedett gyakran, Petőfi. Egyszer észrevet­te, hogy kisebb csapat közeledik a faluból. Csuprokkal, butykosok- kal, telt kötöző kendőkkel érkez­tek a falu küldöttei. A falu meg­vendégelte a betegeskedő, sze­génységben, nélkülözésben leso­ványodott legényt. A vízimolná­rok sült halat, a pékek kenyeret, a kocsmárosok bort küldtek. Leg­jobban a sült hús ízlett a fiatal­embernek. Azt ugyanis Nagy Zsuzsika sütötte, s küldte ki ne­ki. A lakoma tanúját, az öreg nyárt — kivágásáig, 1981-ig — Petőfi-fának nevezte a nép, még márvány táblát is vésetett a tör­zsére emlékezésül.” Nem halt meg... „Petőfi nem halt meg Seges­váron” — bizonygatta Dárdák Sándor kunbábonyi lovász. — Dédapám mesélte: ő hallotta öreg juhászoktól, hogy Petőfi a sza­badságharc után Törökországban bújdosott, majd amikor már jdbb híreket hallott, cserépkor eske- dőnek öltözve hazajött Magyar- országra. Nem fedte föl magát, csak a kunszentmiklósi juhász barátai előtt. Tőlük tud/ta meg, hogy Júlia asszony nem várta meg, férjhez ment egy nagy- birtokoshoz; fia pedig meghalt. Azt mondják, bánatában vissza­ment a törökhöz és áttért ozmán válásra.” A Telek-pusztai Bitó Mihály (meghalt 1980) így emlékezett: „Én úgy hallottam az öregjeink­től, hogy Segesvár után, Petőfi itt bújdosott szülőhelyén, Telek- pusztán. Mindenki segítette, tá­mogatta, pártolta. Hol az egyik, hol a másik tanyába volt hivata­los. Verseit pincék, pajták falá­ra, ajtajára írta. Ivott, evett né­pével. Hogy mikor halit meg? Hol temették el — nem tudom. Talán meg sem hal az ilyen ember .. Farkas P. József . • Mezei Fe­renc ma már élvezheti a megérde­melt nyu­galmat. MmI •. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents