Petőfi Népe, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
MŰVELŐDÉS * IRODALOM - MŰRÉSZÉT SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Az örök ifjúság költője József Attila abban a szép bírálatában, melyet Kosztolányi Összegyűjtött költeményeinek megjelenése alkalmából írt. „gyermeklelkű költő”-nek nevezte. Ha meggondoljuk, sok igazság van e minősítésben, hiszen a most százéves lírikus első. sokáig felül nem múlt. átütő sikerét egv olyan verseskönyvvel aratta, amelyben gyermeki álarcot öltve számolt be a körülötte forrongó, általa ellenségesnek, kifürkészhe- tetlennek érzett világról. A szegény kisgyermek panaszai költője nem volt érzéketlen a világirodalmi ösztönzések iránt, érzékenyen és figyelmesen követte a kortárs francia és nemiét líra új jelenségeit, de amit e kötetével alkotott, mégis teljesen egyéni volt, ízig- véri'g magyar jelenség, melyben ott lüktetett osztályának, a középosztálynak tétovasága válsághangulata, az a baljós elő- érzete. melyet az első világháború be is teljesített. A szegény kisgyermek panaszai költője máris nagy lírikus volt, olyan, akire méltán irányult a lírai modernség jelenségeire érzékeny értők figyelme. Aránylag védett gyermekkor után, a kultúrával eljegyzett és azzal átitatott környezetből érkezett az irodalomba. Szenvedélyesen vágyta a sikert, hódítani akart, s talán ezért is hagyta félbe egyetemi tanulmányait, hogy helyettük az akkor oly fontos és kezdeményező újságírás' műfaját válassza. Ettől kezdve élete végéig ontotta cikkeit Azok közé a ritka tehetségek közé tartozott, akik minden feladatukat kitűnően teljesítik. Akadtak lápjának olyan számai, amelyekben annyi cikket írt, hogy egyszerre több álnevet kellett használnia. S közben szenvedélyesen olvasott, szeszélyesen, előzetes tervek nélkül kalandozott a világirodalomban, s fordításaival olyan nevelő hatást tett a fiatalokra; mint a nagy pedagógusok; Kosztolányi nem volt' nevelő típus, mégis szinte rrtitß' denkire hatott, aki nyomábán'ér- kezett az irodalomba. Ha mással nem, hát nyugtalan, kísérletező szellemével, azzal a függetlenségével, amely nemzedéktársait is jellemezte, de amelynek legvégletesebb kifejtését épipen az 5 költészetében találjuk, amikor a könnyedség, a játékosság és a szárnyalás eszményét fejtette ki az Esti Kornél énekében, A gyermek álarcát később „a bús férfi”-éra cserélte. « ebben a változásban ott sejthetjük az első világháború megrázó élményét, s annak következményeit isi Egvi- ke volt azoknak, akik a legkorábban ismerték fel az öldöklés és ellenségeskedés céltalan voltát, s ha volt is életének egy fájdalmas vargabetűié, melynek végletes megnyilatkozásaképp az Üj Nemzedék hírhedt Pardon-rovatában vállalt szerepet az ellenforradalmi rendszer első időszakában, később annál nagyobb együttérzéssel és megértéssel fordult az élet kisemmizettjei felé. akiknek olyan emlékeket állított, mint a Pacsirta vagy az Édes Anna című regényei. A látszólag könnyed, a szépségtől megigézett, a mélységet elutasító Kosztolányi egy nagyon súlyos, sok megpróbáltatást hozó korszakban hirtelen szemléletet váltott. Nemcsak az a tény jelezte ezt. hogy ő, a kifejezés egyik legnagyobb mestere, szabadverse-1 két kezdett írni, s hogy elbeszéléseinek, tárcáinak meghatározó eleme lett a részvét, hanem az is, hogy szenvedélyes harcot indított a magyar nyelv ügyében. Megérezte, hogy olyan korszak jön, amely mindenkitől egyértelmű, a gondolat világosságára és becsületességére épülő állásfoglalást kíván, s tudta, hogy gondolkodásunk egyértelműségének tükre a kristálytiszta nyelvhasználat- Ezért állt élére a nyelvművelő mozgalomnak, s az a törekvése, hogy óvjuk nyelvünket az idegen hatásoktól, s törekedjünk a minél szebb. -kifejezőbb slílújshatásökra', ma sem veszített itfősftgtűségéből. TaíáÜ ez az általa annyira nagy- rabecsült latin világosság U a magyarázata, hogy egyike lehetett irodalmunk utazó nagyköveteinek. aki nemcsak mint jelenség, hanem mint az idegen nyelvek kitűnő ismerője és használója is tlódított mindenhol, ahol megfordult. A folyton rohanó, izgékony, minden percet kihasználó Kosztolányi életmódjával és életvitelével is figyelmeztető jelkép; az élet rövid voltát panaszolja újra meg ú.i-ra, s arra int, hogy jól kell sáfárkodnunk tehetségünkkel. Öt magát olykor felszínesnek nevezték sokszor nagy kortársai is, megdöbbenve figyelték termékenységét, azt híve, g romlandó anyaggal dolgozik. Különös megrökönyödést keltett, amikor életre hívta másik énjét Esti Kornél személyében, s e képzeletbeli alakmása segítségével mondott ítéletet a körülötte forrongó, vajúdó világról. Félt Estitől, de szerette is olthatatlan szeretettel, mint ahogy lángolt mindenért, aminek köze volt az íráshoz, irodalomhoz. Kevesen pásztázták végig tanulmányaikban olyan érzékeny azonosulni tudással irodalmunk múltbeli értékeit, mint ő tette. Tudta, hogy az irodalom nem holt betűk tengere, hanem életre kelthető erőforrás, mely segíthet a mindennapok küzdelmeiben és nehézségeiben. Hamarosan neki magának is szüksége lett erre az erőforrásra. 1932-ben jelentkeztek először halálos betegségének tünetei. Hosz- szú ideig mintha reménykedett volna. De nagy versei arról árulkodnak, .hogy nyíltan, rezzenés nélkül nézett szembe a véggel. Korábban is meghatározó témája volt költészetének az elmúlás. Szinte kedvét lelte a betegségekben. De ez akkor még csak játék volt. álarc, melyre oly szívesen válaszolt a „halál-arc” rímmel. 1932-től azonban haláláig orvostól orvosig vezetett mind nehezebb és tragikusabb útja. miközben — ahogy egyik versében írta — „fájdalmas műremekké” kovácsolta a szenvedés. Nem csalta meg magát, „tű- doni, hogy nincsen miben hinnem” — írta egyik legszebb, világirodalmi rangú versében, a Hajnali részegségben. De „pattanó szívét” ekkor is „húrnak feszítette”. hogy eldalolhassa a szépség és a lebírhatatlan életerő himnuszát, s hagy fejét meghajtva köszöntse azokat a fájdalmakat, melyek megérlelték, s amelyek hatására a halálhoz fordult, hogy fia lehessen. S mintha a könyörtelen elmúlás még égy haladékot adott volna, hogy megizlel- je a boldogságot, melynek oly elkötelezett énekese volt; átmeneti javulása idején egy nagy élmény hatására született búcsúzó verse, a Szeptemberi áhitat. Ekkor már elhatalmasodott szervezetében á rák. „Kések között”, a „végzettel vállán” . mégi^ iíj.V,^SlÉsqjSSM’ emelkedett/ s \ retóériéstelenj/hittel ny ugátómrrtaí' és bízakőrtássál emelte magasra azt az ünnepi zászlót, mely lírájában az örök ifjúság és a lebírhatatlan szépség jelképé: „Állj meg. te óra és dőlj össze, naptár. — te rothadó gondoktól régi magtár. — Ifjúságom zászlói úszva, lassan — röpüljetek az ünnepi magasban”. Ünnepi évfordulók alkalmából sokszor fájdalmas lelkifurdalással kérdezzük, eleget tettünk-e az ünnepeltért, nem tesz-e szemrehányást az utókor kényelmességünkért. és tunyaságunkért, mely- lyel elfeledni hagytuk. Kosztolányi azonban nem elfeledett, hanem élő költő, akihez újra meg úira bizalommal fordulhatunk, amikor a művészet szépségében keresünk Igazolást. Rónay László KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Esti és a halál Rendkívül hajszás nap várakozott rá. Másnap akart külföldre utazni. Reggel, mihelyt fölkelt, elindult az útlevelekért. Az utcán kibontotta reggeli postáját. Egy cikkre gondolt, amelyet délig meg kell írnia, egy bankra, hol valutát vásárol majd, egy készülő regény fejezetére, melynek szavait sokáig szeretettel dajkálta lelkében, s több fontos, üzleti találkára. Közben valami spanyol lapot olvasgatott. Amint áthaladt a kocsiúton, állati ordítás har- sant. — Hű! — üvöltött egy hang. Utána többen felhördültek a rémülettől: — Jaj. Esti a földre ejtette újságját. Ott állt a kocsiút közepén. Előtte, közvetlen a lábánál, egy autó, melynek izzó acélteste még lüktetett a haladás visszatartótf iramától, s ferdén a járdára farolt, feldöntve ottan egy vendéglői leanderbokrot. Sápadt emberek integettek feléje, riadtan és boldogan, hogy ily csodamódon menekült ki a halál torkából. Egy öregasszony a kezeit tördelte. — Olvas a kocsiúton! — szólt fölháborodva a.z .autó tulajdonosa, s letépte barna porszemüvegét. — Olvas — és rámutogatott. — Marha! — kiáltotta arcába a sofőr, aki csak most ocsúdott a veszedelem ájulatából. Esti nem tiltakozott a jóleső sértés ellen, mert egy véleményen volt vele. Hálásan a sofőr haragtól szikrázó szemébe nézett, végigtapogatta testét, hogy nem sérült-e meg valahol, aztán odábbállt. Átment a túlsó járdára. Itt mély lélegzetet vett. Csak most kezdett félni. Hallotta a gép dübörgését, a gyors és vad véletlent, a halál szelét. Homlokát jéghideg verejték verte ki. Szemben egy kis patika volt. Onnan hoztak valami étert vagy morfint. Halódó tekintetével morfint kért volna a mentőorvostól, sok-sok morfint. Az autó már régen továbbvágtatott, a csoport már régen szétoszlott, de ő még mindig ottan állt, villámütött bambasággal. „Ja igaz — kapott észbe —, nekem ma sok dolgom van. Holnap Párizsban kell lennem. Fontos teendők. Mik is azok?" Föllapozta naptárját, s ezt látta: útlevél, cikk, hank, regényfejezet, tárgyalás B.-vél és M.-mel. Egyszerre elmosolyodott. Azt érezte, hogy semmi se fontos. Csak az a fontos, hogy él. Milyen szabad is volt: Soha, gyermekkora óta nem járta még át mellét ilyen korlátlan, szilaj szabadságérzet, övé volt az egész nap és minden, minden. Nekivágott a hegyeknek. Fönn a tetőn leheve- redett a fűre. Órákig bámulta az eget. Figyelte a bogarak nyüzsgését, virágokat tépegetett, henyélt. Fölkacagott a napra. „Enyém az élet, — ujjongott —, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.” Délben egy kiskocsma lugasában ebédelt. Sárgabort iszogatott, cigarettázott. Ismeretlen utcákon kószált estéiig. Nézte a mesterembereket a műhelyekben, a gyakorlatról hazafelé menetelő, poros, izzadt katonákat, a gyermekeket, akik sántikálóiskolát játszottak. Éjjel pedig, hogy szobájába lépett, hol állandóan a kötelesség jármában görnyedezett, ezt írta naplójába: — Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is. TERJEDELMES KÖTET KECELRÖL, A KECELIEKRŐL Hónapokig ízlelgettem, szemezgettem a nagyközség újratelepítésének 250. évfordulójára kiadott keceli monográfiát. Ejgy nekifutásra száz oldalakat elolvastam, ha időm engedj te. Mindenekelőtt azért tetszett a Bárth János szerkesztésében megjelent monográfia, mert lenyűgözött a hajdanvolt, a máng áradó élet gazdagságával. Szinte magam előtt látom a régi keceliek házait, ruházatát, munkaeszközeit. Velük örvendezem új jövevény érkezésekor, velük szomorgok, amikor koporsócsónakban távozik ötven—hetven év múltán. Ffallom dalaikat, a háborús időkben magukra maradtak sírását, a vásárok zajgását. A tovatűnt idő kilátótornyából jól kirajzolódnak anyagi gyarapodásuk, okosodásuk állomásai: ráz első iskola, az első vetőgép, az első orvosi rendelő, az első traktor, az első nagyüzemi tábla, az első étkezde, az első szobor. Nagyszerű monográfia Majd mindegyik tanulmánynál éreztem a szerző szakértelmét, felelősségét. A fölkért 27 munkatárs többsége tapasztalt kutató. Tizenöten múzeumban, öten akadémiai kutatócsoportban dolgoznak. A keceli tanácsot méltán dicsérő vállalkozásban szép feladatot kapott a megyénkből közreműködő 13 szakember. Ceglédi, nagykőrösi, karcagi, szegedi kutatók bevonása az összehasonlítást segítette, míg a fővárosi szakemberek révén’ ’ ÍŐltáHilták országos, közgyűjtemények. Jó szemmel válogattak össze a szerzőket, ami előnyösen befolyásolta a kötet módszertani egységét. is hordhatták az őrlenivalót a környékbeliek, néhány év múltán helyi hitelintézet is alakult. Kocsis Gyula, a település gazdaságtörténetét a szabadságharctól az első világháború' -végéig tárgyaló tanulmány szerzője jól dós alaposságával, a változásokat pontosan jelezve és meggyőzően indokolva mutatta be az elmúlt, másfél század állattartási szokásait, az állattenyésztés fejlődését. Bellon Tibor a földművelésről írva kitűnően érzékelteti „egy homokkal küszködő, homokba fúlt kisparaszti lát” és „egy ma- virágzó paraszti gazdasági kultúra” közös és eltérő vonásait, a fejlődés ívét. Hasonlóan teljességre törekedett Égető Melinda agrártörténeti, néprajzi és hely-1 történeti szempontokat összesi- mulóan elegyítő dolgozatával. Bodor Géza Gvümölcstérmelés című tanulmányát körültekintő levéltári gyűjtésre, széles körű személyes tájékozódásra alapozta. Foglalkozott a termesztéssel, a -felhasználással és az értékesítéssel. Az iparosokról és paraszti kézműves specialistákról Juhász Antal, a keceli tanyákról, az építkezési, házberendezási szokásokról Sztrinkó István, az ételekről, az étkezésről Kisbán Eszter írt a tőlük megszökött igényességgel. A szerkezet, a részterületek aránya, az elrendelés módja az ilyen hatalmas — mintegy öt- száznyolcvanezer szavas — munka minősítésének egyik legfontosabb szempontja. Kecel történetét 480, néprájzát 550 .oldalon tárgyalják, a kötet egyhetedét a dokumentumok, az adattárak alkotják. A fényképek a rendelkezésre álló hely tizenötödét foglalják el. A „történelem'útját követő tanulmányok” bevezető fejezetben legrészletezőbben a kései feudalizmus viszonylag rövid, ám az újjátelepülés miatt a község számára meghatározó időszakot ismertetik. A néprajzi közlemények közül a szőlőműveléssel, a népi borászattal, a tanyákkal és a népdallal, népzenével foglalkozó írásoknak jutott a legtöbb hely, ami szerkesztői céltudatosságra vall. B Tóth Lajos kovács és családja 1910-ben. (A Tiüvnik család felvétele.) Biczó Piroska igényes tanulmányából tudható: kisebb embercsoportok már időszámításunk előtt mintegy négy—ötezer évvel megtelepedtek a mai Kecel határában. A honfoglalás koráig tekinti át a feltárt leleteket. A középkori és a török kori Kecel című dolgozatában Vass Előd besenyő eredetűnek véli a község nevét, de utal más következtetésekre is. Ismerteti a falut először említő, 1198-as pápai okiratot. Értékesek a falu gazdasági életére vonatkozó török adóösszeírásokon alapuló számítások. Szívesen olvastam volta többet a Rákóczi-szabadságharc küzdelmes éveiről. Körültekintő forráskutatás után írta meg Bárth János Kecel, Dömötör, Bánegyháza és Polgáréi puszta élete a XVIII. század elején, a Népesség és társadalom, a Jobbágysorban című fejezeteket. Ugyanő, a kötet szerkesztője, dolgozta fel — egyebek között — a település 1734-es újranépe- sedési adatait. Kellő számú forrás hiányában „keserves és aprólékos munkával” mutatta ki: főként Pest megye felső részéből költöztek sokan Kecelre. Megállapításai gazdagítják a XVIII. századi népességmozgásra, népesedéstörténetre vonatkozó ismereteinket. A falu gyors fejlődését jelzi: 1850 és 1910 között megkétszereződött a lakosság száma. 1880-ban már gőzmalomba látja: felemelkedésük döntően két tényezőnek köszönhető: azonnal tagosítottak a számukra kedvező kimenetelű úrbéri per után, ami lehetővé tette a kapitalista jellegű árutermelés kibontakoztatását. Másrészt az országosnál gyorsabb ütemben modernizálták mezőgazdasági termelési eszközeiket és korán felismerték a szőlő jövedelemgyarapító lehetőségeit. A Tematikus tanulmányok Kecel újkori történetéről című fejezet szerzői többször ismétlésre kényszerültek. Óhatatlanul utal- niok kellett a kötet első felében közölt, az időrendet követő, a történéseket leíró tanulmányokra. Indokolatlannak érzem Szabó Zoltán Forradalmak, háborúk, mozgalmak (1848—1920) című el-1 nagyolt tanulmányának e fejezetbe sorolását. Átgondoltabb, tartalmasabb Sz. Körösi Ilona színvonalas munkája: A népoktatás története. Koszta Sándor hasznos összeállítása pedig — a kirurgusok.or- Vosok, állatorvosok fölsorolása — inkább az adattárba kívánkozik. Mintaszerűen dolgozta fel Sólymos Ede a természeti környezet eredeti kihasználását idéző emlékeket, szokásokat. Sajnos Novák László tanulmányát — nem egyedül az övét! — nyelvi pongyolaságok, a hivatali zsargon dudvái szeplőzik. (Például: „országosan végrehajtották... a mezőgazdasági termelőszövetkezetek létrehozását”.) Kár, mert a szakember biztonságával, a tuOlvashatunk az öltözködésről, a viseletről is • Gergely Katalintól. A társadalom, hagyoroányvilág fejezet a legegységesebb, Szomjas—Schiffert György 510, helyben feljegyzett dallam elemzésével állapította meg: „Kecel falu népét már alapításakor elárasztotta a Kiskunság pásztorkultúrájának nápdalállománya”. Munkája a szakirodalom nagy nyeresége, hasonlóan Fehér Zoltán Néphit című, Kuczy Károly A népnyelv sajátosságai Pálfy Gyula Néptánc, táncélet című tanulmányához. Kecel népéről, mint közösségről Örsi Julianna, az ünnepeken, Szacsvní Éva, az emberi élet fordulóiról Nagy Varga Vera, a család- és ragadványnevekről Iván László írt. A hosszú ismertetés is csak vázlatosan jelezheti’: megyénkben szinte páratlan méretű ösz- szefogás méltó eredménye a keceli kiadvány. Mégis úgy érzem: az évforduló sürgetése nélkül teljesebb, egyöntetűbb monográfiát köszönthetnénk. Tudok árról, hogy időhiány miatt sikkadtak el kissé a felszabadulás utáni iparosítás, életmód-átalakulás tényei., ( A kötet több is, kevesebb is, mint amit címlapján ígér. De korszerű falutörténet elképzelhetetlen e dolgozatok nélkül. A könyv nemcsak a keceliek nyeresége: nélkülözhetetlen forrásmunka a táj története,'a népésfE Heltai Nándor
