Petőfi Népe, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-24 / 224. szám

1985. szeptember 24. • PETŐFI NÉPE • 3 BÜRGEJÁRÁSBÓL SZŐLŐLIGET A miniszter is megemelte kalapját (3) Hajdan, a gyökértetű pusz­títása előtt jobb napokat látott családok töprengtek a holnapon 1892 februárjában és környékén. Elfogadják a Kecskemétről érke­zett ajánlatot, telepedjenek le a homokbuckák között? Odahaza várják a kilátástalan jövőt? Amerikában próbáljanak szeren­csét? Gyorsan kellett dönteniök, mert a kezdeményező Wéber Ede márciusra várta az átkölitözőket. Fölismerték: az ajánlat minden pontja o tulajdonos részvénytár­saság érdekeit védi. Bírhatja-e ember négy-öt hold elsimítását, a izélhordta dombok eltalicská- zását, a megszabott területen a szőlő építését? Három évtizedig Gergely-napkor már a határban szolgálni a más szőlőjét? Szolga­bíróként / követel munkát még akkor is, amikor a téli fagy már leparancsollta a növény leveleit. Vastag homokpaplant kívánnak az érzékeny tőkék. Zord hideg­ben kell szántani biz új alá, por- hamyózni a kiszaggatott földet. Á fordítás, a nyitás,' a füstölés, a kötözés, a karaszcflás, a kapá­lás, karózás, permetezés, kénezés, szüretelés, a csomiszolás, a sze­dés, a taposás, a sutul ás a derí­tés, a nyesés, a hernyózás, a bön­gészés akkor is lerágja az ember húsát, ha kisiskolás gyerekeit is robotolhatja' " Hol laknak, amíg jelépül hajlékuk? Mit esznek a következő termésig? A fizetség csekély, a háztáji sem ad túl so­kat, □ □ □ Ötszázan ültek március elején vonatra a Dunántúlon, ötszáz új Ijonalapító. Szorongva szálltak ki a számukra ismeretlen városban. Kis csomagjaikat — minden va­gyonukat — a várakozó lovas kocsikra rakták, és Wéber Edé­vel az élen elindultak új ottho­nukba. A Kisberetvásban meleg reggeli és egy tömzsi öregúr fo­gadta őket. Maga a polgármes­ter. Lestár Péter köszöntötte a város új lakóit. Elkelt a biztatás, mert az ápolt dunántúli tájakhoz szokott telepesek kétségbeesve szemlélték a bogáncsos buckákat, a korábbi birodalmukból kiűzött, fenyegetően viselkedő juhászokat. Kecskemét tornyai irdatlannak tűnő messzeségből figyelték: a nyomortól űzöttek mire jutnak a Slrázsahegy törtében. • Wéber Ede Elképzelhetetlen szenvedések­kel hódították meg a posza ho­mokot. Az első telepítőt sem kényez­tette a sors. Megedzette az élét az 1&45. január 11-én, Svájcban, műveli, zenekedvelő1 családban született Wéber Edét. Bern kö­zelében egy híres munkaiskola növendékeit tanította, amikor meglátogatta egy magyar oktatási szakember, aki tanulmányútjáról hazatérve a pedagógus meghívá­sát javasolta Eötvös József mi­niszternek. A mindössze 27 nyarat látott fiatal, pedagógust az árvaházi nevelőket képző balatonfüredi in­tézet vezetésével bízták meg. Később a budai képzőben taní­tott. Nyugdíjasán, magyar és fő­ként svájci pénzestársak közre­működésével alapította meg a szülőhazájára .emlékeztetőén Helvéciának nevezett telepet. □ □ □ , A kezdeményezés hosszú ideig kevesebbet gyümölcsözött a várt­nál. Az volt a legnagyobb baj, hogy szinte kapásnak tekintették a telepeseket. Nem voltak érde­kelve az általuk művelt föld ho­zamában. Teljes egészében a Tár­sulatot illette a termés. A kilá­tástalanul távolinak tűnő 30 év (amikor majd tulajdonukba megy át a kis ház és 4—5 hold föld) helyett előbb is ,.megválthatta” • Pontosan 80 esztendeje építtette — a híres miramárí kastély min­tájára — új lakóházát. Pincéjében akkor II ezer hektoliter bort tá­rolhattak. volna az általa gondozott terüle­tet. Az ígyi szerzett pénz .pedig ki­segítette volna, a pénzhiánnyal küszködő részvénytársaságot és mindenekelőtt Wéber Edét. A ter­vezett 760 ezer svájci frank he­lyett ugyanis csak 320 ezret je­gyeztek, mert hónapokig úgy lát­szott, hogy a, kormányzat ellenzi a telepítést. Á miniszterelnök és a földművelési miniszter (tiszte­lete jeléül kalapot emelt) kedvező helyszíni tapasztalatai változtat­ták meg az országos hatóságok magatartását. Így is .gondokkal bajlódtak. Eladták a birtok egynegyedét, újabb, kiegészítő tőkét szereztek, hiteligényeik' kielégítésére létre­hozták a Kecskeméti Közgazda- sági Bank Részvénytársaságot (Kada polgármester biztatására Wéber Ede. szorgalmazta aiz Ame­rikából hozott pénzre alapított Kecskeméti Gazdasági Gépgyár és Vasöntöde (a mostani Kád­gyár elődje) létesítését. Nagy ér­demekét szerzett a fülöpszállási vasútvonal kiépíttetésében. Nincs helyünk sokirányú vál­lalkozásainak ismertetésére, Egyiik kezdeményezése sem vált életében igazán sikeressé. Talán realitásérzéke hiányzott, italán a balszerencse üldözte az üzleti életben, talán bátor, a társadalmi visszaéléseket éles szavakkal megbélyegző nyíltsága miatt tá­madták. A telepesekkel kötött szerződést is fel kellett bontani. A Helvéciát korábban igazgató fia vásárolt vissza a földhitelin­tézettől 95 hold buckát a balló- szögi vasútállomásnál. Wéber Ede éppen ma ötven esztendeje elszegényedve halt meg Kerepe­sen. A kecskeméti Helvécián lát­hattam a termő táj által keltett elismerd lelkesedést. Az 1950 óta állami gazdaságként — olykor bukdácsolva — fejlődő kertészeti mintaüzemben az általában szűkszavú Kodály Zoltán is bol­dog büszkeséggel mutatta az öt világrészből érkezett zenészek­nek. népzene-kutatóknak, hogy mit is tud szülővárosa. Napjaink­ban négyezernél jóval többen él­nek az egykori iilancshomokon, a magyarsori. a németsori, az iskolasori. a csókasori és más, 16 eztendeje villamosított utcákban. Magam is tapasztalhattam 1972 szeptemberében a homok helvé- ciai megszelídítését bemutató ki­állítást rendezve, hogy a község apraja-nagyja büszke elődei tel­jesítményére, tiszteli Wéber Edét. Napok alatt rengeteg dokumen­tumot vittek dr. Ördögh István­hoz. a kiállítás üzemi felelősé­hez. Előkerültek bérleti szerződé­sek. régi fotók, szerszámok, a te­lep első vázlatrajzai. Már akkor szükségje5nek látta az igazgató­ság az értékes, a múltból jövőt tanító tárgyiak végleges kiállítá­sát. A szerkesztőségünkhöz kül­dött meghívó e régi terv meg­valósulásáról tudósít. Á tehetsé­ges, fiatal levéltárosok irányítá­sával készült állandó hélvéciai kiállítást ma nyitják meg. Még annyit: Wéber Ede vállal­kozása nélkül aligha telepített volna Kadafalvára. Hetényegy- házba tiszántúli nincsteleneket a kecskeméti 'tanács. Heltai Nándor dk#, jisäiSKKHHKKKKM Önagyonértekezők Az erő és még sok minden más átalakul, de nem vész el — tanítja a rugalmas emberi bölcsesség. A tudomány is vál­hat — akár közvetlenül vagy több áttételen keresztül — ter­melőerővé. Sőt, a vers is lehet továbblendítő energia, ha se­gít úrrá. lenni a fékeken. Ma­jakovszkij a fiatal szovjet ál­lam egyik rossz jelenségét tűzte költői tollhegyre az ön- a gyón ülésez ők című versében. Miért, hogy annyi év eltelté­vel is időszerű nem csupán a mű, hanem a pellengérre ál­lított rossz munkamódszer kritikája is? Miért, hogy nem­csak a jót vesszük át egymás gyakorlatából, hanem az is át­törhet az országhatárokon oda-vissza, ami előtt be kelle­ne csukni a kaput? „Értekezletre oszolnak a tisztviselő-népek” — figyel­meztet a költő. Mik ezek a sorsdöntő, halasztást nem tű­rő dolgok? Bizony, néha csak „egyesített ló- és hangverseny­ügyek”. Nekünk is megvan­nak a fölösleges „komszomol- értekezleteink”, pedagógus össz-tantestületi értekezlete­ink, tudományosnak, meg el­engedhetetlenül időszerűnek, meg nélkülözhetetlen tovább­képzésnek kikiáltott vezetői tanácskozások, tanfalyamos- dik. Ma is léteznek, akik „egy­szerre vannak két ülésen”. A nagy fogyasztású hivatali, ál­lami, vállalati, szövetkezeti kocsi gurul, a gumi kopik az abroncson és az ember agyá­ban egyaránt, a szócséplés fo­lyik. A protokoll-személyzet is kivonul, ahelyett, hogy mér­téktartó képviseletben, hasz­nos munkamegosztásban dol­gozna. Vannak jó, föltétlenül ösz- széhívandó fórumok. A vá­lasztásokon . és azok előkészí­tésén. például jövőjéről dönt egy-egy munka- vagy lakóhe­lyi közösség. De miért tudják akár félóra alatt befejezni. összejövetelüket a kisiparosok vagy kiskereskedők, és miért húzódnak el napokig bizonyos továbbképzések? Az egyik* esetben a résztvevők zsebére menne a fölösleges szófolyás, a másikban a közösség pénz­tárcája nyílik ki és mindány- nyiunk számlájára bóbiskol­nak ebéd után az összesereg- lett fontos emberek, rajzolnak furcsa ábrákat jgyzetlapjaikra, ha nincs igazán mire figyelni. Akik eljönnek a dunavecsei művelődési ház esti klubfog­lalkozásaira és kifizetik a be­lépődíjat, hogy értelmes gon­dolatokat halljanak, a legrit­kább esetben ábrándoznak el az előadáson, nem oldalognak el a szünetben, figyelnek és kérdeznek, mert valami fon­tosat tudnak meg. A kötelező­en, bizonyos feladatok „kipi­pál ásaként” tartott értekezle­teken viszont gyakran előfor­dul, hogy nem is az előre föl­kért szakértő jelenik meg, ha­nem annak halovány mása. Szólásra jelentkeznek az ál­landó hozzászólók. Az idő te­lik, a fix-fizetésbe minden be­lefér. Holott másutt — a mun- kahelyen — épp a tartalma­sabb, értékesebb kereseteket kellene megalapozni. A jobb szándékú résztvevők 'berzenkednek. Egyszerűen nem tehetnek arról, hogy ép­pen ott vannak, számukra a 'megjelenés kötelező. Vagy il­domos, egyfajta sikk. Káros szokás nálunk a fölösleges,' egyszerűbben elintézhető, rá­adásul gyakran rossz időpont­ra kitűzött, a tevékeny napot szétszabdaló értekezlet. Miért kell összecsőditeni jobb sors­ra érdemes, életerős -felnőtt nőket és férfiakat olyan tájé­koztatók meghallgatására, amelyek már lényegileg meg­jelentek a szakirodalomban ? Sok minden van, amit nem föltétlenül elmondani kell száj­ból fülbe, hanem három olda­lon szépén leírva ki-ki meg is kaphatná a tartalmas össze­foglalót. Miért kell akár száz kilométereket utazni olyan in­formációkért, amelyeket köz­vetíthetnek a hírközlő szer­vek? Műnek összehívni vala­kiket három napra; de még három órára is, ha egyszerűb­ben is eljuthat hozzájuk az in­formáció? Minek 300 ember oda, ahol harmincán is sokan lennének? Miért kell ugyan­azt megvitatni gyakorta több­ször, különböző szervezeti formában? Gyanítom, hogy a lelki-tu­dati, háttérben valami félelem lappang. Olyasfajta baljós lel­kiismereti aggályoskodás mű­ködtethet rossz mechanizmust, amely óvatoskodva tart min­den felelősségtől. Én meg­mondtam — védekezhet az, aki ilyen beállítottságú. Meg­szerveztük, összehívtuk, lát­szólag elintéztük a dolgot. Hogy milyen hatásfokkal? Mit várhatunk attól, aki még le­írni sem meri tömören, lé- nyegretörő írásban nem vál­lalja a mondandóját? Nyáron a szabadság ideje alatt fő- és mellékutakon hul­lámzott a turizmus. Most érte- kezők töltenek meg kiürült tóparti, hegyi, kellemes alföl­di üdülőket. Egyikét-három, vagy több napra is. Az idő kivételesen jó volt a résztve- vőkhöz. A baráti jellegű ta­lálkozóknak viszont nem ilyen formát kell adni. Az átalakulásoknak is van hatása. Az információ, a köz­lés- jó esetben gyorsan válhat termelőerővé. De ha valami­kor, akkor most itt az ideje, hogy a termelőerő — legyen az szellemi vagy fizikai — ne mást csináljon, ne a szót csé­pelje például, hanem termel­jen. Azután majd — Maja­kovszkijjal szólva — eljön „legalább / még egy ' értekez­let, amelyen végleg / eldöntik, hogy minden értekezletesdit tőből kiirtanak.” Vagy lega­lábbis kevesebbet és mérték­kel tartanak. Egy ideig ez is megtenné. Halász Ferenc A PÉNZÜGYMINISZTÉRIUM ÉS A SZOT IRÁNYELVEI Vállalati szociális tervek A VII. ötéves vállalati' tervekhez kapcsolódó szo­ciális tervek kidolgozásához irányelveket adott ki a Pénzügyminisztérium közösen a Szakszervezetek Országos Tanácsával. A szociális terveik új ereméi­ről, a legfontosabb tennivalókról — amelyekre az irányelveikben is felhívják a vállalatok figyelmét — a SZOT-ban tájékoztatták az MTI munkatársát. A gazdasági és a szociális tervek összhangjával kapcsolatban az irányelvek .felhívják a vállalatokat: műszaki-gazdasági fejlesztési elgondolásaik kidolgo­zásakor eleve vegyék figyelembe, hogy a változá­sok, az új beruházások, az új követelmények mi­lyen hatással vannak a dolgozókra. Anyagi lehető­ségeik jobb kihasználása érdekében a vállalatok ke­ressék az együttműködés lehetőségeit más külső szervekkel, főként a környékbeli vállalatokkal, a helyi tanácsokkal. A SZOT-ban ehhez hozzáfűzték: a vállalatok kuitúrházai nagyobbrészt kihasználat­lanul állnak, halott számos olyan rendezvénynek adhatnának otthont, ahová nemcsak a gyáriak, ha­nem a környékbeli lakók is szívesen ellátogatnának, de a vállalati sportpályákat is megnyithatnák a külső érdeklődök előtt. A fenntartási költségeket csökkentené továbbá, ha a vállalati üdülőket — amelyek általában csak július—augusztus hónapok­ban foglaltak — a nyári főszezonon kívül is igény­be lehetne venni pihenésre, továbbképzésre például az IBUSZ- vagy más utazási irodák közvetítésével. Az irányelvek szerint a munkásszállókat úgy kell fejleszteni, hogy otthonosabb, kulturáltabb körül­ményeket teremtsenek az itt élőknek. Célszerű a munkásszállók hasznosításának néhány vállalatnál már bevált új formája, amikor a megüresedett szo­bákat fiatal házasoknak ajánlják fél, átsegítve őket a családalapítás nehézségein. Az ilyen átmeneti ott­honok kialakítására a tapasztalatok szerint az eddi­gieknél szélesebb körben lenne lehetőség, mert a szállók általában csak harmadrészt lakottak. A dolgozók munkaruhával való ellátása elég sok panaszra ad okot. Ezért a SZOT felhívja a szakszer­vezeti szervek figyelmét: az eddiginél nagyobb gon­dot fordítsanak arra, hogy a vállalatok lehetőség szerint megfelelő minőségű munkaruhákat vásárol­janak, s azok kihordási idejét minőségüknek, hasz­nálhatóságuknak megfelelően állapítsák meg. AHOL A NAP KÉL 5 Nyolcmillió sintó isten lakhelye (Munkatársunk útibeszámolója) Igen hajszás városnéző túrá­inkra mindig hárman-négyen in­dultunk, rendszerint japán kísérő nélkül. Lehet, hogy egy tokiói bennszülöttel hamarabb célhoz érünk, viszont megfosztottuk vol-. na magunkat a felfedezés bizser- gető izgalmától. Ahhoz, hogy út­ra keljünk, minimum két térkép kellett: az egyik a felszíni, a má­sik pedig a föld alatti kalando­záshoz. A metrótérképen, amely a földalattin kívül az állami és magánvasút-hálózat ugyancsak felszín alatti, számunkra megle­hetősen kuszának tűnő vonalait is feltüntette, mi tagadás, igen körülményes volt eligazodni. Már csak azért is, mert- csak a leg­fontosabb állomásokat és csomó­pontokat jelölte, megfosztva ben­nünket attól a legkézenfekvőbb fogódzótól, amit a megállók szá­molgatása jelentett volna. Ha egy-egy többszintes állomásbn végre megleltük a jnegfelelő pe­ront, s előtte még azt is eltalál-. íu|k, hogy arra a vonalra szóló jegyet váltsunk a tucatjával so­rakozó jegyváltó automatáknál, már nem volt más hátra, mint­hogy tekintetünket az ablakra szegezve elcsípjük a meglehető­sen ritkán előforduló latinbetűs feliratokat, s megpróbáljuk a tér­képpel azonosítani. Volt amikor sikerült. Egyik kiruccanásunk célpontja mi más lehetett volna, mint a császári palota. A széles várárok mögött húzódó hatalmas kövek­ből épült fal mögé több híd is ve­zetett, ahonnan a biztonsági sze­mélyzet udvariasan, de kellő szi­gorral elhessegetett bennünket. Eléggé naivan azt képzeltük, hogy ha a császári rezidenoia közelé­be nem is, legalább a kertbe be­mehetünk. Mint kiderült, szó sem lehetett erről. Az egyik beszéde­sebb őrszem, — aki a fényképező turisták egy-egy rohamánál min­dig otthagyta posztját, nem akart belógni a képbe — mondta, hogy évente csak kétszer lehet látogat­ni a palotát: az egyik nevezetes nap a császár születésnapja. De hogy is kerülhetne a halan­dó egy isten közelébe? A napds- tennőtöl származtatott császár ugyanis egyike a nyolcmillió sín- tó istennek, s ő az egyetlen, aki­nek még életében megadatott, hogy e tiszteletreméltó, népes társaságba kerüljön. A sintóiz- mus — amely tételes tan nélküli kultusz — követői a felsőbb lényt, japánul a kamit tisztelik például a Fudzsijamában, s más kevésbé nevezetes hegyekben, folyókban, állatokban, fákban, s az ősökbe^. A sintóizmust a múlt század kö­zepétől hivatalos államvallássá nyilvánították, az új alkotmány — amely meghirdette a vallás- szabadságot — már valamennyi kultusz hívőjének egyenlő jogo­kat ad. A császár egyébként 1946 elején lemondott isten voltáról. - Az egyik legszebb sintó temp­lomot, amit nem szabad európai. módon egyetlen épületnek elkép­zelni, egy több mint hetven hék- táros park közepén láthattuk. A szentélyt, az egyik legszentebb zarándokhelyet, Meidzsi császár és Sóken császárné emlékére ala­pították. Az uralkodó nevéhez fűződik a sógunátus hét évszá­zados uralmának, egyben a feu­dalizmusnak megdöntése, s a csá­szári hatalom helyreállítása. Ne­ve felvilágosultat jelent, uralko­dásának korszakát is róla nevez­ték el. A sintó templomok előtt hármas kapu áll, a törli, amit • A buddhista Aszakusza Kaimon templom kapubejárata. A hatal­mas lampion a rossz szellemek elűzését szolgálja. madarak helyének hívnak, haj­dan ide akasztották az istének tiszteletére áldozott madarakat. A templomban éppen szemtanúi lehettünk egy, a mi keresztelőnk­höz hasonlító szertartásnak, ahol a csecsemőt megszabadították az eredendően benne lakozó gonosz szellemektől. A ceremóniát egy sintó pap és egy felvágott, hosz- szú piros szoknyát és fehér blúzt viselő rendkívül csinos papnő vé­gezte. A hívők a szertartás alatt többször is összeverték tenyerü­ket, ami nekünk persze egyet je­lentett a tetszésnyilvánítással. Ké­sőbb derült ki: így hívják fi» az istenek figyelmét arra, hogy imádkozni akarnak hozzájuk. A szentélynél is, csakúgy, mint valamennyi tokiói látványosság­nál, angol nyelvű, japán alapos­sággal szerkesztett képes útmuta­tót kap a külföldi, amit emlék­bélyegzővel látnak el. Egészen addig, míg egy pillantást nem ve­tettünk a stemplire, .azt hittük, hogy Japánban is 1985-öt írnak. Tévedtünk. Hirohito császár trón- ralépésekor, 1926-ban hirdette meg a- „ragyogó harmónia”, a Sóvá korszakát, s ennek az érá­nak most éppen a hatvanadik évé­ben járunk, vagyis a pecséten is évszámként a hatvanas szerepelt. A japánokra általában a több- hdtűség jellemző. A hívők az es­küvőt sintó, a temetést buddhis­ta szertartás szerint rendezik. A buddhizmus VI. századtól kezdő­dő gyors elterjedésének egyik oka volt, hogy a lélekvándorlás hitében az ősök tisztelete is he­lyet kapott, ami rokonságot mu­tat az ősi sintő kultusszal. A buddhista és a sintó templomok közötti különbséget nehezen fe­dezi fel az idegen. A legszembe­tűnőbb különbség talán az, .hogy a buddhista szentélyek bejáratá­nál nem a viszonylag egyszerű torii, hanem egy díszes faépít­mény fogadja a látogatót, kétol- dalán a templom őrzésével „meg­bízott” monumentális szörnyek­kel. Kormos Emese (Következik: 6. Pillantás a tokiói éjszakába.) • A császári palota „pávaszem” hídja, amelyet állítólag az uralkodó kollégájától, Vilmos császártól kapott ajándékba.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents